Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-13 / 266. szám
4 m EGYPT 1980. NOVEMBER 13., CSÜTÖRTÖK Az Edda-koncert hullámai RÉGI SÚGÓS JÁTÉKRA EMLÉKEZTET A HÍR TERJEDÉSE A hazai popélet egyik legújabb üstököse, a miskolci Edda Művek október 16-án csütörtökön minden jel szerint sokáig emlékezetes dupla koncertet adott Vácott. A kétszer másfél órás rock show a régi és vadonatúj Edda-rajon- gók örömünnepe lett, a hangverseny házigazdája, a művelődési központ pedig minimális idő alatt már-már rekordösszegű bevételt — 25 ezer forint tiszta hasznot — kaszí- rozott. Különös paradoxonként a koncert legnagyobb hatást mégsem a résztvevőkre, hanem a popeseménytől távol maradók egy meglehetősen széles körére, ha úgy tetszik, a csendes többségre gyakorolta. Eddáék fellépéséhez kapcsolva gyerekek eltűnéséről, erőszakos bűncselekményekről, ijesztő rendbontásokról beszélnek a Duna-parti városban. A helyzet kicsit a régi súgás játékra emlékeztet, ahol a fülbe suttogott eredeti szavak, a sor végére szinte teljesen eltorzulnak. Megszakadt láncolat A hangverseny estéjén ugyanis valóban eltűnt egy 13 éves lány, mint erről a Pest megyei Hírlap is hírt adott. Sz. Tünde barátnőivel együtt maga is a koncertre indult, de mert csak két jegyük volt, végül mégsem a koncertre érkeztek. Az Edda-belépőket inkább eladták, a pénzből italt vettek, majd a hozzájuk csapódott fiúkkal elindultak a Duna-partra. Sz. Tünde aztán útközben különvált a társaságtól, s ettől a pillanattól az összefüggések láncolata megszakadt. Ezt követően már csak annyit tudni, hogy hosszú kutatás után a gyereket vízbe fulladva a Duna árterében — a csőgátnál — találták meg november első napjaiban. A tanúk vallomása és a holttest vizsgálata alapján azonban bűncselekményre utaló nyomra az ügy vizsgálói mindeddig nem bukkantak. A rendőrségi eljárás tovább tart. Vác városában azonban egész sor kósza hír terjedt el az utóbbi hetekben, amelyeknek a diáklány tragédiájával szemben nemcsak az Eddához, de a valósághoz sincs semmi köze. A szóbeszéd, ez a meg- személyesíthetetlen, körülha- tárolhatatlan fantom, összetört bútorokat, kivert lámpákat, gyerekek elszökését, s mindenekelőtt súlyos bűncselekményeket ír az Edda-koncert terhére. A híreszteléssel alapvetően érintett két intézmény a művelődési központ és a rendőrség csodálkozással vegyes meghökkenéssel fogadja ezeket az értesüléseket, hiszen a kultúrcentrum sértetlen, a tucatnyi fiatal elveszéséről és az agresszív bűntettekről keringő történetek pedig a képzelet különös termékei. Ilyenformán a városban elterjedt rémhírek ügyét le is zárhatnánk, feltéve, hogy az eset mögött nem sejlenének bizonyos mélyebb indulatok, szenvedélyek. A váci Edda-jelenség hátterében azonban, úgy tűnik sajátos mechanizmusok munkálnak, amelyek egy nem létező botrány ballasztját helyezték el a köztudatban. Ilyen körülmények között most már az igazi kérdés a botrány kreálásának és szüntelen gerjesztésének miértjére vonatkozhat. És valóban. Vácott járva, helybeliekkel beszélgetve ez alapvető kérdés felvetése mind indokoltabbnak látszik. Hivatalos és nem hivatalos helyről származó információkból ugyanis, fokozatosan kirajzolódik a közvéleménynek egy bizonyos erőtere, amelyben az Edda-koncert csak látványos alkalom volt a tizenévesek, pontosabban e generáció egyes életforma-elemei elleni tiltakozáshoz. A helyzet rendkívül tanulságos. A bűnbak szerepe néhány idegennek, a miskolci zenekarnak, pontosabban kisebb táboruknak jutott, akik a városba úgymond a botrányt importálták. Csakhogy a koncert közönsége óriási többségében váci tizen- és huszonéves volt, jeleZve, hogy a város fiataljainak egy jelentős része vonzódik vagy'legalábbis érdeklődéssel szemléli az ifjúsági kultúrának ezt az Edda által is közvetített sajátos formáját. Ez ténykérdés, ami persze nem zárja ki, hogy ezzel a beállítódással vitatkozni lehet, de tudomásul sem venni önáltatás. Mindebből pedig az következik, hogy nem pár tucat jövevény, hanem több száz váci diák felfogásával ellentétes a koncertet és az ehhez kapcsolódó értékeket kategóri- kusan elutasító magatartás. Ki merné azt kétségbe vonni, hogy a több száz váci gyerek jelentős többsége ne az ifjúság színe-javához tartozna? Tipikus példa A fiatalok egy rétege öltözködésében, ízlésében, magatartásformájában kétségkívül bizonyos fokig másféle kultúrát követ, mint a társadalom többi csoportja. Ez a fajta másság elviselése — nem csupán Vácott — konfliktusokkal jár. A szóban forgó Edda-koncert azonban tipikus példa arra, hogy bizonyos irritáló jelenségeket — tolerancia helyett —, hogyan lehet eltorzítani, fantáziáit rémképpé felnagyítani. Egy olyan riasztó happeningre aztán, mint amilyen a fáma szerint a váci volt, már valóban igen sok rosszat el lehet mondani. A dolog egyetlen hibája, hogy a történet már réges-régen nem igaz. Az elszakadást, amely nem egy családban a szülők-nagy- szülők és gyerekek-unokák között végbemenni látszik, diszkréten jelzi egy apró epizód is. Nem az Edda-koncert volt az első, s minden bizonnyal nem is az utolsó, amikor az úgynevezett jó családokból való gyerekek hangverseny előtt, kapualjakban, mellékhelyiségekben szakadtakká öltöztek, hogy aztán hazafelé újra a szülői ház normáinak megfelelő holmikba bújjanak ... Burjánzó előítéletek Végül még valami. Hogy ezeknek az ifjúsággal kapcsolatos beállítódásoknak a kisülési pontja éppen az Edda Művek koncertje lett, abban bizonyos szervezési technikák is minden bizonnyal közrejátszottak. Egyszerűen érthetetlen, hogy a művelődési központban a pophangversenyek viselkedési normáit nyilván ismerő népművelők miért hárították el maguktól döntően a rendteremtés munkáját, amikor azt a megye számos művelődési házában kollégáik, az ifjúsági mozgalom aktivistáival együtt bölcs mértéktartással eredményesen elvégzik. 'A koncertek túlszervezése nem feltétlenül jó tanácsadó, hiszen az ilyen fegyelmezett bababulik nemegyszer vezettek már a közönség utólagos protestálásához, míg az úgynevezett free (szabad) koncertek legtöbbször rendbontás nélkül zajlanak le. A váci Edda-fellépés után azonban a hivatalos vélemények szerint semmilyen néma vagy hangos tiltakozás nem történt, a szokatlan külsőségek azonban önmagukban megfelelő lélektani pillanatot teremtettek a rémhírré lett előítéletek elburjánzásához. Babus Endre Közgazdász-konferencia Elmélet és gyakorlat egysége Befejezte munkáját szerdán a nemzetközi termelési szakosítás és kooperáció elméleti és gyakorlati kérdéseit elemző hazai közgazdász-konferencia. A háromnapos esemény záróülésén Nyers Rezső, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója összegezte a közgazdászok vitájának tapasztalatait. — Igen nagy jelentőségű témáról folyt a vita — mondotta. A szándék az volt, hogy megismerjük a különféle intézményeknél dolgozó közgazdászok álláspontját, s hangot kapjanak a valós, de a vélt igazságok is. A konferencia teljes anyagát eljuttatják valamennyi érdekelt hazai intézményhez, s a KGST illetékes nemzetközi intézetéhez. KÖNYVKIÁLLÍTÁS Magyar írók külföldön A haladó magyar irodalom az európai emigrációban 1919 —1945. címmel könyvkiállítás nyílt tegnap a Liszt Ferenc téri könyvklubban. Bemutatják a Tanácsköztársaság bukása után emigrálni kényszerült magyar írók, költők, esszéisták külföldi irodalmi tevékenységét. A kiállítás, amelyet Pándi Pál akadémikus, irodalomtörténész nyitott meg, november 20-ig tart nyitva. HOLNAP NYÍLIK Várszínház Galéria Űj kiállítóhelyiséggel gazdagodik Budapest: november 14-én megnyílik a Várszínház Galéria. A Népszínház igazgatósága és a Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapja között létrejött megállapodás szerint a jövőben rendszeresen lehetőséget adnak képzőművészek, iparművészek alkotásainak bemutatására, a Népszínház várbeli otthonának előcsarnokában. Egy-egy színházi eseményhez kapcsolódva a nézők kiállításon találkozhatnak a kortárs művészettel. A november 14-én nyíló első kiállításon Szántó Piroska, Munkácsy-díjas, érdemes művész alkotásait láthatják a Várszínház Galériában. Látvány és bölcselet NYOLCVANÖT ÉVE SZÜLETETT BERNÁTH AURÉL EISO látásra a közvetítő értelemre utal Bernáth Aurél festészete. Minden tekintetben kulturált, minden részletében kiszámított festői megnyilatkozásai arra késztetik az embert, hogy képeit egy kicsit kívülről szemlélje. Pedig érdemes belehelyezkedni világába, mert akkor többet fed fel magából. Vannak, akik azt mondják, csak megfelelő felkészültséggel, értő intellektussal érdemes közeledni hozzá — hiszen piktúrája hideg és szenvedélytől mentes. A lélek apró dolgainak költészete, mely hangulatok és részjelenségek hatására születik. A ve- rejtékes hétköznapok s az egyes emberen túlmutató események ritkán kapnak helyet benne. Valóban festészete a szubjektum, az egyén kivetítése elsősorban, témái a közösség számára sohasem húsbavágóak. S aztán egyszerre csak érdekes dolgokat fedezünk fel a művekben. Az önarcképen keserű, kiábrándult férfi néz szembe velünk, kezében ernyedten tart egy papírlapot. A teraszon üldögélő alakjában is a szomorúság a fő motívum, de mögötte felcsendül a természet tündöklő színekkel, sugárzó valóságában. S a rezignált férfialak emelkedni kezd általa: értelmet, tartalmat nyer. Melankólia? Nem! Csak az emlékezés, s a gondolatok nyomában szelíden megszólaló érzelem. Aki ezt az érzelmet át akarja élni, annak a festővel együtt végig kell járnia a kép születésének útját. Meg kell találnia a titkos összefüggéseket a gondolat és a látvány között. Marcaliban született, 1895-ben. Festeni előbb Rippl-Rónai öccsének irányítása mellett, majd Nagybányán Thor- mánál és Rétinél tanult. A nagybányai mesterek közül Ferenczy Károlyt tekinti példaképének. Korai festményein aző hatása érezhető. Hogy ez az ájtatos természetszemlélet hogyan fordult később az absztrakcióba, ezt a folyamatot kitűnően elemzi önéletrajzában. A kora divatos elvont irányzataiból később élesen elkülönítette magát, ezt a változást többször, több oldalról is megmagyarázta. Nagybánya dús zöldjei, érzelemittas piktúrája Berlinben hazai szen- timentalizmusnak tűnhetett, ezért próbálkozott talán a kubisztikus kompozíciókkal. A szerkezeti problémák megoldása, a részjelenetek felnagyítása jó előiskola volt a mesterségben. De életútjának ez a szakasza lényegében idegen tőle, a Sturm und Drang periódus, a kísérletezés ideje. Bemutatkozó, nagy kiállítását 1928ban rendezi meg itthon, mely már a véglegessé higgadt stílust mutatja, a különleges bemáthi hangot. Riviéra című, nagy képe korszakos jelentőségű. A felszabadulás után szinte sorozatban dolgozta fel Budapestet. Urbánus hajlamait vonzotta az épülő város látványa, a Duna-part, a Lánchíd szépsége. Parkok, sétányok, dunaújvárosi részletek szerepelnek a tájképek között. Ugyancsak budapesti panorámát festett alumíniumra, amely a brüsszeli pavilont díszítette. Hasonló témájú a Met- ropol étterem falképe. A könnyed ecsetkezelés néhány vonással őrzi meg az élmény emlékét. A munkásmozgalmi témájú MEDOSZ-pannók legjobb erényeit csillogtatják meg. Itt a szokottnál bőbeszédűbb a tartalom, a színek változatlanul intenzívek. A háború alatt, 1942-ben a Szabadság és a nép freskópályázaton való részvétel politikai demonstráció volt. Régi témái térnek vissza: csendéletek, vagy imádott leányáról, Marillyről készített kompozíciók. Némelyiknek a valóságélménye vált talán még inkább lebegőbbé, a színek mértani pontosságú elhelyezése lett még tökéletesebb. Esetleg a vörösek, s a szürkék variációi szaporodtak. Finom pasztelljei munkásságának apró, de csillogó ékszerei. Szabó Lőrincről festett portréja mélységesen emberi; az ábrázolt költészete éppúgy benne van, mint a poéta doctus egyénisége. Bernáth Aurél töprengő szép feje, fanyar mosolya, keserű vonásai, elegáns alakja mélyen az emlékezetbe vésődik. Ritkán húzza csak félre a függönyt, ami közte és az emberek között van. S ha egy-egy találkozás után az ember elkedvetlenedik azon, hogy ez a nagy műveltségű ember miért nem ád többet önmagából, miért tartja maga elé védekezőén a hideg értelem pajzsát — akkor elolvashatja élete igaz regényét, s a nemesen szép szavak, könnyedén gördülő lírai mondatok szövedékéből egyszerre csak előlép az ember és a festő érző, sebezhető, tépelődő valójában. S talán ily módon Bernáth Aurél festészete nemcsak az új magyar művészet történetében, de az emberek szívében is elfoglalhatja helyét. K. S. Jelenet az örökség című filmből HETI FI LM] EGYZET Mészáros Márta újabb] filmjeivel rendre hendikepbe ] kerül a honi kritika. Mire ugyanis nálunk bemutatják őket, már megjárnak egy (két, esetleg három) nemzetközi filmfesztivált, ahol a sajtó többnyire igen kedvező véleményt formál e filmekről, sőt, esetleg díjak is hitelesítik az adott film értékeit. Ez a jó hírnév előtte jár a hazai bemutatóknak, s éppen ez jelenti a hendikepet Mert általában aZ történik, hogy ezeket a már mintegy fémjelzett filmeket itthon annak rendje és módja szerint elmarasztalja a kritika. A magyar filmnéző meg mérgelődik, és a magyar kritikusokat szidja, akiknek semmi sem jó; akik talán csakazértis levágják a rendezőnő filmjeit, mert külföldön sikerük volt; akik nem értenek tehát a filmhez, s így eleve nem is lehet igazuk Mészáros Márta alkotásairól alkotott rossz véleményükkel. Az új film, az örökség sem azonos starthelyzetből rajtol a honi filmkritikával. A filmet az idei cannes-i filmfesztiválon már vetítették; kedvezően fogadták, s Cannes-on kívül máshol is bemutatták már külföldön. A nimbusz tehát ezúttal is előre megteremtődött. És most itt a film, és bármennyire körülveszi is a filmet egyfajta sikerdicsfény, azt kell mondani róla: nem jó film. Sőt, gyenge film. Sőt: rossz film. Legalábbis felőlünk nézve. Könnyen lehet, hogy manapság, a nosztalgizmus és a neoszentimentalizmus divatja idején, egy olyan film, amelyben nosztalgiák, szentimentális ömlengések, ugyancsak divatos — és eléggé vulgáris — pszichológizálások találhatók (méghozzá fölös mennyiségben), meghódítja a tudatosan kitalált 'divathullámnak spontán bedőlő nézőt, sőt, a filmes szakma és a kritika egy részét is. Ami divat, az mindig helyes, jó; s ahol a gombhoz varrt kabát hordása a sikk, ott a gombhoz kell varrni a kabátot és kész. A közönségnek ez kell? Akkor ezt kapja. És ha ezt kapja, akkor nyilván ez kell neki. Egyszerű képlet, nem? Mészáros Márta — talán nem előre megfontolt szándékkal, de mégis tévedhetet- lenül — telibe találta ezt a divatot. Az Örökség történetét a 30-as évek végére, a 40-es évek elejére helyezi; lehet nagyvonalú toaletteket, elegáns, ízléses éttermeket, műkincsekkel rakott kastélyokat fotózni, lehet sóhajtozni a régi szép idők után. De hogy valami komolyabb dolog is legyen azért a filmben, hősei eljutnak egészen 1944 őszéig, amikor a nyilasok összeszedik a zsidókat, a snájdig, de nem éppen nyilasbarát katonatiszteket, satöbbi, satöbbi. Ha a film férfi főhősének éppen egy . zsidó nő a szeretője (és gyermekei anyja), akkor ez a I konfliktus akár megrázó is lehet. (A filmben nem az, hanem inkább illusztratív, s egy gyümölcsözőnek gondolt ötlet kipipálásának tűnik.) S hogy a dolog még bonyolultabb legyen (bár lehetne roppant egyszerű is): a snájdig katonatisztet saját dúsgazdag felesége beszéli rá, hogy gyereket csináljon a szép zsidó kalaposlánynak, mert így az óriási apai örökség a snájdig tiszt dúsgazdag, ámde alkoholista, szadista, cezaromániás, depressziós és nimfomániás, viszont meddő feleségéé lehet. A kalaposlány is rááll az alkura, megszüli a gyerekeit, de — mit tesz az élet, ki hinné? — beleszeret igaziból is a snájdig tisztbe, sőt (újabb váratlan fordulat) az is őbelé, és még egy gyereket hoznak ösz- sze. Ami persze nem akadályozza az alkoholista stb. feleséget abban, hogy a snájdig férjjel a legkülönbözőbb helyeken élvezze a házastársi örömöket. (A legjobb helyszín egy falusi ház almaraktárnak használt szobája.) A barátnői szeretet jeléül pedig a feleség még mélyen át is éli azokat a szülési fájdalmakat, melyeket a megvásárolt kis kalaposlány (egyben — talán — leszbikus barátnő is) érez az igazi szüléskor.- Viszont bosszút áll a kalaposlányon és a snájdig férjen is: mindkettőjüket hagyja elpusztulni — sőt talán még elő is segíti a pusztulásukat — a nyilasok kezén. Mészáros Márta filmje azonban végül is nem ettől a mesterkélt, kimódolt, néhol inkább mulattató, semmint tragikus sztoritól lesz rossz. A banális fordulatokat, a visz- szaköszönő sablonokat, sőt a fülcsikorgatóan élettelen dialógusokat is elviselnénk, minthogy azon sem akadunk fenn, hogy a film Magyarországon játszódik, mivei játszódhatna bárhol Európában, tehát jószerivel mindegy a színhely, mert a figurák sem indokoltan magyarok. A film attól sikerületlen, hogy mindezt részint roppant komolyan, a „nagy téma” bűvöletéhez illően adja elő, részint pedig a divatos vonások megjélenítésében is felületes, felszínes. És rossz a film egy szereposztásbeli tévedés miatt is. A rendezőnő ugyanis több filmje főszereplőjére, Monori Lilire bízta a feleség szerepét. Legyünk őszinték: a színésznő alkatilag tökéletesen alkalmatlan erre a szerepre. Eszközei elégtelenek hozzá, ismert modorosságai pedig még tovább rontják az alakítást. Ha a férjet játszó Jan Nowiczkit nem a minap láttuk volna a krakkói színház vendégjátékán egy óriási alakításban, ezúttal sem hinnénk el róla, mekkora színész. Elhisszük viszont a tehetséget a kalaposlányt játszó francia üdvöskéről, Isabelle Huppert-ről, aki még ezt . a papíron kitalált figurát is át tudja szőni lírával, emberi ér- I zésekkel. Reváns Sergiu Nicolaescu román rendező folytatja saját korábbi sorozatát; most is ő játssza Moldovan felügyelőt, a 40-es évek rettenthetetlen, ámde polgári gondolkodású bukaresti detektívjét. A kalandos filmben Moldovan némiképp baloldalibbá fejlődik, de a történet úgy csavarodik, hogy sejthetjük: következik még néhány folytatás. Takács István Örökség
