Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-18 / 115. szám

SS» //> . xsuriaj) 1980. MÁJUS 18., VASÄRNAP Számozott Zsolmiy A Zsolnay Por­celángyár termé­kei világszerte is­mertek. A minő­ségre — a porce­lán, a fajansz és az eozinből ké­szült díszművekre — nagy gondot fordítanak, csak első osztályú áru hagyja el a gyá­rat. A jövőben a kézzel festett eozin-termékeket számozni fogják, s minden termék kis bizonyítványt is kap majd. Hadas János felvétele Tanító leszek magam is... AZ ELSŐ BALLAGÁS A ZSÁMBÉKI FŐISKOLAI TAGOZATON mányaikat. A többiek ered­ménye évről évre javult, s már az első — a diplomába is beszámító — jegyek is meg­vannak. A vizsgatanítások át­laga 4-es, a szakdolgozatoké jeles. Az igazi erőpróba, az ál­lamvizsga perce még hátra van. Szalag a lobogón Simon Péter az első és má­sodévesek nevében búcsúzik: talán utoljára vagyunk együtt veletek, az iskola úttörőivel... A harmadévesek szószólója Balázs Attila ezt mondja: fő­iskolásnak lenni, mi megszű­nünk — tanulni azonban nem... Végül — a másodévesek bú­csúműsora után még egy ese­mény: Nagy Zoltán harmad­éves átadja a főiskola zászla­ját Sándorfi László másod­évesnek. Rövid a kérés: Őriz­zétek becsülettel! És a zászlóra Kneitner Er­zsébet felköti az első szalagot, rajta ez áll: 1977—1980. Első végzős évfolyam. És még 61 név. Rövidesen osztálynaplók­ban, dolgozatfüzétékbén, ellen­őrző könyvecskékben olvas­hatók. V. G. P. Különös, meghitt percek azok, amikor búcsúzik az em­ber. Mint például, ha ballag. Az alma matertől való bú­csú kiváltképp megható akkor, ha az iskola életében az első. Az Esztergomi Tanítóképző Főiskola zsámbéki tagozatán, az idén első ízben ballagtak a tanítójelöltek, akik három esz­tendeje kezdték itt tanulni a hivatás fortélyait. Esti lampionfények Hosszúra nyúlt az első bú­csú. Pénteken este lampionok­kal vonultak a végzős hallga­tók ä zsámbéki szovjet hősi emlékműhöz, ahol megkoszo­rúzták iskolájuk települése fel­szabadítóinak sírját. Azután vissza a főiskolára — egy kis dhlolásra — lampionfénynél. Végül — már az éjszaká­ba nyúlóan — szerenád a ta­nárok ablakainál. Másnap, szombaton szintén zsúfolt a program: 11 órakor ^jrbaáll a 61 harmadéves le­endő pedagógus, s a tagozat vezetőivel az élen elindul, hogy utószor találkozzék azokkal a gyerekekkel, akik nevelői szárnypróbálgatásaik első ta­núi, ,részesei voltak: a Petőfi úti általános iskola alsó tago­zatosai ők. Kisdobos egyenru­hában állnak sorfalat a kis tanító néniknek, bácsiknak, akik bizony elérzékenyülnek, amikor virággal, kedves sza­vakkal, verssel énekszóval kí­vánnak sikert nekik a gyere­kek, s a gyakorlatvezető pe­dagógusok. Az általános iskola igazgató- helyettese, Varga Mária mond­ja: Hadd köszöntsem a búcsú­zó harmadéveseket, kedves fiatal kartársaimat. Vecserka Enikő a végzősök nevében így köszön el: — Ugyanúgy izgultunk, ugyan­úgy feleltünk, mint a kis el­sőosztályosok. Pogácsa a tarisznyában Délután két órakor — a fő­iskolai pedagógusok, s a leen­dő tanítók közös ebédje után — az igazi ballagás követke­zett. Ahogy illik: orgona, jáz­min, nárcisz, tulipán öltöztette folyosók, termek, hatalmas szegfűcsokrok, vándorbot a vállon, rajta tarisznya, s ben­ne emlékeztetőül a pogácsa mellé az iskola fényképe. Halkan csendül a dal: ...Ez út hazámba visszavisz, tanító leszek magam is . A zsámbéki intézet udvarán a vendégek: jöttek a szülők, rokonok, barátok. Fényképe­zőgépek kattognak, hogy meg­örökítsék a pillanatot, amely ezúttal — ahogyan Hargitai Károly főigazgató-helyettes, a tagozat vezetője mondja — nemcsak az iskolától való bú­csúé, hanem egyben a diák­élettől való megválásé is. So­kan várták e percet. A főis­kolai oktatók, a hallgatók, a szülők, s a pedagógusokat ke­reső iskolák, községek. Elhangzik néhány figyelem­re méltó adat is: hetvenhár- man kezdtek itt tanulni há­rom esztendeje, s ma már bi­zonyos, az oktatói pálya mind­egyiküknek egy életre szóló választás volt. Néhányan már katedrára álltak, s levelező hallgatóként folytatták tanul­A NÉPÉRT. A NÉP BOLDOGULÁSÁÉRT Az alkotás felelősséggel jár ESTI BESZÉLGETÉS A SZENTENDREIEK BARÁTI KÖRÉBEN Szentendre országszerte ismert, neve összefonódott a képzőművészettel. Régen egy művésztelepe volt, s az alapozta meg hírnevét, ma kettő működik, s a város híre túljutott már az országhatárokon is. Múzeumaival, hagyományőrző lokálpatriótáival, intézményeivel — kulturális központ lett! A városnak ez a belső atmosz­férája nem maradt hatástalan: sokat beszélnek ma Szentendrén a művészetről, a tudományról, a kultúrá­ról, a közművelődésről. Szentendre Barátainak Kö­re, legutóbbi összejövetelére talán éppen ezért hívta meg dr. Kornidesz Mihályt, az MSZMP Központi Bizottságá­nak tagját, a KB tudományos, kulturális és közművelődési osztályának vezetőjét, hogy tőle, az egyik illetékes irányí­tótól kapjon tájékoztatást mű­velődéspolitikánk . időszerű kérdéseiről. A téma érdekessége, az elő­adó személye megtette a ma­gáét: a tanács díszterme zsú­folásig megtelt. Ott voltak a város művésztelepein élő al­kotók, a városban dolgozó pe­dagógusok, s más értelmisé­giek. A baráti kör összejöve­telére eljött dr. Csicsay Iván, a Pest megyei Tanács elnök­helyettese, Nagy Sándorné, az MSZMP Pest megyei Bizottsá­ga propaganda és művelődés- ügyi osztályának helyettes ve­zetője, Barcsay Jenő Kossuth- díjas festőművész, a baráti kör díszelnöke, Szakonyi Károly író, a kör elnöké, és a város társadalmi, politikai életének vezető egyéniségei. A házigaz­da tisztét ezúttal dr. Barát Endre, az MSZMP Szentendre városi Bizottságának első tit­kára töltötte be. Önismeret és művészet Aki figyelemmel kísérte' a párt XII. kongresszusát, az elhangzott beszámolókat, fel­szólalásokat, az óhatatlanul észrevette, hiszen azt hangsú­lyozták is, hogy a párt, az ed­dig jól bevált politikáját kí­vánja folytatni úgy, hogy az elavult módszereket elhagyja, s azok helyett korszerű, új módszereket alkalmaz. Ezek A magyarok szá­mára egyelőre kevéssé ismert, hogy május minden évben a mú­zeumok világnapja. A szakemberek kö­zül is kevesen tud­ják, hogy a Múzeumok Nemzetközi Tanácsá­nak (ICOMj moszkvai konferenciáján elfo­gadott határozat részben arra irányul, hogy a múzeumok még inkább igyekezzenek megfe­lelni a világszerte megnyilvánuló érdeklődés­nek, részben arra, hogy a különböző gyűjtőkö­rű intézmények még nyitottabbá váljanak a tömegek számára. Az, hogy ma még kevéssé tartjuk számon e napot, nem feltétlenül el­marasztalható. A hazánkban már hagyomá­nyosnak számító őszi múzeumi hónapot ugyanis például Nyugat-Európában — s gon­dolom, a világ számos országában — nem ismerik, s ott, ahol nélkülözik eZt a nálunk évről évre igen gazdag eseménysorozatot, ott valóban a múzeumok világnapja hivatott ezen intézmények és a közönség közelítésére, a közművelődési szerep erősítésére. Nem mintha itthon, vagy külföldön keve­sen járnának múzeumba. Prága, Krakkó, Moszkva, Leningrad vagy éppen München, Velence gyűjteményei igen sok érdeklődőt vonzanak, de tavasztól őszig nem üresek a szentendrei Kovács Margit-, a Barcsay-gyűj- temény, a Népművészetek Háza termei, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum tájegységeket, az egykori népi életmódot bemutató állandó kiállításai sem. Ugyanígy, ha nem is egye­düli hétvégi programot jelent, de egy vidéki kirándulás látnivalói között általában előkelő helyen szerepel a visegrádi Mátyás Király Múzeum, vagy éppen a zebegényi Szőnyi Emlékmúzeum, a galgamácsai, vagy a nagy- tarcsai falumúzeum megtekintése. Mindez bi­zonyítja, hogy a legtöbb emberből nem hiányzik a múltunk, történelmünk és az egyes tájegységek története, művészeti, nép­rajzi-népművészeti, vagy éppen természeti értékeink iránti érdeklődés. Ezt jelzik a statisztikák (ezekben a Kovács Margit-gyűjtemény tavaly igen előkelő he­lyet foglalt el: a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Galéria után országosan a harmadik volt a sorban), s jelzik a gyorsan cserél­hető vendégkönyvek. A múzeumok világnap­ján azonban nem árt elgondolkodnunk né­hány dolgon. Például azon: eléggé komple­xek-e, a látogatónak maradandó élményeket nyújtanak-e múzeumaink? Néhány éve volt szerencsém kétszer egy napot eltölteni a pá­rizsi Georges Pompidou Nemzeti Művészeti és Kulturális Központban, ahol egyformán Múzeumok világnapja . hatottak rám a mára már klasszikussá vált avantgárd alkotók, s a jóformán még is­meretlen művészek munkái, a könyvtár, a filmrepertoár gaz­dagsága, s a több év­százados házak között épített ultramodern in­tézmény előtt fellépő kardnyelők, amatőr zené­szek mutatványai. Ez a komplexitás persze, a világon egyedülálló, mégis nekünk is kon­centrálnunk kellene anyagi és szellemi erőin­ket, hogy múzeumaink tevékenysége sokol­dalú nevelő, ismeretterjesztő, egyéniséget gazdagító legyen. Például azzal is — ez a második dolog —, hogy az eddiginél több lehetőséget biztosít­sanak a látogatóknak az aktív ismeret- és élményszerzésre. Jelentős a tárlatvezetés, az előadás, de nem elég. Azt hiszem, sok mú­zeumnéző egyszerűen nem érzékeli, * milyen hatalmas szellemi, emocionális teljesítmény van egy-egy kitűnő kép, vagy szobor meg­alkotása mögött. így fordulhat elő, hogy a turista, aki Czóbel-, Barcsay-művet, tiszán­túli parasztházat, fa haranglábat néz meg délelőtt — este a trafikban vásárolt bizsut, értéktelen giccset visz haza. Ha a munkabe­mutatókon, a fiataloknak szervezett foglal­kozásokon kívül, a felnőttek is árnyalt ké­pet kaphatnának egy-egy mű születéséről, ez minden bizonnyal ritkábban fordulna elő. ég azokról szeretnék szólni, akik szin­te saját erőből, szinte társadalmi se­gítség nélkül szerveztek múzeumot. Mártonná Homok Erzsébetről, Van- lcóné Dudás Juliról, a zsámboki Lapu Ist- vánnéról, a solymáriakról, a dunabogdá- nyiakról, az isaszegiekről (és folytathatnám tovább). Igaz, az egy-egy tájegység múltját bemutató gyűjtemények, falumúzeumok nem vetekedhetnek látványosságban a fővárosi, vagy a szentendrei múzeumokkal, létük — szervezőik önzetlen munkája — mégis rend­kívül fontos. A kis közösséghez való tarto­zással érezhetjük magunkénak a nagyobb közösséget, a magyar társadalmat, a szocia­lista világrendszert — s hogy valóban ma­gunkénak érezzük, akár a kis közösséget, ah­hoz elengedhetetlen saját múltunk ismerete. Mindezt elmondhattam volna az őszi mú­zeumi hónap alkalmából is. Mégsem árt, ha egy újabb lehetőség is kínálkozik a meditá­cióra. Természetesen alapvetően a tárgy fon­tos, amely azonban a múzeum és a mai kö­zönség élő kapcsolata nélkül nem válik szel­lemi hatóerővé, hanem valóban holt tárgy marad. P. Sz. E. M közé tartozik a valóságfeltá­ró, a nemzeti, a társadalmi és az egyéni önismeretet megvalósító művészet is. De a nemzet, a társadalom ezer­színű, hiszen egyedekből áll, ezért is tulajdonított a kong­resszus nagy jelentőséget az emberi egyéniségnek, az em­beri tulajdonságoknak. És itt jelentkezik a művészet előbb említett valóságfeltáró, önis­meretet elősegítő szerepe — de felelőssége is! — hangsú­lyozta nyomatékkai dr. Korni­desz Mihály. A párt, a művészi munka szabadsága mellett tör lánd­zsát, de a hazáját szerető, a párt politikáját ismerő, s azt magáévá tevő alkotó művé­szeknek ez korlátlan lehetősé­get ad, s ugyanakkor felelős­séget is jelent, vagyis ahogy az előadó fogalmazta meg: — o helyes álláspont az, hogy érted, s nem ellened harco­lok. Irodalmi folyóirataink már sokszor közöltek Nyugaton élő magyar költők verseiből összeállításokat. Mindazok a Nyugaton élő magyar írók, költők, akik de facto és de jure is elismerik hazánkat, helyet kaphatnak irodalmi fo­lyóiratainkban. Tudomány és valóság A kongresszus a fő hang­súlyt a gazdasági helyzetünk­re helyezte, de az is egyér­telmű, hogy a kultúra, a mű­veltség minél szélesebb körű elterjesztéséhez a feltételeket csak a szilárd gazdasági élet­ből lehet meríteni. Tehát a kultúra, a tudomány köl­csönhatásban van. A mai fejlődés, a technikai forradalom, s a helyzetből tá­madó igények reflektorfénybe állították a tudományos mun­kát, a tudomány helyzetét. Az ugyanis elősegítette, s a Jö­vőben még jobban elő kell hogy segítse gazdasági, tech­nikai életünk előrelépését. Meg kell teremteni, ki kell alakítani a jó kapcsolatot a kutatás és a gyakorlat között. Tehát azokat a tudományos kutatásokat kell erősíteni, se­gíteni, amelyek a mai valósá­got kívánják feltárni. Ez az :gény pedig egyformán irá­nyul a művészeti és a tudo­mányos életre. Mindkét rész­nek, a maga sajátos, változa­tos és sokszínű eszközeivel harcolnia kell az egyéni és a társadalmi közérzet alakítá­sáért. Vagyis sem a művészet, sem a tudomány nem lehet öncélú. Ebben az országban minden a népért, a nép bol­dogulásáért kell, hogy történ­jen. Ezt elősegíteni, elsőren­dű kötelessége művészetnek es a tudománynak is! Segíteni a tehetséget Az előadást követő beszél­getés során kikristályosodtak azok a kérdések, amelyekre a jelenlevők választ kérték és kaptak. •Az országban és a Szent­endrén élő művészek is tud­ják, soha nem kapott a mű­vészet olyan magas fokú er­kölcsi és anyagi elismerést, mint ma, a szocializmust épí­tő Magyarországon. Csak egy példa: tíz évvel ezelőtt épült fel a városban a második mű­vésztelep, otthont, s alkotási lehetőséget nyújtva sokuknak. Ám az ország gazdasági hely­zete meghatározza, s befolyá­solja művészi és tudományos életünket is. A szilárd gaz­dasági helyzet lehet csak az alapja a virágzó művészeti, az eredményes kutató-tudo­mányos életnek. Mindkét te­rületet továbbra is támogatni kell, de nagyobb lehetőséget, hathatósabb segítséget kell nyújtani a kiemelkedő tehet­ségeknek. Vagyis jobban kell értékelni a jó munkát a gaz­dasági, de a művészeti, tudo­mányos életben is. Karácsonyi István TV-FIGYELÓ Siker. Nem kell ám sem­miféle villogtatás, elektronikus bűvészmutatvány ahhoz, hogy a néző figyelme jó hetven per­cen át a képernyőhöz biiin- cselődjön. Sőt, még az sem kell, hogy a szem elé kerülő figurák gyors ütemben vált­sák egymást. Elegendő bizony két ember is ahhoz, hogy tág­ra meredt tekintettel üljünk és csak lessük, hogyan követik egymást azok a minden krimi­szövegnél érdekesebb, tépelő- désük miatt pedig minden gondolkodó ember számára ta­nulságos szavak. Aligha kell jelezni: Vitray Tamás új sorozatának, a Si­kernek legutóbbi, pénteken este látott adásáról van szó, amelyben az említett páros föl­tűnt. Mit mondjunk? Nagyon ritka az efféle — pláne a leg­nagyobb nyilvánosság előtt le­zajló — találkozás! Akik vé­gigfigyelték ezt a jól megnyúlt egy órát, azok tudhatják, hogy egyrészt Kovács Ádám ürömi kisiparost invitálták a stúdió­ba, aki többszörös feltaláló, számos újdonság (a lapos té­véképernyő, a DNS, azaz a sejtmagban található nuklein- sav mechanizmusának leolva­sását megoldó műszer) alko­tója; másrészt pedig azt a Papp László nevű mérnököt, aki szintén kiötlőit egy respi- rátor elnevezésű lélegeztető masinát, de aki — lévén ez előbbinél kevésbé küzdő alkat — a maga szerkezetének elter­jesztését már nem tudta ki­harcolni. (Mellesleg és dicsé- rőleg szólva: a Papp-féle élet­mentő alkalmatosság első da­rabjainak elkészítésére is itt, Pest megyében, Nagymaroson akadtak vállalkozók.) Minden különösebb sarkí- tás, feszültségteremtés nélkül, a tények, az események ta­pintatos tudomásulvételévei vált igazán nagy hatásúví Kovács Ádám és Papp Lászlc randevúja. Ebben a lehető legméltányosabb keretben vol­tak képesek igazán kirajzo­lódni az oly elütő karakterek. Hanem azt azért igen jól ten nék a Szabadság tériek, ha i szóba hozott eszközök és be­rendezések további sorsáról ií tudósítanának. Pár-beszéd. Lehet-e a hét köznapok látszólag egyhangí egymásutánjából érdekfeszítő-, kovácsolni? Vagy csak a rit­kaságszámba menő képsorok, olykor-olykor látható esemé­nyek csigázzák fel a nézők ér­deklődését? Kétségkívül nem ezek voltak a fő kérdések s televízió csütörtök este sugár­zott Pár-beszéd című műso­rában, melynek ezúttal, a Pesi megyei gombai Fáy Andrái Termelőszövetkezet elnöke Szászik Károly volt a fősze­replője. Ám óhatatlanul fel­vetődtek ezek a kérdések is s tv-nézőkben. Mert a gazda­ság ifjú vezetője pátosz nél­kül vallott a hétköznapok ap- róbb-nagyobb küzdelmeiről. Arról, miként sikerült a haj­dan veszteséges gazdálkodást nyereségessé tenni. Feltárult a tsz-elnök szavai nyomán a gazdaság, s a fiatal szakem­ber élete. S a szavak, a pár­beszédek természetességéből, közvetlenségéből mélyebb tar­talom bontakozott ki (becsü­letes küzdelem a hétköznapok problémáival, emberien, nagy akarással), mely állandóan éb­ren tartotta a műsort figyelők érdeklődését. Ehhez azonban, olyan egyéniségű emberre is szükség volt, mint a rokon­szenves tsz-elnök, Szászik Ká­roly. Akácz László A harmadévet végzett hallgatók első tanítványaik sorfala között ballagtak. Halmágyi Péter felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom