Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

Völgymenetben a Dunán

Alkotó ember

Mindig is irigyeltem a hajósokat. Utaznak határokon át, világot látnak, vidám az életük. Nemrégiben közöttük töltöttem egy .kevéske időt. Behajóztam. A MAHART Miskolc nevű toló-vontató motorosa felszedte a horgonyt, irány a Csepel-kikö- tő. Beke Gábor parancsnoksága alatt indulunk a rakományért.

(A Duna szeretete nálunk csa- ! ládi hagyomány. Apám még ma

5 is hajózik. A gimnázium után

s jöttem a MAHART-hoz, matróz£ nak. Különböző tanfolyamok, isis kólák, és most 34 évesen hajópa2 rancsnok vagyok. Feleségem, har jósfeleség. Türelemmel vár, amíg

* egy-egy út véget ér.)

Az ötven méter hosszú, tíz méter izéles hajót — 1960-ban épült és két évvel később építették át tolóvontatóvá —, 1200 lóerős motorok segítik. A kikötőben feltankolunk mindent, amire a hosszú úton szüksége lehet a személyzetnek, a hajónak, aztán beóvakodunk a keskeny Duna-ágba, hogy felvegyünk két uszályt. Hajótemetőnek is beillenék a Dunának ez a szakasza, hiszen régmúlt idők. tanúi merülnek félig vagy egészen a sárgás-piszkos vízbe: a Deák Ferenc, a Dunaföld- vár... A valamikor divatos sétahajók lebontva, rozsdásan, darabokra szedve most stégül szolgálnak a horgászoknak.

— Alig húsz éve, még matrózként a rézkilincseket szidoloztam a fedélzeten — mondja mellettem Fülese Antal.

s (En vagyok a hajón a Iegidőseb- 1 bek egyike, de még innen a

| negyvenen. Sok mindent megérä tem nfär a Dunán. Volt részem

E zátonyban, viharban, hóesésben,

= napsütésben egyaránt. Általában

E más és más „összeállításban” ha§ józunk. Attól függően, kinek miE kor megy a távirat. Az úton egy§ másra vagyunk utalva; itt nem

r lehet lazsálni, mert akkor a máE sikra hárul a munka. Higgye el,

E kapitányi rangom kemény műn1 ka és tanulás eredménye.)

Még egy pillantás a roncsokra, aztán motorosunk az orra kötött két uszállyal elindul a nyílt vízen hagyott tolatmányért. Összeáll a menet: két kisebb bárka és két INTERLICHTER — vízikoriténernek is nevezhetném, mert ezeket a tengeri hajók átrakás nélkül nyelik el —, ez jelenti a rakományt. Alig egy órányi munka és amikor az utolsó rögzítő kötél is szilárdan tart, feldübörögnek a motorok. Irány az első állomás: Dunaújváros. A vigasztalanul szakadó eső elől a kabinokba húzódunk.

Viszonylag nyugodt útszakasz, csak utazunk. A Miskolc 15 fős személyzete — narancsnoka. másodkapitánya, gépüzemvezetője, másodgépésze. a két kormányos és a matrózok — szusszanhatnak valamelyest.

A végcél Rent kikötője. Árut viszünk és hozunk, kiszolgáljuk az odaérkező magyar tengeri hajókat is. Az előttünk álló út most 1500 kilométer, ami megközelítőleg két hétig tartó állandó készenlétet követel mindenkitől. Átlagosan 14 kilométeres sebességgel haladunk.

—'Jő a vízállás, szombatra lent leszünk — áll meg mellettem Array Miklós másodtiszt.

s (Igaz, még csak 28 éves vagyok, = de már 10 éve hajózom. Papíron

E én keresem a pénzt, mert min= den adminisztrációs munka az én

| reszortom. A hajózási főiskola

£ elvégzés után léptettek elő. írnáE dóm a vizet, de amióta megszüld letett — most li5 hónapos — a

£ fiam, azóta nehezebb az indu! iás.)

A létszámból nem felejthetem ki a fő karbantartót, Jucikát, a köz- tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő szakácsnőt. (Csak aki nem kóstolta Birlan Júlia főztjét, az nem tudja, mennyit is ér ő a hajón!) Hét éve szakács a Miskolc fedélzetén, de már évtizedek óta hajózik.

— Ez még csak a bevezető — mosolyodott el az egyik matróz, amikor első dunai ebédemet ízlelgetve, valósággal a hetedik mennyországban éreztem magam. Az út későbbi szakaszán derült ki, hogy ez a megállapítás mennyi bölcs tapasztalatot takar.

Vakon az éjszakában

Felmerészkedem a kormányállásba. Az alig kétszer két méteres fülke zsúfolásig tele. No, nem ődöngő emberekkel — erre egyébként is ritkán adódik alkalma a személyzetnek —, sokkal inkább műszerekkel. Ilyen-olyan mutatók, órák, adóvevő, kerekes kormány arra az esetre, ha a motoros vezérlésű felmondaná a szolgálatot. És ott a mindennél fontosabb radar. (Nélkülözhetetlensége az út későbbi szakaszán, sajnos, bebizonyosodott.) Konrád Béla viszi a’hajót.

I (1951 májusától járom a Dunát. 1 Tíz #ve kormányosként. Néhány

E napig eltart, amíg a szervezet át| áll a 3—1 órás alvásokra és a

E szolgálatra. Egyfolytában 22 na= pót töltöttem a családdal ez előtt

j= az út előtt. Nagyon jó volt, csak

E hát hamar elrepült az idő. A láE nyom, aki most tanítóképzőbe jár,

E csak akkor tudta meg, mit Is

E csinál úgy igazában az apja,

= amikor egyszer lekísért Mohá- csig.)__________________________________

A szolgálatot 3—4 óránként váltják a szektínddal, a másik kormányossal, Smidt Péterrel. Ö már a háború alatt is a Dunát járta, matrózként.

= (A háború alatt volt csak igaA sötét kormányállásban a kormányos mellett a parancsnok és egy matróz adja a figyelő szolgálatot. A radar fénycsíkja biztonságot ,adóan jelzi pillanatnyi helyzetünket és távolságunkat a parttól. Aztán egy villanás, és elsötétül a képernyő. A látási viszonyok borzalmasak, de izgalomnak, idegességnek nyoma sincs az arcokon. A parancsnok határozottan osztja ki a feladatokat, mindenki teszi a dolgát. (A pihenőben levők is munkára jelentkeznek. Több százezer forint a rakomány értéke, hogy a hajókról ne is szóljak. Az alvásból ezen az éjszakán már semmi nem lesz.) Mindenki értőn teszi a dolgát egészen virradatig. Hogy a motorok egyenletes dübörgéssel dohognak, abban nagy szerepe van Tőkés Istvánnak és No- vák Zoltánnak, a kezelőknek.

Az utolsó hazai állomás

A bajai híd előtt rundolunk (a

biztonság kedvéért két részletben visszük át a rakományt). Nekem érdekes manőver, a matrózok véleménye bizonyosan más, mert amikor végzünk, mindenkinek jólesik a forró tea. Ebédkor hatalmas adagok kerülnek a tányérra 'húsból, friss fejes salátából és a finom gőzölgő húslevesből. Jó étvágyat kívánni szinte felesleges.

Délután két óra körül feltűnik Mohács. Az utolsó kikötő hazai vizeken. Számomra, sajnos, ez már az út végét jelenti, pedig szerettem volna Kocsis Pistával, a 22 éves matrózzal és a többiekkel is beszélgetni az életükről, terveikről, de valahogy soha nem került rá sor. Keményen dolgoztak és a pihenőjüket nem lophattam el. Az út csak nekem volt kellemes és szórakoztató. Még köszönetét mondani és elbúcsúzni is alig maradt idő.

Azóta talán már hazafelé tartanak áruval, rakománnyal felpakolva. Amíg kikötőbe nem értek, szerencsés hajózást, Miskolc!

LATÓ JANOS

Ráteszem az életem

Miijén kár, hogy besötétedett, nem láthatja az ültetvényeket, — sajnálkozik a fiatalember. — Szívesen körülvezetném a vidéken; szép táj, a vulkanikus eredetű öntött talaj kiválóan alkalmas a bogyós gyümölcsöknek. Végig a napsütötte Ipoly völgyében már régen is málnát termesztettek. A hatvanas évek elején azonban a gazdasági konjunktúra nem kedvezett a bogyósoknak, kellő feldolgozó- és külpiaci háttér híján túltermelés mutatkozott, potom árat fizettek az áruért. Erre fölhagytak vele.

Később megkezdődtek ugyan a nagyüzemi telepítések, de nem olyan talajra tették, mint kellett volna. Pusztán a telepítéssel járó állami dotáció vonzotta a gazdaságokat. A tradicionális vidékeken, Észak-Pest megyében, Veszprémben, Vasban, Zalában és Győr környékén a bogyósok termesztése lassan agonizálni kezdett. Aranybányák hevertek kihasználatlanul. Csak ott voltak prosperáló ültetvények, ahol a családi művelés idejében megmentette azokat a pusztulástól.

Amikor a hetvenes évek elején Bernecebarátiba kerültem, éppen az utolsó órában érkeztem.

A közgyűlés véget ért. A hallgatóság arcáról letörlődik a töb- bé-kevésbé fegyelmezett érdektelenség. Délutánba nyúló tanácskozás volt, kilométer hosszú mondatokkal, •meg számokkal, amelyek most csak annyi izgalmat ébresztettek, mint a rádió vízállásjelentése. Sokan nem figyeltek, s a nagyüzemi gazdálkodás divatos terminus technikusaival tűz-, delt beszédet alig értették.

De most végre mulatunk. Előkerülnek azok is, akik eddig az udvaron, csoportokba verődve tárgyalták azt, amit odabent, a nagy plé- num előtt kellett volna nyíltan elmondaniuk. De nem mondták...

Húsleves, pörkölt a vacsora, mellé bőven mérik a sört meg a bort. A közös ügyeiről ezentúl ünneprontás beszélni. Játszik a zenekar, ünnep- lős-csizmás öregek nótáznak, lazul a nők frissen rakott-lakkozott frizurája. Egy sötét öltönyös, magas, fekete fiatalember nem iszik. Láthatóan feszeng ebben a világban, s nem kenyere a jópofáskodás.

— Pestre készül? Majd ő elviszi — mutatnak rá. — Odavaló ő is, nemsokára indul kocsival.

Később megtudom a nevét: Papp Lászlónak hívják, a Bernecebaráti Bogyósgyümölcs Termelési Rendszer vezetője.

Szalad az autó, reflektorai csillogó utat fúrnak a sötétségbe, Már Nógrádban járunk, Drégelypa- lánk határában, úton Pest felé. A fárasztó nap után egyikünk sincs éppen beszédes kedvében. De mégsem illik sült hal módjára üldögélni, amikor szívességet tesznek az emberrel.

— Hallom az elnöktől, púp a hátukon a bogyós termelési rendszer — jegyzem meg.

A volánon idegesen megránduló

zán nehéz

! Nem tudta az ember,

mikor fut

aknára. Most már csak

az a baj,

hogy nem vigyázunk a

Dunánkra.

Nézze, milyen szenynyezett!)

— Egyszer lefelé hajóztunk — meséli —, amikor egy kanyar előtt szól a szekund, hogy lassít, mert jók ugyan a látási viszonyok, de mit lehet tudni... Leadtuk a kürtjelet és az ívben abban a pillanatban feltűnt egy másik vonta. Volt ám manőver jobbra, balra, motor hátra ... Szerencsére a másik hajó kormányosa is értette a dolgát. Csak később derült ki, hogy ők olajat szállítottak.

Lassan besötétedett. Az eső sem szűnt és a köd is megfeküdt a vizen. A radar biztonságára bízva magunkat értünk Dunaújvárosba.

Hajnali fél egy. Fényszórók fénye mellett vesszük fel a két üres uszályt. Embert próbáló kemény munka ez a szakadó esőben. Fél háromkor indulhatunk tovább.

Kikötő

Choma József olaj képe

kézen érzékelem, valami rosszat mondtam.

— Való igaz, sokat kínlódunk egyik-másik partnergazdaság miatt. A terméshozamok differenciáltak, s hiába produkálunk jól a központi gesztorgazdaságban, a mások vesztesége rajtunk csapódik le. De azt gondolom, az elnök vállalja ezt a púpot.

— Biztosan. Nagy lelkesedéssel beszélt a rendszerről — korrigálom sietve, szerencsétlenre sikerült megjegyzésemet.

— Mondja csak, rosszat beszélnek rólunk a megyénél? Nem sokat forgolódom a központokban, képtelen vagyok látványosan tálalni a dolgainkat, pláne, rátenni még egy-két lapáttal. Többször nekem szegezték a kérdést; miért nem csapsz nagyobb hírverést magatok körül? Sokszor magam is úgy érzem, bolond voltam, hogy a hatásos önigazolás, fényes reklámok helyett csendben dolgoztam. Mert keveset tudnak rólunk, s ez a kevés is torz információkat takar. Számon kérik: hol a haszön ? Ebben a nyereségcentrikus világban csak a zsákszámra ömlő forintok számítanak. Joggal gondolhatja, keserű vagyok. Megvallom, ha a termelési rendszerünkről van szó, indulatba jövök.

Mi az igazi haszon? Amikor 1974ben Bernecebarátiba kerültem, néhány meglehetősen elhanyagolt ültetvényt taialtam, Dr. Merengi Károllyal, aki akkoriban a gödöllői területi tsz-szövetség titkára volt és ar. Nyemcsók Andrással, a megyei pártbizottság alosztályvezetőjével fanatikusan hittük, hogy virágzó ültetvényeket létesítünk. A kellő ökológiai adottságai megvoltak, kedvezett a talaj es a klíma is. Tudtuk, a málna biztos valutaszerző nyersanyag, helye van a világpiacon. Óriási lehetőségek vannak a nyugati exportban es a hazai feldolgozásban iS.

Megszállottan láttunk munkához. A Kertészeti Egyetem és a kutató intézet, nagy tekintélyű tudósai naponta kijártak kísérletezni, kutatni. Kipróbáltunk minden olyan korszerű, nagyüzemi méretekben termelhető fajtát, amit a szakirodalomban fölleltünk. Szaporítóanyag-bázist teremtettünk a semmiből. Kifejlesztettünk egy kitűnő technológiát, megtanultunk ültetvényt tervezni. Mi próbáltuk ki először a betakarító-kombájnokat. Amikor a Bruff típusú, az üzemi kísérleten gyökerestül kitépte a íeketeribiszket, kárörvendően nevettek rajtunk. Nem számított. Vettünk később egy nagyszerű, angol gyártmányú Pattenden- kombájnt.

Húsz szakember dolgozott évekig, míg tapasztalatainkat hivatalosan is elismert rendszerbe foglalhattuk. Akkor, mikor más csöppet sem jelentősebb növényekből gombamódra szaporodtak a hangzatos nevű rendszerek, még pusztán bázisgazdaság voltunk. De végre kikerültünk az illegalitásból, hozzáfoghattunk a partnerek szervezéséhez.

Noszogattak, csináljunk nagy, az Országot behálózó rendszert. De, hogy mondhattam volna nyugodt szívvel némelyik jelentkező üzemnek, hogy társnak fogadjuk, mikor nem volt hozzá kellő adottsága? Haragszom, amikor a gombhoz akarják varrni a kabátot. A kisebb, de minőségi terméket fölmutató rendszert tartom ideálisnak. Amelynek van szellemi-anyagi fedezete.

Bogyós gyümölcsből irtam dipl0_

madolgozatot. Fantáziát láttam benne, elhatároztam, ráteszem •az életemet. Szó szerint. Reggeltől estig dolgozom, tárgyalok, utazom, gyártom a jelentéseket. A papírmunka nincs ínyemre, az sem, mikor a rendszertanácskozásokon beszámolót kell tartanom.

Dolgozni szeretek. Harmincegy éves koromban felelős vezető vagyok, de hát azt akarom, hogy kiaknázzuk meglévő értékeinket. Minek az émelyítő filantrópia, a hangzatos szöveg, az irreális ábrándozás? A teljesítmény a lényeges. Sajnos, értékrendünk még nem eléggé reális. Az anyagi javak jelentőségének túlbecsülése időnként elhalványítja a szellemi produkciókat.

Most ott tartunk, hogy egy-két év alatt visszafizetődnek fáradozásaink. Bő hozam várható ribiszkéből, szamócából, s a tervek szerint feldolgozó üzemet is létesítünk. Mert bogyós gyümölcsből az igazi haszon nem a termelésben, hanem a késztermék-előállításban jelentkezik.

SAHUTEK MAGDA