Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

$i$£&&i*ikí^*?A*&*&****i«*****$"$i****«^ Magazin _ ‘ZJínlnn7 1980. OKTÓBER 5., VASÁRNAP \/ Ssgji&SS^ / :S+$ A piac az iránytű Az üzleti vizeken hajózva Termelő: — Nézzétek, itt a legújabb gyártmányom. Ezt meg ezt tudja, ennyi meg ennyi a kapacitásom, tehát ennyit exportál­hattok belőle! Arosztály: — Ennyi anyag van benne, annyi a ráfordított mun­kaerő értéke, a vállalati rezsi amannyi — szóval ennyiért ad­játok el! Kereskedő (mindkettőnek válaszolva): — Megpróbáljuk. Képzeletbeli kereskedőnk ezután elindul a képzeletbeli gyárból, hogy a két kollégájától kapott útravalő — vagy úti utasítás — alapján a kül­kereskedő segítségével pénzzé tegye a portékát. Ez hol sikerül — hol nem. S míg a siker legtöbbször igen rövid idő alatt közhírré tétetik, a ku­darc ritkán kerül nyilvánosságra. Ez persze természetes is, s nekünk sem az most a célunk, hogy ezt a hiá­nyosságot pótlandó felsoroljuk: eny- nyi meg ennyi bukott üzletről tu­dunk. Sokkal inkább arra voltunk kíváncsiak, az értékesítési, s ezen be­lül is. a külkereskedelmi folyamat­ban hol vannak azok a gyenge lánc­szemek, melyek leginkább okozói a feledés jótékony fátyla mögé kerülő, elvetélt üzleti kísérleteknek. Vagyis: hol vannak a tartalékaink? Sétáljunk gyorsabban Természetesen képzeletbeli gyárak képzeletbeli üzleteivel nem sokra mennénk, s így segítségért folyamod­tunk. A Mechanikai Művekben Ré- nyi Gábor kereskedelmi főosztályve­zető vállalkozott arra, hogy révka­lauzunk lesz azokon a vizeken, me­lyek végén az üzleti szerződés biz­tos kikötője várja a gyártókat — ha eljutnak odáig. Nos, nézzük, merre- felé kell elindulni? Mi az első lé­pés? — Az ajánlatkéyés vagy a ver­senytárgyalási felnívás, melyek a külkereskedelmi vállalatoktól érkez­nek hozzánk. Itt rögtön egy gyenge pontra találhatunk: a versenytárgya­lási kiírások, vagyis a tenderek leg­többször a 24-ik órában jutnak el ide, amikor, is gyakorlatilag alig ma­rad esélyünk arra, hogy a siker re­ményében vegyünk részt a versen­gésben. Ezt követi az a gyáron belü­li körfolyamat, melynek jelképe és főszereplője az úgynevezett sétáló­lap. Így hívjuk azt a papírt, melyet a kereskedelmi főosztályról indítunk útnak, feltüntetve rajta, mire lenne szükség. Ez — attól függően, hogy új gyártmányról vagy szokványos, sorozatban készülő termékről van-e szó — hosszabb-rövidebb idő után visszajut hozzánk, rajta a nyilatko­zatokkal, hogy vállalkozhatunk-e a gyártásra. Ha új termékről van szó, kérni kell a fejlesztés véleményét, az árat az árosztály mondja meg, hogy lesz-e anyag, arról az anyagbeszerzés tájékoztat, s természetesen a terme­lés szava a döntő: befér-e a prog­ramba? Nos, ez a folyamat már jócskán rejt magában objektív akadályokat. Mivel minden vállalat elsődleges ér­deke a futó termelés fenntartása, az egyéb feladatok a második vonalba szorulnak. Például: ha az árosztály­nak éppen az a munkája, hogy az ágazati minisztérium utasítása alap­ján átárazza a most készülő gyárt­mányokat, egy esetleges üzlet sétáló­lapja hosszabb ideig is várakozhat, míg sorra kerül. Mindezekre példá­kat is kerestünk — s találtunk Rényi Gáborral. Íme: Törökországból érke­zett az ajánlatkérés elektrolitkon­denzátorok szállítására 1980. június 27-én. A sétálólap útjára is indult, de csaknem négy hétig tartott, mire jú­lius 22-én visszaérkezett a kereske­delmi főosztályra. Algírból festék­szóró iránt érdeklődtek, de ennek pa­pírjai sem „sétáltak” gyorsabban: május 21-től június 18-ig voltak útón. Mindezekhez számítsuk hozzá azt az időt, amíg a kereskedelmi főosztály továbbítja a külkereskedelemnek a választ, ott elkészül a hivatalos aján­lat. azt postázzák, s mire a vevő megkapja, akár kétszer négy hét is eltelhet, ha nem több. Ezzel szemben mi a helyzet, ha mi kérünk ajánla­tot egy tőkés cégtől? Már másnap itt a telexválasz, s ha van magyar- országi képviseletük vagy ügynökük, harmad-negyednap telefonálnak a portáról: egy úr keresi a kereskedel­mi osztályt, valami ajánlatot hozott. Egy szó, mint száz — különösen az utóbbi tempót figyelembe véve —, lassúak vagyunk, s ez nem elsősor­ban, vagy nem csak a .Mechanikai Művekre vonatkozik. (Természetesen szén számmal találunk ellenpéldát is. Volt olyan ajánlat, mely a telefo­non jelzett érdeklődés után másfél nappal már a külkereskedő birtoká­ban volt!) Mindezek után talán nem lesz elhamarkodott veszteségfeltáró kíváncsiskodásunk első, általánosít­ható tapasztalatának megfogalmazá­sa: vállalataink belső szervezeti-mű­ködési rendje, érdekviszonyai már az első szakaszban gyakran lelassítják az üzleti vizeken a révbe igyekvő hajónkat. Az összeadás nem jó Később még visszatérünk arra is, hogy ki kormányozza ezt a hajót, de előbb nézzük a célhoz vezető út kö­vetkező állomását. A gyártónál elké­szült ajánlat, mint láttuk, a külke- reskedőhöz kerül, aki levélben, te­lexen, személyes tárgyaláson továb­bítja azt a vevőnek. Az esetek nagy részében persze megfelel az ár, a szállítási határidő — különben az or­szág nemzeti jövedelmének fele nem származhatna a külkereskedelemből —, de gyakran előfordul, hogy nem sikerül megegyezni. Mi a leggya­koribb oka ebben a fázisban a ku­darcnak? — Az ár! — állítja Rényi Gábor, s részletes bizonyítékkal is szolgál: — Sokszor még mindig abban a hitben élünk, hogy az ár a gyártás során felmerült, igazolt költségek összessé­ge, holott már rájöhettünk, hogy egy terméket annyiért lehet eladni, amennyit a piac kínál érte — tehát ez az igazi ár! Kalkulációink azon­ban még most is többnyire a költsé­gek összeadásának módszerével ké­szülnek, így tulajdonképpen elrejt­jük bennük, legalizáljuk az alacsony fokú termelékenységet, utána pedig csodálkozunk, ha azzal utasítanak el minket az üzleti partnerek, hogy túl drágák vagyunk. De nézzünk itt is egy példát! A Mechanikai Művek marcali gyárában évente 150 ezer olajkályha készül,, ötezer .-tonna le­mezből. A zománcozó azonban itt van a központban, ami annyit jelent, hogy a lemezt Marcaliban darabol­ják és hajlítják, utána ide szállítják zománcozni, majd újra leviszik Mar­caliba szerelni. Ez természetesen egy adott helyzet, melynek okait most hiába kutatnánk, de tény: a sok ezer tonna olajkályhaelem oda-vissza szállítgatása vállalati rezsiként az elektrolitkondenzátor vagy a festék­szóró árára is rárakódik — adott esetben magát az üzletet hiúsítván meg. Tehát ráleltünk második lehetsé­ges zátonyunkra, a maga olaj kályhá­ja ugyanis mindenkinek megvan, összegzés helyett álljon itt most egy rövid idézet Kádár János legutóbbi parlamenti beszédéből: „Az önkölt­séget az ipari vállalatoknak nem egyszerűen kiszámítaniuk, hanem — ahol lehet — csökkenteniük kell. A haszonkulcsot sem lehet felelőtlenül megállapítani. Reális számítás és szo­lid haszonkulcs alapján kell dolgoz­niuk a vállalatoknak." Most tételezzük fel, hogy eddig jó szelünk volt, a gyárban elkészült az ajánlat, a külkereskedelem meg is kötötte az üzletet. Több akadály már nincs? Az Elektromódulnál — mely külkereskedelmi joggal is bíró ke­reskedelmi vállalat — Forgács Béla export főosztályvezető ismer még né­hányat: —. A szállítási határidők értelme­zése körül még gyakran támadnak nehézségek. A hazai vállalatok foga­lomrendszerében a negyedéves ter­minusok élnek, ugyanakkor a külföl di piac a már általánossá vált heti szállítási ütemezést várja tőlünk. Ez a gyakorlatban úgy fest, hogy a vevő például azt kéri, szállítsunk a 35-ik héten, de a belföldi gyártó ezt csak úgy vállalja, hogy a III. negyedévben teljesít. A 35. hét ugyan ebben a ne­gyedben van — de ebben van a 39-ik Is. Ennek persze van oka: gazdasá­gunk belső felépítése és működése az alapanyagszállítóktól a tervjelen lésekig a negyedéves ütemezéssel dolgozik — de a helyzet végül még­is csak az, hogy a belső mechaniz­mus és a külkereskedelmi érdek el­lentétbe kerül. Ha kettejük közül az utóbbi húzza a rövidebbet. ez köny- nyen vezethet oda, hogy másodszor már ott rendel a vevő. ahol tényleg a 35-ik hétre szállítanak. Ugyanígy értelmezési kérdés az is. hogy mikor készült el valami. Ha szeptember 15. a szállítási terminus, akkor a termelő üZem a 14-én elké­szült árut még vidáman teljesítés­ként könyveli el, mintha az a gép ről lekerülve már magától jutna el a megrendelőig. Pedig a fuvarokmá­nyok elkészítése, a vámolás, a fuvar­eszköz biztosítása, a szállítás mind­mind időt vesznek el, s ezek ugyan­úgy részei a termelési-értékesítési fo­lyamatnak, mint bármely technoló­giai lépés. (Hogy az áru eddigi útját jó szán­dékú érdeklődéssel kísérő olvasó meg­értse, miért időzünk ennyit a szállí­tási határidőnél, elmondjuk: szép számmal akadnak hazánkban külke­reskedelmi szakemberek, akik azt ál­lítják, hogy ha semmi mást nem csi­nálnánk, csak pontosan, napra tud­nánk szállítani ugyanazt az árut, amit most is eladunk, akár 10—15 százalékkal is magasabb árakat ér­hetnénk el. Ugye, értjük, hogy ez megfordítva mit jelent?' Jelenleg elj veszítjük ezt a 15 százalékot!) Meditáció a kikötőben De végül is itt vagyunk. Útközben észrevehettük, hogy gyorsabb ügyin­tézéssel — ez persze, ugyanúgy áll a folyamat külkereskedelmi részére is, ne csak a termelők bürokráciáját szidjuk —, jobb számvetéssel, a me­netrend betartásával gyorsabban ér­hettünk volna ide. Egy kérdés azon­ban még nyitva maradt: ki állt a kormánynál? Sokszor az volt á be­nyomásunk, hogy a piaci helyzetet közvetíteni próbáló kereskedők egy­fajta sündisznóállásba kényszerülve próbálják keresztülvinni elképzelé­seiket — mire lenne most vevő, mit lehetne jól eladni —, a termelők ez­zel szemben szívesebben gyártaná­nak valami olyasmit, ami nekik job­ban tetszik, s úgy gondolják, a ke­reskedők azért vannak, hogy ezt az­tán eladják. Szeretnénk leszögezni: csak akkor haladunk jó irányba, ha a piac az iránytűnk. S ha éppen a kereskedő, aki tudja — tehát hogy mit kell gyártani és mennyiért —, akkor az mondja meg az irányt. WEYER BÉLA Lovas kocsi }Réti Zoltán grafikája Cementdilemma Interjú Koltai Imrével, a Cement- és Mészművek Tröszt vezérigazgatójával Koltai Imre vegyészmérnök. 1961- ben szerzett diplomát, azóta dolgo­zik a cementiparban. 1968-ban ne­vezték ki a váci DCM főmérnökévé. Később, hosszú éveken keresztül el­látta az igazgatói tisztet ugyanebben az üzemben. Mémök-közgazdászi diplomát szerzett. Országgyűlési kép­viselő. Idén lett a váci központú Ce­ment- és Mészművek Tröszt vezér- igazgatója. Rontandó termék — Az utóbbi években egymásnak ellentmondó híreket hallunk a ma­gyar cementipar munkájáról. A téli hónapokban értékesítési gondjaik voltak, nyáron pedig, amikor a csa- ládiház-építkezések dandárja van, sokszor csak nagy protekcióval le­hetett ehhez a fontos kötőanyaghoz jutni. A legutóbbi híradások szerint viszont csökkenteni kell a hazai gyá­rak termelését, ugyanakkor a Tüzé- peken külföldi cementet kínálnak a vásárlóknak. — Ami a korábbi évek ciklikus termelését illeti — nos két okkal is magyarázható. A cementgyárak tel­jesítménye a kapacitások teljes ki­használása idején is egyenletes, ak­kor sem tudnak többet termelni, amikor a felhasználás szezonja van. Ha nem is annyira, mint némely élelmiszer, de a cement is romlandó, túl sokat tartalékolni sem lehet be­lőle. Elvileg csökkenthétté volna a gondokat az import. Csakhogy: part­nereink, akik általában a hazai fel- használás 10—20 százalékát adják, hasonló cipőben járnak, mint mi. így bizony nem egyszer — szerző­dés ide, vagy oda — a téli hónapok­ban küldték a lekötött mennyiség javát. Innen eredtek a korábbi ce- menthiájiyók :és. többletek., ílpst. azonban valami egészen másról van szó. Mindenki tudja, hogy gazdasá­gi nehézségeink miatt kevesebb az új beruházás, mint korábban. Ennek már idén is érezni a hatását. Ez ne­künk, a cementiparban dolgozóknak, azt a súlyos gondot jelenti, hogy míg a korábbi években azt várták tő­lünk, hogy önmagunkat, s az adott technológiai lehetőségeket múljuk felül, most a meglevő kapacitásokat sem tudjuk kihasználni. Egyszerűb­ben fogalmazva: kevesebb cementet termelünk, mint amennyire képesek lennénk. Pedig idén még csak azt sem mondhatjuk, hogy jelentősen csökkent a vásárlás. Csupán arról van szó, hogy külföldről is üteme­sebben kapjuk a szállítmányokat, sőt, azok a tételek is most érkez­nek be, amelyeket tavaly kértek. Terveink szerint hét cementgyá­runknak 5,2 millió tonna kötőanya­got kellett volna termelni az idén, de 1980-ban, s előre láthatólag a kö­vetkező években is csak 4,6—4,7 millió tonnára lesz szükség. Ion a következő ötéves terv idején megépül az ország legkorszerűbb ce­mentgyára. Mostanában pedig, hogy pénz sincs a beruházásra, és hogy szükség sem lenne termékeire. Ben­nünket, Pest megyeieket foglalkoz­tat a szakemberek szerint elavult váci DCM sorsa is. Növekvő költség — Vajon lehet-e az itthoni feles­leget exportálni? — Körülbelül 150—200 ezer tonnát igen, ráadásul tőkés valutáért. Csak­hogy ez nem oldja meg gondjainkat. A KGST-országok mindegyike önel­látó, amennyire én tudom, hasonló nehézségeik vannak, mint nekünk. Nem különb a helyzet a tőkés or­szágokban sem, hiszen a beruházá­soknak máshol is megálljt paran­csolnak. De nemcsak annyival le­szünk szegényebbek, amennyivel ke­vesebbet gyártunk. A létszámot a mi esetünkben a visszafogott’ ter­meléssel is csak alig-alig lehet csök­kenteni, a költségek egységnyi ce­mentmennyiségre számítva pedig nö­vekednek. Márpedig a gazdasági szabályozók, a nyereségképzés felté­telei éppen az ellenkezőre kénysze­rítenének. Másként fogalmazva: át­lagosan 100 ezer tonnánként a ter­meléscsökkenés 40—40 millió forint­tal kevesebb nyereséget jelent. S itt már nemcsak arról van szó, hogy a bérek emelkedése marad el a kívá­natostól, hanem arról is, hogy a leg- szülcségesebb fejlesztésekre sem lesz esetleg pénzük. — Egy évvel ezelőtt még olyan híreket hallottunk, hogy a Dunántú­— Tulajdonképpen egymással ösz- szefüggő témákról van szó. Hogy a későbbiekben szükség lesz-e az új cementgyárra vagy sem, ezen most már kár vitatkozni, hiszen egyelőre amúgy sincs rá fedezet. Véleményem szerint semmiképpen sem gazdasá­gos hosszú távon az import. A szál­lítás ugyanis gyakran többe kerül, mint maga a termék. De a jelenlegi körülmények között valóban na­gyobb a realitása annak a tervnek, hogy a DCM-ben rekonstrukció le­gyen. Ez sem kis összeg; az előze­tes számítások szerint 5 milliárd fo­rint. De két legyet is ütnénk egy csapásra. A váci gyár több mint két évtizedes — s mint ahogy minden hasonló üzem —, rekonstrukcióra szorul. Erre mindenképpen szükség van. különben a termelés vissza­esik, s egy idő után a teljesen amor­tizálódott gyár kapuit be lehet zár­ni. Helyette egy hasonló kapacitású új gyárat kellene építeni, ami akár 8 milliárd forintba is belekerülhet. A beruházás nyomán a termelés is emelkedne, s megoldana egy másik égető kérdést is, a kömyezetszeny- nyezés problémáját. — Úgy tudom, mint képviselője­lölt sok kellemetlen kérdést kapott emiatt a jelölő gyűléseken? — Mint néhány hónapos képvise­lő, s mint a tröszt vezérigazgatója naponta foglalkozom a témával. Ha lesz pénz a 'rekonstrukcióra',' a kör­szerű kemencék üzembe állítasdvál gyakorlatilag megszűnik a levegő­szennyezés. Ha nem lenne rekonst­rukció — s őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor —, akkor 300 millió forintba kerül a korszerű por­tisztítók felszerelése. Az igazsághoz tartozik, hogy egyelőre sem az egyik, sem a másik beruházásra nem kap­tunk végleges ígéretet. Megjegyez­ném, hogy az elmúlt öt esztendő­ben a cementipar 185 millió forint pénzbírságot fizetett a környezetvé­delmi alapba, s ilyen jellegű beru­házásaink támogatására csak 55 mil­lió forintot kaptunk. Egyébként ami az országos helyzetet illeti: az új gyáraknál már betartjuk a normá­kat, a régieknél pedig 1981-ben vég­leges megoldást keresünk. Amikor a környezeti ártalmakról beszélünk, általában csak a porról esik szó, pe­dig egyre több figyelmet kell fordí­tani például á bezárandó bányák úgynevezett rekultivációjára, vagyis arra, hogy visszaállítsuk az eredeti, természetes állapotot. Eme felada­tokkal a közeljövőben az Országos Környezetvédelmi Tanács is foglal­kozik. A váci cementgyár előbb em­lített rekonstrukciójára már csak azért is szükség van, mert Budapes­ten és környékén a továbbiakban sem lesz kevesebb cementre szükség, s értelmetlen volna a házgyárakba, az épülő lakótelepekre, a Tüzépekre az ország más részeiből szállítani. Európai ranglista — Végezetül milyennek látja a cementípar jelenlegi helyzetét, jö­vőjét? — Bármennyit is panaszkodtam, az igazság az, hogy a hazai gyárak termelési színvonala, különösen az újaké semmivel sem rosszabb, mint a KGST-országokban működőké. Ag­gasztó viszont, hogy az egy lakosra jutó cementtermelésben — s ha nem is a legfontosabb, de ez is mutatója egy ország fejlettségének —, az európai ranglista végén kullogunk. A felhasználásban már valamivel jobb a helyzet, hiszen jelentős az import is. Ami az ipar hosszútávú feladatait illeti, ha nem is a közeli években, de meggyorsul a gazdasági fejlődés, s akkor újra kezdődnek, folytatódnak a nagy beruházások. CSULÄK ANDRÄS \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom