Pest Megyi Hírlap, 1980. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

PEST

MEGYEI

vuAg proiet Arjai, egyes üueteki

AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA

XXIV. ÉVFOLYAM, 101. SZÄM Ára 1.60 forint 1980. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK

M

ennyi arca lehet — s van Is — annak, akit ünnepi szónoklat és vers köszönt, festmény, szobor örökít meg, akiért és aki által mozdul minden. Mennyi arca lehet? Arcok, hamvasan fiatalok és időtől barázdáltak, mosolygósak és komorak, vonások kiismerhetetlen erdejét hordozóik s olyanok, amelyekről leolvasható a tegnap és a holnap. Ezek az arcok olvadnak össze döntő erővé a politikában, ezek indokolnak határozatokat hosszú távra és gyors intézkedéseket, ezek az arcok válnak külön egy-egy munkahelyen, amikor ott azt mondják — ha mondják —, ki tett többet,- s ki kevesebbet.

Elkoptatott lenne a kifejezés, dolgozó ember, ám újra meg újra megtölti tartatommal az élet, a munka, azosz- tályok és rétegek szüntelen mozgása — belső és egymás közötti mobilitása, ahogyan ezt a tudós szociológia nyilvántartja —, az a folyamatos társadalmi-gazdasági változás, amelynek eredményeként a ma dolgozó embere nem azonosítható a tegnapival, s még kevésbé a tegnapelőttivel. S valóban nem azonosítható! A megye termelő- ágazataiban a fizikai foglalkozásúak között a legutóbbi egy évtizedben megkétszereződött a szakképzettek aránya, egyre több olyan munkás, közvetlen termelésirányító van, aki középfokú végzettséggel rendelkezik. S ez csak egyetlen elem abból a bonyolult, a tudati változások útjait jelképező hálózatból, aminek építőköve a szakismeret bővülése épp úgy, mint a közéleti aktivitás fokozódása, a politikai érdeklődés növekedése, az életmód átalakulása.

Immár három és fél évtizede otthon van közéletünkben, politikai szótárunkban, társadalmi gyakorlatunkban az addig kommunista agitációnak minősített tény, érv, megjelölés, a dolgozó ember megszabadítása a kizsákmányolástól, a saját hazájának megte-l rémtése, á maga 'holnapjának fölrajzolása, mindaz, amit — s ez így igaz — valóban a kommunisták hirdettek, követeltelt, tettek politikai céllá, forradalmi feladattá.

Ha ma visszatekintünk — s akkora utat tettünk meg, hogy van hová visz- szatekintenünk! —, szinte hihetetlen, érthetetlen, hogy csak három és fél évtized lenne? Ennyi idő alatt jutottunk volna oda, ahol ma állunk? Eny- nyi esztendő elég volt ahhoz, hogy életünk seregnyi jellemzőjében a képletes, de terheiben valóságos középkorból. a fejlett szocialista társadalom építéséig rugaszkodjunk?! Nem tudjuk jól becsülni, értékelni jelenünket, holnapi céljainkat, ha feledni hagyjuk, ha feledni altarjuk, ha fölösnek véljük azt, ami tegnap volt jelenünk, s tegnapelőtt a holnap...! Nem politikai házi feladat, nem a mindenkori kezdőkre kirótt lecke a múlt megtartása emlékezetünkben, hanem mérce a megtett úthoz; az alap, ahonnét mozdultunk, maga la föld e múlt, amiről soha nem szabad elfeledkeznünk, amikor topor- zékoló türelmetlenséggel nyújtózunk a csillagok felé.

Csak így, ennek tudatában érthetjük meg önmagunkat, azaz a dolgozó embert, azt a több mint félmilliót, aki a megyében aktív kereső, akinek napról napra dolga, feladata van; gépek mellett és tanteremben, a földe!; barázdáiban és az üzlet pultja mögött.

Igen, tudomásul kell vennünk: ez a félmillió abban azonos, hogy dolgozó, de nem azonos abban, ahogyan dolgozó.

S még nem az elszánásról, a törekvésről, az igyekezetről, az áldozatkészségről szólunk, még nem, hanem csupán arról, arrii meghatározó adottságunk, képességeinkről. Egyenlőtlen, személyhez kötött képességeinkről, ami az egyikeit nagy tehetségű kutatóvá formálja, a másikat derék iparossá, a harmadikat példaképpé váló munkássá, a negyediket olyanná, aki mindig a mezőnyben marad, nem kerül az első sorba. Mintha elfeledkeznénk gyakran erről, mintha egyenlőségünk mindenfajta egyenlőség, azonosság lehetne, lenne. Máig, s a távoli jövőig érvényesen fogalmazta meg Marx — A gothai program kritikájában — a szem elől nem. téveszthető igazságot, így;

„Az egyenlő jog — egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért. Nem ismer el osztálykülönbségeket, mert mindenki csakúgy munkás, mint a másik; de hallgatólagosan elismeri természetes kiváltságként a munkások egyenlőtlen egyéni tehetségét, és ennek folytán egyenlőtlen egyéni teljesítőképességét.” Rendkívül fontos, nem mellőzhető elv, iránytű a gyakorlati munkában, a mindennapi magatartásban, az ismétlődő cselekvésben!

Ehhez kell. hozzáadnunk azt, amire az előbb utaltunk, az elszánást, az egyéni törekvést, a személyes igyekezetei, a hajlandóságot az áldozatkészségre, azt tehát, ami sokféle szállal kötődik a képességekhez, tulajdonságokhoz, s úgy kötődik, hogy egyben gazdagíthatja, vagy éppen szegényíthetd azokat.

Nagyon igaz: nem vagyunk egyformák, s ha akarnék, sem lehetünk azok. Csakhogy: abban egyformáknak kell — kellene — lennünk, amit képességek , és teljesítmények összhangjának nevezünk. Azaz mindannyiunknak any- nyit kellene nyújtania a társadalomnak, amennyit képességeink lehetőségként magukba foglalnak. Természetes, ezek a képességek végesek, már ami föltételezhető, de ki nem próbált fizikai, szellemi határaikat illeti, ám ki állíthatná tiszta lelkiismerettel:. képességei teljességét nyújtja?

A társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a képességek teljességére.

A társadalomnak tehát meg kell szerveznie a képességek teljes hasznosításának bonyolult mechanizmusát.

Egyszerű gondolatpár az előbbi, ám tapasztalatok intenek rá: ezt a legnehezebb elérni, megtenni, megteremteni. A dolgozó, ember — sikereivel és kudarcaival, társadalmi összességében — mindenkor tükre a társadalmi-gazdasági viszonyoknak. Magatartása — bár egyénileg eltérő, a szubjektív és objektív tényezők okán — annak kifejezője, hogy ezek a viszonyok milyen előrevivő és hátrahúzó erőket foglalnak magúikba, milyen feszültségeket rejtenek s oldanak fel folyamatosan, hogy azután újabb feszültségek keletkezésének legyenek terepei.

Félreértés tehát, ha úgy hisszük, úgy véljük, csakis az egyént kell odahelyeznünk a társadalmi vizsgálódások fókuszába, s az egyén képességeire hivatkozva lehetséges, szükséges igényelnünk a többet, a többletet, a mást, a holnapba építhetőt. Erre i s sorakoznak társadalmi méretű indokok, ám először, elsősorban azt kell szemügyre vennünk, miként, hogyan harmonizálnak társadalmi-gazdasági céljainkkal intézményrends zerein k, hatásmecha- nizmusiaink, azt és úgy közvetítik-e, amit és ahogyan elhatároztunk, feladattá tettünk.

G

azdag tapasztalataink vannak ar- r<jl, hogy a megyében a dolgozó ember fizetett munkájában és azon túl is, mi mindenre képes, hajlandó, alkalmas. Hivatkozhatunk itt két-három rövid esztendő alatt teljesen megújult ipari üzemekre, a kockázatot vállaló, kezdeményezésre mindig hajlandó termelőszövetkezetekre jelentős eredményeket fölmutató kutatóhelyekre, s arra is, hogy a megbízatásukról rövidesen leköszönő tanácsok egyetlen évben — 1979-ben — 405 millió forint értékű társadalmi munkát könyvelhettek el. S ezeket a milliókat bizony úgy adták össze a járások, vá- > rosok, községek, benne van Gödöllő 21 milliója épp úgy, mint a ráckevei járás településeinek 35,4 millió forintja. Gazdag- tapasztalataink vannak ugyanakkor arról is, hogy a dolgozó embert mi minden fogta vissza, kötötte meg, mi minden szegte kedvét, nyeste meg szárnyalásának ívét, tudatta vele, ne buz- gólkodjon, mert minek, ne akarjon ki- tűnni a sorból, érje be a. középszerrel.

Hatalmas ellentmondás ez, de: bizonyos értelemben elkerülhetetlen ellentmondás. Haladásunk hozza magával, hogy nem vagyunk képesek mindenkor és mindenben összhangot tartani, teremteni gazdasági alapjaink és tudati fejlettségünk színvonala között, azaz: tudati, szemléleti okok miatt nem használjuk ki a szocializmus anyagi-technikai alapjainak egy részét. Erről tehet egyénileg a dolgozó ember, s tehet róla mint közösség, mint irányító hatósággá szerveződött formáció, mint politikai testület, mint döntést hozó vezetők, mint terveket készítő kollektívák. Aligha kell bizonygatni, hol lelhető fel a nagyobb felelősség, ment hol nagyobb a cselekvés sugara, hol tá- gabb a haladás terepe, hol dőlnek el az összefüggésekkel teli kapcsolatrendszerek alakulásának jellemzői. Ezért, hogy a dolgozó ember egyszerre személy és kollektíva, mert szerepe folytonosan cserélődő, egyik a másiktól csak mesterségesen különíthető el, s ha elkülönülne, az lenne a hiba.

S

zép bölcsesség az, amit a XVIII. században élt közgazdász, Adam Smith így fogalmazott meg: „A világ gazdagságát nem ezüsttel vagy arannyal szerezték meg, hanem munkával.” Ez a szép bölcsesség a dolgozó ember történelmi jelenlétének állandóságát, jelenlétének súlyát summázza. S másra nem hivatkozhat a szocializmus sem, ám hivatkozása egészen másként cseng a fülekben, mert — a történelemben először ! — ez az a társadalom, ahol minden feladat címzettje és címzője egy, ahol a feladat eredménye nem kévéseké, hanem mindenkié.

Ennek a társadalomnak a mostani feladataira — a tegnaphoz és a mához szorosan illeszkedő holnapi feladataira — világos útmutatást adott a Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresz- szusa, s úgy, hogy a tanácskozás minden mozzanata, a határozat valameny- nyi része azt állította a fő helyre, aminek az adott viszonyok között valóban ott a helye, s ez a dolgozó tömegekben rejlő alkotóerők kibontakoztatása, a képességek eddiginél hathatósabb kamatoztatása. Ami természetszerűen föltételezi, megköveteli az egyén és a kollektívává szerveződött egyének hajlandóságát erre, ám aligha tévedünk, ha úgy véljük: _ népszerű ez a követelmény! Azért népszerű, mert az erhbert — a jövőjével törődő embert — a mi vannál sokkal jobban foglalkoztatja a mi legyen, s az ami legyen, az hogyan legyen.

Ügy érkeztünk el a mai ünnephez, hogy eredmények — gondoljunk csak azokra a közösségekre, amelyek éppen ezekben a napokban nyerték el a ki- ■ váló címet — és tervek, sikerek és kudarcok, feladatok és gondok egyaránt ott zsúfolódnak tarsolyunkban. Nagy, közös, társadalomra méretezett tarsolyunkban, de: az egyéni, a csak a magunk vállára akasztható tarsolyban is! A kettőt együtt kell látnunk. A kettőt együtt látva tervezhetünk csak, átfogó és egyéni értelemben, mert bármelyiket is tévesztjük szem elől, hamis lehet a terv, téves a program, eredménytelen vagy szerény sikerű a cselekedet.

Félmillió ember arca áll előttünk, ha azt írjuk, mondjuk, a dolgozó ember, s ha csupán a megye méreteiben gondolkozunk, ám persze, egyszerre kell gondolkoznunk megyei és országos méretekben, s akkor a félmillió arc mellé további millióké sorakozik. Olyanoké, akik tenni akarnak és tudnak, akik kívánják, szeretik az • értelmes feladatokat, a képességek próbáját, akik hisznek abban, hogy a rész, ami az övéké, nélkülözhetetlen része az egésznek, anélkül az egész nem lenne, lehetne teljes, kerek, az enyém és a miénk, nem lehetne emberien -szép és embert próbálóan nehéz.

A dolgozó ember

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE!