Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
V PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1980. NOVEMBER 16., VASÁRNAP 8 es Hétköznapok az Ipoly partján Ismerősöm Perőcsényből származik. Ma Vácott él, s naponta, kétnaponta, ahogyan munkája kívánja, a fővárosba utazik. Kéthetente, havonta viszont, ahogyan a család várja s a maga kedve tartja, szülőfalujába indul. Szobig vonattal megy, ott buszra száll, s egy újabb óra múlva haza, a hetszázötven lakosú faluba érkezik. Értelmiségi lévén, gyerekkori élményei miatt kötődik ugyan, foglalkozása, mai igényei következtében nem ragaszkodhat a településhez. S ha csak róla lenne szó! A fiatalok nagy része nem marad otthon; a helyi tsz-ben — amely egyébként az utóbbi években fejlődik — a tagok átlagos életkora 51 év körül van. Ipoly völgye. Általában a folyócska felső-középső szakaszát értjük az elnevezés alatt. Az országot Ipoly- tarnócnál elérő, Nógrád megyét Hont után elhagyó folyó alsó szakaszáról kevesebb szó esik. Valahogyan mintha sehová sem tartozna igazán ez a terület; az itteni kis- vagy legfeljebb közepes nagyságú községek, Bernecebaráti, Kemence, Tésa, Perő- csény, Vámosmikola, Nagybörzsöny, Ipolytölgyes, Letkés, Ipolydamásd, egyik oldalon a folyóval, a másikon a Börzsöny vonulataival, mintha nagyon messzire lennének. Életjelt kell innen adni úgy is, hogy itthon próbálják a valóságot vágyaikhoz igazítani, s úgy is (ami a jellemzőbb), hogy naponta, hetente autóbuszra ülnek a főváros, Vác vagy Balassagyarmat felé. Az 1600 ipolytölgyesi és letkési közül például Szobra 135, Sturovóba 51, Zebegénybe 17, Nagymarosra 17, Vácra 29, Budapestre 19 ember jár dolgozni. Természetes hát, hogy az ellátás is alacsonyabb színvonalú, sokan végleg máshol telepednek meg, hogy már az is örömet jelent, ha csak stagnál a lélekszám. Boldogulni — összefogással Milyen messze van például a fővárostól Bernecebaráti? Milyen távolságra él az ottanitól a bernecei ember? Manapság a gépkocsinak bőven számítva is elég az úthoz két óra. Különösen akkor, ha Vác után Rétság felé fordul, s a Börzsönyt megkerülve Hont felé tart. Akkor azonban egy hirtelen kanyarra van szükség: szemben sorompó jelzi a határállomást, majd a mellékút mellett tíz lépésnyire veszteglő piros vonat: az ott már Csehszlovákia. S már itt is van Berenecébaráti. •A park, egyik sarkában az emeletes barokk kastéllyal, mellette az iskola s a nemrégiben átadott sport- és művelődési centrum. Az iskolában 12 pedagógus vezetésével 116 gyerek tanul, az új épületben 25 méter hosszú tornaterem, klub, úttörőszoba, könyvtár. A könyvtárost azonban ezen a napon sehol sem találjuk. Helyette egy törékeny, csöndes ember, az iskola igazgatója mutatja sorba a helyiségeket, amelyek nemcsak az iskolai munkát, hanem a közművelődést is szolgálják. De lesz-e, aki használja őket? — Huszonhét év alatt, amióta itt vagyok — mondja —, a lakások és az öltözködés kultúrája óriásit fejlődött. Vagy: a hatvanas évek közepén, egy felmérés tanúsága -szerint az emberek tízszer annyit költöttek a bisztróban, mint a könyvesboltban. Ma csak az iskolai bizományos tízezer forintnyi könyvet ad el havonta. Ha az iskolások adnak műsort, telt ház van. A TIT-előadásokra viszont nehéz becsalogatni az embereket. A pedagógusok szerencsére mind a faluban laknak, hatan eleve helybeliek: kis közösségek szervezésével segítik a két közös tanácsú község népművelőjét, aki például gyermek népitánc-, balettkart, cigánycsoportot hozott létre. Ügy tűnik tehát, a fővárositól nem is él olyan távol a bernecei ember. A park fái sok száz kisdiák emlékét őrzik, hiszen mindegyiket gyerekek ültették. A területet huszonöt éve házhelyeknek akarták kiparceliázni, majd lőtérré alakítani. Szerencsére semmi nem változott — az iskolások száma viszont a negyedszázadinak a felére csökkent. Miért? — Valóban öregszik mind a két község, fogynak a gyerekek — hangzik el a megállapítás néhány kilométerrel távolabb, Kemencén is. — Több száz dolgozó ingázik Vácra, Esztergomba, Balassagyarmatra, Pestre. A többség hét végén jár haza, néhány év alatt máshol vesz telket, épít házat. Huszonöt év alatt kétharmadára csökkent a lakosság. Nem létesült nagyobb üzem. A gépesítéssel a termelőszövetkezetben is egyre kevesebb emberre van szükség. A fiatalok, akik a váci, balassagyarmati szakmunkásképzőben végeznek, nehezen találnak munkát itthon. Vissza sem jönnek. Ugyanakkor, akik itthon maradtak, nem élnek rosszul. Az iskolával, óvodával eddig sem volt baj, s most jelentős társadalmi munkával felépült a sport- és kulturális centrum. De építettünk mi már társadalmi munkában negyvenezerért olyan utat, amire négyszázezer forintért sem akadt vállalkozó. Igaz, itt összefogás nélkül nem is boldogulhatnánk. Helyben találnak munkát A takarítónő szabadkozik, amikor a helytörténeti gyűjtemény iránt ér- aekiódom. „Nem tudom én, hova zárták el — mondja —, délután jön a népművelő meg a klubkönyvtáros, majd azoktól kérdezze!” Bizalmatlan a néni, rábeszélésre, igazolványra van szükség, hogy kinyissa a helyiségeket, amelyet naponta takarít, amelyekben a vámosmikolai népelet emlékeit őrzik. Amikor azután megenyhül, nemcsak beenged, hanem magyaráz is, számomra ismeretlen néven nevezve a tárgyakat. Kupluk — mondja a rozsszalmából font gabonatartó edényre, a fonalgombolyí- tót szátvánnak, a kenderfésűt héhő- nek nevezi. Valamikor, nem is olyan régen még ő is használta ezeket az eszközöket. Ma viszont már valóban a múltat jelenti a mángorló, a gyermekfőkö- tő, ahogyan a régi értelemben vett közösségi életre is csak emlékeznek az emberek. A mai, 1800 lakosú Vá- mosmikolát s a vele közös tanácsú Perőcsényt és Tésát (800, illetve 260 lakos) elsősorban az jellemzi, hogy az ide települt üzemeknek köszönhetően a helyiek száma nem fogyatkozik (s ezen a tájon ez is pozitív jelenség), s akik itt élnek, valóban jól érzik magukat itt, a falujukban. Ennek egyrészt az az oka, hogy a termelőszövetkezet, az Alagi Állami Gazdaság üzemegysége, a Váci Kötöttárugyár részlege helyben is megfelelő munkaalkalmat kínál. Az eljárókat pedig az tartja meg mikolai lakosnak, hogy a házak kétharmadát bekapcsolták a vízellátásba, kitűnőek az utak, a járdák, jó az egészségügyi ellátás, az üzlethálózat, s jól felszerelt, az üzemek által is támogatott óvodába minden jelentkezőt fel tudnak venni. A villanyhálózat bővítését pedig már abban az utcában tervezik, amely még meg sem épült. Ügy tűnik, Vámos- mikolán kevés a gond. — Válóban. — mondja a helyi tanács elnöke —, de ebben a lakosságnak van igen nagy szerepe. Két éve megépült például a televízióátjátszó, ami nagymértékben javítja a vételi lehetőségeket. Az ötmillió forintból hármat a közösség teremtett elő. A gondok is inkább kellemesek. Jövőre szeretnénk például megkezdeni az új művelődési ház építését, szintén számítva a társadalmi összefogásra, akár az iskola bővítésénél. Nézelődöm a tanácsháza előtt. A téren Vácig, Budapestig futó autóbuszok várakoznak a délutáni műszakba indulókra. Most azonban még néptelenek a lejtős utcák. Az ABC- áruház előtt fiatal pár szalámit, kiflit eszik, az áruház ajtaján hatalmas tábla: „Üdvözöljük kedves vásárlóinkat”. Farkaskutya hasal a járda mellett, farkával legyint az idegenre. A távolban elhallgat a fürge motoros fűrész, csönd van. Az Ipolysági úton, a község szélén új családi házak sorakoznak. Sátortetősek, többségén csempedísz csillog. Kutatom, rejtőznek-e kerti törpék a színes kerítések mögött? Tágasak, kényelmesek az otthonok, de az ízlésen még bőven van formálni való. Idős néni biceg előttem. Lépteim hallva félreáll. — Menjen csak! A fiatal jobban tud még sietni. — Kár lenne ebben a napsütésben — felelem —, inkább üldögélni kellene a pádon. *— Ez az, kedveském! Éppen amikor üldögélni lehet, nem érünk mi rá. Dolgozunk. Kompozíció Szob felé lejt az út Lassan, de érezhetően állandóan lejt az út. Vámosmikola után balra is kanyarodhatnánk, föl a hegynek, Nagybörzsöny felé, ahol a községnevet németül is kiírták — Deutschpilsen —, jelezve, hogy a középkorban érkezett ércbányászok utódai ma is használják anyanyelvűket, őrzik hagyományaikat. Mostanában egy vízimalom felújítása hívja fel a figyelmet a falura. Ha a Börzsönypatak vize újra megforgatja a kereket, itt lesz az ország harmadik működőképes vízimalma. Az egykori molnár (1953-ban záratták be a malmot) viszont már nem akar főállásban gondnok lenni. — Húsz éve egy helyben dolgozom, a vasútnál — mondja —, Sturovóba járok át, jó a beosztásom, a pénzem is. Itthon meg itt a kert, a málna, a feketeribizli. Most is éppen szüretből jöttünk haza — s mutatja a málnaszemektől piros tenyerét. A nagybörzsönyieket munkásbuszok szállítják Szobig. Az országúihoz időnként olyan közel van a határ, hogy az eldobott cigarettavég már odaát esik le. Szobnál azután elhagyjuk az Ipolyt, valahol az üzemek, a vasúti csomópont mögött ömlik a Dunába. Olyan láthatatlanul, ahogyan az utóbbi években, ha lassan is, de fejlődni kezdett a település. Furcsának tűnhet, de a fellendülés akkor indult meg, amikor a szobi járás megszűnt. Ázóta jöttek létre a ktsz-ek, üzemek, az addig járási célt szolgáló épületekben. No meg akkor, 1970 körül vetődött fel erőteljesebben az ipar vidékre telepítésének gondolata is. Így adódott, hogy Szobon ma több a munkahely (3000). mint a lakosság összlétszáma. A MÁV-csomópont 800, Martyn Ferenc rajza Spartacus Kerti Károly munkája Szob lassan fejlődik is, egyelőre nem fejt ki nagy vonzóerőt. A gondokat szaporítja, hogy a kisebb, társközségként nyilvántartott településeken sorra szűntek meg az iskolák, ezzel elmentek a pedagógusok is, hogy a területen ma alig dolgozik szakképzett népművelő, könyvtáros. Mintha a megszerezhető kulturális javak úgy csökkennének, ahogyan az anyagiak növekednek. Igen kevesen tehetik meg — ha egyáltalán eszükbe jut —, hogy egy-egy művészeti esemény miatt gépkocsival Vácra, Budapestre utazzanak. Marad a televízió — ilyen szempontból valóban nincs távol a fővárostól egyik Ipoly-völgyi település sem. Új szokásokat teremteni — Ezekben a községekben hiányoznak a művelődési hagyományok — állapítja meg az egyik helyi köz- művelődési szakember —, a régi értelemben vett közösség, szokásrend- szer megszűnt. Szobon is, a környező falvakban is többnyire első generációs munkások élnek, akik a földtől, a háztáji gazdaságtól sem szakadtak el. Igényeiket éppen most kellene átalakítanunk, vagy éppen az új szokásrendszert megteremtenünk. Ilyen körülmények között azonban éppen ez a legnehezebb feladat. a szörpüzem 400-nál több embert foglalkoztat, mellettük itt a termelő- szövetkezet, a kőbánya, az erdőgazdaság, több szövetkezet telephelye. összesen 44 üzem és intézmény van, jelentős számú pedagógus, egészség- ügyi, kereskedelmi alkalmazott dolgozik a kiemelt alsófokú központként kezelt Szobon. Így tehát, ha fél- száznál több helybéli el is jár, ezer- néhányszáz dolgozót várnak naponta a helyi üzemek. Közülük sokan végleg itt telepednek meg. Az értelmiséggel sincs másként: mintegy negyvenen eljárnak, de száznál többen érkeznek ide, még Vácról, Budapestről is. Ez persze nem feltétlenül örvendetes, hiszen nagy a veszélye a távolról érkező értelmiség gyakori cserélődésének. Ugyanígy nem megnyugtató utánpótlásuk kérdése sem. A szobi gimnázium ugyanis — most is csak egy-egy osztálya van évfolyamonként — megszűnőben van, csupán a levelező oktatást folytatják. Végleges megszűnése gondot jelent Szobiak is, de még inkább az Ipoly-menti községeknek. Alig valószínű, hogy a váci, pesti, balassagyarmati kollégiumokba kerülők, majd egyetemet, főiskolát végzők nagy része ennyi, otthonától távol töltött év után hazatér. Maradnak a máshonnan érke»- zők — ez a táj viszont, ha Vámosmikola lakossága nem is csökken, ha Környező falvak... Pontatlan így a meghatározás. Zebegérjy vagy Nagymaros ugyanis közelebb van Szobhoz, Ipolytölgyeshez, mint például Bernecebaráti, Vámosmikola. Mégis, ahogyan a Duna mellett délnek haladva elhagyjuk a Szob feliratú táblát, mintha nagyot változna a világ, a perspektíva, valóságosan, képletesen is... P. SZABÓ ERNŐ
