Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-11 / 9. szám

1981. JANUAR 11., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Borsdnyi Vera: Távol egymástól L ecsavarta a tintásüveg tetejét,be­lemártotta a tollat az üvegbe, de a papír fölött elbizonytala­nodott a keze. „Kedves lányom” — biztosan tudta, hogy ez lesz a megszólítás, de még ennyit sem mert leírni. „Kedves lányom” — kezdte még­is, nagysokára. De nem tudta foly­tatni. Pedig esténként, lefekvéskor, még félálomban is fogalmazott és olyankor tudta folyékonyan, szív- rehatóan. Eldobta a fehér lapot. Az asztalfiókból kockás papírt vett elő, arra talán jobban kívánkozik az írás. „Kedves lányom” — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak látta az írását. — Bizonyára azt hiszed, a leveledre válaszolok. Ugyan mit Írhatnék ne­ked és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Tesem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Én a korom miatt sem utazgatok már, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még min­dig keserű a szám íze, ha legutóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kellett, nem taníttattunk. Szegények voltunk, fiam, nem te­hettük. Miért nem lehet ezt megér­teni? Rajtad kívül még milliók él­tek így, és később tanultak, amikor már erre mód kínálkozott Neked is lett volna lehetőséged, mert ami­óta férjhez mentél, azt sem tudod, mi a munka...” Ledobta a tollat az asztalra. Meg­lepődött bátorságán. Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mersze megmondani, hogy nincs igaza, örül, hogy most le tud­ja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna ordít vele, szóhoz sem engedi jutni. Belelovalta magát em­lékeibe. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akar kezdeni veled. Mit mondott er­re az apád? Nem mész oda többet! Másnap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Teösz- szepakoltál és kijelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozo­mányod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem vagyunk szegé­nyek. Apád munka nélkül volt, én takarítani jártam. Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél...” Kiment a konyhába egy pohár ví­zért, az izgalomtól, az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is könnyebbült. Tulajdonképpen már csak azt szeretné megírni, hogy az öreg kórházban van, gyenge és el­esett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogatná, kibékülnének. De at­tól is tart, az öregnek a nagy öröm végzetes lehet, vagy ismét vesze­kednének. Azért nem szerették ezek ketten egymást, mert egyformán ma­kacsok, önfejűek. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem: nem látogatnál-e meg bennünket te is egyszer? Azt felelted: addig be nem teszed a lá­bad hozzánk, amíg apád él. Drága, kislányom, ha ettől függ, hogy ta­lálkozzunk, akkor azt kívánom, so­se lássalak többé! Lehet, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy ha­marosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. Te nem vagy kí­váncsi ránk. Amivel vádolsz min­ket, azok nem bűnök. Tudod, senki sem tudhatja, mi vár még rá hátra­levő életében, mire jut öreg korá­ra. De ez nekem nem vigasz, mert isten ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz...” Nem tudott tovább írni, remegett kezében a toll, szeme előtt össze­folytak a betűk. Majd reggel. R eggel összetörtén ébredt, pedig átaludta az éjszakát. Zagyva- ságokat álmodott: egy vaddisz­nó hátán lovagolt. Reggeli után hozzálátott rendbe­rakni a konyhát. Újra a kisasztal­hoz ült. Nem olvasta el, amit eddig írt, félt, hogy eldobná. „Képzeld, a múlt hónapban ünne­peltük az ötvenedik házassági év­fordulónkat. Hoztam egy üveg bort, apád azt iszogatta. Magamnak gesz­tenyepürét vettem. (Tudod, még most is nagyon szeretem az édessé­get.) Ültünk csendben, hiszen be­szélgetnünk már nincs mit egymás­sal. ötven év alatt mi már minden­ről beszélgettünk. A nővéred csak sürgönyt küldött, mert jelenleg üdül. Ti soha nem szerettétek egymást, pedig Hilda jó lány. Azért utáltad őt mindig, mert megalkuvó. Ez nem így van. Minket szeret, amennyire teheti, törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem ... Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba. Engem délelőtt is be­engednek. Esténként pedig jobb szeretek én már itthon lenni.” ■_ó, hogy az autóbusz épp a kór­1 házig viszi. Az első ajtó mel- J lett ült le. Bérletét a kezében szorongatta, ha jön az ellenőr, mindjárt fel tudja mutatni. Kiné­zett az ablakon, a villanyóra fél tí­zet mutatott. Leszállt a buszról, de nem várta meg, amíg kimegy a megállóból. Sietve lelépett a járdáról. Dudá­lást, fékcsikorgást, kiáltozásokat hal­lott. Látta az autót, de tudta, az nem ütheti el, hiszen a férje várja. Egy­szer már elütötték, de csak a karja zúzódott össze, mert akkor is figyel­metlenül ment át az úttesten. A biz­tosítótól pénzt is kapott. Ha most nagyobb a baleset, talán több pénzt... Istenem, el kellene ugra­ni, el kell... Aztán hirtelen a föl­dön feküdt, valami fellökhette, de fájdalmat nem érzett. Életveszélyes állapotban szállí­tották kórházba. Még a mentőautó­ban is görcsösen szorongatta kis szatyrát, benne alma, keksz, kis táb­la csokoládé. A z öregember hiába várta aznap a feleségét. Harmadnap kapott csak hírt a balesetről. „Nincs nagyobb baj, bácsika, a felesé­ge már túl van a nehezén.” Min­denáron haza akart menni, de csak egy hét múlva engedték el. Hazaérve, körbejárta a lakást. Végre itthon. A mama is hamaro­san itthon lesz. Kinyitott minden ablakot, áporodott volt a levegő. A szobában, az asztalon megtalálta fe­lesége levelét. Mellette a tollat és a kiszáradt tintásüveget, amelyre el­felejtette rázárni a kupakot. Az öreg elolvasta a levelet, dühbe jött. Ha­szontalan vénasszony. Kiteszem a lábam itthonról, ő azonnal kesereg. Nem mintha neki nem fájna, de er­ről soha nem fog beszélni, legke­vésbé annak, aki a fájdalmat okoz­ta. Mérgesed zsebre gyűrte a kockás irkalapot. A szekrényből kiszedte felesége holmiját, amelyről gondolta, hogy szüksége lehet rá, összecsomagolta Még két óra volt a látogatásig. Ad­dig elmegy a körzeti orvoshoz, fel­íratni a gyógyszereit. A rendelőben nem voltak sokan, két férfi és egy asszony várakozott, Leült ő is, a pad végére. Zakója zsebéből elővette a levelet, elolvas­ta újra. „Akkor azt felelted, addig be sem teszed a lábad, amíg apád él...” Ezt mondta volna Anna?! Többször is szólították, mire meg­hallotta. Az orvos figyelmesen elol­vasta a kórházi elbocsátót, azután felírta a javallt gyógyszereket. — Két hét múlva jöjjön ismét Ha kimegy, szóljon a következőnek. A kórházban összevissza bolyon­gott a kórtermekben. A sok bepó- lyált, begipszelt beteg közt sehogy sem találta a feleségét. — Kérem szépen — állított meg egy nővért a folyosón —, a felesé­gem ... A nővér ránézett, kezében észre­vette a kis motyót. Hogy hívták a feleségét? Az öregember felkapta a fejét. Hogy hívták? A nővér karon fogta, leültette egy padra. — Bocsásson meg, tapintatlan vol­tam. Reggel táviratoztattunk a la­kására. Azt hittem, megkapta... Ké­rem, ha rosszul érzi magát... Ha a főorvos úrral kíván beszélni... A halálhír annyira váratlanul ér­te, hogy azonnal nem is fájt. Meg hihetetlen is volt. Naponta érdek- lődtetett a felesége állapota felől, mindig azt mondták, jól van. Be csapták. Csúnyán becsapták. O tthon újra elővette a gyűrött irkalapot. Ügy tekintett a le­vélre, mint egy végrendelet­re. Akkor pedig el kell kül­deni, az öregasszony úgyis elküldte volna az ő tudta nélkül. „Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba ...” A levelet neki kell befejeznie. A kiszáradt tintatartóba kis vizet csö- pögtetett, arra a pár mondatra elég lesz. „Szomorú hírt kell közölnöm ve­led, lányom. Apád tegnap éjjel meg­halt. Csókol anyád.” A levelet csak a temetés után ad­ta postára. B. Kalajdzsiev: Névtelen levelek A tervosztály ajtaja résnyíre ki­nyílt és Aposztolov, a készletnyil­vántartási osztály munkatársa nézett be a helyiségbe. — Ide hallgass — szólította meg Jordanovot, a főgazdászt —, nem tudnál egy percre kijönni? — Most el vagyok foglalva... — motyogta Jordanov. — Tudod, egy sürgős jelentést... — Azt akarod, hogy itt, mindenki füle hallatára beszéljek veled? — szorította ökölbe a kezét Aposztolov. — Ne kiabálj, ne kiabálj, máris megyek. Megyek én, megyek, ne rán­gass a kezemnél fogva ... Hová von­szolsz? — Itt senki sem fog zavarni — mondta Aposztolov, és kulcsra zár­ta az iroda ajtaját. — A főnök ma nincs bent, úgy hogy nem kell siet­nünk. — Jelentőségteljesen levetet­te zakóját, és a főgazdászra meredt. — Sejted, hogy miről akarok veled elbeszélgetni ? — N-ne-nem — motyogta Jorda­nov. — Ne hazudj! — förmedt rá Aposztolov, és elkezdte felgyűrni az ingujját. — Nagyon jól értesz te mindent. Vagy talán azt hiszed, hogy semmit sem tudok a mester­kedéseidről? — A me-mesterkedéseimről? — motyogta a főgazdász. — Nem ér­tem ... — Ne játszd itt tovább a hülyét! — rivallt rá Aposztolov, és fenyege­tően Jordanov felé lépett. — Még egy kisgyerek számára is világos, hogy ki írta azokat a névtelen le­veleket. A főgazdász két kezével körülfog­ta a fejét, mintha az ütések ellen védekezne, és úgy motyogta: — Én ... én ... bocsáss meg!... magam sem tudom, hogy történt... De becsületszavamra, a legutolsó névtelen levelet két hónapja írtam .. két hónapja írtam ... Esküszöm, so­ha többé... — Hát éppen erről van szó. „Eskü­szöm”, „soha” ... Azt hiszed, ez en­gem kielégít? — De hiszen bevallottam... Soha többé... — Éppen erről van szó. Azt hi­szed, idegeskedtem a leveleid miatt? Éppen az szomorít el, hogy abba­hagytad a lövöldözést velük. Mi az, mit nézel úgy? Azt hiszed, tréfálok? Cseppet sem. Amíg szórtad rám a leveleket, folyton résen kellett len­nem. Elsőként jöttem be, utolsóként mentem el. A főnököm már kézfo­gással üdvözölt. Fizetésemelés lehe­tőségére célozgatott. Látom, mond­ta, hogy ezek a levelek csupa rágal­mak. S aztán eltűntek a levelek, a te névtelen leveleid, és a főnököm olyan gyanúsan kérdezgeti: Mi van, Aposztolov elvtárs, hogy többé nem írnak magáról? ... És magam is úgy veszem észre, már nem rohanok reggelenként a munkába, hogy min­denkinél korábban ' bent legyek. Nincs akaraterőm. És tegnap mun­kaidőben kilógtam a focimeccsre. És mindez miattad van. Az isten sze­relmére kérlek, ne lustálkodj, írj már ellenem. Legalább egyszer egy hónapban. Na? — És Aposztolov arca panaszos grimaszra görbült. (Juhász László fordítása) Német költészet Magyarországon Német irodalom a szocialista Magyarországon — írhatnánk a címben, ha ez a fogalom nem lenne átfogóbb, ha a költőkkel együtt nem lennének jelen a hazai német nemzetiség prózairodalmának, elbeszélőművészetének képviselői is, ha teljesen eltűntek volna már a német népmesék, mondó- ká.-c, szállóigék. De élnek — s már kötetbe gyűjtve —, egyre ismertebbek lesznek az utóbbiak, mint ahogyan a költőkkel együtt, a Neue Zeitung, a Deutscher Kalender, több antológia s egyéni kötet olvastán megismer­hettük a prózaírókat is. Hogy mégis a költőket mutatjuk be, annak több oka van. Terjedelmi korlátáink miatt nem közölhetjük Ludwig Fischer, Leo Koch, Oskar Petrovan vagy Wittman György elbeszéléseit, ugyanakkor a hazai német költők néhányának versei meggyőzően szemléltetik ennek az irodalomnak sokrétűségét, fejlődési lehetőségeit Mert igaz ugyan, hogy a. felszabadulás után megjelenő s igazi fejlődésnek a hetvenes évek elején, a Magyar- országi Németek Demokratikus Szövetsége irodalmi szekciójának megala­kulásával induló hazai német irodalomnak igazán jelentős múltja nincs, de van jelene, s ahogyan az egyéni hangjukat próbálgató vagy éppen már megtalált fiatalok jelentkezése mutatja, van ígéretes jövője. P. SZ. E. FATH GYÖRGY 1910-ben született a Baranya megyei Erdősmár­kon. Élete java részét fizikai munkával töltötte; ma, az Elektromos Müvek nyugdíjasaként, Pécsett él. A hazai német nemzetiségi líra hagyományos, népies vonulatának reprezentánsa; népköltészeti ih­letésű versei főként az idősebb generáció körében népszerűek. Kedvenc témái az ember és táj kap­csolata, a hazához és a német anyanyelvhez való hűség. Több versét megzenésítették, önálló verses­kötete 1977-ben jelent meg, „Stockbrünnlein” (A forrásnál) címmel. T efíye A sziklák itt meredekek, csupa kopár orom, a forrás ezüstlőn cseveg s közben ezt gondolom: vajon hány ezer éve zúg a forrás e helyen, míg kristálytisztán völgybe fut, rohan ezüstösen, és hányszor álltak szeretők e sziklafal tövén s ámulva gyönyörködtek ők, csendben, akárcsak én. Csak zúgj, míg világ a világ, végtelen évekig, ( frissítsd, kit hajt a szomjúság s találjon enyhet itt! (Hajnal Gábor fordítása) RITTINGER ENGELBERT 1929-ben született Pécsett. Német szakos tanári diplomát szerzett a Pécsi Tanárképző Főiskolán. A Baranya megyei Űjpetrén él és dolgozik. Költészete közéleti érzékenységről és tudatos politikai elköte­lezettségről tanúskodik. Tematikai sokrétűség és vi­szonylagos formai állandóság jellemzi verseit. Rendkívül népszerűek nyelvjárásban írt, általában humoros hangvételű levelei. Német nyelvű évköny­vek, antológiák állandó szereplője, önálló kötete most készül. Apák és fiúk Apáink kemény küzdelemben keresték a jogot a sok kötelességhez; a munkához való jogról beszélek. Gyerekeink már nem érzik jogaik gyakorlását kötelességnek; az anyanyelvről beszélek. (Koch Valéria fordítása) ATS ERIKA 1934-ben született Miskolcon. Két évtizeden át dolgozott nemzetiségpolitikai területen, mindenek­előtt újságíróként, a Neue Zeitung című hetilapnál. Jelentős szerepe volt a felszabadulás utáni magyar- országi német nyelvű irodalom megteremtésében, teoretikus szervezőként és alkotóként egyaránt. Je­lenleg a Budapester Rundschau olvasószerkesztője. Műfordítóként elsősorban a kortárs magyar költé­szet németre ültetésén fáradozik, önálló kötete most készül. Nyár Öregség Máktekintetű a dél jegenyék tartják az ég vitorláját sás dobol visszhangja homlokodon Tej csurog fogatlan holdajakból Mari néne könnye ring margitvirág tejfogfényén (Koch Valéria fordítása) KOCH VALÉRIA 1949-ben született a Baranya megyei Szederkény­eden. Szegeden, illetve Budapesten szerzett magyar- rémet-filozófia szakos diplomát. Budapesten él és 'olgozik, a Neue Zeitung című lapnál szerkesztő, lagyar és német nyelven egyaránt ír, elsősorban verseket. Alapvetően lírai alkat: szenvedélyes, töp­rengő, játékos versei, nyelvi megformáltságukkal, szuverén alkotóról vallanak. Műfordítással is fog­lalkozik. önálló német nyelvű kötete jelenleg ké­szül. Vázlatok Arcod az örök világosság mely fényeskedjék nekem Madársereg a nyár felől tündöklő fekete csapat a te hajad Mélyből parázsló bodzafa rajt sebzetten élő csoda a te szemed Szavad sorsommá lett lágyságában létem értelme érik az idők végezetéig (Kalász Márton fordítása)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom