Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

1980. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK ^^wvi^-.-.y.v.v^vkvii-.vwwM»i6faxfctt-^a0WgB6™™*M«i»»raMM'Mfo6QMSäM4Q3ra&S8aa& Wnhm Felvonulók Barkó Gábor rajza Hegedűs Géza: • • ' Ünnepi magánügyeim A z ünnep akkor ünnep, ha egy­ben magánügy is: emlékek és saját érzelmek hordozója. A magánügyek és magánemlékek akkor emelkednek ünneppé, ha oly sok ember magánügye, hogy már a mennyiség minőségi változásában közüggyé vagy Arany János kife­jezésével „éltető eszmévé fino­mult”. Hogy május elseje miért pon­tosan május elsején van? Erről ér­tekezést tarthat a történész, idézve a hajdani itáliai — pontosabban luccai — takácssztrájkot, vagy egy későbbi angol vérengzést, amely ép­pen május elsején volt; idézhetné a II. Internacionálé határozatát a francia forradalom 100. évforduló­ján, 1889-ben, amely éppen ezekre az emlékekre hivatkozva, május elsejét jelölte meg a munkásság és a munka ünnepének. Említhetnék azt is, hogy éppen ennek a mun­kásmozgalmi határozatnak a foly­tán, kereken 90 évvel ezelőtt ün­nepelte először a proletariátus és a vele rokonszenvező haladó embe­riség világszerte is, minálunk is azt a hitet, amelyet egy későbbi moz­galmi induló így fogalmazott meg: „A munkásoké a jövő”. De a nép­rajz tudósa azt is tudja, hogy má­jus elseje sokkal régebbi nép-ün­nep. És fme, most már világszerte ki- lencvenegyedszer tér vissza ün­nepként ez a tavaszi nap. Még­hozzá úgy, hogy alig-alig akad­hat ember, főleg is Európában, aki­nek egyik-másik május elseje ne volna a legszemélyesebb élménye. És éppen ezek a nagyon személyes emlékek teszik annyira közüggyé ezt a szükség ^szerint mindig heje- hujás és mégis egyszerre bensőség- gel és pátosszal teljes ünnepet. Az én számomra többszörösen is felejthetetlen magánügy. Akkor kez­dődött, amikor hétéves kisfiúként, vidéki — nagyváradi — gyermek­korom köréből, 1919 elején egyszer­re csak budapesti lakos lettem, és új iskolám tanulótársaival együtt felvonultam azon a történelmi na­pon: a mi Tanácsköztársaságunk fe­ledhetetlen május elsejéjén. Azt hi­szem, itt kezdődött politikai fejlő­désem ..., de itt váltam egyszeri­ben nagyfiúvá, hiszen hazajövet el­tévedtem a még ismeretlen nagy­varosban, és néniktől-bácsiktól kér­dezősködve, mégis hazataláltam. At­tól kezdve volt szabad egyedül is­kolába mennem, hiszen egyedül is hazataláltam. Hát, ez talán nem magánügy? Ez nem magánemlék? ■ s vajon nem érezhetem közügy- L, nek, hogy ettől kezdve hitték el a szüleim, hogy alkalmas vagyok a kíséret nélküli iskolábajárás- ra? Nekem május elseje azóta is az elme érettségének az ünnepe. Azután nagyon sok év múlva, már egyete­mi hallgatóként és egy módos pol­gárcsalád gyermekeként, elméleti meggondolások folytán, beléptem a Szociáldemokrata Pártba, miköz­ben személyes jóbarátságban vol­tam az illegális Kommunista Párt olyan, később történelmi alakokká váló főszereplőivel, mint Ságvári Endri (padszomszédom az egyete­men) és Rajk Laci (aki két évvel járt fölöttem mint magyar—francia szakos bölcsész), ök óvtak, nehogy illegális kommunista legyek, sze­rintük az írói alkatú ember nem való illegális munkára, mert ver- seiben-prózáiban kifecsegi a titko­kat. Ők beszéltek rá. hogy legyek szociáldemokrata, éppen odaillek balszárnybeli értelmiséginek. De feledhetetlen, ahogy mint már szo­ciáldemokrata pártnapi előadó, aki különböző peremkerületi alapszer­veknél beszél hol Dózsa Györgyről, hol a Martinovics-mozgalomról, hol meg 1848-ról, fehér ingben és piros nyakkendővel, felvonulok a munká­sok —■ elvtársaim! — között... És azután a legnyomasztóbb má­jus elseje: 1945. Én a gunskircheni koncentrációs tábor poklában vol­tam. Tudtam, hogy otthon a hazám már szabad, tudtam, hogy otthon örömünnepet ülnek, de én még mindig a fasizmus fogságában szo­ronghattam, hogy másnap élek-e még? Hiszen csak május 5-én sza­badultam fel. Az a vidék a leges­legvégsőbb nácimenedék: május ötödikén ott találkozott a szovjet és amerikai felszabadító. Micsoda május elseje volt az! M ajd a következő május else­jén — 1946-ban — már úgy hozta a történelem, hogy én a budapesti Városházán kommunista „tanácsos úr”-ként, egy hivatali osztály élén vonultam fel. Közvetlen előttem ment a szűcsök és szőrmekészítők csoportja, húz­ván magukkal egy kocsit, amelyen egy óriási műmedve ült; énnekem pedig ez a képtelen jelszó jutott az eszembe erről: „Medvét minden dolgozónak!” És a jókedvű felvo­nulók, akik akkor éppen az én „be­osztottjaim” voltak, velem együtt lelkesen kiáltották ezt a vidám os­tobaságot. És hadd idézzek még két olyan május elsejét, amely a legszemélye­sebb magánélményem. 1948-ban — a szabadságharc centenáriumán, amikor március tizenötödikén, Sá­toraljaújhelyen, ott mondottam ün­nepi beszedet, ahol Kossuth Lajos először szólalt fel — május elsején pedagógiai múltam leggyönyörűbb emlékeként, a NÉKOSZ-szal vonul­tam fel, amelynek „központi taná­ra”, vagyis amolyan pedagógiai ve­zetője voltam és egyszerre éltem át az egész magyar nemzeti múlt és az egész munkásmozgalom útját, múlt­ját és reményeit. S volt egy május elsejém, ami­kor az Írószövetség asztalánál a Városligetben együtt söröz­tünk feleségemmel és a feled­hetetlen barátokkal: Fodor Jóská­val, Jankovich Ferivel, Gáspár End­rével, Hollós Korvin Lajossal és feleségével, Tóth Esztivel (Tóth Ár­pád kitűnő poéta lányával). Ennek is több, mint negyedszázada. Már csak én élek, meg a feleségem, meg Tóth Eszter. A többiek, a nagysze­rű költők, írók, műfordítók már végleg elmentek, de nekem feled­hetetlen magánemlék, hogy egy má­jus elsején együtt söröztünk a Vá­rosligetben. Május elseje: nagy nemzetközi ünnep. Énnekem: emlékek, szemé­lyes emlékek idézője. Es éppen ezért olyan mélységesen ünnep. Hervay Gizella: Villamosban Ül a villamosban a kisanya, rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát, haja elkínzott arcába hull, halántékán könyörögnek a kék erek, homlokáról a veríték lassan lefolyik. Ül a villamosban a kisanya, két lágy tenyere, karja megmerevedik, rázkódik, lába elnehezül, arcán májfolt-térkép: a világ. Fáradt házak omlanak össze szemében, benzinkutak felgyújtják magukat, foghíjas kapuk vigyorognak, lépcsőházak szédülnek, forognak körbe-körbe, erkélyek zuhannak, őrült villamos sikolt... Ül a sikoltásban a kisanya és mosolyog. Szalay László: Anyám fölnéztem estefelé ablakunkból fölnéztem a trónfosztott égre csillag-tivornya Fiastyúk-szaporulat hullámzó Hold-hideg szelek szikéje és elsírtam magam elsírtam hangosan anyám hozz nekem egy nagy-nagy friss kenyeret gurítsd arcom elé akár egy kocsikereket s kakaót is hozzál egy óriás csöbörben mert tudod a tejet még kamaszkoromban megutáltam teríts elém hófehér kendőt hogy lakatlanságát hulló morzsákkal népesítsem tűzd nyakamba a gyerekkor rendjelét foltokkal fölékszerezett rojtos szalvétát s most furulyát hozz nekem hadd zenéljek gyönyörű altatót kedvesemnek / kinek hajából kihullnak hűlő csókjaim óceán-talpaló cipellőmbe kandallót muzsikálj mert csontjaimban virraszt márványuk a félelem mert öledből immár kirekesztve havazásba bűvölődöm anyám te egyetlen őszbe-virágzó anyám ki homlokod tornácára ülteted s cimborálsz már az elmúlással ringasd el még egyszer jegenyékhez-sudarasodó fiad Kassák Lajos: Májusi ihlet Messziről jöttem s ők azt mondták, maradj velünk, pajtás, házuk kapujában álltak, vígan, szomszéd szomszéddal s láthatták a feladatot, mit teljesítenem kell, vörösen lobogó zászlót vittem a tömeg előtt. Munkások és parasztok vándoroltak az utakon, csapongott a szél s a messzeségben kertek virultak, ki szembe jött velünk, hihette, a zengő időben ölni és gyújtogatni indulunk egy világ ellen. S lépkedtünk harag nélkül, csak azért, hogy felmutassuk igaz szívünket, fájdalmaival, reményeivel, hogy világgá énekeljük májusi ünnepünket, mely belőlünk sarjadt s megmutatja arcunk redőit. G, hát kicsodák a mi hű barátaink, daloltuk, gyertek velünk mind, hogy újjá építsük a világot, s mentünk, mentünk távoli jelek fényintése felé, trombiták szóltak s az égen aranyvitorlák ringtak. Lengyel József: Akkor, 1919-ben... (Részlet az író Visegrádi utca elmfl művéből.) Hetek óta tanakodnak a polgá­rok: „Három napig se tarthatják már magukat." „Az antant... jön az antant...” S mégis! Vörös dia­dalkapuk, vörös zászlók, vörös transzparensek. 1919. május elseje! Dübörögnek a léptek ... Üresek. a házak, az ablakok zárva. Vagy barát vagy, és a tö­megben haladsz, vagy ellenség, s nem lobogtatsz kendőt az ablakból. ötszázezer ember, kétszer öt­százezer kemény hadfi foszlós ci­pője csattog és dübörög a város gránit utcáin. A grániton, amit a munkások raktak, a grániton, amit a munkásvér öntözött. Munkások, asszonyok, katonák, gyerekek. Aztán jönnek, akiknek a lába ottmaradt valahol Grodeknél vagy Belgrádnál, az uzsoki szoros­ban vagy a Piavénái. Ghánát tépte le ezeket a lábakat, mások lába meg elfagyott, mert papírtalpú ci­pőt szállítottak a hadimilliomosok. Jöttek. Mind. Komolyan, komo­ran . . Kemény volt ez a város, kemény, mint az utcák gránitja, mely lábuk alatt döngött. * ★ Szent Margit szigete ősrégi, gyö­nyörű kert a D ma közepén. Az­előtt beléptidíjat fut tett, aki ide akart jönni. Csak a gazdagok jár­tak ide. Proliból csak az, akinek mint szolga, kocsis, pincér, kertész vagy konyhai munkás akadt itt dolga. Ma a gyerekeké a sziget. „Minden a mienk!" — kiáltja fe­léjük a vörös transzparens. S fel­nőttek ezen a napon nem jöhetnek a szigetre. Csak ha gyerekkel jön­nek. Vörös zászlódíszben a város. Vö­rös diadalívek, vörös árbocokon lo­bognak a zászlók. Újonnan mázolt villamoskocsikon hirdeti az írás: „Világ proletárjai, egyesüljetek F, és jókedvűen fut délután a villa­mos a Hűvösvölgybe, a Városli­getbe. Gyermekkel a karján Tenk László grafikája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom