Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
1980. NOVEMBER 16., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Varga Csaba: Égő boksa Az elágazás óta a harmadik falut hagyták maguk mögött. Végigsöpörtek a völgyeken. Nyolc kerékpár. haladt egymás után, libasorban. A települések kicsik, a főutcák keskenyek voltak. A szűkös hely miatt. A disznóólak mellett még veteményes kertek szorongtak, de mögöttük már hegyoldalak magasodtak. A lankásabb lejtőkön azért gyümölcsfák is nőttek elvadulva. A negyedik templom felé bicikliztek, amikor rövidesen egy kicsit megdőlt útjelző tábla újabb eldugott falut, Kékesdért jelzett. Az iram csendesedett, Anna nem maradt sereghajtó, a csapat közepén kerekezett. Nézelődött, mert soha nem járt erre. Az útmenti fenyőket nemrég telepítették, őrt álló katonákként őrizték már a táj nyugalmát. 0 0 Anna mögött valaki izgatottan megszólalt; lassított. Hegyi András bozontos üstöké tűnt fel mellette, hosszú hajtincsei a szemébe lógtak. Hátra-hátracsapta őket. — Tudod, hova értünk? Anna tagadólag intett. Sötétkék blúzának bő ujja lobogott. — Én még itt születtem... —• büszkélkedett a fiú. — Te?! — hökkent meg a népművelőlány. — Azt hittem, tősgyökeres felpári vagy. S mit jelent a Kékes dér név? — Más se tudja, a hajnali dér itt is fehér. Ha csak a szénégetők füstje nem színezte be egykor. Talán éppen kékre. A faluban ugyanis régóta mészégetők, szénégetők laktak, a két fafaragó család sem halhatott még ki. Nagyapám híres szénégető volt... András szavai elakadtak, mert terepjáró dzsip közeledett. A ponyvás autó nem csökkentette a sebességét, noha bukdácsolt a göröngyös úton. A fiú kerékpárja visszahúzódott á libasorba. ® ® Elérték a régi házakat, már csak egy-kettőt fedett zsindely. Palatetők alatt széles, nagyablakos — de jellegtelen! — új házak feszítettek. A porfelhő oszlása után, András megint a népművelőlány mellé sorolt. A két kormány majdnem összeért. — Kezdetben apám is szénégető volt, csak nagyapám öngyilkossága után telepedtünk be Felpárra. Én tovább költözöm még, a városba! Ahonnan te jöttél... Anna előbb fejtegetni akarta, hogy a városi élet semmivel sem csodálatosabb, aztán azt kérdezte meg in-, kább, hogy a nagyapja miért lett öngyilkos. — Nem sokat kötöttek az orromra. Titok minden, csupán a legendát ismerem. — A legendát? — Anna legendák nélkül nőtt fel. — Annyi biztos, hogy késő ősz lehetett, az öreget vastag, már rothadó avarban találták meg. A hegyekben, a kihűlt boksák mellett. A vékony kötél elpattant vagy elvágta valaki... Nagyapám mindig kora tavasz- szal felköltözött, a faluba csak ritkán ereszkedett le szalonnáért, hagymáért, pedig a boksákat elég volt kéthetenként megrakni. A családból nagyanyám fel-feljárt hozzá, előre megbeszélt napokon, apám csak akkor szaladt fel, ha az öreg kifogyott a kenyérből. Egyébre vagy másra aligha tartott igényt, nem' szerette, ha feleslegesen zavarták, egyébként rejtegetett valamilyen puskát, azzal lőtt magának vadat. Állítólag csuda nagy vadász volt. — Nem irigyelted? — Nem jutott eszembe. Nem vágyom a kékesdéri hegyek közé. Az öreg erős gallyakból tákolt kunyhóban aludt. Egyedül. Egy-egy boksában tizenhárom napig izzott az elfojtott tűz. Addig aligha hagyhatta el őrhelyét. Ott gubbasztott évtizedeken át. Fent, a hegyekben. Télen nyugtalanul szorongott a falusi házban, a kocsmába sem járt el iszogatni a szénégetőkkel. Őszutón is csak a csípősebb fagyok űzték haza. Apám szerint, akkor volt boldog, csak akkor, ha mileszagot érzett. Pedig ez keserű, büdös, mérges illat; az égő keményfa termeli. A szomszédunk egyszer azt kotyogta, amikor á,tkönyökölt a léckerítésen, hogy az öreget azok a námberek vitték sírba, akik hajnalonként kiszökdös- tek hozzá, hátukra akasztott rőzsehordóval. Kérdeztem apámat, miért forralnak ilyen gondolatokat az öregről? Legyintett. Majd dühösen dohogta, hogy a szomszéd csak ne kövesse a vénasszonyokat, mert az, bizony, pletykabeszéd, hogy nagyapámhoz némberek jártak ki. Még hogy özvegyek, feleségek, lányok?! © 0 A libasor végére kerültek, mert a beszélgetés közben lassan hajtották a kerékpárt. Anna előre pillantva látta, hogy rajtuk kívül senki sem tereferél, csak hangosan kurjongatnak egymásnak. Áááá! Üjj- hujjj! Ne előőőzz! Gyázzz! A felpári művelődési otthon klubjában is, ahol össze-összejöttek, divat lett önmagukban értelmetlen hangok el- nyújtásával, hajlításával érzéseket, szándékokat kifejezni; mintha elfelejtettek volna beszélni. A népművelőlány oda-odapillan- toót a mesélő fiú arcára, amely már sötétbarnára sült, hiszen tavasz óta szabadban dolgozott, az állami gazdaság telepén teherautókat javított. A rövidre vágott, szőke kis bajusz nem volt éppen férfias. — Nagyapám csudálatos illatú virágokkal csalta ki a nőket. Ahogy mondják, a rétek legszebb szirmait kötötte csokorba. A virágok színét én kéknek képzelem, de sárgák vagy pirosak is lehettek. A tarka mezők bódító illatát most is érzem, csak egyszerűen nem tudom megnevezni. A könnyű ruhás asszonyokat aztán olyan tisztásra vitte, ahova más istenfia nem ismerte az ösvényt. A szénégető kunyhóban a limlomoktól, a szerszámoktól különben sem volt hely, meg a döngölő és a horog nem a legjobb vendéglátó. A lombok alatt váratlan látogatótól se kellett félni, ott a test és a lélek lerúghatta felesleges gönceit. A -virágokhoz az öreg feloldó szavakat is mellékelt, ettől a szorongások és gátlások elszenesedtek. Állítólag ebben volt a legnagyobb ereje: meghallgatta az asszönyi fájdalmakat, és a nyugtató szavakhoz gyengéd simo- gatásokat adott. Mesélik, az öngyilkos lemondott önpusztító szándékáról, a válni akaró asszony rámosoly- gott iszákos férjére, amikor a tisztásról, megtisztulva, visszatért. Hihető a legenda, mert az öreg csendesen, költőien tudott beszélni. Egyszer a fitos orrú szomszédasszonyt véletlenül kihallgattam a kútnál, amikor kendőjét igazgatva sóhajtoz- ta húgának, hogy mindegyik asszony visszakívánkozott a tisztásra, akit nagyapám egyszer már fogadott a bokránál, amelyet hiába fedett be lehullott levéllel és földdel, mert az izzó hasábfák gőze áttört a burkon. Az öreg talán nem is különbözött az éjjel-nappal égő boksától, csak nem árasztott mileszagot. Nem is tudom eldönteni, mi volt leginkább, szénégető vagy gyóntató. — A felesége tudott erről? — kérdezte Anna, s közben újra megborzongott; vágyak ébredtek benne, észrevétlenül. — Nagyanyám, szegény, korán meghalt, nem állt a terjedő monda útjába. Lánya is mosolyra nyílt szájjal mesélte, hogy nagyapám nagy természetű férfi volt. Ha az asszonyok maguk közt pletykáltak róla, mindnek furcsán csillogott a szeme. Ki tud rajtuk eligazodni, ta Ián jártak a boksánál is. Nem tudom. Olyan mendemondát is terjesztettek, hogy az öreg azért kötötte fel magát, mert cserbenhagyta a férfiassága. Nem hiszem. Még az is elképzelhető, hogy valamelyik megcsalt férj állt bosszút — ilyen ke gyetlenül. Én úgy képzelem, talán az okozta vesztét, hogy túl sokat álmodozott. Többet ígért, mint amire lelke volt. Talán már csudálatos illatú virágokat sem talált. A szeme ugyanis elég hamar megromlott, a forró gázok ártottak a látásának. A vadakat mégis mindig meglőtte, a tisztásra vakon is eltalálhatott, de a szép szavakból kifogyhatott. © © A falu már nem látszott mögöttük, a templom tornyát is eltakarta egy sziklafal. A népművelőlány karcsú derekán kioldódott az öv — nem kötötte meg. — Miért költöztetek el? — Apám nem beszélt erről. Talán a szégyen miatt; a legenda igazsága űzte el. Titok ez is. Én nagyon vágyom a városba, de egy nyárra visz- szamennék szénégetőnek. Néha elképedve veszem észre, hogy hasonlítok nagyapámra: tele vagyok érzésekkel, megértem mások fájdalmát, s egyszerre több lány után is vágyakozom. András az utolsó mondatot már úgy mondta el, mintha csak bolondozna. Ügy kerékpároztak, hogy mindegy volt, merre mennek. Hajtottak automatikusan, vasárnapi függetlenségben. Csak félszemmel lesték az utat, hogy ne bukjanak fel valamelyik mélyebb gödörben. Amíg András beszélt, fojtott hangja úgy^perzselt, mint a boksában sze- nesedő fa. Először szenvedélyesen tagadta, hogy visszavágyik a hegyek közé, majd a végén elárulta, hogy szívesen folytatná a legendát. Anna biciklizés közben maga előtt látta a füstölgő, kék gőzű, földdel betakart halmot, és lelke új érzésekkel, álmokkal telítődött. 0 0 Két héttel később csak ketten kerékpároztak arra. Ugyanazon az úton. Kékesdér után letértek a köves útról, szűk ösvényen kerekeztek felfelé, a hegyek közé. A fiú most nem mesélt, szíve a torkában dobogott. Nemsokára állva hajtottak, így is vissza-visszacsúsztak. András hátrapillantott: a lány erőlködött, levegő után kapkodott, melle le-fel hullámzott. A boksákat nem találták, füstkígyók sem gomolyogtak. De a tisztásokat nem nőtte be az erdő. Az egyiken fűbe fektették a kerékpárokat, a fiú zavartan Zsebre dugta a kezét, a lány — kihívás nélkül — mosolygott. — Na, halljam — mondta —, milyen szép szavakat tanultál nagyapádtól ? Galambosi LászlóKaput nyitó A magány mélyén hull a hő. Forogj, erő, kaput nyitó! Míg botorkál a gondolat, tapintja csak a szavakat. Kettőzd meg lépted, értelem, hajolj fölibénk fényesen. Az útvesztőkben járj elől, a lenti táj nem tündököl. Csak föl! Csak föl! Amíg lehet. Munkáljunk, mint a fenyvesek. Lüktet, növeszt a szorgos ég. Gazdagodik a messzeség. Dómján GáborVázlat A nyugalom nagy arany órája e®. Elalvó mozdulat a szó. Mint testet a csönd, fény fehérli most a mutatót. És tűnődik virágot az ember. Elszálló szirma: jövő idő. Jelenét óvja jó szerelemmel, hűsége már a fű, a kő.-««»»Ratkó József: Nagymosás A szél minden ruhát levert. Virágos lett a kert. A bokron szoknyád szirmai elkezdtek bomlani. Kéklett egy árvácska-kötény a szilvafa tövén, s szétnyíló blúzodra, íme, rászállt egy méhike. Kiskcndőd felröppent az ág hegyére, mórikált, s aztán, hogy fölfigyelt a kert, egy csöppet énekelt. Csató KárolyNéma Mari M áig őrzöm azt a néhány sort, amit özvegy Földes Mártonná egy nyári nap hajnalán azzal tett le az asztalra, hogy ideje fölébrednem, ha ki akarok menni a tóra, mert nemsokára delelnek a halak, s a kezében szorongatott füzetlapról csak úgy mellékesen megjegyezte: — a néma Mari dobta be — de nem volt semmi gúny a hangjában. Én horgászni menten Szelidkertre, mert több éjszakán visszatérő álmom volt, hogy Karmos barátom „Egyetek, halak” névre keresztelt csónakjában egy óriási pontyot fárasztók. Az álomszerű valóságban én éppen úgy nem hiszek, mint az álomban, de ezúttal nem tudtam legyőzni a hitet, ha négy-öt napra kimegyek, most megakaszthatom azt a nagy halat! Ezzel kínzóan adósom az élet, most sikerülnie kell! Képes vagyok rá, most értem meg erre, különben hogy álmodhattam volna ugyanazt kétszer?... H ogy Szelidkert gazdag község, sokan milliós vagyonok tulajdonosai, az nemcsak a házakról látható, hanem abból is, szobát nem adnak ki, mégha van is elég, legfeljebb csak a napi négyszáz forintos keresettel idecsábított szőlőmunkásoknak. A szakszövetkezeti gazdák azt tartják, ne lásson bele az ő életükbe senki idegen, aki nekik nem dolgozik még egy kapavágást sem. Igazuk van, a tarka vaskerítések és a cifra emeletes házak a leglényegesebbet úgyis megmutatják, a többire pedig ne legyen kíváncsi egy idegen. Arra is gondoltam, sokan eZért is nem ismerik a Kerti-tavat, pedig a maga vadságával, füzeseivel és nádasaival, szépen bújtatott víztükreivel, ideális horgászparadicsom. Hármas barátom, aki húsz kilométerről Hegyvidék Durkó Gábor rajza jár ide tanaraskodni, azt mondja, „őserejű ősvíz” ez, s a parti nádasa jól fejlett szúnyogkanokkal megvédi a hétvégi vityillósoktól, ő például ezért is nem ütött agyon még egyetlen szúnyogot sem a három év alatt, amióta ide kijár horgászni, I gaz, már a második üveg vodkát bontotta fel a Venyige névre keresztelt presszóban, de én nem az italtól bólintottam, hanem azért, mert a kishalak — tehát a leendő nagyhalak — táplálékára gondoltam; arra, hogy a véremmel jóllakott szúnyogoktól gyorsabban felnőnek. Mindig ő a beszédesebb, ha nagy- néha összefutunk és az üveg aljára nézünk. Az a baj, ritkán találkozunk, s ilyenkor mindig ünnepelni kényszerülünk. . — Látod azt a nőt, ott, a sarokban? — mondta. — Itt ő volt az utolsó lány, aki igazán szeretett. Most mindenkinek a lábakapcája, mert nem józanodott ki három éve, és nem tud beszélni. Valamikor nagyon szép lehetett, de ez már nem látszik, pedig alig több harmincévesnél, de az az eszelős, nagy, fekete szem, a tört-puffadt arc, a csapzott haj, s ahogy remeg a kezében a pálinkáspohár, ma egy valamikori ember árnyéka. — ö az egyetlen alkoholista nő, mert van több is, csak azok zugivók, aki ide be mer ülni, mert bosszút áll a főagronómuson, azzal, hogy a szeme láttára akarja magát tönkre inni. A Havas a leggazdagabb família, az ő kölkük itt a főagronómus. Na, vele volt a nagy szerelem, még meg is szöktek, minden, mert ez a Mari a legcsóribb család gyereke volt, és így nem engedték, hogy összeházasodjanak. Idilli románc! A srácot bedugták gyorsan az egyetemre, kibatyuzták neki a diplomát, mert elég bunkó, s na, ez a Havas, amikor visszajött, bevitték az agronómiára, elvette egy távoli rokonukat, az is jó pénzes családból való, de az meg nem tudott gyerekeket szülni. Ezt a szerencsétlent, itt, hozzáadták egy traktoroshoz, de mind a két gyerek a Havastól van, s amikor megtudta az ember, mi a helyzet, fölakasztotta magát. Ez a Mari egyedül maradt, mert a szülei meghaltak, az agronómus megmaradt a felesége mellett, erre ő elkezdett inni, a Havas meg állami gondozásba vetette a gyerekeket. Akkor aztán a Mari valami szert ivott, ami teljesen szétrágta a torkát. A második üvegből már nem ittunk, de így is nehéz volt a hajnali ébredés. Egész nap nem fogtam csak néhány kárászt, pedig nagyon akartam azt az igazi halat. Terka néni este azzal állt elő, megszólták a boltban, amiért befogadott, mert az isten sem tudja, ki lehetek. Másnap hajnalban hozta be a kapu elől azt a kitépett füzetlapot: „Tudom, hogy miről beszéltek tegnap este. Milyen igazságot szolgáltathat maga, ha megírja, és kinek' Néma Mari” A znap még kimentem a vízre, de mintha soha nem is akartam volna megfogni azt a halat, ami azóta is kínzóan hiányzik az életemből. Ügy telt el a nap, nem is akartam halat fogni.
