Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-12 / 136. szám

Szigetvár eleste Dokumentumkötet Szigetvár történetének két fontos eseményéről — a vár 1566-os elestéről és 1689-es visszafoglalásáról — adott ki dokumentumkötetet a sziget­vári várbaráti kör. A társa­ság tagjai több mint két év­tizede kutatják és gyűjtik a Zrínyiekkel, illetve Szigetvár­ral kapcsolatos írásos és tár­gyi emlékeket, s ennek során jutottak az egykorú leírások birtokába. A német nyelvű, dokumentumokat Molnár Im­re helytörténész, a várbaráti kör elnöke fordította ma­gyarra és rendezte sajtó alá. A híres végvár 1566. évi bevétele után a török megke­gyelmezett néhány fogságba esett magyar katonának, s hírmondóként elküldte őket a környező várakba és a csá­szári táborba. A győri tábor­ban készült mintegy kétezer szavas jelentés eredeti példá­nyát a drezdai állami fő­levéltárban őrzik, ennek fo­tókópiája jutott el Szigetvár­ra. A 414 éves tanúvallomás alapján módosítanunk kell a várvédő Zrínyi Miklós halá­láról kialakult romantikus képet. Nem díszruhában és zsebeiben száz-száz arannyal tört ki a várból, hanem pán­célingben és kerek pajzzsal, kezében kétélű karddal szállt szembe a törökkel. SZÓBELI ÉRETTSÉGI Már a felvételire gondolnak A szóbeli érettségi vizsgák második napja. Piliscsaba, Me­zőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet. A vizsgaterem előtt: — Izgultok? — De még mennyire... Kint... Kéköltönyös, fehéringes, nyakkendős fiataloktól jön a válasz, ők még a próbatétel előtt állnak. Aki a szót vi­szi: Varga Sándor maturáns. — Keveset reggeliztem, csak egy kis teát meg zsíroskenye­ret Aludni viszont jól alud­tam, hajnali ötig: Akkor ugyanis nekiláttam hogy mégegyszer átlapozzam a ma­gyartételeket. Mindet kidol­goztam, igen. A legjobban mégis az erőgép tani vizsgától tartok. Az írásbeli? Magyar­ból állítólag jó, matekból gyenge, a lényeg, hogy nem buktam meg. A gyakorlati vizsga, úgy érzem, legalább közepes lett. Gyújtásbeállítás, szelephézag-állítás volt a fel­adatom. Kabalám is van, ez a bőrlánc a nyakamon. Ed­dig sikert hozott. Remélem, most is. Bár aZ igazság az, hogy magamban kell bíznom a legjobban. Hárman már farmernadrág­ban, ingben. Jani István, Kár­páti Jenő és Gyetven Tamás tegnap már befejezték az érettségit, most a többieknex MUNKÁSMOZGALMI INTÉZET A hírközlés története Az Országos Műszaki Mú­zeum műszaki—természettudo­mányi—történeti kiállítása nyílt meg a Magyar Munkás- mozgalmi Múzeumban. A tu­domány és a technika egy-egy ágának fejlődését, társadalmi hatását szemléltető időszaki kiállításoknak a fővárosi mú­zeumok adnak otthont, mivel nekik nincs saját kiállítási te­rük. A „Fejezetek az infor­mációközlés történetéből” cí­mű kiállítás az információköz­lés történetének legfontosabb állomásait ismerteti meg. A kiállított 350 tárgyat és több száz fotót húsz múzeum és intézmény gyűjteményéből válogatták. Az őskori informá­cióközlés módjáról vallanak többek között a tam-tam do­bok, az ókori birodalmak in­formációs hálózatának és postájának fejlettségét az óko­ri fáklya-távíró modellje, a pharoszi világítótoronynak — a világ hét csodája egyikének — makettje és más tárgyi em­lékek bizonyítják. Az írás fejlődését a sumér agyagtáblák, egyiptomi hierog­lifák, görög és középkori kó­dexek, ókori íróeszközök, agyag- és viasztáblák, papiru­szok, kódexek érzékeltetik. A kiállításon bemutatják a könyvnyomtatás kialakulását és fejlődését, Gutenberg ta­lálmányától a fényszedésig. Helyet kap Gutenberg sajtó­jának modellje és a helyszí­nen működtethető XIX. szá­zadi nyomdagép. Kiállítanak régi nyomdatermékeket: Gu­tenberg bibliájának hasonmás kiadását, az első magyar nyel­vű újság eredeti példányát is. Az információközlés elektro­mágneses eszközeit: a távírót, a telefont, a rádiót, a televí­ziót, a mikrohullámú és az űrholdakkal történő közlés tárgyait szintén megtekinthe­tik az érdeklődök. Egy Video- ton-számítógép az információ- közlés történetére vonatkozó kérdésekre válaszol a látoga­tóknak. Ez jelképezi: nap­jainkban az emberre zúduló információkat nyilvántartani egyre nehezebb, számítógép­pel viszont tárolhatók. szurkolnak, s várják az ered­ményhirdetést, István így mondja: — Azt hiszem, mindhár­munknak sikerült. Aki ta­nult, annak nem is volt túl nehéz. Én mindegyik tételből tudtam valamit, vagy 10 na­pig készültem a szóbelire. És talán szerencsém is volt, ma­gyarból Csokonai jutott, s a szakmai tárgyakból sem túl veszélyes tételek. Most még a KRESZ-t tanulom, ma abból vizsgázom, így a szakmunkás bizonyítvány és az érettségi mellé jogosítványt is kapok, ha sikerül a vezetési gyakor­lat. Ma este pedig irány Esz­tergom, a kettőspincében tart­juk az osztály érettségi ban­kettjét. • ..és bent A vizsgaterem. Az asztal mögött a bizottság; az érett­ségi elnök, a két társelnök, a három kérdeZőtanár, az igaz­gató és az osztályfőnök. Az asztal másik felén öten a té­telek vázlatát írják, míg tár­suk, Szabó György felel. Fo­lyékonyan beszél Solohov Em­beri sors című kisregényéről. — Nekem volt a legköny- j nyebb az érettségi — mond-1 ja, amikor befejezte feleletét. — Az országos szakmai ta. I nulmányi versenyen tizedik lettem, írásbelit sem kellett tennem a szakmai tárgyak­ból, s szóbelit s^fn, csak ma­gyarból. Erős köZepes ered­ményre számítok. Gödöllőre, az Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki karára jelent­keztem, s a felvételi vizsgától sincs miért tartanom; csak egy beszélgetés lesz. Héder István az érettségiző osztály főnöke: — Jó is, meg nem is most vizsgáztatni. Annyi a dolgom: csendben fi­gyeljek. A kérdező tanároknak felelnek a fiúk. Jó látni, hogy mennyit fejlődtek szellemileg, testileg, szakmailag az elmúlt négy év alatt, s rossz a bú­csúra gondolni. Mert az érettségi egyben búcsú is. Izgulok értük, amíg el nem dől, hogy a továbbtanulni szándékozókat felveszik-e az egyetemre, főiskolára. Azután? Jövőre ismét osztályt kapok. Felkészültek Koblencz Sándor, a monori József Attila Gimnázium ta­nára, érettségi vizsgaelnök: — Tegnap 12-en vizsgáztak a most végzők közül, s még ketten, akiknek tavaly nem sikerült. Az a benyomásom, hogy a tanulók felkészültek, komolyan vették az érettsé­git. A zömük az évközi ered­ményeinek megfelelő tudású, akad, aki jobban, s elvétve, aki gyengébben felel. Igyek­szenek gondosan fogalmazni. Én is kérdezek tőlük egyet- mást, többnyire az általános műveltségükre, olvasottságuk­ra, politikai, világnézeti tájé­kozottságukra vonatkozót. Há­rom tantárgyból 90 tételt kell tudniuk a mai érettségire. — Idén iskolánkban 22 szakközépiskolás végzett s mindannyian vállalkoztak az érettségi vi&gára — így az igazgató, Renk Ervin. — Az utolsó évvégi tanulmányi át­lag 3,3 volt, s az eddigiek alapján úgy tűnik, az érett­ségié ennél jobb lesz. — Az osztály fele jelentke­zett továbbtanulásra. Kilen­cen közös felvételi-érettségi írásbeli vizsgát tettek, ők Gödöllőn, vagy Mezőtúron sze­retnék folytatni tanulmányai­kat a gépészmérnöki karon, ketten pedig a katonai pályát választották. Srám Lászlót már fel is vették a szolnoki repülőtiszti főiskolára. A töb­biek munkába állnak: a ter­melőszövetkezetek, állami gaz­daságok gépszerelői lesznek. V. G. P. Avar kori temető Tápon Űjabb 50 avar kori sírt tár­tak te! Tápon a győri Xan- tus János Múzeum régészei, akik már több éve kutatják az avar kori temetkezési szo­kásokat ezen a helyen, s ed­dig együttesen csaknem 200 sírra bukkantak. Az egyik újonnan feltárt sír leletanya­ga teljes képet ad a 7. szá­zadvég katonai pompájáról. A derékövhöz csatolták a díszes kardot, mellé rakták a csont­veretes íjat és a tegezt, amely­nek száját ugyancsak csont­díszek fogták össze. Emellett olyan fémtárgyak is előke­rültek a föld mélyéből, ame­lyeket a földmunkáknál hasz­nálhattak. Kiderült az is, hogy a tyúk és a csirke volt az itt élő ava­rok kedvenc étele. Erre utal­nak azok a szárnyascsont- maradványok, amelyekből egy halomravalót gyűjtöttek össze a feltáráskor. A leletek alap­ján arra következtetnek a szakemberek, hogy a sokorói dombvidéken letelepedett avar lakosság a 7. század második felében már szakított a no­mád életformával, s megélhe­tését állattenyésztéssel, föld­műveléssel biztosította. A le­leteket restaurálás után a győ­ri múzeumban mutatják be. JEGYZET Egy minikönyv margójára B élyeget csinálni muszáj — jó bélyeget csinálni igen nehéz. A gyűjtők tudná­nak erről beszélni (bár őket nemcsak esztétikai szempon­tok vezetik), s különösen azok a gyűjtők, akik művészeti tárgyú bélyegekkel foglalkoz­nak. Ök — és a magyar bé­lyegkiadást újra és újra os­torozó kritikusok, művészet- történészek — tudják, hogy mennyire megváltozik a kicsi­nyítés során a reprodukált mű hatása, mennyire megváltoz­nak a színek, tónusok. Mindez persze nem azt je­lenti, hogy nem érdemes ilyen bélyeget kiadni, gyűjteni. In­kább azt. hogy törekedni kell a megfelelően reprodukálha­tó művek kiválogatására, s az igen gondos nyomásra. Mindezt pedig azért mond­tam el, mert az asztalomon egy bélyegnél alig nagyobb minikönyv fekszik, amelynek címe A szentendrei festészet ötven éve, s amelynek ötven- hét reprodukciója méretében hasonló a fogazott papírla­pocskák ábrázolásaihoz. Nem csupán emiatt kerül egymás mellé a bélyeg és a mini­könyv, hanem azért is, mert mindkettő gyűjtése több mint hobbi: szemléletet, gondolko­dást, tájékozottságot formáló, következetességre, alaposság­ra nevelő szenvedély. Az iga­zi gyűjtő — be kell valla­nom, én nem tartozom közé­jük — ugyanis teljességre, rendszer kialakítására törek­szik, s ez nyilván életének más területeire is hatást gya­korol. Emellett arra is törek­szik, hogy szenvedélye tár­gyának múltjával, történeté­vel, előállítási technológiájá­val megismerkedjen — ez tu­domány-, technikatörténeti, művészettörténeti tudásának gyarapítását jelenti. Végül — de nem utolsósorban — arra is törekednie kell, hogy a bélyegen, minikönyvön lévő tárgyról, személyről, műről bővebb ismereteket szerezzen. Már csak azért is rákénysze­rül erre, mert — talán meg is orrolnak rám ezért a gyűjtők — mint említettem, a méret, a kicsinyítés, a nyom­dai eljárás következtében a szín, forma változik, s ilyen értelemben a minikönyv is, a bélyeg is inkább emlékez­tetőnek, mint megbízható üzenetközvetítőnek bizonyul. De emlékeztetőnek viszont valóban jó, a gyűjteménybe valóan szép legyen a mini­könyv! Nos, a szentendrei festészet ötven évéről kiadott mű, amely a Pest megyei mi­nikönyvek című sorozat má­sodik darabja (a Kovács Mar­git kerámiáit reprodukáló munka után jelent meg), ösz- szességében méltó módon