Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
1980. DECEMBER 14., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Asperján György: Égbe nyúló hegyek alatt N égy-öt fekvőhellyel odább, könyökére támaszkodva, picike fejű, hosszú fekete hajú, csúnya lány, vékony hangon: A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó... Végig, és utána elölről: bántóan vékony hangon, de szomorúságot ébresztőén is. A kurazsák jó meleg, a köd felszakadt, a nap kisütött, minden csillog, a hegyoldalak most nemcsak rozsdásak, hanem sárgák, pirosak, és ahol fenyők állnak: feketés-zöl- dek. És a fasor: csapzott, platánokkal. A rideg, kövezett folyosón min- derbe beleivódik: azt hallottam, kisangyalorrí, véled esett el a ló... egyre vékonyabban, mind bántób- ban. Imre behunyja a szemét: ez ő, mégis valahogy bizsereg a teste, és alig hihető, hogy mindez vele történik. Felemeli a kezét, elviszi maga előtt: idegenség. Itt nincs semmi, ami csak az övé, ahova elbújhat, ahol egyedül lehet, itt mindig, mindenben a többiekkel együtt. Csak behunyja a szemét: húzódhat vissza valahova. De az meg riasztó. Nánási nevet valamin. Kiskora óta nevelőintézetekben él, megszokta már. Imre biztos benne, hogy soha nem fogja megszokni. A nevető Nánási felé fordítja fejét, és keserűen: — Ű aztán boldog ... A folyosó mennyezete, a ci- rádás fémoszlopok, az egyik felső ág mintázata között, a rongyolt pókhálón két üressé száradt légy maradéka rezeg... Ezt látni? És Imre ismét magába temetkezik. Lecsukott szemhéja mögött képek kergetik egymást, és valami megakad: az a nagy pók, ott fent, a padláson, és akkpr az a bizonytalanság, ami korábban soha. És éppen Jóska apuka temetése után. Temető: Jóska apuka már sehol. A ravatalozó közepén, ahol valaha a papa feküdt a koporsóban, egy furcsa alakú doboz, vagyis az urna. Abban van Jóska apuka. Vagyis abban nincs, 'mert abban csak por van, mivel a Jóska apuka azt kívánta, hogy őt hamvasszák el. A papa ott volt, amikor temették, de Jóska apuka nincs sehol. A dobozban nem lehet, hiszen Jóska apuka volt, a dobozban pedig... Hol van most Jóska apuka? Sehol sem lehet, mert volt, a dobozban nem lehet, mert a doboz... K örben: mama, anyu, Lázár és Ditti, a két mostohatestvér, Jóska apuka gyerekei, a szomszédok, a sírás, a pap: — porból lettünk, porrá válunk — és beszél ahhoz a fehér dobozhoz, a kántor fekete fedelű, vastag könyvben lapoz, unottan énekel, és anyut nézegeti. Anyu sír, és óvatosan tö- rölgeti a könnyeit, el ne maszatolja szemén a festéket. Anyu szeme festve, a szája festve, a körme lakkozva, anyu két éve nem volt itt, és anyu csak a Lázárt és Dittit... az a két hülye, a Lázár fejbevágott egy bottal, a Ditti meg csókolomot köszönt a disznónak. És a pap: — mert gondoljatok arra, hogy akik itt vagyunk a Földön, mindannyian megtérünk a Meaváltó szívébe ... de a Jóska apuka nem tért meg, mert port csináltatott magából, és aki már csak por, az nem tud megtérni sehova ... dehát hogyan lehet valakiből csak por? ... egy halottat lehet siratni, de port nem... a papát neg lehetett siratni, de ezt a dobozt... a papát sajnálni lehetett, Jóska apuka viszont olyan bizonytalanság lett... A kis üvegezett, feketére festett szekrényben ketten viszik a dobozt, vékonyan szól a halottasház felől a lélekharang: kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, mint ennek a lánynak a hangja, be kellene bújni a kurazsákba, hogy ne lehessen hallani, bebújni a zsákba, és mindent Mohácsi Regős Ferenc Illusztrációja elfelejteni, talán Jóska apuka is azért akart por lenni, hogy mindent elfelejtsen, a sok fájdalmat. 3 óska apukát nem lehetett szeretni, mert mindig fájt, csak feküdt és fájt, meg ivott, mert ha ivott, átkozódott, és nem fájt annyira, a Jóska apukát el kellene felejteni, és honnan jött most elő Jóska apuka, hiszen ő por, és azért akart por lenni, hogy egyáltalán ne legyen; részegen a hangja: a ribanc anyád, Jóska apukát le kellett volna ezért köpni, így hát, kedves kis- angyalom, nem lehetek a tied, mert nyomorékul a Jóska apuka nem kellett anyunak, aki mégis sírt, és kivágott fekete ruhában jött Lázárral és Ditti vei, a mama: nézd meg, miben jött, kivágott ruhában, és akkor tényleg észre lehetett venni, hogy anyu kivágott fekete ruhában van, vagyis ott felül ki volt vágva, és a karja is szabadon volt, dehát Jóska apuka nyáron halt meg, anyu nem tudta — nem tudta?! —, hogy Jóska apuka alól ki kellett hordani a székletet, a mama perlekedett vele és sírt, Jóska apuka meg dühöngött, ordított, utána meg ő is a mamával sírt: anyám, miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Jóska apuka tényleg szerencsétlen volt: jó lett volna elmenni akkor anyuval, Pestre, a temetés után, állni a hídon és a Dunába köpködni, de már nem is emlékezve Pestre. A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó, mindig elölről, mindig újra kezdve a dalt, pedig jó volna mindent elfelejteni, de nem úgy, ahogy a Jóska apuka: porrá válva, csak nem emlékezni arra, ami rossz; anyu a tem.tés után elutazott, a két mostoha is, csókolom, disznó, és ilyet magával visz a ribanc anyád, másnak ilyet soha nem mondanak, a kántor anyut nézegette, anyu festett szeme, festett szája, festett körme anyu kivágottan, a kivágott fekete ruhában, és a por Jóska apuka a dobozban; az egészre nem kell gondolni; az állomáson anyu: fogadj szót a mamának és az a két utálatos mostoha törleszkedve, ők mehetnek vele, a Jóska apuka is ment volna vele: Juli, én már nem épülök fel soha, ne menj el, találsz itt valami munkát, de anyu: megbolondultam, hogy ebbe a tetü- fészekbe költözzem? és Jóska apuka: tudod, hogy mennyire szeretlek, mire anyu: sokra megyek vele! — és aztán kiabálás, Jóska apuka mindent ordított, anyu meg elrohant, akkor stoppal ment vissza Pestre; befut a vonat: majd lejövök érted, hamarosan rendeződnek a körülmények, és lejövök érted, a két rohadt mostoha a vonaton, anyu az eltávolodó kupéablakban, még látni, de már nem integet, lejövök érted, hogy hazudik, mennyire hazudik, már eltűnt a vonat, anyu meg a két rohadt mostoha, itt voltak és nincsenek, mint a por-Jóska apuka, lehet, hogy majd anyu is port csináltat magából, anyu engem nem szeret, csak a két rohadtat, ordítani kellene, anyuuu! de itt csak a Kaszap bácsi van, azt hallottam, kisangyalom, ez itt az én kezem, véled esett el a ló, az állomásról hazáig, véled esett el a ló, a Kaszap bácsiék háza előtt egyszer egy cigány agyonvert egy lovat, bokáig állt a sárban, először kötéllel, majd durunggal verte a leroskadt lovat, és ordított, átkozódott, a ló vére belefolyt a sárba, és piros sár lett a lóból, végig, az állomástól hazáig, az átkok anyura és a két rohadékra, és az a hangosan kimondott, de később sírva megbánt szó: anyu egy ribanc! a Jóska apuka az, de a Jóska apuka semmi, csak por. O tthon a mama: — mama, megjöttem — elment anyád? — tudja, hogy el, de azért kérdezi, kettesben a mamával, és később fel, a padlásra, a nagy láda: régi fényképek, Tolnai Világlapja bekötött példányai, elfent pengéjű borotvák, rossz cipők, csipkés kalap, kakukkos óra, porrá vált kakukkal, katonai levelezőlapok: Édesanyám, én már csak arra gondolok, apró orvosságos tégelyek, szakadt szélű szentképek, kislány- bugyik csipkével, egy papírba csomagolva különböző színű haj csomók, kicsi üvegbili, pepitakötésű könyvek, régi kalendáriumok, már minden többször átnézve, összetúrva, kincsek porrá-válón, és egy ci- rádás keretű, foncsora-kopott tükör, benne feltűnve és szétfoszló arccal ... kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, a tükörben szétfoszló arccal, kitörted a kezedet, megmozdulva és szinte teljesen eltűnve a porfogta, foncsora-vesztett üveg lapjában, és akkor belevágva a kakukk nélküli kakukkos órát, a csörömpöléssel egy időben szóra fakadva ... kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, anyu már sehol, már Pest felé a két rohadttal, és nem ölelt meg, csak légy jó, érted jövök, majd sohanapján, ide se fog eljönni, hagyta, hogy állami gondozásba vegyenek és a gyermek egészségi állapotára való tekintettel, így hát, kedves kisangyalom, elfelejteni minden rosszat, elfelejteni, nem lehetek a tied, és a padlás végébe vágott fénykör előtt az a nagy pók, hirtelen kétségbeesett zümmögés, és akkor elő az a dög, neki a darázsnak, zümmögés, a darázs behajlítja a potrohát, harap, dolgozik a szárnya, az a kövér, sötét, ocsmány dög azokkal az ocsmány lábaival tekeri az ocsmány hálóját, és' már’ nem zümmög a darázs, csak birkózik, küzd, az undorító dög körbeöleli, a darázs megfeszül, a potroha gyorsan remeg, és az a szörnyeteg biztosan szívja, és már nem mozdul a darázs, ott van összecsomózva ezüstösen az ezüstös hálón, de már nincs, semmi sincs, csak az a fekete dög, ott van egy kis drótdarab, megpöccinteni a dög-urat, hogy pucol, szétvágni a hálót, a padlás porában szalad, a gerenda felé, átdöfni a dróttal, eltaposni, porrá zúzni, sötét buggyan, ömlik belőle, és most a mennyezetről ereszkedik fekete szálon, bele a kurazsákba, bele a szívbe, bele mindenbe, A Csitári hegyek alatt, fényt! S zemet kinyitni, kitárni, ott vannak a hegyek, a tiszta napsütéstől világosabb zölddé vált fenyvesek, régen leesett a hó, minden itt van; és ami volt, az hülye elszenderedés, mert itt van .ez a sipítva éneklő lány, itt van Nánási ... Jó volna felugrani és elszaladni, de: A csitári hegyek alatt... Verbőczy Antal■ Sanzon Jákó Kovács Józsefi Ringató Valahol valaki álmodik engem reménye rojtozott zászlaját lengem valahol valaki álmodik engem lobogom életét vadrózsán renden valahol valaki álmodik engem zubog a fény rám jövő-emlékül valahol valaki rámébred végül Ujjaid tíz ága tenyered tisztása szikrázó havasok kékfényű izzása Körmeid félholdja gyöngyházas csonttornya tükröző tavaknak kristályos gyöngyholdja Hajadnak omlása szeleknek zúgása ringató hullámok kibomló ringása Galay István: Szódavíz-western Asszonyok, figyeljetek, mert ez a történet mindannyiotok számára tanulságos! Megismeritek egy házasságtörés titkát, ami a feleség előtt a mai napig nem ismeretes, mert mit gondoltok, elmondják a férfiak valaha is az igazat, miért húztak ideig- óráig egy másik nőhöz? Ez az én barátom olyan ember volt, aki robusztus termete és roppant ereje ellenére, talán soha nem verekedett. Jámbor volt inkább, s puritán, semmint öklére hiú életélvező ... viszont talpig férfi, s ekként esendő is, habár ennek nem volt pontosain tudatában. Elvégzett, ki tudja, hány iskolát, de rajta nem fogott a tudás, nem kezdte mondatait azzal, hogy Én..., nem vizsgálta szüntelen az ő egója és a társadalom harmóniáját, avagy diszharmóniáját. Ha letette méretes üle- pét egy székre, szívesen ott felejtette. hosszan bámészkodott a mezőgazdasági kisgépeket árusító üzletek kirakata előtt — csodálkozott. Széles arccsontja volt, a haja elöl már kopott, ha nevetett, rengett a hasa. Fröccs mellett szeretett beszélgetni. Ez is természetes, csakhogy, mivel mázsás személyiség volt, elképzelhetik, mennyi bor, s menynyi szódavíz fogyott el egy társaságában töltött estén. Az ember életét, tudjuk, gyakran nem a saját képességei, tulajdonságai, cselekvései irányítják; az övét sem. Annak oka, amiért kis híján vakvágányra futott nagy barátom élete, nem egyéb volt, mint hogy a felesége nem szeretett szódát csinálni. És ő sem. Amúgy modern életet éltek, lakásukat kezdettől közösen tartották rendben, a gyerekeket felváltva vitték bölcsődébe, óvodába, majd iskolába. Nem félt az én barátom semmitől, sem a házimunkától, sem a mosolyogni valóan kiegyensúlyozott házasélettől, még főzni is szeretett. A felesége sem volt akármilyen asz- szony, gépkocsit vezetett, s ami ritka. őszintén kedvelte a vendégeket, bár tudjuk, mi fáradsággal jár a gyakori vendégjárás. A szódásszi- font azonban egyikük sem vette szívesen kézbe. Az én barátom (ha ismernék, igazat adnának nekem!), nem akármilyen férfi volt. De férfi, tehát vele Is megesett egyszer, hogy telefonált, sürgősen beszélni akar velem. Elmondta, hogy szerelmes, persze fülig, ahogy a nagykönyvben meg van írva. — ö, drága barátom! — sóhajtottam, szomorúan tekintve sütőlapáthoz hasonló kezére. Jól tudtam, mi következik; igen, ugyanarra gondoltam, amire Önök, kedves olvasók. És megesett a szívem a barátomon. Bujkálás, hazugságok, állandó pénzzavar, botrány, kibékülés! A barátom — ahogy lenni szokott —, rövidesen bemutatta nekem a Nőt. Kíváncsi volt, mit szólok hozzá ... Miit szólhattam volna? Sablonos eset — vontam meg a mustra eredményét. A Nő a feleség poros nyomába sem léphetett! Igaz, fiatalabb volt nála, de csúnyább, számítóbb... De még milyen számító volt! Megnyugtattam a barátomat: nagy botrány lesz, s utána boldogan élnek majd a feleségével, míg meg nem halinak. Ettől kezdve (hisz’ tudják előre!) a barátom folyton nálunk vendégeskedett — így tudta a felesége. Mi azonban hosszú ideig a hátát sem láttuk. Aztán bekövetkezett, aminek be kellett következnie: családi botrány, ö vagy En, szakítás a Nővel, és megkönnyebbült, boldog hétköznapok sora. Utólag természetesen még egyszer megtárgyaltuk a dolgot, fröccs mellett, négyszemközt (a szódát én csináltam), ám hiába voltam a legrégibb, leghűségesebb, legbizalmasabb barátja, akár a többi félrelépésnek. ennek sem találtam a magyarázatát. Mármint az eredeti, csak a barátomra igaz magyarázatát. Hiszen nem vagyunk sablon-emberek, feltehetően minden férfi másért csalja meg a feleségét (mint ahogy valószínűleg minden nő is a férjét). Mit mond. ha azt állítjuk, csupán könnyű kaland volt az egész?! Az én barátomtól, aki. mint mondtam, korszerű férfialkat volt, mi sem állt távolabb, mint semmi kis szerelmi kaland. Elgondolom, miképp magyaráznák a történteket az eddigiekből a pszichológusok. Csakhogy a lélektan meg az élet kettő! Élettanász tudósok meg nincsenek, nem is lesznek. Marad az ember — és az élete. Meg a barát, titkok tudója és súgója, napjaink western-hőse, aki rögvest ott terem, ha szükség van rá, hidegvérrel és ravaszsággal segít a bajbajutottakon és inkább meghal, de hallgat, konokul őrzi a rábízott titkot akár egy életen át. Hanem, asszonyok! Még a barát sem ismerheti tökéletesen egy férj lelkének minden odvát. Amikor e mégegyszeri beszélgetéskor elfogyott a szódavíz, s én vonakodtam tüstént ugrani, a barátom várt egy kis ideig, majd akkorát sóhajtott, hogy reccsent alatta a szók: Tudod-e — szólott —, hogy három kétliteres szifont vett abból a kis fizetéséből, és mindegyik mindig teli volt, egyet az ágy mellé is odakészített, abból csak úgy, csőről ittam! így tudtam meg a titkot, amit életaranyként őrzök azóta. A házasságtörés valódi okát, és hogy miképp volt számító az a Nő! A feleségének természetesen nem szóltam. Vettem a névnapjára egy kétliteres szifont. Azóta fúj ram... Mert a nők nem értenek semmit, de semmit! Az élet azonban vad és kemény: idén is — és majd jövőre is — szó- dásszifont kap tőlem a névnapjára ajándékba.
