Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-15 / 139. szám

1980. JÜNIUS 15., VASÁRNAP A pátyi pincesoron Földbe vájt hétköznapok Úgy tartják, ide született A domb tetejéről messzi­re látni. Egészen a faluig, Pá- tyig. Alattunk pincék sorjáz­nak. Az egykor bor tárolásá­ra épített üregek a háború alatt a bombák ellen is jó ol­talmat nyújtottak. Manapság — nagyobb kiterjedésű szőlős terület nem lévén a környe­ző dombokon —, jobbára krumplit, limlomot tart ben­nük tulajdonosuk. A gazdák többsége csak hébe-hóba jön ki, hogy a dohos levegőt sza­badon engedje. De lakik itt egy ember, aki itt élte le egész eddigi életét. Ide született, így tartják Sárközi Lajos bácsiról. Feltűnik a kaptatón Várok. A kaptató alján vég­re feltűnik a kerékpárt toló alak. Felér, köszönést váltunk, szíves szóval invitál beljebb. — Vadnak éppen vad, de nincs mit félni tőle, ha itt va­gyok — tereli óljába a vicsor­gó ebet, amíg beóvakodom a pincéből kialakított lakásba. — Hol járt? — Bent voltam a faluban — kínál hellyel a szobában. A lakás két részből áll. Elöl egy kisebb, szobaféle — gondosan illesztett fumérle- mez választja el az agyagos földtől. Hátrább, a hegy bel­seje felé esik a konyha. A negyvenes izzó nehezen birkó­zik meg a sötéttel. A sarok­ban hűtőszekrény árválkodik. Két heverő, szekrény és a kis asztalon, talán gazdájával egy­korú rádió adja a szerény be­rendezést. A falon fényképek között egy citera. — Szokott játszani rajta? — Nem nagyon, inkább csak van. Amióta Mamóka elment, nem mozdítottam semmit. A rádiót is csak addig kapcso­lom be, amíg vetköződök. A te­levíziót meg odaadtam az egyik fiamnak, amikor meg­halt az asszonyom. Minek ne­kem, úgy se nézem. A gyere­ké meg rossz volt, hát vigye. — Magányosan él. Mióta la­kik itt? „Becsapom magam" — Már az anyám itt szült meg, nem is laktam máshol. Ide jött feleségnek Mamókám, itt lettek meg a gyerekek is. Ök már beköltöztek a faluba, de én csak maradok. Hívtak a fiamék, ám még jól bírom magam, hát minek mennék? Magányról pedig szó sincs. Be-be néznek az errejárók, meg aztán naponta bekereke­zek a faluba. — Mindennap? — Ahogy mondom. Becsa­pom magamat — kacsint egyet —, keveset vásárolok, hogy megint legyen miért menni. De a gyerekek is rendszeresen jönnek. Hol a szennyesért ug­rik ki az unokám a kismotor­ral, hol meg a vasaltat hozza. Vasárnap pedig az ünnepi ebéddel érkezik. Hívna mindegyik... — Es hét közben? — Főzök én magamnak. — Mit szeret igazán? — A rövid gulyást. — Az meg milyen? — Kevés krumpli, sok hús — nevet jóízűen —, azt csinál­tunk az erdőn is annak idejen. — Mikor? — Hát amikor még dolgoz­tam. Fakitermelő munkás vol­tam. No, ezt elmesélem. Kép­zelje, egyszer odajön az elöl­járó és azt mondja, hogy a csapatommal mi nyertUK a versenyt. Milyen versenyt? — kérdeztem. — Hát a munka­versenyt, mondta. Mi meg nem is tudtunk az egészről, csak dolgoztunk úgy, mint máskor. Kaptunk egy oklevelet, meg egyhavi fizetést. Ez még 1955- ben volt. Már meg sem ismer né­melyik, annyi az új emoerott. Éppen a múltkor voltam kint, hogy miért nem kapom a 16 mázsa fahulladékot, ami jár­na. Az új irodista, aki ott van, azt mondja; maga, bácsi, nem tartozik ide, magának nem jár. Nocsak, gondoltam, pedig 25 esztendőt húztam le az er­dőn. — Hány gyereke van? — Három, aki él. Egyet el­ütött a vonat 18 évesen. Arra ment rá Mamóka egészsége is. Cukros lett, aztán meg érszű­kület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Nem sokkal élte túl. Az egyik fiam bog­nár, a másik karbantartó laka­tos. A lányom is férjnél van. — Nem hívták magukhoz? — Hívna mindegyik, de még korai. Az egyik fiam építke­zik, neki ‘szoktam segíteni. Ab­ban lesz egy szoba, amit ne­kem szánnak. Akkor talán majd eladom ez itt, aztán ... — Mivel telik el a nap? — Van itt egy kis kertem, megterem benne a zöldség. Meg egy darabka szőlő, de csak az unokák kedvéért. Az­tán a nyulak. Hetven darabra szerződtem, 44 forintot ad ki­lójáért a szövetkezet. — Az udvaron műhelyfélét láttam. — Szerettem fúrni, faragni, amíg jó volt a szemem. Most már, ha kell valami, inkább bekarikázok a fiamékhoz. Megvan itt tulajdonképpen minden, csak az ivóvíz hiány­zik. Az a legnagyobb gond. A gyerek szokott kihozni kan­nákban a Volgájával, mert az van neki. Ha elfogy, jön me­gint. Tudja, mitől félek legjob­ban? — szegezi nekem a kér­dést. A tétlenséget nem bírom — Mondja Lajos bácsi. — Ha bemegyek majd a gyerekekhez lakni, mindentől óvni fognak. Én pedig a tét­lenségbe talán bele is pusz­tulok. Itt azért mindig találok magamnak valami munkafé­lét. Kint melegen süt a nap. Las­san előkerülnek a kerti szer­számok. Látó János Fórumot kaptak Közkinccsé válhat Sikeres vállalkozás volt a népfront családgondozók klubjának megalapítása — ezt bizonyítják az áprilisi kez­dettől eltelt időszak tapaszta­latai. A klubbal a bírósági, az egészségügyi, a gyámügyi és a családgondozással kapcsolatos más szakterületen dolgozók­nak teremtették fórumot. A hivatásos szakemberek — aki­ket egymással is többnyire csak a véletlen hozott össze — a népfrontklubban a már ki­épült vagy éppen kialakuló­ban levő társadalmi család­gondozó-hálózat tagjaival is rendszeresen találkoznatnak. A Hazafias Népfront Orszá­gos Tanácsának nő- és réteg- politikai osztályán elmondot­ták: a különféle szakági mun­kában vannak olyan közös elemek, módszerek, tapaszta­latok, amelyek közkinccsé te­hetők. Ilyképpen a népfront társadalmi fóruma a fontos és kívánatos továbbképzésnek, önképzésnek is mozgató rugó­ja lehet Óvodabővítés, iskolafelújítás A válasz: egyértelmű igen Akár szerencséseknek is ne­vezhetnénk az alsónémedi óvo­dás és iskolás korú gyerekek szüleit. A község általános is­kolájában egy műszakban ok­tatnak, és az óvodába csak 40 gyereket nem tudtak felvenni. Amikor pedig befejeződik a Rákóczi úti óvoda bővítése, szinte minden jogos kérelem­re igenlő választ kaphatnak a szülők. — Most azért drukkolunk, hogy időben elkészüljünk az óvodabővítéssel — mondja Györfi Imréné, az alsónémedi tanács végrehajtó bizottságá­nak titkára —, amelynek ered­ményeképpen huszonöt hellyel nő a befogadóképessége. A ter­vek szerint szeptemberben már meg is kezdődhet a fog­lalkozás az átalakított épület­ben. Szerencsére, segítségünk­re sietett a Közös Üt Szak­szövetkezet. Akárcsak tavaly, az idén is több mint 100 ezer forinttal járult hozzá a költ­ségekhez. — Ezzel az építkezéssel ala­posan megcsappant a tanács erszénye, de ha sokra nem is, két felújításra még telik. Az idén 7 kilométer járdát épí­tünk, illetve épít a lakosság, mi csak az anyagokat adjuk hozzá. Terveink között szere­pel ezenkívül a Sallai utca útburkolatának korszerűsítése, valamint villanyhálózat-bőví­tés. A nyári szünetben fel­újítjuk a Kossuth Lajos utcai általános iskola tetőszerkeze­tét és ezzel egyidejűleg besze­reljük a központi fűtést. Elő­zetes számítások szerint az is­kolai munkálatok 800 ezer fo­rintot emésztenek majd föL Okos piackutatás Pest megyei siker 0 budán... Már az oldalárakat csalo­gató: jó vonalú kis gyermek­öltöny 399 forintért, női sza­badidőruha-együttes, a diva­tos barna-drapp színösszeállí­tásban, 416 forintért; de ol­csó a vidám-piros kertésznad­rág is, hat-hét éves fiúknak- lányoknak; áruk 166 forint. Üdék, frissek, kelendőek Óbudán, a Flórián téri Centrum Áruházban szinte megnyitás óta kísérleteznek — különféle módon — a ve­vők becsalogatására, a vá­sárlókedv buzdítására. Ezért rendezték meg például aro­mán. a lengyel, az NDK-di- vatheteket. A bemutatóterem ezúttal egy hazai cég, a Váci Kötöttárugyár újdonságait kí­nálja nyolc napon keresztül. Választ keresve a kérdésre: miként fogadják az új szí­neket és formákat, mit vá­sárolnak szívesen az emberek. Gazdag a kínálat, ezt első körültekintésre megállapít­hattuk. A vállfákon a leg­újabb típusú alapanyagból varrt bakfis- és női blúzok; virágosak, üdék, frissek. És emiatt kelendők. Elsősorban az olcsóbb áru, a bakfis mé­ret. Az eladók nem titkol­ják: a vevők a színválaszté­kot keveslik, akadtak, akik többet is vettek volna egy­szerre. Tetszetősek a gyermek pó­lóingek is, de az igazi sztárok a fürdőruhák voltak. A bak­fisból és a nőiből néhány nap alatt a teljes készlet elfo­gyott — leggyorsabban a szivárvány és a tigris mintá­zatú —, s feljegyezhettem az üzletvezető észrevételeit a férfi fürdőnadrágokról. Szé­pek, és igen jó az alapanya­guk, csakhogy igen sokan az egyszínűt kedvelik, keresik. Ilyeneket pedig nem küldtek Vácról, csupán a filmnyo­mott, színes virágosokat, min­tásakat. Lehet, hogy idén nem is gyártanak mást? Jó üzletnek találják És amire viszont magam figyelek föl: kiránduláshoz, sétához, vagyis a szabad idő kellemes eltöltéséhez ajánl­ják az élénkzöld, illetve olim­piakék modern vonalú mele­gítőket. Van azonban egy szépséghibájuk, s ez pedig az áruk. Mert szabad idő ide, szabad idő oda, kevés ember­nek jut ma 850—916 forintja egy ilyen öltözetre. Az is igaz, a 0-ást, azaz a kamasz­méretet — amely, összemér­tem ugyanis, különös módon semmivel sem volt kisebb felnőtt társainál — 594 fo­rintért kínálták. Ami e sorok írójának, no meg jó néhány, éppen a bemutatót nézegető vásárló véleményét illeti, ez sem éppen kevés pénz egy melegítőért. Még ha szép is. Melegítők szépséghibával Szerencsére sok az olcsó termék. Aranyosak például a két-három-négy éves- aprósá­gokra való narancssárga-fe­hér díszítésű cipzáras kezes­lábasok. Anyaguk is korsze­rű; könnyen kezelhető vé­kony frottír. De nagy a kí­nálat a hagyományos egyszí­nű pamuttrikókból is; vásá­rolják is sokan, szívesen. Jó üzletnek találják. Jó üzlet azonban az ilyen jellegű termékbemutató és „vásár” a Váci Kötöttáru- gyárnak is. A piackutatásnak ez a formája, úgy tűnik, nap­jaink egyik legjobhika. Re­méljük, majd újabbak köve­tik. D. Gy. Nem is alakulhatott volna másképp Közösség a lakóhelyen K Megváltozott a világ. A La­kóhelyi közösségek léte meg­kérdőjeleződött. A szomszéd már nem ismerős, hanem ide­gen, a lépcsőház, az épület, a lakótelepi blokkok személyte­len lakója, egy a sok között. Nekünk sikerült! Ez a sokszor pesszimista fel­hanggal vagy száraz tényként megállapított jelenség, régóta napirenden van mindenütt a világon és hol intenzívebben, hol más fontosabb társadalmi problémák mögé szorulva, de foglalkoztatja a szakembereket, a laikusokat egyaránt. A XX. század nagyarányú fejlődése, ezzel párhuzamosan az embe­riség számbeli gyarapodása, új lakó- és életformákat terem­tett. Csupán az a kérdés, hogy ezek az új lakóformák meny­nyiben maradnak meg csak te- telepeknek, mennyiben képe­sek emberi környezetként, ott­honná válni. — Szerintem mindkét variá­ció elképzelhető és létezik is. — Sajnos, azt hiszem egye­lőre túlsúlyban vannak a csak lakótelepek. — Mindenesetre mi örülhe­tünk. Ugye nyugodtan mond­hatom, nekünk sikerült — for­dul a kis társasághoz Czirocz- ki Tiborné. A hernádi Március 15. Ter­melőszövetkezet egyik irodájá­ban ülünk, Czirocziki Tiborné mellett Néder András és Je­szenszky Béla, mindhárman a tsz dolgozói és a Ságvári telep lakói. — De mi sikerült és kinek? Az elmúlt évtizedben sok új fiatal agrárszakember került Hernádra. A termelőszövetke­zet saját erőből felépített ré­szükre egy 24 lakásos telepet. A lakások beosztása ideális (84 négyzetméter), kétszinte­sek, tágasak, levegősek. Azt hiszem tényleg sikerült másképp alakítani az életün­ket itt a Ságvári-lakótelepen — így Néder András. — Ez a más — minőség? — Biztosan. Ha nem lenne annyira elcsépelt a szó, azt mondanám, egymás felé nyi­tott közösség vagyunk. Együtt kezdtük Lehet, hogy túl prózai a pél­dám — vág közbe Cziroczkiné —, de amióta beköltöztünk, tmmár hat esztendeje, minden szilvesztert együtt töltöttünk. Közös vacsorákat rendezünk tavasztól őszig a szabadban (minden házhoz egymásba érő kert tartozik), van a férjek kö­zött, aki halászlé-specialista, többen vadásznak, ők készítik el a vadhúst. Az én férjem például a malacsütésben ver­hetetlen. Ilyenkor aztán per­sze késő éjszakába nyúlnak a beszélgetések. — Milyen feltételek kellet­tek ahhoz, hogy ez a telep va­lóban lakóhellyé, emberi kör­nyezetté vált? — Mi is sokat gondolkoz­tunk már magunkról. Ha szo­ciológusok lennénk, valószí­nűleg merész következtetése­ket is levonhattunk volna az ideális lakótelepi forma kiala­kítására vonatkozóan, — Éspedig? — Annak idején majdnem mindannyian egyszerre érkez­tünk ide. valamennyien idege­nek voltunk, valamennyien fiatalok, sőt kezdők, nagyjából hasonló szakterületről. És még családi helyzetünk is sok­ban egyezett. Valamennyien fiatal házasok, alig megszüle­tett, vagy éppen születendő gyerekkel. Itt voltunk hát hu- szon-egynéhány évesen, fel­épültek a lakások és mi egy­szerre, boldogan, egymást se­gítve megkezdtük az otthon­alapítást. Nem is lehetett vol­na nem közösséggé kovácso- lódnunk. Több elvárást... — Tehát a korosztálybeli, szakmai, munkahelyi sorskö­zösség hozta közel az embere­ket egymáshoz? — Igen, És állítom, hogy ez az egymásrautaltság (elromlik a kocsim), beteg vagyok?, sür­gős dolgunk van, nincs hová tenni a gyereket?, elfogyott a zsír?, jutalmat kaptam, ünne­peljük meg?, balhé volt a munkahelyen, mit szóltok hoz­zá, a fene egye meg? stb, stb.) a motorja minden emberi, va­lóban emberi közösségnek. Kizárólag ebből fejlődhet to­vább, gazdagodhat iminőségben is. — Mire gondolnak? — Sokat beszélgettünk ar­ról, hogy itt élünk a faluban, talán többet kellene tenni ér­te. Mindannyian maradtunk — De maximalisták sem le­hetünk — vág közbe Czírocz- kiné — már az, hogy össze­tartunk, segítjük egymást, együtt szórakozunk és ponto­san ezek miatt jól érezzük itt magunkat a faluban, nem kí­vánkozunk el, önmagában mi­nőség. — Igen, Ágnesnek tulajdon­képpen igaza van — jegyzi meg Jeszenszky Béla. — Én szegedi vagyok, ott végeztem a főiskolát. Mindig nagyváros­ban éltem. És talán, ha nincs ez a lakótelep, nincs ez az em­beri, baráti közösség, rosszul érzem magam egy ilyen kis faluban. És biztoSj hogy a töb­biek is ugyanezt érzik és vall­ják. Amióta itt élünk a tele­pen, csak egyetlen család köl­tözött el más vidékre. Mi ős­lakók mindannyian marad­tunk. S. Horváth Klára

Next

/
Oldalképek
Tartalom