tük­rözi a szentendrei festészetet. Nem feladatom most, hogy az előszót író dr. Hann Fe­rencet ismételve elmondjam: mi minden történt itt, ho­gyan ágaztak el az utak 1928 óta. amikor a Szentendrei Festők Társaságának tagjai felfedezték a Duna-parti vá­ros természeti és építészeti szépségeit, alkotásra inspiráló mediterrán hangulatát: a pa­rányi képek alapján műelem­zést sem végezhetek. Azt vi­szont meg kell jegyeznem: a kiadó Pest megyei Múzeumok Igazgatóságát, illetve a szer­kesztő dr. Ikvai Nándort di­cséri, hogy a közölt repro­dukciók számával hangsú­lyozták a város művészeté­nek legnagyobb értékeit: Czóbel Béla, Ilosvai Varga István, Miháltz Pál, Korniss Dezső, Bálint Endre, Vajda Lajos, Ámos Imre, Kmetty János, Barcsay Jenő, Deim Pál munkásságának művé­szettörténeti jelentőségét. Ta­lán még bátrabban differen­ciálhattak volna, talán több mű képviselhetné Kondor Bélát és Paizs-Goebel Jenőt — de ennek nyilván terjedel­mi akadályai voltak. Az vi­szont nem magyarázható, hogy a Révai Nyomda munkatársai a feje tetejére állítva repro­dukálták Korniss Dezső 1976- os, Triptichon című művét. F hiba ellenére szép, ízlé­-Lj ses kiadvány a szentend­rei festészetet bemutató mi­nikönyv. És sajnos drága is, az ára, majdnem százötven forint. Talán ezen kellett vol­na még változtatni, hogy mi­nél több hazai és külföldi vendég (az előszó oroszul, németül, angolul és franciául is megjelent) vigye haza gyűj­teményébe, vagy „csak úgy”, emlékeztetőnek a könyvecskét — s térjen vissza minél gyak­rabban az eredeti művekhez. P. Szabó Ernő HETI FI L M | EG YZET Kojak Budapesten Inke László, Esztergályos Cecília és Harsányt Gábor a Kojak Buda­pesten című filmben Nem tudni, miért kellett ezt az új magyar filmet egy ele­ve másodrendű amerikai kri­misorozat tar koponyájú hő­sére alapozni. Az utánérzések még akkor sem szoktak sike­rülni, ha kiemelkedő művek­re támaszkodnak. Kojak azon­ban a krimidömpingben sem képvisel komolyabb rangot; alighanem az a legnagyobb találmánya, hogy Telly Sava- las kopasz és mackós, vala­mint, hogy vagány szlengben beszél (mint ahogy Colombó- ban a megjátszott félszegség, a felmosórongyhoz hasonlatos ballonkabát és Peter Falk kancsalsága volt a „talál­mány”). No már most, ha a Kojak Budapesten íorgatokönyvírói- nak, Kállai Istvánnak es Szál­kái Sándornak az jutott eszé­be, hogy Kojakból magyar fiút csinálnak, aki valamikor Kó­csag II. néven a Rákóczi tér virányain volt „szerv”, ez még csak bocsánatos bűn. De, ha a^tón a továbbiakban ebből a még esetleg szatirikus le­hetőségeket is rejtegető ötlet­ből semmi más neth jön ki, mint, hogy Kojak — Kócsag II. olyan kalandokba kevere­dik Pesten, amilyenekre a sok évvel ezelőtti, KÖZÉRT — PATYOLAT — IKV körben mozgó villámtréfákban vol­tak (fárasztó) példák, az már nem bocsánatos bűn. A néző egy darabig reménykedik, hát­ha feldobja a filmet a sok nagyszerű színész, mert egy­szerűen nem akarja elhinni, hogy véletlenül kerül három mondatos (és nagyon rossz) szerepbe egy Tolnay Klári, egy Greguss Zoltán, vagy, hogy a humor csúcsa az len­ne, amikor a billiárdgolyó ko­pasz Kojakra az uszodában ráerőltetik az úszósapkát, nehogy a vízbe hulljon a ha­ja. Ám, a reménykedés nem tart sokáig, mert a film las­sacskán még a kezdeti szín­vonalát (?!) is alulmúlja. Eny- nyi hervadt viccet, ennyi la­pos és a könyökünkön kijövő poént, ennyi slamposan meg­vágott, ólomszárnyú jelenetet, ennyi ötlettelen színészveze­tést nem bír el egyetlen film. Műfajparódiának, „krimi ma­gyar módra” paródiának sem foghatjuk fel ezt a filmet, mert a paródiának eleve szel­lemesebbnek illik lennie, mint az eredeti — márpedig a Ko­jak Budapesten nagyon hátul állhatott a sorban, amikor a szellemességet osztogatták. Nagyon jó lenne, ha igazán jó, igazán színvonalas, igazán szellemes magyar filmvígjáté­kok születnének. Ezeknek őszintén drukkolunk. De a Ko­jak Budapesten nem tartozik ezek közé — még akkor sem, ha az alkotók azt remélik, hogy Kojak neve — és Inke Lászlónak Telly Savalashoz való kísértetiesen erős hason­lósága — beviszi a közönséget a mozikba, s más dolog, hogy milyen szórakozást kapunk a pénzünkért. Az mérhető, há­nyán váltottak jegyet, az vi­szont nem, vagy alig, hogy a néző hogyan fogadja a filmet. (Amelyet egyébként, mint hír­lik, felemelt helyárakkal ve­títenek, tekintettel a várható elsöprő sikerre ...) Évente húszon-egynéhány új magyar film készül. A kon­tingens elég szűkre szabott, anyagi lehetőségeink azonban nem nagyon teszik lehetővé, hogy a gyártott filmek számát növeljük. Épp ezért nagyon megnézendő, mi kap végül is forgatási engedélyt. Miután egy film minősége — nem a végleges formája, hanem egy­általán a film volta, a szín­vonala — már a forgató- könyvből megítélhető, jószeri­vel érthetetlen, hogy ez a ret­tenetesen gyenge forgatókönyv hogyan juthatott el a meg­valósításig. S, ha arra gondo­lunk, hogy a Kojak Budapes­ten netán egy érdemesebb film elöl vette el a kapacitást, a pénzt stb., akkor már nem szomorkodunk, hanem bosz- szankodunk. Halló, Kecskeszakáll! Nosztalgiák divatját éljük. Érthető hát, hogy a lengyel szerzőpáros, Janusz Rzeszews- ki és Mieczyslaw Jahoda olyan stílusban forgatja le a Lud- wik Starski által írt bűnügyi történetet, amely a harmincas évek világát idézi. Szép, öreg autók, szegényes revűszínház, szegényes kosztümökbe öltö­zött (vetkőzött?) lányokkal, másod- vagy inkább har­madosztályú alvilág — Bon­nie és Clyde olcsó, alighasz­nált közép-európai kiadásban. A rendezők azonban — és ezt javukra kell írni — a nosz­Kicsi a ko« Jó lenne tudni, mennyivel szállt be ennek a roppant gyenge alkotásocskának a ké­szítésébe a Volkswagen cég. No, nem mintha az összeg ér­dekes vagy fontos lenne — de ha világosan kiderülne (amit egyébként a film min­den kockája sugall), hogy Ro­bert Stevenson amerikai ren­dező „műve” a nagy autógyár márkareklámja, sok mindent megbocsátanánk. A történet ugyanis egy bogárhátú VW- ről szól, „akinek” — lelke van. Na jó, ám legyen. De ez a „lélek” olyan bárgyú gégék­ben nyilvánul meg, amelyek talgiába egy adag iróniát ke­vernek, így a legendás bank­rabló Kecskeszakáll históriája nem annyira elandalító, mint hinnénk. S még valami dicsé­rendő: a film — eredeti szán­dék szerint alighanem csak betétként, mert a fő vonalnak a nagystílűén kitervelt bank­rablást tartja, ám lényegében véve mégis fő attrakcióvá elő- lépően — igen látványos re- vűjeleneteket is bemutat. Sok szép — és a lengénél is len­gébben felruházott — lány, jó ének- és táncszámok — a né­ző már ennyiért is hálás. :si, de erős már a némafilm korában is elkoptatottak voltak. Arról nem is beszélve, hogy ennyi­re rossz technikai színvonalú filmet rég láttunk. A háttér­vetítések, a díszlet- és tájma­kettek olyan kiabálóak, hogy a végén már bosszankodni sem tudunk. A mérhetetlen fo­gyasztású amerikai tévéháló­zatok számára évente több ezer ilyen „színvonalú” film készül. Ez egy a sok ezerből. Nem biztos, hogy okvetlenül meg kellett vele ismerked­nünk ... Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom