Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

Szívünk színe Bokátor Mária tizenöt éves, ta­valy fejezte be az általános iskola nyolcadik osztályát, s mert édes­anyját egy esztendeje, hogy súlyos betegség után eltemették, őrá sza­kadt a nyársapáti, a Csemői bekö­tő úton álló ház, porta minden gond­ja, tizenkét éves húgával, tízéves öccsével, s természetesen, a család­fővel, az özvegyen maradt negyven­egy esztendős, termelőszövetkezeti tag Bokátor Istvánnal egyetemben. Ezért nem tanult tovább, ezért nem ment el dolgozni, bár mindkettőt szerette volna nagyon. Barát a többivel Igyekszik, hogy minden úgy le­gyen, ahogyan akkor volt, amikor édesanyjuk simította alájuk a ház­belsőt, tette az asztalra az ételt, s gondozta az állatokat. Szerencse a bajban, mondja, hogy sokat figyelt a mama mellett, segített a gyász­keretes képről megértő mosollyal ránk tekintő asszonynak; ezért né­ha ugyan sír, amikor nem bír vala­mivel első nekifutásra, de kedve, kötelességtudata csak ölelkezést tűr, eltávolodást nem. Kicsit kurta közöttünk először a kérdezz-felelek, Mária engedelmesen válaszol. A forradalom: harc, a sze­gényekért. A kommunisták: hát a párttagok, apukám is az. Május el­seje: ünnep az egész világon. Az egész világon? No, az olyan orszá­gokban, mint mi. Milyen ország a mienk? Szocialista. Barát a többi­vel. Valahogy így cserélődne közöt­tünk a szó, ám kizökken a leány, gyermek, tényleges vagy csinált il­ledelmességéről, amikor azt kér­dem: miért vörös a forradalmárok színe, zászlaja, csillaga? Szája elé kapja a kezét, mintha bújhatna mö­gé, akár a kiscsirke feje a szárnya alá, mert — nem tudja. Pedig amúgy sokat tud Nyársapát múltjából, azt is, igaz, tanulták az iskolában, hogy valamikor 1919-ben — a pontos dá­tumot vagy nem is hallotta vagy el­felejtette — az egyik tanyán szé­kelt a Vörös Hadsereg vezérkara, élén Stromfeld Auréllal. Mire em­lékezik még? Arra is, amit nagy­szüleitől hallott, miként ment a földosztás — mi az egyáltalán! —, annak előtte milyen volt a világ erre. Milyen? * Most már nem fontos Máriának, neki a maga jelenével van meg a gondja, küzdelme, amit meséltek neki, az valahová mélyre raktározódott az agy memória egy­ségében, s inkább a nagyapa, a nagyanya arca az, ami fölsejlik az emlékezéskor, mintsem az, miről is beszéltek, meséltek. Perzsiái parasztok Igen, a vörös szín; Mária nem tudja. S nem tudják más Máriák, Péterek és Tiborok sem, ha vala­mit, akkor annyit feleltek, a forra­dalom színe a vörös, ám a miértet homály födi. S mielőtt írnám tovább, magam­nak teszem föl a kérdést, vajon kell-e, illendő-e tudni ezt, avagy fölös sallangja a múltnak ez a miértre adott felelet...? Hogyan le­hetne az, amikor a vöröshöz a tör­ténelem hatalmas darabja társul, s nincs lázadás, forradalom, mely ne a vöröst emelné jelképévé a leg­utóbbi két évszázadban. A szív szí­ne, mondta valaki, azért lett vörös. A vérünk vöröse, mondta valaki más. S ha úgy érzik, ahogy mond­ták, akkor az a fontos, a történelmi adalékok másodlagossá lehetnek. Adalékok ugyanis vannak. Hézago­sak, nagy időközöket átugrok bár, de fölkínálják a messzi múltba ve­zető kapaszkodót. Mert messzi a múltja ennek a vöfösnek; a nyol­cadik században fölkelő perzsiai pa­rasztok választották a vörös színű zászlót jelképüknek. Irdatlan távolság? A távolságokat ilyen értelemben nem a századok­kal, hanem a messzi századok üze­netének kihunyásával vagy élő lobo- gásával mérhetjük, mérjük. S lám, ez az üzenet nem hunyt ki, hiszen mi — a huszadik század végének emberei — a forradalmi munkás- mozgalom jelképeként emeljük ma. gasba azt a színt, melyet valamikor, azóta névtelenné vált, de akkor tűr­ni tovább nem botor férfiak vá­lasztottak vezérlő színüknek. Föl­bukkan azután — mert megölhetet- len üzenet volt ez, akárcsak leküzd­hetetlen maga a rosszal szembeni lázadás szelleme — jóval később, az 1526-os német parasztháborúban, s majd a XVIII. század végén, a fran­cia polgári forradalomban, már nyíl­tan néztek farkasszemet a vörösök és a fehérek. „Mi tudjuk jól, hogy a kisgazdák hamarosan belátják, hogy csak úgy tudnak igazán sokat termelni, s csak úgy tudnak igazán boldogul­ni, ha termelőszövetkezetekbe áll­nak össze.” A mondat Az Újság című lap 1919. május 4-i számában olvasható, részeként egy nyilatko­zatnak. A nyilatkozó: Urbán Pál, a Pest megyei direktórium elnökhe­lyettese. Cegléd szülötte, Cegléd te- metettje. Született 1855-ben, elhunyt 1942-ben. Sokat élt, sokat megélt. Nem rá, hanem az általa megélt világra vetett s vet emlékeztetőül ma is fényt, hogy a Magyarországi Földmunkások Szövetségének alapí­tó tagját, a nyolc esztendei börtönt ítéletként kapott, s abból ötöt ki is töltő szociáldemokratát, a direktó­riumi elnökhelyettest, az 1929-ben is­mét letartóztatottat végül is a ceg­lédi szegényházból vitték utolsó út­jára. Nagy ember volt az Áprilisi eső mossa a várost, ki-ki- kandikál a nap a felhők között. Az ő városa, tavaszváróban, ünnepre készülőben. A városnak hivatalDól kötelme őrizni nagy szülötte em­lékezetét, s ebben nem lelni mu­lasztást. A város lakójának nincse­nek ilyen nemes kötelmei, ha em­lékezik, ha nem, belátásán múlik. Ki volt Urbán Pál; a középkorú nő visszakérdez, mikor élt, a fiatal fér­fi o vállát húzza, azután idős em­ber mondatmorzsája: nagy ember volt az valamikor, a kommün ide­jén. S ismét egy nem tudom, egy nyers hagyjon, majd a kétkedő ál­lítás, azt hiszem, valami forradal­már, aki itt élt Cegléden. Segítő kezek igazítottak útba, így jutottam el a Külső-Budai útra, Di- miterékhez. A fiával, menyével, há­rom unokájával élő, most hetven­négy esztendős Dimiter Jánost ke­resem, s mert lelem, mert nyílt szív-, vei fogad, ahogy az egy régi szer­vezett munkáshoz, a nyugdíjas vas­öntőhöz illik, rögtön azt kérdezhe­tem, ami hozzávezetett: él-e Urbán Pál és a többiek emléke? Amire fe­lelhetne ő körülményesen, magya­rázkodva és bizonykodva, hittel és keserűen, mert ezek mindegyikének jogosultsága lenne, ám ő az igazsá­got választja: nem annyira, mint kellene, ez a felelete. Mennyire kellene? Vajon nem Dimi­ter János nemzedéke, érzi úgy, hogy amit ő megélt, az né’.külöznetetlen tudnivaló, s ami utána jött. az már nem annyira érdekes? Az emlékezés­ben és az emlékeztetésben talán van pici elfogultság mindenkor és min­denben, de van benne riadalom is, hogy elfeledhetjük azt, amit nem szabad elfelednünk. Miért, nem szabad? Mert magunk leszünk kevesebbek akkor, ha félre­toljuk múltunk építőköveit. Dimiter János ezért vállalja, teste nehéz mozgása ellenére, sokféle betegsége ellenére is az előadásokat az úttö­rőknek, ezért ragad meg mindig, mindenütt sokféle alkalmat arra', hogy emlékeztessen. S nem azért elégedetlen, mert nem kap kérdése­ket, mert lankadni látja a figyelráet az arcokon, hanem azért, mert érzi: amiről beszél, az már nem több, mint jó esetben érdekesség, rosszabb esetben illendő tudnivaló. Azt mond­ja: A saját unokáim azzal hűtőitek egyszer, ez már régen volt nagyon papó. Mit tehettem? Rájuk hagytam, tényleg, régen volt. Kérdezném, de nem teszem: ennyire régen? Eny- nyire régen, az, hogy 1919 május el­sején tizenötezer embertől feketéllett az Árpád tér a városban, s fö­löttük a lobogók vöröse? Dimiter János nincs harcban a világgal, elfogadja azt, ami van, nem pörlekedik a maguk fajtájának múltjáért, de csöndesedése vajon nem hangos figyelmeztetés-e arra, hogy a történelmi tegnap sokféle kacatjának kiszórása közepette igaz­gyöngyöket is hagyunk elgurulni?! Az idős vasöntő — itt Cegléden öntötte a vasat, bár ma ez ipar­történeti emlék csupán — pontos magyarázatát adja, hogy vörös zászlót elsőként — így mondja: fe­kete zászlót, vörös szegéllyel — a lyoni takácsok tűztek ki fölkelésük­kor, 1831-ben. Innét származtatja a munkásmozgalom e jelképe erede­tét, s tudja azt is, hogy Magyaror­szágon az Általános Munkásegylet­nek — megalakult 1868-ban — volt először vörös zászlaja. Honnét in­dult? Megtanultuk...! Hol, kitől? A mozgalomban, az idősebbektől. Mert jót akarnak őseink kezdetleges eszközökkel vívott harcának egy tétje volt, a lét maga, s totemjeik ezerszer vál­tozott alakja tekintene ránk mai jelképeinkből? Vagy a puszta létet már túllépő küzdelem teremti meg a maga új, absztrakt, s mégis, töme­gekre elevenen ható jelképeit? A vörös csillag, a vörös zászló a világ egyetlen táján nem szorul ma­gyarázatra! S ha nem, akkor nem­zetközi érvényű az is, amit jelké­pez, amit elvonatkoztatva ugyan, de beszédesen megtestesít. Vörös, vörös, vörös... Ilyen zászlók lengtek az 1848-as februári francia forradalomban, a párizsi kommün mellett tüntető budapesti rííunkások kezében 1871-ben, s 1890. május elsején, a fölvonuló tömegek fölött. Honnét számítsuk tehát a „hivatalos” eredetet? Nincs hivata­los eredet, s nem is kell, mert ép­pen az el nem rendeltség, azaz az ösztönösség tette féltve őrzött szim­bólummá, majd győztesek lobogójá­vá a vörösre festett vásznat, sely­met; gyakran csak leszakított textil­darabot. Vörös; a Vörös Csütörtök 1907 októberében, az első kommunista lap Magyarországon, a Vörös Új­ság, a Vörös Segély és a Vörös Szakszervezeti Internacionálé, az olasz vörös hét 1914-ben, s a német munkásság Vörös Frontharcos Szö­vetsége 1924—1933 között, a Tanács- köztársaság Vörös Őrsége, s az orosz proletariátus Vörös Gárdája... A Váci Hírláp 1919. április 30-i számá­ban arról panaszkodik, hogy bár a rendező bizottság húszezer vörös zászlócskát készíttetett a másnapi fölvonulásra, nagy népszerűségük miatt e jelképek javát már szét­hordták. kevés marad a menet résztvevőinek. Ha cseresznyét rajzolsz, milyen színűre fested? Pirosra. S ha szívet festesz? Azt vörösre. Milyen színű a háztető cserepe? Piros. S a zászló, amelyet a nemzeti színű mellé tűz­nek? Az vörös. Eljátszunk még né­hány hasonló piros-vörös párosí- tásssal, ám Kelemen Tamás szín­érzékén nem tudok kifogni, pon­tosan működik az, nem véti el a különbségeket. Találomra lett ő Ve- csés több, mint kétezerkétszáz ál­talános iskolásából a felelgető partne rém, s miközben békés csatánkat vívjuk, a Besztercei utcai házban a mama drukkolva figyel. Kelemen Tamás édesapja a Víz- pép Vállalat dolgozója, édesanyja ABC-áruházi eladó. Kelemenné meg­fogalmazása szerint nem politizál­nak, csak annyit, mint a legtöbb ember. Tamás hatodikos, nézi a te­levíziót, hallgatja a rádiót, újságot olvas (!), minden érdekli, ami ér­dekes, benne van úttörőőrsének minden kezdeményezésében, tantár­gyai közül néhányat • nem szeret, másokat imád. Ha nem kell tanul­ni, akkor rúgja a focit, a forra­dalmárokat jó embereknek tartja, mert jót akarnak mindenkinek, s a rossz emberek azok, akik háborút szeretnének, nem hiszi, hogy Ma­gyarországon lenne ilyen. Nem tud­ja, mi lesz majd, ha pályát választ, s büszke arra, hogy könyvet nyert az őrsében — én egyedül kaptam könyvet! — a felszabadulás tiszte­letére rendezett vetélkedőn. Szívünk színe. Szín, amihez el- téphetetlenül tapad a történelem mil­liónyi erecskéje és sodró folyamai­nak ezre. Tudjuk, hogy valamikor kik és miért emelték először magas­ba a vörös zászlót? Talán nem is baj, ha ezt nem tudjuk. Azt azonban tudnunk kell, hogy voltak, vannak és lesznek, akik mindig a magasba emelték és eme­lik a forradalom vörös zászlaját. Volt miért a magasba emelniük. Van miért tartaniuk. Lesz miért magasan lengetniük. MÉSZÁROS OTTO Plakát és történelem Plakátok hirdetik az ünnepeket. Lendületes, színes acéltraverzhez ha­sonló, az ég kékjébe olvadó betűk: Éljen Május 1. Mindez a jelen. De amíg a falragaszok a dolgozók ma­jálisának megszokott kísérőivé vál­tak. sók esztendő telt el. Európában mindössze London la­kói ünnepelték dekorációval — Walter Crane alkotásaival — az 1890-es május elsejét. Egy észtén­MÁJUSI. Bíró Mihály plakátja (1919. má­jus 1.) dő múlva ugyancsak az angol fő­városban röplapok és plakátok kö­szöntik a munkásfelvonulást és a párizsi kommün 20. évfordulóját. Hamarosan a francia főváros ház­falain is cselekvésre, összefogásra buzdítanak a falragaszok. Magyarországon egyelőre várni kell a megjelenésükre: Az első ilyen rajzos melléklettel 1898-ban jelentkezik a Népszava. A mai szem­mel naivnak tűnő - grafikán a paro- lázó földműves és kovács mögött felkelő nap az új idők hajnalát hir­deti. A következő esztendőben a bőr,kötényes, jakobinus-sapkás. női figut’a mellett a felirat: Védelmet. a munkának, jogot a népnek.' 1912- ben talán a legmerészebb ötlet va­lósul meg a nyomdában: az inga­tag trónusból kiesni készülő király az Osztrák—Magyar Monarchia vég­napjait sejteti. Nemzetközi jelképpé vált Az első igazi politikai tartalmú magyar plakátot a Népszava rek­lámjaként Bíró Mihály tervezi 1911- ben. EZ a rajz évtizedeken át önál­ló életet él. A figura a Tanácsköz­társaság idején május elsejét kö­szönti. De sorsa ezt megelőzően tör­téneti érdekesség: a kalapáccsal le­sújtani készülő férfi láttán a szem­lélődő önkéntelenül a forradalomra gondol. Bíró plakátja példa: hogyan lesz jelképpé egy műalkotás, motí­vumai hogyan fejeznek ki politikai gondolatot. A hatalmas izomzat a munkáserőt, a szerszám a munkás­fegyvert, a mozdulat a forradalmi- ságot, a vörös szín a felkelők és lázadók vérét, az ügyért meghalni készek elszántságát jelképezi. A Népszava-plakát 1911-től a Ta­nácsköztársaság leveréséig az újság propagandaeszköze marad. A reak­ció — felismerve a kép belső tar­talmát — emiatt is támadja a la­pot. Bíró válaszként vasláncos pus­kás, pisztolyos csendőröket rajzol a munkások közé. A meztelen testet leszorító bilincsek ellenére a vörös ember mozdulata változatlan: a ka­lapács ütni készül. Első szabad május elsejei plaká­*t&»» tunk főalakja nemzetközi jelképpé válik. 1922-ben egy kínai sztrájk­brosúrán tűnik fel. Bíró Mihály — aki a fehérterror elől menekült el hazájából — Bécsben találkozik a kínai munkásküldöttséggel. Az 1930- as években Olaszországban antifa­siszta röpiratokon és falragaszokon látható a kalapácsos ember. 1965- ben John Berger angol marxista művészettörténeti könyvének cím­lapjáról sújt az olvasó felé. 1970-ben viszont egy anarchista olasz szerve­zet plakátjáról fenyegeti a világot A vörös férfi a magyar munkás- mozgalomból sem tűnik el. A har­mincas évek egyik május elsejei, munkásegységet propagáló, rajzos kommunista röpiratón a tüntetők soraiban látni. Később az 1945-ös választás szociáldemokrata párti jel­képeként tér vissza történelmünk­be. Az MKP és a szociáldemokrata párt 1948-as egyesülése után egy ideig nem látható, 1959-ben támad fel Raszter Károly Tanácsköztársa­ságra emlékeztető rézkarcában. • Bennük a mozgósító erő Ugorjunk vissza néhány évtize­det. 1919-ben Bíró Mihály és mű­vésztársai öltöztetik díszbe Buda­pestet május első napján. Az el­következendő 25 esztendőben a pla­kát mozgósító szerepét más veszi át. A szociáldemokraták a Népsza- va-melléklet immár önálló sajtó­termékként való kiadásában kö­szöntik május elsejét. Bíró Mihály, Szőnyi István és a többi grafikus képekben, Várnai, Zseni, Juhász Gyula, Keszthelyi Zoltán versek­ben megfogalmazott igazságát száz­ezrek nézik és olvassák. Az illegá­lis kommunista párt képzőművészei rajzos röplapokat terveznek. Bán Béla, Fenyő A. Endre, Goldman György, Háy László és Sugár Andor művei a munkásság propaganda- fegyvereivé válnak. A grafikusok már nemcsak az izmos felsőtestű, erőtől duzzadó munkások alakját rajzolják meg, egyre gyakrabban ábrázolnak könyvet olvasó, gondol­kodó, a jövőnek tanuló kétkezi dol­gozókat. A Horthy-korszak fasiszta, háborút reklámozó grafikáival el- - lentétben az 1919-től 1945-ig terje­dő időszak illegális röpcédulái, gúnyrajzai, ha formailag nem is pla­kátok (képi elemekkel és rövid jel­mondattal, vagy tisztán szöveges megoldással egy oldalra nyomtatott, figyelemfelkeltő propagandaeszkö­zök), mégis házfalakra, palánkokra ragasztva mozgósító erejűek. Aktuális mondanivaló A felszabadulás utáni első május elsején két plakát jelenik meg. Az egyik egyszerű kiáltvány. A másik szép grafika a szabad május elsejét köszöntő felirattal. A következő esztendőkben az új­jáépítés, a földosztás, a béke és az elért eredmények megvédése, a munkás-paraszt szövetség megterem­tése, azaz a kor alapvető politikai teendői jelennek meg a május 1-i plakátokon. Konecsni György 1968- ban földgömbből alakítja ki az egymást szorító két kezet, így hang­súlyozva május elseje nemzetközi­ségét. Szilvásy Nándor 1973-as al­kotásának egyes számja piros-fehér- zöld1 színcsóvából formálódva, az ünnep nemzeti jellegét domborítja ki. Aktuális politikai mondanivaló­juk, formanyelvük szinte évről évre változott, de alapvető tartalmuk egy évszázad óta változatlan. HORVÁTH KÁLMÁN Ezen a gépen készült a kalapácsos ember plakátja

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom