Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

Cselekvő megye I gen, az, még akkor is, ha betűhűen nem egészen igaz, hiszen a megye — így köznapian, -a megye — majdnem egymillió ember. Egészen pontosan, 1980. január elsején, a népszám­lálás időpontjában, 964 ezer fő. S megye — így köznapian, a megye — az ipari, mezőgazdasági üzemek csapata, a taná­csok összessége, az oktatási intézményhálózat, az utak forgalom­tól lüktető erei, a Börzsöny csendje, s a korszerű kavicsbánya gépeinek dübörgése Délegyházán. A megye: annyi minden, hogy fölsorolhatatlan, mert számba nem vehető, hiszen a táj minden részlete fontos lehet egy adott helyzetben, s még fofltosabb min­den ember, a 964 ezerszer egy ember. Hihetjük, hogy ennyi — ennyiféle! — embert mégis összeköt valami, ami közös? A té­nyeknek engedve kell eltűnnünk! A tények: naponta 160—180 ezer embert köt össze a közle­kedés, az ingázás, az a közlekedés, azaz ingázás, amelyről így szólt az MSZMP Pest megyei Bizottságának jelentése a megyei pártértekezletnek: „A tömegközlekedési gondok számottevőennem csökkentek. Hosszú a menetidő, gyakoriak a késések, a járatok túlzsúfoltak, és minden tekintetben kultúrálatlanok az utazási körülmények." A tények: emberek százezreit köti össze, hogy 1979-ben a megye lakossága 405 millió forint értékű társadalmi munkát teljesített. A tények: családok ezreit köti össze minden esztendőben, hogy saját házat építenek. Az embereket — tudva vagy nem ismerve — ezernyi dolog köti össze, teszi bizonyos helyzetekben azonossá. S ezek az azonosságok — a társadalmi, gazdasági változásokat elemeire bontva, majd újra egymáshoz kapcsolva — már jellemző jegyekké, vonásokká lesznek. Ha né­hány ember házat épít: magánügy. Ha sok ember épít egyszerre, egy esztendőben házat: eredmény, megjegyzésre érdemes. Ha azonban sok ember sok esztendőn át sok családi házat épít fel, az már — ahogy tudós komolykodással jelölni illik — tendencia, amivel számolni kell, amit elemezni szükséges, aminek ténye a társadalmi-gazdasági fejlődésben a megye egészében érezteti, há­tasat. Gyűlések, újságcikkek szokványos, elkoptatott, de mindig elővehető szópanelje lenne, hogy: összefogott a megye? Panel? Valóban az egész megye dolgozott a párt XII. kongresszusát megelőző és követő szombaton, a Vörös Csillag Gépgyár Sziklai brigádjának fölhívásához csatlakozva, kommunista szombaton megtermelt javak munkabérével segítve a gyermekintézmények fejlesztését, bővítését. Bizonyos: az így cselekvők között sokan voltak olyanok, akiket semmi sem érdekel; akik nem vállalnak közéleti tisztséget, még a legegyszerűbbet sem, újságot ritkán vesznek kézbe, a televíziót a krimiért tartják, s ha környeze­tükben valaki komolyan politizál, azt furcsa csudabogárnak tart­ják. S mégis: ott voltak a cselekvők között. Azért, mert ha má­sok mentek, akkor ők sem maradhatnak távol? Szeretjük úgy elképzelni a cselekvőket, mint akik folytono­san a szemük előtt lebegő közérdeket követik, érvényesítik, mint akiknek nincsenek megingásaik, kétségeik, kudarcaik és ballé­péseik. Hallott valaki olyat, hogy az ágazat, kiváló, brigádja cí­met viselő közösség seléjtet csinált? Igaz, egyszer, de csinált. Ma­radjon szűk körben —‘ • mondta a főnökség. Miért? Kisebbek let­tek volna, ha a gyárban mindenki tudja, mi történt? Ráadásul, akkor azt tudták volna, ami valóban történt, s nem kapnak lábra híresztelések, a valósággal nem sok kapcsolatban levő biztos értesülések. Miért kellene kettévágni az összetartozó vi­lágot, s a cselekvést csakis és mindenkor úgy értelmezni, mint a tökély létrehozóját, a botlásokkal semmi rokonságot nem mu­tatót? A cselekvő megye is olyan, mint lakóinak összessége. , Nem uniformizált, szabályos skatulyákba nem gyömöszölhető, gyarlóságokkal és fölemelő tettekkel együttesen igaz, élethű. Ezt azonban olykor szinte lehetetlen elismertetni. Cselekedni: szép. S cselekedve bukni s újra föltápászkodni, újra megpróbálni miért lenne más, mint szép? Magunkról tud­juk: bukunk is. Mirólunk ne tudjuk, ne vegyük tudomásul? Napjainkban negyvenezren vesznek részt a megyében a szak- szervezetek politikai tanfolyamain. Valóban mindannyiukat az érdeklődés vitte dda? Vagy az, az is, hogy ment a barát, a szom­széd gépen dolgozó, s mert akkor jobb képet vágott a bizalmi, az osztályvezető? Vagy az, az is, hogy hátha mondanak valami olyat, amit másként nem tudhatok meg? S mi még, mennyi minden, amit a szociológiai irodalom úgy nevez, hogy motiváció, s mögötte sorozatban hozott apró, napi döntések — s a dönté­sek nyomán magatartások — regimentje áll, s ráadásul olyan döntéseké, amelyek folyamatosan módosulnak, kölcsönhatásban vannak egymással, ^erősíti vagy gyengíti egyik a másikat. Mégis, ennek tudatában is vakság lenne azt gondolni, minek bajlódni azokkal, akiket nem a tudás éhe, a kíváncsiság vitt az összessé­gében negyvenezres táborba. Hiszen ki állíthatná meggyőződés­sel, hogy aki tegnap még a vállát húzta, s ma unott arccal ül vitázó, vagy éppen figyelő társai között, az holnap nem lesz egyike a tudatosan cselekvő, a feladatot keresőknek, a másokat társadalmi érdeklődéssel figyelőknek? Teremteni nem mindig világot kell, legtöbbször nem azt, csupán a meglevő világ egy-ggy darabkáját dolgunk — de: má­soktól át nem vállalható dolgunk — jobbá formálni, átalakítani, a holnapba illeszteni. S ha ezt elismerjük, ha tudomásul vesz- szük, hogy hősöket csak a rendkívüli helyzetek teremtenek, ak­kor már azt is érteni kezdjük, miként jött össze az a korábban említett 405 millió forint, miért ugrik ki a sorból, az átlagból néhány ipari és mezőgazdasági üzem, minek köszönhető a megye ipari munkássága képzettségének, növekedése, hogyan, miféle ala­pokra támaszkodva kapaszkodnak az igények után — mindig az igények utón — a települések fölfelé, a társadalmi és gazdasági gyarapodás útján. A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusa határo­zatában — a II. fejezet 9. pontja első bekezdéseként — ezt ol­vashatjuk: „Kiszélesedett a szocialista demokrácia, társadalmi rendszerünk lényegi vonása. Nőtt az érdeklődés a társadalmi kérdések iránt. A lakosság javaslataival, kritikai észrevételeivel fokozódó mértékben vesz részt a közügyekben, a helyi fejlesztési tervek kidolgozásában és megvalósításában. A szocialista demok­rácia fejlesztése egyik fontos eleme a programnyilatkozatban megfogalmazott célok elérésének, a társadalmi önkormányzat irá­nyába való előrehaladásnak." Mint a sommás megállapítások mindenkor, ezek a mondatok is általánosak, tényeket és irány­zatokat egyszerre magukba foglalók. Az egyedi mindig az álta­lánosba olvad bele, ám csakis az összegezéskor! Máskülönben megtartja, meg kell hogy tartsa egyéni arculatát, apró külön­bözőségeit a többitől, azt, amitől egyén, egyéni tett, egyéni szol­gálata a közös ügynek. MÉSZÁROS OTTÓ Szerkesztőségünk vendége Álekszander Gavrilovics Manykó ezredes Múltat idézve, jelent féltve ünnepet köszöntünk. Harmincöt évvel ezelőtt hallgattak el határainkon belül a fegyverek. Április 4. a háború végét, a sza­badságot, a felszabadulást hozta meg nekünk. Ezen a napon idéz­zük a harmincöt évvel ezelőtti eseményeket — kegyelettel emlé­kezünk azokra a hősökre, akik életüket adták szabadságunkért. Múltat idézünk, de nem történelemkönyv lapjait forgatva. A hite­les szemtanút híva segítségül, ünnepi párítaggyűlésen, szerkesztő­ségünk vendégével, Álekszander Gavrilovics Manykó ezredessel együtt. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg­csoport ezredese harmincöt évvel ezelőtt Székesfehérvár, Pápa, Mór és a Balaton környékén harcolt. Ma már határainkon belül csak ketten tartózkodnak azok közül, akik magyar földön fegy­verrel a kézben hozták meg népünk szabadságát. Rendhagyó a visszaemlékezés. Az ezredes nem mond ünnepi beszédet. Kérdés kérdést követ — s a kapott válaszok alapján áll össze a kép Európa, s nem utolsósorban né­pünk, nemzetünk vérzivataros nap­jairól. Nem a sebeket akarjuk fel­tépni, nem öncélú a múlt idézése. Ezt a békét féltvén, őrizvén eleve­nítjük fel a szemtanú segítségével az ismeretlen háború szörnyűségeit. Akkor és most — emlékezve Modern utasszállító gépek, sugár- hajtású repülők húznak az égbol­ton. Gyerekcsapat követi szemmel a csillogó test útját. Jó mulatság, egy saroknyit megpróbálnak vele együtt futni, nyomát, szárnyalását a föl­dön követni. A negyvenes, ötvenes éveinek közepét taposó korosztály a gépzúgásra, a sugárhajtású repülők hangrobbanására azonban olykor még ma is összerezzen. Már-már öntudatlan e pillanatnyi rezzenés. De minden idegszáluk emlékezik még, hogy a gépek nemcsak gya­korlatozni, utasokat szállítani tud­nak, hanem halált hozni. Városokat, településeket eltörölni a föld fel­színéről, földönfutóvá tenni embe­reket. Tizenhét évesen, a harmadik uk-, rán hadsereg sorkatonájaként, a 105-ös divízió ejtőernyős lövészezre­dének. tagjaként kerüjt Magyaror­szágra. »-.Álekszander' • • Gavpilovics Manykó. Debrecennél még a máso­dik, Pápa felszabadításakor már az első vonalban harcolt. Akkor és most? — vajon milyen volt az első találkozása a várossal? Nem vélet­len a kíváncsiskodás, hiszen 1974 óta többször találkozott á várossal, az ott élőkkel. Vendégségbe hívták, barátként várták. Nem kell sokáig kutatnia emlékei között. Bár a sor­rendet megfordítva válaszol: — Pápa szép, kedves kis város. Ma már barátaim vannak ott. Kö­zös az ideológiai, a politikai plat­formunk. De jó lenne velük róni az utcákat, még többet tudni a város életéről, történelméről. Ha úgy ideje lenne rá az embernek. Nézni a nyüzsgést, a sétálgató párokat, a parkokban, a tereken játszadozó gyerekeket. Együtt élni a várossal. Most! Akkor? Kihalt utcák, elha­gyott házak fogadtak. Ha egy-egy pillanatra elhallgattak a fegyverek, ebben az átmeneti süket csendben a léptek dobogását az ablakokból kilógatett — megadást szimbolizáló —, a márciusi szél rázta fehér vász­nak surrogása kísérte. Ember sehol. Kihalt, ember nem lakta város? Órákkal később gyerekek kerültek elő. Hajtotta őket az éhség, a kí­váncsiság. A göbbelsi propaganda, s szócsövei átmenetileg megtették ha­tásukat. Akkor nem időztem sokat a városban. Még aznap este tovább indultunk. De sok barátom, bajtár­sam örökre ottmaradt! Nem öreg­szenek. Harmincöt tavasz múlt el felettünk, de ők most is tizennyolc, tizenkilenc, huszonöt évesek... Székesfehérvár, Alba Regia buk­kan fel, amikor a harcok további állomása felől kérdezősködünk. Azé a városé, mely az esztelen háború­ban oly sokszor cserélt gazdát. Fel­rúgtuk a kronológiai sorrendet. De egy baráti beszélgetésben ez termé­szetes. Miért mondom? Álekszander Gavrilovics Manykó az Álba Ré­giáért folytatott harcokban esett át az igazi tűzkeresztségen, s csak ez­után: jött Pápa. Dunántúli helység­nevek, ahol a hitlerista hadsereg megpróbálta elállni a Nyugatra vi­vő utakat. Stratégiai szempontból kis területen gigászi erők csaptak -össze. Vajon a Balaton környéki harcokról- mit őrzött meg emléke­zete? A második találkozás — Akkor tizenhét éves múltam. Ott nem fogalmaztam meg magam­nak, de a harmincöt év alatt sok­szor: nem tudom, milyen lehet a túlvilági, de nekem ez volt a földi pokol. Tankok, repülőgépek, gép­puskák, ezrei-százezrei csaptak ösz- sze. A harci zajt a sebesültek, a haldoklók jajszava kísérte. — Katona maradtam, mert mire leszereltem volna, elvégeztem a re­pülőtiszti iskolát. Katona vagyok, lassan a leszerelés, a nyugdíj előtt. ’Ma is azt állítom, a halál közelsé­gét nem lehet' megszökni, megba­rátkozni vele. Ahogy Öregszik az ember, egyre bölcsebb lesz. Becsü­li, értékeli az életet, nemcsak a sa­játját, a másokét, mindnyájunkat! Éppen ezért kell mindent megten­nünk, hogy az ismeretlen háború — ha jól tudom, Amerikában ezzel a címmel mutatták be a második vi­lágháborúról szovjet dokumentu­mok alapján készült, s a tv-ben most látható filmet — örökre is­meretlen is maradjon gyerekeink, a fiatál generáció előtt. A mai har­minc éveseknek a Szovjetunióban éppúgy, mint Magyarországon isme­retlen a háború. A mai haditechni­kát véve alapul, ne is találkozhas­sanak vele soha! Ezért cselekedni újra és újra — nincs, nem lehet magasztosabb tett! Beszélgetve, a múltat idézve az időben és térben megszokott korlá­tok eltűnnek. Április havához érve már Ausztriában vagyunk. Április 17-én egy osztrák kisvárosban ért véget a háború Manykó ezredes számára. Bécsújhely közelében a németek egyik föld alatti gyárának elfoglalásáért vívott harcban sebe­sült meg. A győzelem napja, május 9. a kórházban köszöntött rá. ■Harminc évvel később ismerke­dett újra a magyar szavakkal, helységnevekkel, emberekkel. A ro­mok helyén családi házak falai ma­gasodnak* új városrészek nőttek ki a földbe^, utak, hidak feszülő be- tonhátárí kocsik, autóbuszok .sora. Harminc év alatt, egy nemzedék nőtt fel. Vajon milyennek látja ma hazánkat, az itt élőket az ezredes? Előttük hajtunk fejet — Sokszor, sokan kérdezték, le­het-e összehasonlítani a mai Ma­gyarországot az 1945-ben megis­merttel. összehasonlíthatatlan az akkorival a mai magyar valóság. Megfordultam már üzemekben, gyá­rakban, igaz, csak vendégségben, de az ember nyitott szemmel jár. Fej­lett ipar, mezőgazdaság, modern, szép települések. Teljesen más. Igaz, például Szentendre — ahogy mond­ják — megőrizte arculatát. Szere­tem szűk kis utcácskáit, tereit, az ott élő művészek alkotásait. S per­sze, ha az embernek arra is ideje lenne, hogy ne csak felületesen is­merje meg a Dunakanyart, Visegrá- dot. Képen, filmen -megőrzőm emlé­két. Megfogott. De nemcsak Pest megye településeit ismerem, szere­tem. Az élményeim között tartom számon például a debreceni virág- karnevá'lt is. Mennyi mindent tud kifejezni az ember egy szál, egy csokor virággal, hát még azzal a színorgiás pompával!' A virágok. Koszorúba kötjük, cso­korba fogjuk, vagy csak éppen egy szálat helyezünk el ott a többi kö­zött az emlékművek talapzatán. A megemlékezés, a hála virágai ezek. Hősi emlékművek, koszorúzási ün­nepségek, mit érezhet a háború poklát megjárt, de azt túlélő ember? Nem volt hiábavaló! — Belorussziában minden negye­dik ember vesztette életét a máso­dik. világháborúban. Bátyám 1945 márciusában Königsbergnél esett el. Édesapám a fronton szerzett sérü­lésében otthon halt bele. Szokvá­nyos történet ez, bármerre járnak a Szovjetunióban,- minden családnak több halottja van. A háború nem kímélt bennünket. Voltam már többször koszorúzási ünnepségen. Pápán például közvetlen bajtársa­im, barátaim hamvai pihennek az emlékmű alatt. Ott áll az ember, olvassa a neveket, s az emlékezeté­ben felvillanó fiatal arcokkal néz szembe. S akkor eszembe jut, a há­ború poklában kevés választott el attól, hogy én is erre a sorsra jus­sak. Jó érzés, hogy a sírokat a ma­gyarok szeretettel ápolják, gondoz­zák. Azt a gondolatot demonstrál­va, amit Kádár János a párt XII. kongresszusán fogalmazott meg: a szovjet katonák áldozata nem volt hiábavaló. Megteremtették a magyar nép boldogulásának, a szocializmus építésének feltételeit. Emlékművek a hősök tiszteletére. Előttük hajtunk fejet ma, s cselek­vőén vigyázunk, hogy a múlt ködé­ből ne léphessen elő soha többé a háború! VARGA EDIT Bal a Dpi robog unnsi Hülek ők. A Vörös Hadsereg egysegei, harcban a német és a magyar fasiszta katonai erőkkel, 1944. szeptember 23-án Battonyánól Magyarorszag területére érkez­tek, Megkezdődött hazánk felszabadulása. PIROS FEJFAR (Részlet) ‘ Hol a Don robog, Onnan jöttök őks Onnan jöttek meinirSJ S emerre a had haladt, futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt* FODOR JOZSíP As ÜJ kor nyitánya című albumból

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom