Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-05 / 103. szám
1980. MÁJUS 5., HÉTFŐ Szovjet Kultúra Háza Megemlékezések A Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem 35. évfordulójára emlékező kerek- asztal-besaélgetések, a Varsói Szerződés negyedszázados jubileumát köszöntő rendezvények, az 1980. évi olimpia országát bemutató sorozatok emelkednek ki a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának májusi programjából. „Huszonöt éves a Varsói Szerződés” címmel hangzik el előadás a szocialista országok katonai szervezetéről május 5-én, s a jelentős évforduló alkalmából „Az európai együttműködés nevében” címmel könyvkiállítás is nyílik. A világ, első szocialista államának megteremtőjéről és vezetőjéről, Leninről, valamint elméletének hatásáról doku- mentumfilm-vetítássel kísért előadáson emlékeznek meg a hónap első keddjén. KÖNYVTÁRAINK FEJLŐDÉSE A település dolgozószobája „Mindent tőle kaptam, amiről később azt hittem, hogy magam szereztem meg’’ — Kárpáti Aurél szavait Szabó Alfréd, a Cegléd városi Tanács művelődésügyi osztályának vezetője, mint az útnak indító tájhoz való kötődés bizonyítékát idézte a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Pest megyei Szervezetének néhány nappal ezelőtt Cegléden tartott tanácskozásán. Az alkalom azonban szinte ösztönöz bennünket arra, hogy a kijelentést a könyvre, a könyvtárra is vonatkoztassuk. Hiszen a tudás — különösen a XX. század második felében — elképzelhetetlen nélkülük. Három szakasz Ugyanígy elképzelhetetlen a tudás megszerzése, az információk átadása jól képzett, TV-FIGYELÓ Vác. Igazi májust jelző verőfényben és az ennek megfelelő hangulatban telepedtek oda a kamerák meg a mikrofonok elé a Magyar Hajó- és Darugyár váci üzemének munkásai. akik — mint láthattuk, hallhattuk — lakástulajdonosokká váltak a közelmúltban. Nehezen kivárt otthonaik nem akármilyenek: különössé teszi őket mind tető alá kerülésük története, mind pedig az a minőség, amilyen széppé és jóvá elkészítették az átlagosnál sokkalta gondosabban munkálkodó kezek. Ahogyan a közös gyepre kitelepedett lakóközösség tagjai sorban elmondották, előbb bennük is a késztetés született meg, hogy csak valamiképp elkerülni abból a szorongató albérletből, abból a jaj de szűk közös lakásból. A jól kiérdemelt szerencse akkor szegődött melléjük, amikor kiderült, hogy munkaadójuk, készséggel támogat minden otthonteremtő vállalkozást: az építkezés teljes összegének húsz százalékára kölcsönt ad, s ezzel együtt szintén rendelkezésre bocsát minden, a falak felhúzásához, a gerendák rakosgatásához szükséges masinát. Másodszor pedig akkor, amikor egy többé-kevésbé közművesített telek is adódott, ahol megalapozódhattak azok a háromszobás, garázsos lakások. A fő-fő szerencse persze az volt, hogy ezekbe a bátorsá- gos kompániákba rendre olyan ifjú emberek tömörültek, akik az anyagbeszerzés kálváriáját éppen úgy vállalták, mint azt, hogy akár egy motorkerékpár lámpájának a fényében éjszakákig betonozzanak. Mert nem kis részt így — e csúnyácska, de találó szóval mondva —, házilagos kivitelben cseperedtek fel azok a testvéries hangulatban egymáshoz támaszkodó traktusok. Mint hallhattuk, bizony 80—100 ezer forinttal kerültek így kevesebbe, mintha amúgy, kulcsra készen rendelték volna meg őket. A két ütemben lezajlott akció során azonban nem csak holmi szerszámok forgatása fakasztott panaszt, hanem egy pénzügyi megkötés is. Nevezetesen az, hogy az OTP csak akkor szerződik, ha már — úgymond — a maga kölcsönét garantálta a gyár. A gyár azonban nem tud mindig naprakészen garantálni, hisz’ egyéb célokra is le-lekötődnek az illetékes forintok. Az lenne tehát a jó — fogalmazódott meg a szerkesztő-riporter, Kovalik Károly által is támogatott kérés — ha már az építkezők 10 százaléknyi induló összesének befizetése után meg lehetne kötni a takarékpénztári szerződést. így sokkalta sebesebben haladna a keményen megszolgált, a sok-sok kedves kis utód kényelmét is szolgáló szobák, konyhák lakhatóvá tétele. Krimi. Igaz, már nem any- nyira fehér holló a magyar krimi mint hajdan, de azért csak-csak felkapja a fejét a néző. ha híre jön: ismét lerögzítődött egy hazai illetőségű bűnügyi történet. Újabban a legendás nyomozó, Mág Bertalan írásai szolgálnak az efféle munkákhoz alapul. Ezek egyike A kiskirály elevenedett meg pénteken este — hogy is mondjuk? — nem éppen úgy, hogy az átíró és rendező, Bácskai Lauró István csillagos ötöst érdemelne. Kétség ugyanis aligha férhetett ahhoz, hogy azt az igencsak kapatos tanácstitkárt a szintén bőven bekortyolt Hamar tette el láb alól. Hasonlóképpen nem képezhette vita tárgyát, miszerint ez a vétkesség — egy év, két év, több esztendő — kiderül. A nézői reményeket csupán az táplálhatta, ha így tippeltünk: ebben az eleve kézenfekvő visszakövetkeztetésben lesz néhány olyan csavarintás, amely meglep, látszólag tévútra terel; magyarán, meggondolkodtat. Ilyesminek — sajna — nem sok jelét nyugtázhattuk. Még az az ősi familiáris gyűlölködés sem igen mondható valami haj, de erős motívumnak, amely előbb két pucér test hempergésében, majd immár akasztott halottként való megjelenésében nyilvánult meg. (Csak a zárójel kettős védelme alatt elsuttogva: bizony, bizony nagy giccs volt ez a javából...) lelkesen dolgozó, ismereteiket folyamatosan bővítő könyvtárosok nélkül is. Nos, a könyvtárosok egyesületének rendezvényei a továbbképzés céljait is szolgálják. A Pest megyei szervezet közel háromszáz tanácsi, szakszervezeti, iskolai könyvtárost és levéltárost tömörít: tagjai évente három alkalommal (közülük egyszer ta- pasztalatcsere-úton) találkoznak. A legutóbb, a ceglédi tanács dísztermében rendezett tanácskozáson két előadást hallgattak meg a jelen és a közelmúlt magyar könyvtárügyéről. Napjainkban, az új információs rendszerek korában a könyv, a könyvtár világszerte reneszánszát éli — mondotta bevezetőül Futala Tibor, az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgató-helyettese, aki a magyar könyvtárügy felszabadulás utáni fejlődésének fő vonásairól és jövőjének várható alakulásáról beszélt. — A mai magyar fejlődés alapvetően három szakaszra osztható. Az első a felszabadulástól 1955-ig tartott, a második az ötvenes évek második felét és a következő évtizedet foglalja magában, a harmadik 1970-től napjainkig tart. Együttműködés Az idősebbek saját tapasztalataikból, a fiatalok talán hallomásból ismerik az 1945. előtt egymástól elszigetelten dolgozó, rosszul felszerelt, el- ayult állományú könyvtárakat. A felszabadulás utáni időszak első fejlődési szakaszában kialakult a közművelődési és a szakkönyvtári hálózat, megváltozott a könyvtárosképzés. 1956-ban törvényerejű rendelet segítette a könyvtárügyet, a következő években megerősödtek, szinte teljessé váltak a különböző könyvtári hálózatok, egyre fontosabb lett a szolgáltatás minősége. Ma már nem egy kis falusi könyvtárat is a település dolgozószobájának nevezhetünk, hiszen megtalálhatók itt a legfontosabb kézikönyvek, a könyvtárközi kölcsönzés segítségével pedig elvileg bármilyen műhöz hozzájuthat az olvasó. A tíz évvel ezelőtt rendezett III. Országos Könyvtárügyi Konferencia után szükségessé vált az intézmények funkció szerinti jobb differenciálása, éppen az eredményes munka érdekében. A különböző könyvtári hálózatok együttműködése, a modern technika megjelenése a szakkönyvtári tájékoztatásban, további lendületet adott a szocialista magyar könyvtárügy fejlődésének, az intézmények közművelődési, illetve szakmai tájékoztató szerepe növekedésének. Ez a több mint- három évtizedes folyamat persze — állapította meg Futala Tibor — elképzelhetetlen lenne olyan elméleti és gyakorlati szakemberek, kultúr- politikusok nélkül, mint amilyenek a felszabadulás utáni magyar könyvtári hálózatok megszületésénél bábáskodtak. Az előbbiek közül elsősorban a Szabó Ervin tanain nevelkedett Dienes Lászlót, Kőhalmi Bélát, Sebestyén Gézát, Sallai Istvánt kell megemlítenünk, a gyakorlati könyvtárszervezők közül Barabás Rezsőt, Szekeres Pált, s természetesen igen fontos volt Révai József, Darvas József megértése, támogatása. Sallai Istvánról, a magyar könyvtárügy kiemelkedő személyiségéről külön előadás is elhangzott a tanácskozáson. Dr. Katsányi Sándor, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ osztályvezetője, aki Sallai Istvánnak közeli munkatársa volt, a teljes életpálya, a sokoldalú személyiség bemutatására törekedett — s arra, hogy a könyvtártudós munkásságának időszerűségére is felhívja a figyelmet. A jövő feladatai És mi lesz ezután? Hogyan fejlődnek tovább a magyar könyvtárak? Erről is szó esett a rendezvényen. Az Országos Könyvtárügyi Tanács kidolgozta a következő évek irányelveit, amelyek között szerepel, hogy további integrációra, ellátó rendszerek létrejöttére van szükség. Hogy az ellátás tovább javuljon, az erőteljes gépesítés mellett a tanácsi, iskolai és szakszervezeti könyvtárak, valamint a munkahelyi közművelődési és vállalati szakkönyvtárak jobb együttműködésére van szükség. P. Szabó Ernő HETI FILMJEGYZET Veszélyes játékok Jelenet a veszélyes játékok című magyar—NDK koprodukclős filmbűi Magyar—NDK koprodukcióban készült ez az új — ifjúsági — film, Fejér Tamás rendezésében. (A forgatókönyvet Rolf Richter és Janikovsz- ky Éva írta.) A film alapjául Balázs Béla egy 1938-ban oroszul megjelent könyve, a Henrik elkezdi a harcot című (nálunk alig ismert) ifjúsági regény szolgált. Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert a néző talán másképp fogadja a filmet, ha a „háttérről’’ is tud valamit. A „háttér” ugyanis a Veszélyes játékokban igen fontos. Ráadásul többszörös is ez a háttér. Az első s leglényegesebb, hogy a könyvet Balázs Béla a moszkvai emigrációban írta, de az élményanyag részben még eredeti, azaz Balázs Béla németországi emigrációja idejéből való. A Henrik elkezdi a harcot tulajdonképpen azt a fázist rögzíti, amikor a nácizmus már rendkívül erős, már ránehezedett a német nép életére, de a progresszív erők még működnek, még van erejük, lehetőségük szembeszállni a náeikkaL A könyv hőse egy kisfiú, Henrik, megmarad a film főhősének is, de megváltozik a neve: itt már Péterként ismerjük meg. Ez lényegtelen változtatás; lényegesebb az, hogy a regény árnyaltabb figurája leegyszerűsödik, s a „háttér” — a másik háttér, a kibontakozó nácizmus — is szürkébb, séma- tikusabb lesz. A film cselekménye így a különböző, izgalmas fordulatok ellenére sem igazán érdekes, legtöbbjük előre kiszámítható, s eléggé körülményesen is bonyolított. Ami a leginkább rokonszenves a filmben, az a Péter és a kutyája történetének az ábrázolása. A cselekménynek ez a vonala túlnő a puszta történéseken, s itt jelenik meg a film igazi mondanivalója is: a nácizmus megfélemlítheti az embereket, a kisgyerekeket is, de végső soron nem képes kicserélni az érzelmeket, az emberi gondolatokat, vagy legalábbis mindig lesznek, akiknél az „agymosás” nem vezet majd eredményre. S ha ezek még gyerekek, akkor remélhető, hogy a náci métely felnőtt korukban sem fog hatni rájuk. A nagy álom A nagy álom a félig béna, öreg — és dúsgazdag — tábornoké, Sternwoodé: azt gondolja, hogy két lánya, Charlotte és Camilla, feddhetetlen erkölcsű, igazi angol arisztokrata teremtés. Ezért is fél, hogy az ő halála után esetleg kiforgatják őket a hatalmas örökségből. Felfogadja OPERAI ESTEK Bánk bán Felújítás az Erkel Színházban nincs igazi Bánk bánja. Ha a figura dramaturgiai körvonalai halványak, az énekes egyénisége súlyával markánsabb alakot formálhat. Horváth Bálinttól ezt nem kapjuk meg. Sem hangban —felső^ regisztere el vékonyodik, erőtlenné válik —, sem játékban — merev és sematikus, amit nyújt — nem az a Bánk ő, aki a mű központi hőse lehetne. Ellenfele, Gertrudis is egysíkú, kevés színű az egyébként hatalmas volumenű hanggal rendelkező Kasza Katalin megformálásában. Pitti Katalin Melindája a figura esendőségét, kiszolgáltatottságát jobban kidomborítja, mint lírai és tragikus vonásait. Berkes János Ottója túlságosan jelentéktelen figura. Vághelyi Gábor Biberachjából a kétféle hazárdírozás veszélyessége (és önveszélyessége) hiányzik. Bande Zsolt II. Endre kis szerepében korrekt és jelentőségteljes. AZ ELŐADÁS két legjobb teljesítménye Miller Lajosé és Melis Györgyé. Millerre — eléggé meglepő módon — Ti- borcot bízták. A szerep egyáltalán nem az ő világa —, de mivel kitűnő énekes és színész, igen jól megoldja. Kettőse Bánkkal az előadás kevés felfénylő pillanata közé tartozik. Melis pedig ideális Petur, hangban, megjelenésben, játékban egyaránt. Ha az egész előadás fel tudott volna futni arra a hőfokra, amelyen ő megformálta Peturt, talán a hiányosságok sem t intek volna oly erősen a szemünkbe. (Mi tagadás, a fel- izzítás bizony a Kórodi András vezényelte zenekarból is hiányzott...) Takács István hát az éppen ráérő magándetektívet, Philip Marlowe-t, hogy járjon utána, ki küldözgeti azokat a zsaroló leveleket, melyek a tábornok szerint az örökséget veszik tulajdonképpen célba. Philip Marlowe — a név ismerős a krimik kedvelői előtt. Raymond Chandler könyveinek hőse ő, s magyarul is olvasható számtalan története. Az új film, A nagy álom, Chandler egyik legnépszerűbb regényéből készült (megjegyzendő: egyszer feldolgozták már; 1946-ban William Faulkner írta filmre, s akkor Humphrey Bogart volt Marlowe). Amerikai rendező, Michael Winner forgatta, de a színhelyet áttette Angliába, s magát Marlowe-t is „letelepítette” a szigetországban. A színészek is angolok. E klímaváltozás azzal járt, hogy Chandler kemény története kissé meglágyult, maga Marlowe is többet moralizál és humoralizál (ez azonban előnyére válik!), mint Amerikában tette. A történet viszont, melyben fokozatosan kiderül, hogy a tábornok lányai több fényév távolságra vannak attól, amit jólnévelt úrilánynak szoktak nevezni, nem egészen érthető okokból alaposan ösz- szekuszálódik. A néző elég nehezen tudja követni a figurák útját, csak erős koncentrálással képes megjegyezni, ki kicsoda, ki kivel milyen ösz- szefüggésben és kapcsolatban áll stb. Chandler világos, áttekinthető szerkesztésmódja alighanem a rendező-forgató- könyvíró Winner azon szándékának esett áldozatául, mely el akarta „mélyíteni” a könyvet. így viszont egy eléggé fordulatos, kétségtelenül kitűnő angol légkört árasztó, angolos fa-humorral megspékelt történetet kapunk, melyben csak egy valami nehéz: az eligazodás. A bonyolítás, a kavarás szükséges kelléke a kriminek — de itt nem erről van szó, ez a film egyszerűen kusza. (És a hatvanas éveiben járó Robert Mitchum sem az igazi Marlowe.) X. L NEMZETI OPERÁNK állandó műsoron tartása szinte erkölcsi kötelesség. Az előadások azonban — ez elkerülhetetlen — lassacskán megkopnak, színeik elfakulnak, a produkció elfárad, kifullad. A természetes elhasználódás ellen jó szer a felújítás; új szereplők, új díszletek-jelmezek, új rendezés, esetleg, új karmester felfrissíthetik a művet, új színeket ragyogtathat- nak fel benne, és ismét életképessé tehetik néhány évre (vagv. Operánk gyakorlatát figyelembe véve, akár néhány évtizedre is). Erkel műve azonban azt a súlyos tehertételt is viseli, hogy a közönség java része szinte kívülről ismeri. Ez nagyon megnehezíti a művészek dolgát, mert valósággal kétszeres vizsgatételre szólítja őket: egyszer „vizsgázni” kell magából a műből, s egyszer abból a tradícióból, ami hozzá fűződik. Mit lehet ilyenkor tenni? Kettőt. Vagy meg kell keresni tradíció és friss látásmód egészséges arányát, vagy meg kell hagyni a tradíciót. (Lenne egy harmadik lehetőség is: szakítás a tradíciókkal, s merőben új, friss szemmel nézni a művet —, de ez egy kétszeres — Katona és Erkel révén — klasszikus mű esetében túlságosan nagy merészségnek tűnik...) A felújítás most megkísérli a hagyományőrzés és a leporolás műveletének egyszerre történő végrehajtását. Az eredmény felemás. A RENDEZŐ, Vámos László m. V., abból indult ki, hogy a Bánk bán nemzeti operánk ugyan, de elsősorban mégis zenedráma, drámai karakterekkel, drámai szituációkkal, drámai, sőt tragikus végkifejlettel. Megpróbálta hát végigvinni az előadásban a drámát, a drámai konfliktusokat. Ekkor azonban kiderült, hogy a librettó — Eg- ressy Béni munkája — az 1940-es Nádasdy—Rékai— Oláh-féle átfésülés dacára sem ad elegendő fogódzót ehhez a koncepcióhoz. A darabban óriási dramaturgiai lukak vannak. Az I. felvonásban remekül beexponált Petur például egyszerűen eltűnik a későbbiekben. Bánk nem csap ösz- sze a békétlenekkel a Katona- féle drámában oly emlékezetes vitában. Gertrudis és Bánk végzetes találkozója lélektanilag nem kellően motivált. A Melinda és kisfia halálát megjelenítő Tisza-parti jelenet szintén igen gyengén áll pszichológiailag. Nagyon vázlatos a zárójelenet, Gertrudis temetésének felépítése. És végül: maga Bánk is inkább csak néhánv szép áriájával van jelen, semmint egyénisége, személyisége és — s ez a legfőbb — igaza súlyával. E sok hiányosság most mind Vámos ellen dolgozott. Legyőzni nem nagyon tudta őket, így kénytelen volt megkerülni a fogyatékosságokat. Ezért csúszik át néha fölösleges látványosságokba (például a II. felvonásban Melinda és Tiborc „kivonulása” a teremből, vagy az I. felvonás fináléjának kvartettjében a túlzottan széttagolt mozgások). De ez hoz néhány szép mozzanatot is: épp az I. felvonás fináléjának kettős kórusát látványosan mozgató megoldása, vagy a zárókép komor gyásztónusa. Mindezek azonban nem feledtetik, hogy a mű inkább csak számok — áriák, duettek, kórusok stb. füzére, semmint kerek, kompakt zenedráma. Ez nem Erkel hibája; ő igazán kitűnően oldotta meg a maga zeneszerzői feladatát. ÍGY AZTÄN most is úgy marad meg bennünk a Bánk bán, mint Petur bordalának, Bánk „Hazám, hazám...” áriájának, Bánk és Melinda Bánk és Tiborc kettősének, Melinda Tisza-parti jelenetének az operája. Az egész mű drámai igazsága, Bánk tragikus kettős kötődöttsége, a „meráni” vonal hazafias izzása „nem jön át” a rivaldán, még annyira sem, mint ameny- nyire a fentebb említett fogyatékosságok dacára átjöhetne. Közrejátszik ebben az is, hogy a felújításnak (legalábbis az első szereposztásban)
