Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

1980. JÚNIUS 1., VASÄRNAP 2S5» "4fis V sjlmap Szálloda fenn a hegytetőn Amit a vendég nem lát A visegrádi hegy tetején ma­gasodik: a Hotel Silvanus. Ki­lenc éve — 1971 augusztusában — a hazánkban megrendezett vadászati világkiállításra nyílt meg, s noha nem vagyok va­dász, azóta sokszor voltam már ott betérő, s a hét végét ott el­töltő vendég, de éreztem, hogy sok mindent eltitkolnak elő­lem, hiszen mindig jól éreztem magam. / A brigád A hegy lábánál kanyargó Du­nán még vastag páraréteg go- molygott, amikor a titkok nyo­mában felkerestem a szállodát. Az előcsarnokban puha csönd. A vendégek még alsza­nak. Csak a szálloda szíve — a porta — van ébren. Hazai vendégek bejelentése, külföldi turisták útlevele, valutabevál­tás, felvilágosítás, ébresztés, s ki győzné felsorolni a porta szerteágazó feladatát. Van, aki magyarul beszél, más meg né­metül, angolul vagy éppen franciául. S ez már jelzi, hogy a szállodaportás: szakember. Képesítéshez kötött foglalko­zás. A Hotel Silvanusban öten állnak felváltva a pultnál: Szklenár Tamás, Katzer Ala­dár, Szoboszlai Imre, Miszlai Ferenc és Ebek József. Ki a jó portás?... Aki, mint vendéglátó házigazda, érkezés­től távozásig gondját viseli, törődik a vendéggel, ök öten — ilyenek! De össze is tarta­nak, brigádba tömörültek. A Dunakanyar szocialista brigád tagjai. A szálloda még csöndes, de a „gazdi”, Sovány Józsefné gazdaasszony már fülig ül a munkában. Most éppen telexe- zik. Ö a felelős a vendég gyomráért. Nem irigyelésre méltó a munkája. Számon tar­tani az igényeket, telexen lead­ni a rendeléseket, ö a legjob­bat akarja, némely szállító vál­lalat pedig édeskeveset törődik ezzel. — A vendég — mondja — reggelire, de az összes étke­zéshez is friss árut kíván ... Jogos igény. Csakhogy a Tejipari Vállalat ritkán szállít időben. Gyakran meg mást hoz, mint amit kértek. A szállító- munkások az erősebbek: fizi­kailag meg hangerőben is. A szobaasszony Lábujjhegyen, nehogy az al­vó vendégek nyugalmát zavar­juk, föllopakodunk az első emeletre, ahol Gir Károlyné szobaasszony az úr. A szálloda megnyitásától kezdve itt dol­gozik, s birodalma 33 kétágyas szoba és 2 appartament. Pon­tosan ennyi van a második emeleten is. A harmadikon pe­dig a személyzet szállása és 9 háromágyas turistaszoba ka­pott helyet. A szobaasszony és segítői a szobák tisztaságáért, komfort­jáért felelősek. Amíg a vendég alszik, összecsomagolják a 1 szennyest, amit Borsodi Imre vagy Ott István gépkocsiveze­tők visznek a Patyolatba. Visz- sza sem üresen jönnek: árut szállítanak. Itt, az emeleten, a látható munka csak akkor kez­dődik, amikor a vendég felkel, elhagyja szobáját, s talán a szállodát is, hogy nagy-nagy séta közben megcsodálja a fes­tői tájat. Akkor itt, az emele­ten elkezdődik a nyüzsgés: ta­karítás, ágyhúzás törülköző­csere. És így megy ez minden­nap. Szorgos kezek tevékeny­kednek, hogy a vendég jól érezze magát. A konyhafőnök Lent, a földszinten, meleg világ és teljes üzem fogad. A konyha már kora reggel óta dolgozik. Készítik a reggelit, előkészítik az ebédet. Zsíros Ferenc konyhafőnök-helyettes, mint karmester irányítja a „konyhai zenekart”. Megvan itt mindenkinek a dolga. Ta­kács Ferenc felszolgáló pohara- I|i kát törölget, Gulyás Lászlóné ‘!s a mosogatógépet kezeli. A sza­kácsok meg ízlelgetik az éte­leket. Még egy csöpp sót... csipetnyi édesnemest... Itt, a konyhában találkoz­tunk Teizl József műszaki ve­zetővel. Kezében csavarhúzó, fogó. Sokszor előfordul, hogy valamelyik elektromos gép megáll. Kiégett a biztosíték, zárlat vagy valami érintkezési hiba... ,ő a helyszínen terem, s máris megy tovább a gép. Még szívesen bámészkod­nánk, élveznénk az ínycsik­landozó illatokat, de látjuk, itt most nem sok keresnivalónk akad. Mindjárt jönnek a ven­dégek reggelizni, ök a fonto­sak, nem mi. Az igazgató A csöppnyi igazgatói irodá­ban Bocsák László igazgatótól újabb titkokat tudunk meg. Azt például, hogy a szállodai adminisztrációs munka (s van ebből éppen elég) lelke Heck mann Magdolna irodavezető, meg azt is, hogy itt is végre­hajtották már a „termékszer­kezet-módosítást”. Tudom, ez az állítás most furcsán hang­zik, ám mégis igaz. Űj sörözőt alakítottak ki automatikus te­kepályával, s újabb és újabb programokról gondoskodnak... — A vendéget — mondja Bocsák László igazgató — meg kell fogni. Nívós szolgáltatás­sal, udvarias kiszolgálással. Egyszóval meg kell vele sze­rettetni ezt a helyet, hogy más­kor is idejöjjön. Hogy mások­nak is elmondja: jól érezte itt magát. A leghatásosabb pro­pagandát a szállodáért maga a vendég tudja csinálni. Valóban, itt minden a vendé gért van. Ez a titka a Hotel Silvan usnak. Karácsonyi István Elromlott az automata tekepálya eredményjelzője. Teizl József mű­szaki vezető megjavítja. Koppány György felvétele Aszfaltgyártás távirányítással Kis számítógépes távellen­őrzéssel irányított aszfalt­gyártást mutattak be a szak­embereknek a Debreceni Köz­úti Építő Vállalat apafai tele­pén. A debreceni aszfalt tele­mechanikai rendszer — a Vil­lamos Automatikai Intézet szakembereinek munkája — megoldotta a különféle típusú keverőtelepek vezérlését egy központról. A Debreceni Köz­úti Építő Vállalatnál egy köz­pontról három, egymástól 60— 70 kilométerre fekvő keverő­telepet irányítanak, s a tele­peken óránként 100 tonna asz­faltot gyárthatnak. A rendszer központja az irányító terem, a kapcsolatot URH hírközléssel tartják. A számítógéppel vezé­relt rendszer az aszfaltrecept A MEZŐGAZDASÁGI NAGYÜZEMEKNEK, A HÁZTÁJI FÖLDEK ÉS KISKERTEK MŰVELŐINEK a másod- és tarlóvetéshez bő fajtaválasztékban kínálunk jó minőségű vetőmagvakat: korai és igen korai érésű kukoricahibrideket, zöldtakarmánynak hibrid szudáni füvet, napraforgót, kölest, napraforgós keveréket, olajretket, muhart, hajdinát, mustárt, vegetativ típusú takarmányborsókat. A zöldmagvak nagy része a nyári időszakban is folyamatosan vethető. Vásároljon retek, csemegekukorica, uborka, sóska, saláta, kelkáposzta, karfiol és karalábé vetőmagot. A vállalat területi központjai, a mintaboltok, az állami és szövetkezeti szaküzletek azonnal teljesítik a megrendeléseket. I ió termést kíván: a VETŐMAG VALLALAT Területi központja Monor, Ady Endre u. 61. előírásainak megfelelően beál­lítja a gépet, ellenőrzi annak teljesítményét, begyűjti az üze­mi laboratórium mérési ada­tait, s azok értékelése alapján esetenként korrigálja az asz­falt összetételét. Konténer­terminál A MÁV József­városi pályaudva­rán bonyolítják le a KGST-or.szágok felől, illetve azok felé irányuló vas­úti konténeres teherszállítást. Az elmúlt évben az öt-, illetve húsz- tonnás konténe­rekből összesen több mint kilenc­venezer darabot mozgattak meg. Az idén — az eddigi szállítási adatok szerint — mint­egy harminc­negyven százalék­kal emelkedik a terminál konté­ner forgalma. Múlt és jelen Jobban élnek most az emberek A fejlődés léptéke igazán akkor felmérhető, ha a múlt is előttünk áll, alapot szolgál­tatva az összehasonlításira, a megtett út elfogulatlan érté­kelésére. Nap mint nap sok szó esik a falusi életforma minőségi változásairól, de vi­szonylag kevés hangzik el, a múltat s jelent egyként meg­élő, idős parasztemberek úgy­szólván történelmi tanúvallo­másaiból. A hetvenkét éves Micslnai János majdnem egész életét Lengyelfaluban (ma Újlen­gyel) töltötte. Hajdani nélkü­lözései, majd a felszabadulás óta megszakítatlan közéleti tevékenysége egy a falu lété­vel. Le is út, fel is út — Bizony a mai fiatal el­sősorban arra figyel, ami még nincs, ami nem jó. Nem lát nem is láthat — visszafe­lé, hogy türelmetlenségét a volt dolgokkal szembesíthetné. Mi mindent tudnék mesélni! — simított végig sűrű ősz ha­ján elgondolkozva János bácsi, ahogy mindenki neveri. — Csakhát, régen volt ez, minek erről beszélni, legyintenek tü­relmetlenül az emberek. — Hajdanában hogyan éltek itt? Milyen volt a falu? — Az olyan magamfajta földönfutó hol itt, hol ott sze­gődött el. Én például egy 150 holdas gazdag parasztnak vol­tam a szabadhajtásos tizedes aratója, de legény koromban elég hosszú ideig Pesten is dolgoztam, kazánkovácsoknál. Ezt a mesterséget szerettem is volna kitanulni, de 1930-ban — csúnya inflációs világ volt akkoriban — a főmérnök úr egy reggel behívatott magához és kedélyesen közölte, „na, Já­nos, megérkezett három va­gon sétapálca, magának is jut belőle egy!” így aztán le is út, fel is út, mehettem to­vább. Hazajöttem a faluba. Volt két lábunk No, de milyen is volt a fa­lu? Hogy a kérdését el ne eresszem; úgy kilencszázan laktunk itt a háború előtt, Körigazgatás nem volt, min­den elintéznivalóért vagy Üj- hartyánba, vagy Pilisre kel lett járni. — Hogyan közlekedtek ak­koriban? — No, hiszen! Egyszerűen. Gyalogoltunk. — * Pedig gyalog nincs is olyan közel egymáshoz ez két község. — Üj hártyán hat kilométer, Pilis meg tizenkettő. — Orvos volt a faluban? — Csak Üjhartyánban. Onnét jött ki hetente egyszer. — És, ha valami súlyos, sürgős eset adódott, mit csi­náltak? — Akkor föl a szekérre, ahogy bírtuk, vertük a lovak oldalát, aztán vagy szeren­csénk volt, vagy nem. A faház és a pince esete TTavas12' vége Volt, és ahogy A az illett (legalábbis né­hány évvel ezelőtt), meleg. Horgászni mentünk vasárnap Tökölne. Aki ismeri a horgá­szok nehezen csorbítható ön­bizalmát, már ami a fogást illeti, nem csodálkozik azon, hogy ennivalót, azonkívül, ami a zsákmány elkészítésé­hez szükséges, nem vittünk magunkkal. Aztán amikor órák múltán is csak a pecabot rezzenni nem akaró végét bámultuk a Duna-parton, szerencsére el­eredt az eső. Szerencsére, hi­szen így ráfoghattuk, hogy amiatt kezdünk el gyorsan csomagolni, nem pedig korgó gyomrunk miatt. De még a sikertelen délelőttöt is fe­ledtetni tudta volna egy ven­déglő, ahol, amíg arra vá­runk, hogy kihozzák az ebé­det, csendesen emlegethetjük a renitens halakat, akik el­kerülték finom csalétkeinket. Elindultunk hát a véget ér­ni sehogy sem akaró tököli utcákon, ám a vendéglő gon­dolatától visszatért jóked­vünk hamar szertefoszlott. A helyiek ugyanis megmosolyog­ták kérdésünket: vendéglő, Tökölön?! Talán egy kocsmá­ba menjenek be, mondták, de, hogy enni tudnak-e...? Tudtunk. Sőt a csapos szí­ves felvilágosításának ered­ményeképpen még az is ki­derült, hogv az a fel is mérhe­tetlenné száradt valami, amit kifizettünk, rántott hús volt zsemlével. Hogy ezt a személyes él­ményt elmondtam, annak egyetlen oka van: ha netán vendéglátásról, kereskedelem­ről és Tökölről egyszerre esik szó, nem tudok egészen nyu­godt maradni. Egy vigasztal, hogy akik naponta élik meg mindezt, a tököltek — gya­nítom, szintén nem azok. Pontosabban fogalmazva nem­csak — gyanítom, hanem 1978. szeptember 25 óta tudom is. Azon a napon vettem részt a tököli tanácsülésen, ahol az egyik napirendi pont a ke­reskedelmi ellátás volt. Azon a tanácsülésen arról volt szó, hogy a községben a kereskedelmi vállalatok sa­ját beruházásukból 1945 óta semmit nem létesítettek, hogy az egyik legfontosabb feladat lenne egy olyan vendéglő épí­tése, mely a lakosság és a he­lyi gazdasági egységek étkez­tetését megoldaná, hogy új ABC-áruházna, húsboltra len­ne szükség, valamint a zöld­ség- és gyümölcsárusítás szín­vonalának emelésére. Valamivel több mint más­fél év telt el. és lapunkban több bíráló cikk jelent meg azóta. Amikor a közelmúlt­ban azt kérdeztem Szusics Pé­tertől, a tököli nagyközségi tanács elnökétől, történt-e va­lami változás az 1978 szep­temberi tanácsülés óta, azt a választ kaptam: ha lehet, még rosszabbul állunk. Semmi jót nem tudok mondani, magya­rázta a tanácselnök. A köz­ség lélekszáma nőtt, az ellá­tás nem javult, a változás mindössze csak annyi, hogy a kocsmák még elhanyagoltahb állapotba kerültek, arra pe­dig szinte reményünk sincs, hogy melegkonyhás étterme legyen Tökölnek. Lassan úgy érezzük, hiába minden igye­kezetünk, egyezkedések, tár­gyalások, csak ígéreteket ka­punk, s ezeket az ígéreteket nem követik tettek. Ennek ígazolás'ára Szusics Péter elmesélte a faház ese­tét: a tököli parkerdőben egy 100 négyzetméteres alapterü­letű faházat állított fel a ta­nács, abban a reményben, hogy a csepeli Duna Terme­lőszövetkezet ígéretét betart­va, kis üzletet és legalább egytálételek főzésére alkal­mas éttermet rendez be ben­ne. A faház több mint egy év** áll üresen. T4í nemcsak üres faházuk, hanem üres pincéjük is van a tökölieknefc. A főút mellett tail álható az az 50 méter hosszú és mintegy 8 méter széles pince, mely az építészeti szakvélemény sze­rint kiválóan alkalmas lenne étterem kialakítására. A tár­gyalások eredményei ez eset­ben is csak beváltatlan ígé­retek. Pedig a tanács 20 évre. bérleti díjat nem kérve, adná ki annak a cégnek, amely vállalná egy étterem létreho­zását. S bizonyára nem járna rosszul, nemcsak a helyiek, hanem a községen átutazók is látogatói lennének a helyi­ségnek. Koffán Éva — Iskola? — Az volt. Egy tanteremből állt, meg a tanítóók. lakásá­ból. — Hogyan teltek az ünnep­napok? Mit csinált a lengyel­falusi ifjúság vasárnapon­ként? Eltek még a régi népi, közösségi szokások? — Nem nagyon. A kocsma ugye, az akkor is volt minden faluban, oda a férfiak elmen­tek inni, délután meg kiül­tünk a ház elé pletykálkodni. Mozi? Ugyan már, hogy lett volna? Esküvők? A tehető­sebbjének igen, három-négy­száz személyes is. A miénk nagyon szegényes volt, csak a család, egyetlen szomszéd, jó­barát se. — Mekkora ma Üjlengyel? — Jó a duplájára növeked­tünk. A mostani népszámlálás szerint 1728 a lakosok száma. Micsinai János 1945-től min­denhol ott volt, ahol csele­kedni kellett. Ö volt a föld­igénylő bizottság elnöke, ké­sőbb tsz-elnök, közben a Ha­zafias Népfront helyi szerve­zetének is elnöke volt, 1950 óta pedig egyfolytában ta­nácstag. Mindig többet — Elégedett-e ma a község? És elégedett-e Micsinai Ja­nos? — Én, személy szerint csak azt mondhatom, ettől rosz- szabb sose legyen! Hogy a többiek mint vélekednek? Jól élnek itt Újlengyelben az em­berek. Igaz, sokat dolgoznak, de maguknak csinálják. Épí­tettünk nyolctantermes isko­lát, orvosi rendelőt. Van sa­ját orvosunk! Építettünk jár­dát, portalanított utakat, van tanácsi kirendeltségünk, majd­nem minden hivatalos ügyet helyben el tudunk intézni, de ha nem, akkor sincs problé­ma. Dabas, Pilis, Üjhartyán községekbe buszjáratok közle­kednek. Szórakozás? Művelő­dés? Van egy művelődési há­zunk, igaz, kicsi. Az egyik részében ugyanis az iskolások tornaóráit tartják. Majdnem mindenhol van tv, kocsi. A fiatalok úgysem szeretnek veszteg maradni, ha kedvük szottyan, kocsiba ülnek vagy buszra szállnak, aztán men­nek, akár Pestre is, ott aztán szórakozhatnak. No, persze, sok mindent kell még csinálni. A villany­hálózat egész Újlengyelben el­avult, nem bírja a megnöve­kedett terhelést. A művelődés otthonának bővítésére is nagy szükség lenne. Dehát tulaj­donképpen így van ez rend­jén, nem? Mindig többet, min­dig jobbat akarni. Lányom lánya Micsinai János kérésemre előhozta a vitrinben őrzött ki­tüntetéseit. A Tanácsa mun­káért kitüntető jelvényt, me­lyet 1975-ben, és a Munka Érdemrend bronz fokozatát, melyet 1976-ban kapott. Most ismét tanácstagnak jelölték, de nemcsak őt, hanem unoká­ját is. — A lányom lányát! — ahogy tréfásan és büszkén eldicsekedett vele. Micsinai Jánosnak két lá­nya van. Egyik itt az újlen­gyeli iskolában tanít, a másik üzletvezető, Ocsán. S. II. K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom