Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-11 / 9. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1981. JANUAR 11., VASÁRNAP Könyvbe foglalták Alsónémedi történetét, hagyományait, néprajzát Több ezer év - szavakban, képekben Veres Péter frja Bölcs és balgatag őseink című kötetében: Történészek, régészek, embernek, földnek tudósai, akik ezer és sok ezer éve meghalt emberek sziklába vésett, cserépre karcolt jeleiből, rajzaiból, de még a sírjaikból kiásott rozsdaette fegyvereikből, időette és földette szerszámaik maradványaiból, aprócska és látszólag semmitmondó vasdarabkákból, lándzsa- és nyílhegyekből, csitt-csattokból, asszonyi csecsebecsékből és gyermeki játékokból — és még sok mindenből — ki tudjátok olvasni, hogy milyen népekéi voltak, és azok mikor éllek — én hiszek nektekl Vegyes érzelmek Efféle szavakkal beszélt a bölcs Veres Péter történet- és krónikaírókról, a múltat kutatókról, s mintha mondatai megérintették volna a ma emberét, egyre terebélyesedik a falvak, a városok hagyományait kutatók tábora. Nem a régi korok eseményeit idéző nosztalgia, sokkal inkább a szülőföld, a szűkebb pátria szeretetéből fakadó mélyebb megismerés vágya sarkall szakembert és amatőrt, ifjabbat és idősebbet hely- történeti dolgozatok, tanulmányok írására. E művek tára — mint már hírt adtunk róla —, újabb összeállítással gazdagodott. Hosszas gyűjtő és kutató munka után elkészült Alsónémedi monográfiája, Alsónémedi története és néprajza címmel. Casparik Pál, Alsónémedi tanácsának elnöke már később jött a községbe, belecsöppent a monográfia készítésébe. — Vegyes érzelmekkel fogadták az emberek e munka elkészítésének ötletét — mondja. — A faluban élő 1400—1600 család szereti lakó- vagy szülőhelyét, s érthetően ragaszkodik a múlt hagyományaihoz. Egy ilyen mű összegyűjtése, megírása és kiadása viszont elég költséges, s a köz* ségben vannak még megoldatlan feladatok. Az emberek többsége azonban évekkel ezelőtt is úgy gondolta, s ma is az a véleménye: egy ilyen monográfia segít megismerni a lakóhely történetét, forrásműként szolgálhat a későbbi generációknak. Csőszlány és csűszlegény 19:0 táján — A könyv megírását egyébként Alsónémedi fennállása 900. évfordulójának ünnepségén határozták el. Hosszas gondokkal, idegfeszültséggel teli szervező munka kezdődött, szerzők, szakértők keresése. Legalább ennyire érdekes a falubeliek magatartásának alakulása. Amikor a szerzők a régi szokások, viseletek, eszközök, nevek megismerése végett végigjárták a házakat, szinte mindenkinek volt mondanivalója. A padlásokról évszázados munkaeszközök, ruhák kerültek elő... Az emberek fokozatosan ráébredtek, hogy róluk van szó, múltjukról és jelenükről, mely nem választható el életüktől. Idős emberek jöttek segítő szándékkal, régi fotókat hoztak, beszéltek nagy- és dédszüleiktől hallott eseményekről. Megmozdult a község — s véleményem szerint — ennek legalább olyan értéke van, mint a könyv megszületésének. Helybeliek a múltról És mi mindenről értesül az ember, egy ilyen 3 ezer példányszámban kiadott kötet kapcsán? A réz- és bronzkortól a honfoglalásig, majd azt követően egészen a múlt századig tartó szakasz emlékeit, történetét összefoglalja a rengeteg képpel illusztrált kötet. Évről évre követik a szerzők, mint alakul a helybeliek sorsa, mely tragédiák rázták meg századokkal ezelőtt a falu népét, miként jutottak túl a püspök földesuraságán, vagy a török hódoltság korán. Ez utóbbiról például azt írja a könyv: a község Buda és Pest végleges bevétele után néhány évig lakatlanul maradt; 1690-ben, mint lakatlan pusztahelyet írta össze a Pest megyei adószedő. Ez az utolsó „futás" bizonyára nem kis áldozattal, nagy lelki megrendüléssel és anyagi veszteséggel járt. Dr. Kékesi Béla állatorvos, aki a falu közéletének alakításába is aktívan bekapcsolódik, a kezdettől szívügyének érezte e monográfia elkészítését. — Igyekeztünk nemcsak a község történetét, hanem az itt éltek, s élők hagyományait, szokásait, eszközeit bemutatni, a ma még fellelhető dokumentumok segítségével. Én magam is írtam a könyvben egy fejezetet az állattartásról és az állatgyógyászatról. Túlzás nélkül állíthatom, hogy szerzőtársaimmal együtt végigjártuk a falu házainak legalább a felét. Amint szavaiból is kiderül, nem eredménytelenül. Rengeteget segített például Kis Miklósné, Kerekes Juliska néni, Végh Lőrincné. Borbély Mátyás már korábban is segítette a néprajzosokat. Fiatalok rendelkezésére bocsátotta házát, földes szobáit, hogy az ifjúság a régi falak között ismerkedjék a múlttal. Horváth Berta néni, aki már meghalt, is sok támogatást adott, miként az egész Krizsa család. Cseri Lajosné sok régi fotót adott a kutatóknak. Kispál István volt tanácselnök és G. Tóth János nyugdíjas ÁFÉSZ-elnök az utóbbi évtizedek politikai életét, fejlődését ismertette. Mocsári Gedeon, aki már több mint 80 éves is megvan, a régi dűlőneveket sorolta, melyeket hajdani gazdajegyzőként oly jól megismert. Szántó Boldizsár (a nevét sajnos a könyv szerzői tévedésből Szántó Györgynek írták) egykor vadőrként járta a környéket, s most joggal vették igénybe az ő helyismeretét a régészeti hagyományok felkutatásában. Lám, hirtelenjében is mennyi név bukkan fel egy monoVlrágokkal é9 koszorúval díszített sír mindenszentek napja előtt gráfia készítésének kapcsán. Pedig közel sem teljes a névsor. Se szeri, se száma nem volt azoknak az emlékeknek, melyeket a falubeliek elevenítettek fel a hagyományokból, a régi elbeszélések alapján. Volt hát bőven, miből válogatniuk a kutatóknak. Száz esztendő múlva is Alapos munka a könyv. Általában ritkán gondolkozik el az ember azon, mennyi dokumentum, adat, iromány kapcsolódik egy 5 ezer lélekszámú falu történetéhez. Végigkísérhetjük — csupán az utóbbi évtizedekből — a helybeli szövetkezeti fejlődést, a közlekedés korszerűsödését, a település haladását. Egyáltalán a politikai élet korábbi és legutóbbi alakulásáról is jó képet ad a könyv. Érthető hát, hogy a helybeli vezetők is célul tűzték ki: legyen meg a falu valamennyi általános iskolás gyerekének könyvtárában ez a monográfia. — Az a véleményem, hogy megérte a fáradságot — teszi még hozzá végezetül dr. Kékesi Béla. — Mert ha egy évszázad múltával kezébe veszi a monográfiát az akkori kor embere, megfelelő képet alkothat saját múltjáról. A közbeeső részről pedig mesélnek neki a szülők. VIRÁG FERENC Molnár-citera Ma már modern iskolában tanulhatnak a gyerekek Látkép a fejlődő faluról o a Sokakat megfertőztem én már a citerámmal. Mert, hogy olyan ám az ember, ha valamit úgy istenigazában szeret, iparkodik másokba is átültetni. Hiszi, nem hiszi, meghalnék, ha nem csinálhatnám, nekem az életet jelenti, jöjjön csak bátran, mögöttem — most meg, hogy nyugdíjban vagyok, a hajnal is majd mindennap a citeráim közt talál — majd én taposom az utat. Otthonról való készség Minden lépésnél vagy fél métert süllyedek a friss, pulia hóba, ahogy igyekszem Molnár Imre után. Úti- célunk a Molnárék szigetszentmik- lósi lakásától jó 200 méterre lévő műhely, ahol Molnár Imre fúrja, faragja, kelti életre, ahogy maga mondta: lelkének kedves gyermekeit. — Hát ez az én birodalmam — áll meg végre a garázssor közepén, majd némi erőlködés után csikordul a zár. — Itt a legújabb munkám — vezet türelmetlenül az asztalhoz, ahol satuba szorítva, egy enyhén hasas formájú doboz pihen. — Ennek a hangja folyékony ezüst lesz — simogatja végig a hangszer oldalát gyöngédséggel. — Tulajdonképpen mióta készít citerákat? — Még csak kilenc éve. — S hogyan lesz valakiből cite- rakészítő? — Nem kell más, mint hogy gyerekkora óta ismerje, szeresse a «terűt és persze, játsszon is rajta. — Otthonról kapta és őrizte hát a készséget? — Bizony! Onnét való vagyok, ahol a legjobb citerások éltek, a Hajdú-Bihar megyei Sárrétudvarról. Gyaloghangszer — Milyen volt az igazi falusi ci- tera? — Itt van például ez a 110 éves hangszer, a kisvárdai plébánosé volt. Mert, tudja, nemcsak játszom a cite- rán meg készítem, hanem gyűjtöm is. — Azzal egy szúette, feketére pá- colódott hasáb alakú fadarabot tesz elém. aminek két végén félig bevert rozsdás szögek állnak kifelé. — A szögekre feszítették ki a három vagy négy szál drótot, az alja látja, nyitott. Ez a legegyszerűbb fajta és tulajdonképpen inkább ritmikus zörejféleségeket lehetett produkálni vele, mint zenét. Ügy fül után hangolták, és csak egész hangokat lehetett rajta fogni. — Milyen fából csinálták ezeket? — Mindegy volt az, csak egy darabból ki lehessen vájni, legtöbbször juharfát használtak. Ezeket gyalogcitráknak is hívták, mert hogy semmi cifraság, díszítés nincs rajtuk. — Emlékszik még gyerekkori hangszerére, talán meg is van? — Meg már nincs, de persze hogy emlékszem. Tizenkét éves lehettem, amikor apám elém tette az asztalra, az is olyan gyalogfajta volt, aztán rámszólt, na pöngesd egy kicsinyt. Először persze, nem ment, de hamar belejöttem. Azt mondták, van fülem a muzsikához. A véletlen szerepe — Az ember sorsába jócskán beleszólnak a véletlenek. Talán ma már nevét sem tudnám gyerekkori kedves hangszeremnek, ha az a Röpülj páva műsor annak idején a tv-ben föl nem ébreszti bennünk az emlékeket. A feleségem kezdte el a műsor után: Te, hiszen még szerenádot is citerával adtál nekem... Miért nem szerzünk egyet az elveszett helyett, aztán játszanál esténként csak úgy magunknak. Addig- addig mondogatta, míg végül n.ár nem bírtam magammal, így esett, hogy a híres citerás Budai Sándor bácsihoz 1972 elején elmentem. Az öreg akkor már nagyon népszerű volt, először kinevetett, hogy én azonnal akarok tőle hangszert vásárolni. — Na, de hová gondol maga. öt évre előre vagyok a megrendelésekkel — szólt rám dühösen. — Mo.-dia, tud egyáltalán citerázni? — S a kezembe nyomott egyet. Na, erre én elkezdtem játszani. Az öreg hümmögött, bólogatott, aztán a végén csak annyit mondott — magának megcsinálom azt a citerát. Jöjjön vissza egy hónap múlva. Tulajdonképpen így, itt és ekkor kezdődött Molnár Imre szép szenvedélye, amelynek eredménye: egy tekintélyes hangszergyűjtemény és a hosszú, türelmes munkával kikísérletezett újfajta citera, a Molnár-ci- tera. — A gyűjteményem majd száz darab, de ebből 69 az, amelyik igazi kiállítási anyag. — Hová, merre, kik viszik kiállításra az anyagot? — Egyre többen keresnek fel, Intézmények, művelődési házak, s kölcsönkérik a hangszereket. Nehéz visszautasítani, pedig nagyon kell vigyázni a szállításnál. Így aztán legtöbbször magam cipelem, viszem és őrzöm őket. Sajnos, költséges mulatság. — Hogy-hogy? — Szívességből kérik tőlem és én szívességből is adom. Nem pénzért mutogatom a citeráimat. Annyira nem, hogy még készíteni sem készítek pénzért, egyetlen darabot sem. De, ajándékozni? Nem is egyet! Boldog szenvedély — Körülbelül hányat készített már? — Legalább hatvan darabot. — Mi a lényege ezeknek a hang szereknek, mitől Molnár-citerák? — Kilenc éve egyfolytában kísérletezem. Az a rögeszmém, hogy a citerából is lehet szólóhangszert csinálni. Így aztán először is a citera testét megvastagítottam, jó hasas formájúra, így a rezonátor szekrénye nagyobb lett, tehát öblösebb erőteljesebb hangot képes adni. Aztán a két és fél oktáv terjedelmen belül tisztán behangoltam a félhangokat is, gitárkulcsra szereltem a húrokat, hogy könnyen lehessen át hangolni őket. A hangzást meg úg'> gazdagítom, hogy készítek kettes hármas citerát, vagyis egy testr két vagy három fogólapot szerelek a kettőt vagy hármat egymáshoz vi szonyítva magasabb, mélyebb re giszterű húrokkal öltöztetem föl. — Gondolom, nagyon sok pénzb kerülhetett már eddig is a szenve délye? > — Igen, de ki számol, ha a boldog Ságról, az élet értelméről van sz<: Nem lehet azt az örömet forintok ba kifejezni, amikor egy újabb da rab elkészül, s már csak az öltöztetés van hátra (húrozás. hangolás), aztán megszólaltatom. Késő este záródik mögöttem a műhely ajtaja. Szigetszentmiklós ki halt utcáin, a buszmegálló felé bal lagok, miközben még mindig a Molnár-citerák csengő-bongó hangja kísér. S. HORVATH KLARA
