Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
1980. SZEPTEMBER 7., VASÁRNAP warn -4fir V K/lmap 5 Több megértést! Küszöb két világ között Olyan mércével, mint a város többi munkahelyét Kopott zsávolyruhás férfi nyitja meg előttünk a zöld vaskaput. Ám ez a kapu nem csupán a portát választja el az utcától, hanem két világot. Az egészséges emberekét és az elmebetegekét. S talán nincs még egy küszöbe a világnak, melynek átlépésétől annyira viszolyogna, még látogatóként is mindenki, mint éppen ez. Aligha lehet ezen csodálkozni, hiszen az értelem elvesztése minden bizonnyal a leg- szömyűbb csapások egyike, mely az embert érheti. Az irtózás azonban többnyire mégsem a betegségnek szól, hanem a „bolondok házá”-nak. Mert hát az az igazság, hogy kevés olyan intézménye van a világnak, melyről annyi téves elképzelés terjedt volna el, mint éppen az elmebetegeket gyógyító, gondozó „ház”-róL Rajongó szeretet A jól értesültek szörnyű dolgokról tudnak. Kényszerzubbonyokról, kancsukázásokról, hidegvíz-kúrákról. Mások viszont a bolondviccek kiapadhatatlan forrásának tudják a „sárga” házakat. Hát vicc nincs. Korbács se, vízkúra, kényszerzubbony s ijesztő vasrács sem. A tisztára söpört udvaron, a platánfák árnyékában asztalok mellett ülve nagy csoport férfi és nő foglalatoskodik valamivel. Vélhetőleg kézimunkáznak. Hátrébb, ahol ligetté sűrűsödnek a fák, néhányan sétálnak. A sétány mellett virágok bontogatják pirosló szirmaikat. Zene szól halkan. A lemez ott forog a drága készüléken egy karnyújtásnyira a dolgozóktól. A túlsó épület ajtajai tárva- nyitva. A félhomályban is jól látszanak a virágos terítővei letakart ágyak... Idillikus kép volna, ha nem tudnánk, hogy akik a fák húsén dolgoznak, most éppen lábtörlőket fonnak, azok bizony elmebetegek. Szaknyelven szólva idióták, illetve de- bilisek. Szívszorongató a makogó köszönés, az oktalan vigyorgás, és megható a látogatónak járó, szinte rajongó sze- retetet és bizalmat kifejező kézszorítás. Könnyeket fakasztó az ajándéknak szánt vidám nóta, s az öröm a megdicsért lábtörlő felett Játéklabdával A munka, az ének, a hálótermek makulátlan tisztasága, az áhítattal hallgatott zene, a falakat díszítő subaszőnyegek sora, a tiszta mellékhelyiség, az ápolt kert mind-mind kísérlet, hacsak ösztönös is, az emberi lót és tudat bizonyítására. S hogy ez a tudat beteg? Súlyosan és alighanem gyógy! thátatlanul? Hát igen, ez tagadhatatlan. Ám az is, hogy itt olyan, az értelem legkisebb rezzenetétis megtartó, ápoló, s talán teljesebbé tevő közösség fogadja magába a megbomlott elmét, mely emberi tartalmát tekintve nem különbözik a többi emberi közösségtől. Ez az azonosság teszi lehetővé, hogy ezt az elmebetegeket és értelmi fogyatékosokat gondozó nagykőrösi otthont, az egyesített szociális intézmények egyik osztályát éppen olyan mércével mérjük, mint a város többi munkahelyét. S ezért ne feledkezzünk meg, a már emlegetett viszolygás miatt a támogatásáról sem. Nemcsak arról van szó, hogy ha szükség van rá, vállalkozzunk intézetbeli társadalmi munkára. Támogatás az is, ha nem vesszük rossz néven a főtéren sétáló ápoltakat. Akik oda vágynak, s nem a városszélre. Csak hát nekik mármint a betegeknek, egyelőre nyugalmasabb vidék az, amely néptelen. Egyszerűen csak azért, mert mi egészségesek meglehetősen helytelenül viselkedünk, ha elmebeteget látunk. Vagyis a hagományos értelemben vett bolondnak nézzük őket, s nem beteg embernek. Pedig megbomlott tudattal is emberek. Vágyaik, örömeik, bánataik talán csak abban különbének a miénktől, hogy szerényebbek. Ezt mondta, mikor becsukódott mögöttünk a kapu, a platánfák alatt, Szűcs István, az igazgató, Varga Ká- rolyné főnővér, Bíró Jánosné terápiás és Józsa Ferencné ügyeletes nővér. S még azt is, amit kevesen tudnak, hogy a nagykőrösi intézetben nincsenek úgynvezett dühöngő őrültek. Ezért kezelésük legfontosabb eszköze a munka. S persze a játék labdával, macival, búgócsigával. Aztán a televí- ziónézás, a filmezés, a séta, a beszélgetés. Elismerő szavak ötven beteg ember szerény vágyakkal, s bármily furcsa, köztünk, s mégis kirekesztve. Egyrészt azért, mert ápolásukhoz, sajátos közösségük kialakításához erre van szükség. Másrészt viszont tudatlanságunk, idegenkedésünk miatt. Egyébként az itt ápoltak minden jel szerint inkább érzik magukat jól saját közösségükben, mint kint, a világban. Szerény vágyuk eszerint csak a több kapcsolat a külvilággal, s nem pedig az, hogy becsukják maguk mögött az intézet kapuját. Kinyitni akarják inkább látogatók előtt. Hogy várják a rendszeresen érkező konzervgyári filmeseket, s hogy a mesterembereket is, akik mondjuk, a vízcsapot jöttek javítani! Híreket várnak, s elismerő szavakat életük rendjéért, munkájukért. S aki járt ott, az tudja, hogy megérdemlik a dicséretet a betegek, s kétszeresen azok, akik köztük dolgoznak. Farkas Péter Utazunk, utazgatunk... Meleg percek, kínos helyzetek Ha az ember mindig előre tudná, hogy meggondolatlan kedik. Ülésbe, utasba kapasz- szavaival, tetteivel milyen kényelmetlen, netán komikus hely- kodva adja át helyét. S zetbe hozza magát — ha tehetné, azon a reggelen talán el ahogy a nadrág megfeszül Sem indul otthonról. S ha mégis? Irányt változtatna, mond- rajta, láthatjuk, járógépben juk nyakába venné a várost, bámulná a kirakatokat, valame- van mind a két lába... lyik pádon süttetné magát a nappal, s tekintetével követné Pirosló arccal, de jól hall- a sietősre fogott léptekkel haladó forgatagot. Az utca embe- hatóan mondja: rét. Ha tehetné... — Tessék leülni. Az oly ritkán reánk köszöntő meleg napokon adódnak Egy pisszenés, annyi sem hal- meleg percek, kínos helyzetek. Intő példák. Ha képesek va- latszik. Idegesítő, süket csend gyünk odafigyelni rájuk, megspórolhatjuk magunknak a fe- venne bennünket körül, ha alat- szengést, az irulás-pirulást. Lássuk csak! tunk a kerekek nem zakatolnának. Négyen-öiten pattan- Egy pisszenés se hallatszik rak feI> helyüket kínálják a talán tizenhat éves kislányTáncteremnek használhat- néznek, a három hangadóhoz nak. A szócsata győztese, a nánk a szentendrei HÉV má- nem csatlakoznak. Mereven a hely megszerzője krétafehér sodik kocsiját. Tőlem tisztes tájra szegezik szemüket, pe- arccal néz körül. Majd hirte- távolságra farmernadrágba dig talán oly jól ismerik a len felkapja az újságpapírba bújtatott valaki ül. Mondom HÉV vonalát szegélyező apró csavart facsemetehalmazt, s valaki, mert a hosszú haj házacskákat, kerteket. Majd az ajtóhoz nyomakodik. Min- még semmit sem bizonyít, hirtelen mozgás támad. A denki kitér előle. A telepi Olvas. farmernadrágos útitársam — megállónál leszáll. De csak a Batthyány tértől mert őt illették a korholó, — Pedig a végállomásnál Pomázig üres a kocsi. Po- már-már durva szavak — az lakik — szól halkan egy máznál szinte egymást tapos- ülésbe kapaszkodva felemel- hang... eák a felszállók, a Szentendrére tartók. Ásó, kapa, kis A kárvallott hajóbőrönd csomag, nagy batyu verekszi fel magát. Az ülőhelyek gyor- A tömegközlekedés átka, A pályaudvarról húz kifelé san gazdára lelnek. Állóhely hogy még nem találták fel a vonat. Ingázókkal megpa- sincs már bőven. Taszigálják, azt a járművet, amelyik min- kolva. Szinte mindegyik hely lökdösik egymást az utasok den utasnak helyet ad. Fia- foglalt. A lengőajtó mellett egy jobb pozícióért, kapasz- talnak, idősnek — egy szóval lenne ugyan egy üres, ha a kodóért. Szóváltásra figyelek korra, nemre és számra (!) hajóbőröndnek is beillő táska fel: való tekintet nélkül. Ej, de nem foglalná el. Bizton félre _ Az ilyen?! Dehogy adná sok vitától, veszekedéstől sza- is dobták volna, ha mellette át a helyét. Ül, elbújik a badítani meg bennünket az nem állna egy fiatalember, könyvében. Pedig három az éles elme, mely megoldást ÁH, s a táska fülét szorongat- ilyen van nekem is otthon, találna — talál? — erre. Hu- ja. Két anyai kellene ide, majd szonegyedik század közepe — Szabad ez a hely? — tudná, mi a kötelessége. Be- vagy a huszonkettedik? Ha kérdezi egy sokszoknyás né- szélhet neki, — imigyen egy lenne időgép, szívesen bele- ni. másik hang —, fel sem néz a ülnék, hogy hírt hozzak arról — Foglalt! — hangzik a könyvből, mintha annyira le- a napról, amikor nem kell zordon, elutasító válasz, kötné.. Mibe fárad el az tülekedni a helyekért. De mi- A sokszoknyás nénike, há- llyen? A discozásban! Ott vei az ilyen utazás lehetősé- tán batyujával, a fülke köze- perszé nem fáradt állni, rázni gét még senki sem kínálta pén áll. Kapaszkodik, támasz- magát. fel, kénytelen vagyok a má- kodik, időnként a fiatalemFeszült a helyzet. Mindösz- ban maradni, s a komikus bért fürkészi. De csak úgy szí két megálló Szentendre, helyzetek egyikéről beszámol- lopva Az meg rendületlenül A többiek lehetőleg kifelé ni. szorongatja a táska fülét, balOlimpia és cardinál A hernádi Március 15. Termelő- szövetkezet újhar- tyáni kerületénél, mintegy hat hektár szőlőséber, megkezdték az olimpia és a cardinál csemegeszőlő szedését. Az őszi napsütés minden sugara cukorrá válik a szőlőfürtökben. Szeptember már a szüret hónapja, egyre több gazdaságban kerül kosárba r finom, mézéde. gyümölcs. * A vándornak ősi joga Diófák szegélyezik az utcát Hiszen ezek mind gyümölcsfák! A járda és az úttest közti földterületen szilvafák so- 1 rkoznak, roskadásig gyümölcs- cssl. Az egyik fa teli ága behajolt egészen a járda közepéig, úgy kínálta magát; tessék, itt vagyok, lehet szüretelni! Már nyúltam is egy kövér szilva után, aztán meggondoltam magamat. Ki tudja! Még rámszól valaki, hogy marészelek a máséhoz nyúlni? Továbbmentem. Elvinni tilos Következő alkalommal Bia- torbágyon láttam, hogy az utcákat gyümölcsfák szegélyezik. A Táncsics utcában aztán, ahol hatalmas cseresznyefák vetettek árnyékot, szóbaelegyedtem egy idős emberrel, Kalmár Lörinccel, aki éppen sarlóval tisztogatta az árok szélét. — Tessék már mondani, ki ültette ide ezeket a fákat? — Hogy-hogy ki? Hát mi magunk. Mindenki a maga háza elé. — Ez a fa itt a sajátja? — Persze. Aki ülteti, aki gondozza, azé. Ez természetes. jában az újságot. Olvas. S minden kanyarnál tántorog, majd hogy orra nem esik. Solymárnál egy utas leszáll. A néni a helyére ül. Tisztára mosott vászonbatyuja a földre kerül. A fiatalembert figyeli. Már Pilisvörösvár felé közeledünk, amikor a sokszoknyás néni megszólal: — Fiatalember, ha meg nem sértem, áruljon el valamit! — mondja, s vonásaira huncut kifejezés ül. — Hm, nekem szólt?— imigyen a hajóbőrönd tulajdonosa. — Igen. Olyan kíváncsi vagyok. Milyen táska az? Nem is táska, varázsdoboz? Kincset rejt? Netán valamilyen csodalényt? Olyan űrből valót? — csúfolódó, tréfálkozó, évődő a hangja. — Badarság! — csattan fel a táska őrzője. — Látja, táska. Szerszámok, mégpedig drága, finom dolgok vannak benne. — Fölényesen, leereszkedően magyaráz. — Tényleg? Én pedig csodalényre tippeltem. Hát látja, milyen buta lesz az ember öregségére. Annyi mindent -képzel! Ha már így áll a helyzet: ne féltse azt a táskát, nem fázik az fel, nem kisasszony féle! Estére nem tüsszög, nem kell neki meleg lábfürdő, ha maga ül a helyére! Ez sem kényesebb annál — veregeti meg ráncos bütykös kezével azt a kis takaros, tiszta batyuját. Nem! Az a hangorkán, mely a néni szavai nyomón kitört, nevetéshez még véletlenül sem hasonlítható! Nyerítés, visítás hangjaá töltötték meg a fülkét. S a szomszédos szakaszokból mindenki oda- sereglett. Mi történt, mi ez az éktelen lárma, jókedv? Ez a kérdés ült az arcokon. Emberek, hívatlanul odasereglet- tek, akiken alig tudta magát átverekedni a szomszédos kocsiba a kárvallott hajóbőrönd és tulajdonosa... Varga Edit — Miért gyümöllcsfát ültetnek az utcára is? — Mert hasznos. Nemcsak árnyékot, meg jó levegőt, termést is ad. — Itt az utcán bárki leszedheti, nem védi kerítés ... — Ugyan már! Ilyet senki nem csinál. Legfeljebb esznek róla, kinek amennyi jólesik. Attól én még nem leszek szegényebb. — Ha mondjuk cseresznyeérés idején járok itt és jól be- lakmározok, nem szól rám senki?. — Én biztos, hogy nem. Persze, nem vagyunk egyformák. Egyet mondhatok. Enni ehet a fákról, amennyit akar. De elvinni — tilos! A kisbíró kihirdette Törökbálinton jártomban szinte mást sem láttam, csak diófákat. — Helyi adottságok? Speciális talajviszonyok? Vagy hagyomány a sok diófás utca? — Régi szokás a diófaültetés a községben — mondta Gig- ler József tanácselnök — és ezt ma is folyamatosan ápoljuk. Ahol most a Baross utcai óvoda áll, valaha egy egész diófaüget volt, amit minden évben elárverezett a község. — Ezen mit értsek pontosabban? — Az úgy történt, hogy dióéréskor a kisbíró kihirdette, ekkor és ekkor, akit érdekel a vásár, jöjjön ki a ligetbe. Ott aztán a bíró minden fát szemrevételezett, megsaccolta a rajta levő termést, majd mondott egy árat, valahogy így: ez- itt ni, ez kettő forint tíz krajcár, az ott egy forint hetven krajcár. Akinek volt any- nyi pénze, és úgy érezte, nem lesz rossz bolt, jelentkezett. Lehetett licitálni is. A győztesé volt a fa leszedésének joga. — Miért éppen a diófát kedvelik Törökbálinton? — Szép és hasznos fa, a termése igencsak drága portéka, jól tudjuk. Azonkívül nem igényel különösebb gondozást. — Ma a tanács szorgalmazza, szervezi az utcák fásítását? — Nem kell ezt különösebben szorgalmazni. A fiatalokban is természetesen él az igény, hogy maguk előtt szépítsék a környezetet. Ha egy- egy fa kiöregedett, helyére újat telepítenek. Érdekük is ez, hiszen a fa fölfogja a port, árnyékot ad. Nekünk annyi a Szedésre érett a bodza termése, amelynek rubinpiros, kellemes aromájú levét szörpök festésére használják. A lédús gyümölcsöt a feldolgozó üzemekben préselik, és a kicsurgó vörös levet — a bodza vérét — a szörpüzembe szállítják további kezelésre, felhasználásra. A bodza a legelterjedtebb vadon termő gyümölcsünk, az idén különösen sok termett belőle, helyenként doflgunk csupán, hogy ellenőrizzük, valóban megtörtént-e a telepítés, és a kivágott fák törzsét begyújtják. Nagyon érdekes, milyen erősen él az emberekben itt a közmorál. Ha netalántán valaki előtt nincs rendben a porta, a másik azonnal figyelmezteti. Rózsák Törökbálintnak — Milyen községszépítésd akciót terveznek mostanában? — Állandó és folyamatos munkánk ez, hiszen nemcsak a környezet kialakítása, hanem a megőrzés, gondozás is feladat. Így például minden tavasszal és ősszel — itt az úttörőket is bevonjuk — a Törökbálintot körülvevő erdősávban óriási tisztogatási munkát végzünk. Ma már nem létezik az erdők öntisztulása. A civilizáció sajnos halhatatlan és nagy mennyiségű szemetet termel. Egyébként a jövő évben szeretnének a legtöbb utcába rózsákat telepíteni, a virágok további gondozását pedig már majd a lakókra bízzák. Persze ez nem is kis költséget jelent! Egy tő rózsa 25 forint és az elképzelések megvalósításához legkevesebb 1000 tő rózsára lesz szükség. — Ha én, mondjuk dióérés idején végigsétálok valamelyik utcán és megkínálom magamat, tényleg nem szólnak rám? — Csak ne tömje tele a zsebeit, meg a szatyrát. Azt bizony nem veszik jó néven. Egyébként minden utcán álló gyümölcsfáról annyit vehet, amennyit ott el tud fogyasztani. Ez a vándorok ősi joga! Szép is így az utca Hazafelé tartva, a Bartók Béla utca elején még egy pillanatra megálltam. Az egyik ház előtt egy asszony vékony, ka törzsű fa körül szorgoskodott. — Amint látom, még nagyon fiatal ez a fa. — Igen. Három éve elpusztult az öreg diófánk, akkor ültettük, ahelyett. Már gyönyörűen nő, reméljük, az árnyékát is megérjük. — Sok munka van vele? — Ugyan! De ha lenne is, magunknak csináljuk. És nézze! Nem szép így végig az utca, ezzel a sok diófával? S. Horváth Klán valósággal feketédnek az út menti és az erdő széli bokorfák a tömérdek sötétkék tányértól. Régen a szegények gyümölcsének nevezték s valóban sokhelyütt ebből főztek lekvárt a szegény sorsú falusi emberek. Az utóbbi időben az élelmiszeripari szakemberek felismerték a bodza értékét: a szintetikus színezőanyagok helyett a természetes bodzalével festik a piros szörpöket. Természetes alapanyag Szörpöt fest a bodza vére
