Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

^iiiiiSir&íx.xí&Síiíí&SíSSKvSSS:^^ m 1980. JÚNIUS 8., VASÄRNAP Völgyben, fiistíátyol mögött Hiedelmek és az é!et Az a sete, aki vág? Tegyünk egy próbát, kedves olvasó! Mit jut eszébe erről a szó­ról: sebész? Ugye, ilyenek, termetes férfi, magabiztos kéz, mű- véazujjak, operáció, műtő, hideg fej, pattogó parancsszavak, néha indulatcisság. Folytathatnák még, bizonyos azonban, hogy a gondo­latok köre alig-alig tágulna. A sebészről, a sebészetről — mi taga­dás — hiányosak ismereteink, s amit ismeretnek vélünk, arról nem is oly nehezen kiderülhet; hiedelem az, s csak részben fedi ö* valóságot. Pokoli rossz út vezet ide, akár Vö- rösvár, akár Szentkereszt felől jöj­jön az ember. Mindegy, melyik irányt választja, akkor is kirázzák a lelkét a gödrök, s a szeszélyes, kézzel szét­szórt kátránypacnik. S a lélek még hagyján, hanem a futómű, a lengés- csillapító! Bizonyos, hogy az itt szol­gáló buszok fele annyi idő alatt ki­lehelik a lelkűket, mint a sima asz­falton futó testvéreik, ám jönnek, mennek engedelmesen, ahogyan azt ^ a menetrend előírja. Község a hegy lábánál; Pilisszántó. Az utcák java a magasnak fut neki, s meghökkenve torpan meg ott, ahol nincs tovább, ahol ösvények, szekércsapások füvek, bokrok közé rejtező kusza hálója sej­teti csupán, vannak, akik — mint itt mondják — bemennek a hegybe. Be, szerelemvirágot szakítani, vagy csu­pán a csöndért, jó levegőért, s az­után racionális okokból, fáért, kőért. Mert égnek, füstölnek ám a mész­égető kemencék; hihetné napjaink egyenesre igazított sínjein haladó eszünk, hogy kellenek még ezek, hogy kenyeret adnak? A ráció nem min­dig a sok, a nagy mezein lapul, gyak­ran föllelhető a kicsiny, a kevés te­nyérnyi tisztásain; ha keresik. Itt évszázadok óta keresik. Szolgáló népek Valamikori fejedelmi, azután ki­rályi birtokok, uradalmak földműve­lésre kötelezett, azaz szolgáló népei­nek utódai ők, olyanok magvai, akik­nek az úr adott ekét, s azt vonó bar­mot. s a maguk kötelme az volt, hogy menjenek a jószág után a barázdá­ban, eszük, izmaik tallérjaival fizet­ve azért, hogy élhetnek, itt lehetnek. Verítékkel ötvözött tallérok voltak ezek. látni azt most is, mert a vé­konyka humusz alól mindenütt kí­váncsian kikandikál a kő, mintha azt kérdezné, mi végre az erőlködés? Ta- i Ián a hegyláb e csúfondárossága, ta­lán az építkezések valamikori piaci szükséglete fordította azután a bát­rabbakat el a földtől, neki a kőnek, talán régi szülőtájuk, Szlovákia mes­terségbeli üzenete vert itt gyökeret, gondoltatván, s mondatván is, ahol építkeznek, oda mész mindenképpen kell. Ez a bizonyosság, s az e bizonyos­ba való kapaszkodás sejteti, magya­rázza, hogy e csöppnyi falunak any- nyi a magániparosa, mint Visegrád- nak és Leányfalunak együttvéve, ám többségük nem a mai értelmű ipa­ros, tv-szerelő, autójavító, építőmes­ter, parkettás, hanem mészégető. A maga kemencéjével vagy kemencéi­vel, tavasztól őszig tartó ínszakadás­sal s téli tétlenséggel. Megéri? Igen. Egyikük — mert már tudja, hogy nem az adóhivatal embere vagyok —j azt mondja, az igazi hat hónapban — márciustól augusztus végéig — tíz-, tizenkétezer forint -a jövedelme, harminc naponkint. Tisztán? Erre nem válaszol. Kérdezetlenül felel másra, arra, hogy a munka itt húsz óra, vagy több, de semmiképpen sem kevesebb. A kemencét rakni kell, tü­zelővel, kővel, s akkor kihúzni az anyagot, amikor még izzák; aki szok­ta, azt is pillanatok alatt ellepi a ve­ríték, aki meg nem forgolódik a ke­mencék körül, az menekül ilyenkor, a pokol tornácára kéredzkedne be inkább hűsölni, mint hogy itt legyén. Vannak nagymenők, akik pusztán felügyelnek arra, mint teszik dolgu­kat jól fizetett, s ezért nemcsak dol­gozni, hanem hallgatni is tudó nap­számosaik, s olyanok szintén vannak itt, akik örökös reménykedéssel és örökös kétségbeeséssel hordják a kö­vet, rakják a tüzet, mintha azt ígér­né kemencéjük, egyszer aranyat köp ki égetett mész helyett. Vagyonok vándorolhatnak Kemencék heve, füstje fojtja el a szót olyasféle dolgokról, mint élet­mód, munkakörnyezet, inkább listá­kat vétet elő, állandó kuncsaftokról, környékbeli s távolabbi építőmeste­rekről, akik a szántói kőhöz ragasz­kodnak. Nem kell másfajta mész ne­kik, s akik szigorúbban az állami ha­tóságoknál, kötik magukat az előre megállapodott árhoz, nem engedve jottányit sem, ám olykor fölszerel­kezve méregdrága francia parfüm­mel a ház asszonyának, márkás ital­lal a ház urának, toppannak be ven­dégként. Ártárgyalásokra. Füstfátyol födi a neveket a listá­kon, csak helységeket sorolnak a kér­dezettek, hová mindenfelé jut el a hegy áldott terhe, hogy téglát kös­sön, falat takarjon. Az adok-veszek e fura csapásain olykor vagyonok vándorolhatnak egyik családtól a má­sikig, de azt, hogy mennyi, hová, ta­karja a füstfátyol, a kérdésre, kik az igazán gazdagok, vagy szebben fo­galmazva, tehetősek, az addig nyílt­nak látszó arcok betakaróznak az idegennel szembeni érdekvédelem erős vásznával. Ahogy akkor is ezt teszik az arcok, amikor a régi falu­ból fölküldenek az újba, tapintato­san arra intve, miért kutászkodom ott, ahol nem illik. S az új falurész­ben, a Tavasz utca környékén való­ban ott magasodnak — szinte kivé­tel nélkül azok — az emeletes há­zak, a szívszorítóan összeigyekezet­tek, a család keze által, láthatóan naiv módon rakottak, s olyanok, ame­lyekről messzire szól a profi-munka nem hivalkodó, de tekintélyt követe­lő büszkesége. Villák, s emeletessé tett kulipin- tyók. Kertészmérnök formálta kert, dísznövények gőgös seregével, s fó­liasátor, alatta ott görnyed a család legkisebbje, a hatéves Enikő is. Amit lát, azt két kézzel szereztük — mond­ja az asszony, s pillantása azt méri föl nyugtalan repdesésével, ki min­denki észleli az idegent a szomszé­dok közül, kiknek kell majd magya­rázni, menteni, hogy ők igazán nem mondtak egyetlen szót sem senkire, hiszen kire is mondhattak volna bár­mit, itt mindenki törekszik, rendes, igyekvő. Vannak azért perek, ahogy van­nak kerítetlen, az utcára tárulkozó porták, s olyanok, ahol minden eltű­nik a vagyont érő kerítés mögött. A porta az ember? Nem hiszem. Ta­lán a környezet, a múltból hozott s a mával keveredett félelmek, sze­mérmek, szokások adják, ki miként hasítja ki a magáét a köznek erre a célra szánt darabjából. Nem épül esztendőnként több, mint tíz, tizen­öt ház a községben, ám ezek éven­kénti csoportja vaskos tanulmány té­mája lehetne, annyira különböznek, annyira más és más jegyeket horda­nak magukon, akaratlanul is arról kiabálva, ami összejött, az miként jö­hetett össze. Nem szabad volt élni Minden hegyre kapaszkodni köll — mondja az. öregember, s ősz, bo­zontos fejét a füstszínű üvegekkel fe­dett verandán a Pilis felé fordítja. A sörhabot kézfejével törli le szájáról, s elégedetten králjog, mint aki érzi, nyolcvanhárom esztendeje sok min­denre följogosítja, arra is, hogy ne kelljen viselkednie. A füstszínű üve­gek mögé baráti ajánlás juttatott be, olyanokhoz, akik mindig valakik voltak a faluban. He, maga nem iszik — csodálkozik rám az öregember, ahogy visszaemeli tekintetét a hegy­ről a veranda szűk világára. Ja, per­sze, vezet — legyint, mint az olyan­ra, aki így nem tudhatja meg, mi- csóda fölséges dolog a hűtött bak­sör. Anyus — eméli meg hangját, s a felszólításra riadt idős asszony je­lenik meg a konyha felől —, hozz az úrnak valami löttyöt. A sokféle le­hetségesből a tonicot választom, har­matos az üveg, amikor leteszi elém a szótlan anyó. Látja-é, bök az öreg­ember társára, szlovák lyány volt, s amikor hozzám jött, az apja tudni sem akart felőlünk. Amikor meglett a harmadik unokája, akkor enyhült meg. Ez volt a szokás itt! Megemeli petyhüdt öklét, rajta az ujjakat már örök görcsbe rántotta az Ízületek be­tegsége. Volt — ismétli, mint aki ma­gát vallatja, s csak nagy csönd után folytatja; Most? Hát most semmi nem számít. Csak legyen, valami min­dig legyen, ami másnak még nin­csen. Az öregember öt gyereket nevelt föl a kemence adta kenyérből. Gaz­dag volt, s ma is az, mint mások mondták, olykor negyven ember rak­ta váltva a követ, a fát, a szenet a kemencéinél, s ő ott hajladozott kö­zöttük, ugyanazt ette, mint napszá­mosai. Félsz, zsugoriság, megszokás? Egyik fia, a fővárosban hírneves ügy­véd, aki valójában a ház tulajdono­sa, később megadással magyarázko­dik: Kérlek, az apám eredeti figura, manapság egész egyszerűen kivesz­tek az ilyenek, ha megfeszülnék, sem tudnék olyan lenni, mint ő volt, de hát megfeszülni sem akarok. Ebben a faluban ez volt a szokás, itt szé­gyelleni kellett a jólétet, itt nem sza­bad volt élni, ha az élet alatt a javak élvezését is érted, hanem csak úgy élhettél, hogy hajtod magad, dolgo­zol, ki nem jössz a hegyből, csak ak­kor, amikor már visznek a temetőbe. Manapság egyre többen vannak, akik be sem mennek a hegybe. Évek óta fiatalodik a falu, a születések és a halálozások száma korábban szinte párhuzamost alkotott, most úgy vál­nak el, mint a keresztutak. Bővül azok tábora, akik csak laknak itt, de a kenyeret másutt keresik, s kemen­ce-gazdák panaszolják, egyre nehe­zebb napszámoshoz jutni, s aki jön, az is egyre engedetlenebb. Azaz: föl­tételei. igényei vannak, nem vállalja — vagy a pénz fejében csak rövid időre alkuszik meg — a nomád élet- és munkakörülményeket, s ha gon­dol egyet, akkor irány a buszmeg­álló, s onnét az olyan he!-, hol a nyolc az nyolc óra, a fürdő az für­dő. Többszörös keresztutak Valahogy így néz ki a dilemma: kellene az a sok pénz, melyet a hegy adhat, ám ahogyan jönne az a pénz, úgy nem kell, akkor a kevesebb is elég, ha — elég. Ezért azután mutat­tak olyan embert, akinek hónapok óta félben áll a háza, ő meg'a fővá­rosi műszakból hazaérkezve, egye­nesen a kocsmába megy. Nekiugrott, amikor sok volt a forintja, s akkora házat akart, amekkora... A forint elment, pótlék egyetlen forrás, a nyolc óra gyári kereset; áll a ház, félben, s ürül a pohár a söntéspult- nál. Szépen hangzik: szándékok és lehetőségek konfliktusa, ám ilyesfé­le szép megfogalmazásokkal aligha bíbelődik az, aki zsákutcába futott­nak érzi az életét. S a szándékkal el­ért — vagy vigyázatlanul járt — zsákutcák sokasodását az; érzékelteti, hogy a három kocsmábán évek óta megtorpanás nélkül emelkedik a for­galom, bár itt nem marad titokban, ki mikor mennyit s mit eresztett le a torkán, hiszen mindenki mindenkit ismer, az idegen olyan itt, mintha ta­vasszal kopasz nyakú keselyű tele­pedne be a falu figyelte gólyafészek­be. Ha Pilisszentkereszt felől jövünk, akkor leereszkedünk a völgybe a hegyről, ha Pilisvörösvárról indul­tunk, akkor a hegyek karéjába fu­tunk. Az útirány kiválasztása tet­szőleges, ám csak annak, aki nem többet, mindössze látni akar. Aki itt él, annak — akár tudatosan, akár ösztöneire hagyatkozva — döntenie kell valamelyik irány mellett, s Va­lamelyik ellen, de persze nem örö­kösen, nem véglegesen. Éppen, az irá­nyok módosulása, a hol hegyeket há­gó akarat, hol a völgy füstfátyolba rejtése, mint szándék és beteljesülés osztja újra meg újra a lapokat ab­ban a játszmában, amelyet társadal­mi mobilitásnak neveznek, s amely valamikor valójában a születéssel eldöntötte, ki a nyertes, ki a vesztes, s ki hogyan kell, hogy viselje a reá szabott, kényszerített szerepet. E kényszer az, ami elillant végképp a füstfátyol mögül, bár sok minden avitt még maradt a lapok régi föl­osztásából, de: most már mások és másként keverik a sors kártyapakli­ját. A völgy azután így válik majd puszta földrajzi fogalommá. MÉSZÁROS OTTÓ Tudás és lclkiismcret Mi hát az igazság, valóban ezek a legjellemzőbbek-e a sebészorvos hi­vatására? A választ a kerepestarcsai kórház sebészeti osztályán kerestük. Kovács Éva ápolónő, ez az első munkahelye: — Mielőtt nővérkedés­re adtam volna a fejem, úgy képzel­tem, hogy a sebész csak férfi lehet, méghozzá erős testalkatú, s — lehet, hogy ellentmondásosnak tűnik — vé­kony és fürge ujjú. Tizenkét éves voltam, amikor átestem egy vakbél­műtéten, s akkor szerettem meg a kórházat. A kezdettől a sebészet von­zott. Talán, mert ez az az orvosi szakma, ahol a legszembeötlőbb az eredmény: látható a gyógyult seb. — Ha csalódás nem is ért, azért sok mindenben megváltozott a véle­ményem. Találkoztam azóta több se­bésznővel, sőt az iskolán is tanárnő oktatta a sebészetet. Ma már azt is tudom, kis ember is lehet nagy se­bész. Tömpe ujjakkal is lehet töké-, letesen operálni, a döntő nem ez, ha­nem a szaktudás, a lelkiismeretes­ség... Időben dönteni — Sok beteg jön az osztályra ijed­ten. Talán, mert úgy képzeli, itt rög­tön nekiesnek a páciensnek, és vág­ják. Buta előítélet. Ok nélkül senkit nem műtenek. Azután a sebész dqlga több, mint a műtét. Igaz az, hogy aki vág, az sebész, de a sebész nem csak az, aki vág... Dr. Kausz István, osztályvezető­helyettes főorvos így mondja: — A jo sebész türelmes, de gyorsan dönt. Kell, hogy legyen türelme addig vár­ni a műtéttel, amíg meg nem győző­dött arról, hogy szükséges, és lehet­séges is, de az operáció közben ha- tározatlankodni már veszélyes. Pe­dig bekövetkezhet egy előre nem lát­ható vérzés, vagy más komplikáció. A sebész nem veszítheti el a fejét. Természetes, hogy végig gondolkod­nia kell, de van mesterember-munka is, például a seb bevarrása. A sebé­szetben jó a rutin, de elkerülhetetle­nül meglepetések érik az orvost. Ta­lán a váratlan fordulatok miatt szép ez a hivatás. — Könnyű a sebésznek, hiszen mindent lát — így mondják. Pedig ez csak részben igaz. Néha mikrosz­kopikus elváltozások okoznak beteg­ségeket, máskor biokémiaiak, és oly­kor csak a laboratóriumi vagy a szö­vettani diagnózis ismeretében dönt­hetünk arról, hogy kell-e az operá­ció. — Az sem igaz, hogy a sebész csak vág. Jómagam sokat operálok, heten­te öt-hat alkalommal is, de a műté­tek a munkaidőmnek talán egyhar- madát kötik le. A többi idő a bete­gek megfigyelésével, műtétre való előkészítésével, a leletek értékelésé­vel, a konzíliumokkal és a nem ke­vés adminisztratív tennivalóval te­lik. Fontos — néha legalább annyi­ra, mint az operáció — az utókezelés is. Hadd mondjak el egy esetet, erre vagyok a legbüszkébb: — Négy éve egy tizennyolc eszten­dős fiatalember került a műtőasztal­ra, hashártya-gyulladása volt. Az operáció csak egy órát tartott, de a beteg állapota olyan súlyos volt, ma­gam is kétkedtem, hogy túléli a be­avatkozást, mert csak a műtét köz­ben derült ki, olyan nagy az őt ért károsodás, hogy minimális az esé­lye. Az utókezelés mentette meg; az antibiotikumok, az infúziók, a gon­doskodás. Ez is sebészi bravúr... — Műtét közben? Én csendben operálok. Van aki felemeli a hang­ját, néha akár goromba is. Nem ezen múlik a siker! Misképpen van — Másképpen van, mint sokan gondolják, a sebész nem azonosítható a szikével — mondja dr. Székely Zsigmond osztályvezető főorvos. Néz­zük csak a sorrendet: amikor a bé- teg az osztályra kerül, első a kivizs­gálása. Tegyük fel, hogy fáj a hasa, s vakbélgyulladás gyanújával jött. A kikérdezéskor derül fény arra, hogy akkor érez fájdalmat, ha zsírosat, ne­hezet eszik. A röntgenvizsgálat bebi­zonyítja; epekövei vannak. Belgyó­gyászati konzílium következik, s még ekkor sem biztos a műtét. Nem ope­rálható például az olyan idős beteg, akinél nagyobb a műtéti kockázat, mint az alapkór veszélye. Ilyenkor marad a diéta, a gyógyszerezés, az otthoni felügyelet, s ez gyakran se­gít. — Mit bizonyít mindez? Légióként azt, hogy alapos kivizsgálás nélkül nem lehet műtétet kezdeményezni, s azt, hogy nem minden sebészeti osz­tályra kerülő beteget kell megoperál­ni. Általában elmondható, hogy a se­bészetre beutaltak kétharmada kerül a műtőbe. — Vagy nézzük, mi történik az operáció után: nincs olyan műtött be­teg, akit ne kellene utólag is kezel­ni, azaz ne szorulna olyan kúrálásra, amely visszaállítja korábbi állapotát. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az operációt kellően elő kell készí­teni. Nem elég, ha a páciens testi ál­lapota megfelelő — gyakran ez ügy­ben is akad teendőnk, mint például a só- és vízháztartás egyensúlyban tartása — de fontos az is, hogy a beteg lelkileg is felkészüljön. Az élet- veszélyes esetektől eltekintve senki sem operálható saját akarata ellené­re. Természetesen mindenki fél a műtéttől, szorong. Ezt jó szóval, be­szélgetéssel, ha kell, gyógyszerrel oldhatjuk fel. — A műtétről pedig annyit: a kor­szerű érzéstelenítési, a modern alta­tás i módszerek birtokában ma már gyakorlatilag fájdalmatlan az operá­ció. Ami fáj: a seb — utólag. Ezerből három írhattunk volna arról, milyen he­roikus küzdelem zajlik a műtőben egy-egy beteg életéért. Vagy arról, hogy milyen a modern kórház lég­kondicionált, zsiliprendszerű műtője, milyen a vérzést elektromos úton csillapító operálókés, s a száloptikás vizsgálóeszköz. Elmondhattuk vol­na, hol tart ma a sebészet, esetleg azt, hogy három évtizede száz mű­tött epebeteg közül ketten-hárman áldozattá váltak, ma ezer közül hár- man-öten. De talán az sem volt ér­dektelen, hogy arról szóltunk: ml mindent tesz a sebész — életünkért. VASVARI G. PÁL-A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom