Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
Ördögök és Maga már megint nem takarít, D.-né. Két asszony néz egymásra. Az egyiknek nemcsak hivatali tiszte, hogy mondja azt, amit mondott, hanem munkakörén túllépő elhivatottsága, szenvedélye is erre kötelezi; segíteni szeretne. D.-né hunyorog, látszik, nemrég tápászkodhatott fel az ágynak csúfolt vackok egyikéről, amikor felel, savanyú alkoholszagot lök szét lehelete: Takarítok én, bizony, most is, mikor is, nincs annak két hete sem... A helyiségben valami elképesztő mocsok, rendetlenség, üres üvegek és mosatlan edények keverednek az asztalon ételmaradékkal, s szennyes ruhákkal. Amikor beléptünk, három kis riadt poronty köszönt egyszerre hangos csókolomot. Megszokták a látogatókat. Jön a tanácsi tisztviselő, a gyermekvédelmi bizottság aktivistája, a pedagógus, s időnként a rendőr, ő a papáért, aki megint csinált valamit... D.-né ritkán takarít, de segélyt minden alkalommal kér, legyen bárki is az ide érkező. Begyulladt szemét törölgetve, könnyeket mímelve hajtogatja, enni kell ezeknek a szegénykéknek. A segélyt azonban már nem adják D.-né kezébe, mert akkor percek alatt itallá változnak át a forintok. A gyermek- védelmi bizottság egyik tagja vállalta a csak átkot, szitkot szülő szerepet, s ő vásárolja meg a legszükségesebbet a tanács kiutalta pénzből. D.-nén azonban nehéz kifogni. Eladta 6 már azt a gyermekruhát, amelyet két órával korábban hozott meg a patrónus, a gyermekvédelmi bizottság tagja. Miért? Azt mondta az uram, ha nem adok neki manit, akkor agyonver és ránkgyújtja a házat. Folyamatosan emelkedik Egyetlen járásban, a budaiban több, mint ezer veszélyeztetett kiskorút tartanak nyilván a gyámhatóságoknál és az oktatási intézményekben. A szakemberek véleménye szerint számuk ennél nagyobb, ám egy részük sorsa földen thetetleh, megfoghatatlan, mivel a szülők gyakran költöznek, nem jelentkeznek be, óvodába, iskolába nem kérik a gyermek fölvételét. A veszélyeztetett kiskorúak száma folyamatosan emelkedik. Ez azonban sokarcú tény. Része van benne annak, hogy valóban nő azoknak a családoknak a száma, amelyek képtelenek a kellő környezetet megteremteni a gyermekneveléshez. Ugyanakkor az emelkedéshez hozzájárul az is — mondják a szakemberek —, hogy jobb a felderítőmunka, mint korábban, azaz az érintettek látóköréből kevésbé tudnak eltűnni a veszélyeztetett kiskorúak. S van még egy tényező. A járásban egyetlen esztendő alatt csupán az általános iskolás gyermekek tábora ezerötszáz fővel növekedett! A népességgyarapodás ilyen ritmusának elkerülhetetlen kísérője, hogy több lesz a problémás család is — amint ezt szakszerűen jelölik —, valahol persze, ahonnét ezek az emberek eljöttek, javul a — statisztika. A pokolba vezető út azonban olykor statisztikai lapokkal van kikövezve. angyalok hát legalább volt miről pofázni a szomszédoknak. Az intézetben elhelyezett tizennégy éves lány: Oda én többet a lábam be nem teszem! Nekem nem anyám, nem apám! Ha az apám lenne, akkor megtenné, hogy az udvaron haj- kurászik, mert... na, azt akarta. A szomszédokhoz futottam! Hát hová menjek? Az anyámékhoz? Amikor először csinálta az apám, s mondtam az anyámnak, azt felelte, fuss el, vagy ha nem tudsz, hát istenem, van nagyobb baj is a világon, mint az. Azzal sem törődtek, hogy van-e enni a kicsiknek, mikor mondtam, legalább kenyeret kellene venni, jól szájonvágott az anyám, hogy neki én ne pofázzak, tudja ő, mit csinál. Az otthon levő három gyermekből a legkisebb, három esztendős múlt: Adjál púzt, púzt adjál, neki, neki. (Mellére bökdös.) Adjál kenyír, ke- nyír, sok, sok. A szomszédok egyike: Börtön kellene ezeknek, meg akasztófa, nem segély, nem babusgatás. Tömhetik ezekbe az isten pénzét, akkor sem lesz enni a gyerekeknek, mennek ezek a kocsmába, van, hogy ketten hevernek a sárban, amíg az Annus itthon volt (az intézetben levő lány), összeszedte őket, most ott fe- küsznek. Egyszer próbáltam meg segíteni, tudja, mit mondott az ember? Eridj innét, mert megkóstoltatom veled a bicskám. Hát akkor? Mínuszok halmaza kell Kilenc önálló gyermekvédelmi bizottság tevékenykedik a budai járás településeinek tanácsai mellett, aktivistáiknak száma 126. Ott, ahol nem indokolják az önálló bizottság — hivatalosan: albizottság — létrehozását a körülmények, a tanács szociálpolitikai bizottsága látja el a gyermekvédelmi feladatokat, Ahhoz, hogy egy gyermek veszélyeztetett legyen, sokféle mínuszt kell összehal- mözni; válás, új házasság, a szülők, személyiségjegyeinek torzultok, alkoholizmus, a család szociális helyzete, a gyermek organikus vagy pszichés sérülései, a nevelés teljes hiánya, vagy a helytelen nevelés okozta ártalmak mind-mind egy-egy mínusz. S gyakran összegeződnek. Megsokszorozódnak. Újak termelődnek. Kérdezem csak, nem állítom: vajon nem azért közelítünk egy nem gyermek-problémához a gyermek oldaláról, mert ő a megfogható? A könnyebben megfogható? Csak végső esetben Kiemelkedő a gyermekvédelmi munka Z sámbékon. Kiemelkedő, mert összetalálkozik a hivatalos szándék és törekvés az áldozatkészséggel, a szívvel, a megértéssel, a Laokoon segíteni akarással. Nem általános találkozás ez! Szerencsések a zsámbé- kiak. Vagy inkább: hozzáértők. Mégis, a legutóbbi három esztendőben emelkedett a gyámhatóságnál nyilvántartott veszélyeztetett kiskorúak száma. Gyermeket óvó Don Quijoték? Nem, nem, nem. Sorsokat mentenek, de kezük alá torlódnak új sorsok, melyek egy gyors és erős sodrú társadalmi folyam hordalékai, egymást horzsoló kövek a meder alján, kuszán összegabalyodó gallyak a habzó felszínen. Igen, a betelepülés, a családok, amelyek az egyik hónapban itt, a másikban ott élnek, amelyeknek nincs semmiféle köteléke munkahelyhez, lakóhelyhez, akiknek minden úgy jó, ahogyan éppen sikeredik. S ha maradnak is, a véletlen vagy valami ok folytán, egyszerre adnak munkát tanácsi tisztviselőknek és társadalmi aktíváknak, pedagógusoknak és védőnőknek. Mint H.-ék. Szelíd arcú, illedelmes asz- szony fogad bennünket, talán túlzottan is illedelmes, már szinte zavaró. Huszonhárom éves, de nézhető tizenhatnak is. Fejletlen, nemcsak fizikailag. Ahányszor megszólal, annyiszor vörösödik el, s a nehezen képzett mondatokból nem könnyű kihámozni a lényeget. Két gyermek édesanyja, újra meg újra rémülten bizonygatja, hogy jó anyja. Fél, hiába nyugtatták meg százszor, hogy nem viszik intézetbe a két gyereket. Sejti, érzi talán, alig képes arra, amire alkalmasnak kellene lennie, a gyermekek nevelésére, személyiségük formálására? Erre a kérdésre talán önmaga sem tudna választ adni magának, ha sikerülne a megfogalmazása magának a kérdésnek. Férje az általános iskola két osztályát járta ki mindössze, s tizenhárom éves kora óta kenyérkereső, kertészekhez járt napszámba, hogy leszázalékolt anyja, ő és kisebb testvére valahogy megéljen. A férfi most is rengeteget dolgozik, mert felesége nem tud kereső foglalkozást vállalni. Mivel két műszakot hajt végig — egyet a hivatalos munkahelyén, egyet pedig magánépítkezéseken —, gyakorlatilag csak enni, aludni jár haza. A gyerekekkel akkor sem lenne ideje foglalkozni, ha akarna, de nem tudni, akarna-e. Ráhagyja az asz- szonyra, ahogy sok minden mást is, s amikor már sok bosszúsága gyűlik össze — mivel felesége, nem könnyelműségből ugyan, de eléggé ésszerűtlenül gazdálkodik a nehezen megkeresett pénzzel —, akkor jól elveri az asszonyt. A gyerekek ezért félnek az apjuktól, s a durva jelenetek már látható nyomot hagytak pszichéjükön. A dilemma: kivenni a gyerekeket a családi környezetből vagy hagyni őket ott? A gyermeklélektan szerint csak végső esetben szabad kiemelni az emberpalántát a megszokott talajból, a családból, ám eidönthető-e nyugodt lelkiismerettel, hogy ez már végső, vagy végső előtti, avagy éppen szokványos — sajnálatosan szokványos — eset? A két gyermek, ahogy a lakás, rendben, tisztán tartott, nem nélkülöznek semmi olyasmit, ami alapvető a mindennapi életben. A gond az, hogy a szülők közötti konfliktusok pszichésen károsítják a két jövendő felnőttet, ugyanakkor értelmi fejlődésük anyjuk mellett nem látszik megnyugtatóan biztosítottnak. Igaz, ott lenne az óvodai nevelés, ám a szülők — az okokat most ne kutassuk, hogy érzelmi avagy anyagi megfontolásokból-e — nem kérik, sőt, elutasítják a fölvételt. Patthelyzet. Valamerre lépni kellene, de: merre? Egyszeriben fölfedezi Sajnos, tele van a gyermek- és ifjúságvédelmi munka ilyen és hasonló dilemmákkal. Hiszen például tizenöt, tizenhat éves korban állami gondozásba venni egy ifjút — s olykor ez elkerülhetetlen —, egyenlő annak biztos vállalásával, hogy valamennyi rossz tapasztalatát napok alatt átadja a gyermek a többi intézeti gondozottnak. Másfajta eset: a szülő nem hajlandó fizetni a gyermek napközi otthoni díját, napi öt forintot. A jogszabályok lehetőséget adnak, hogy ilyenkor a tanács átvállalja a térítést. Ami megtörténik. A gyermek azonban a következő héttől kimarad az iskolából, a szülő nem engedi járni. A jogszabályok ilyenkor előírják a szülő megbüntetését. Ha azonban még a napközi díját sem fizette ki e mostoha édes, akkor a büntetés summáját nem éppen a gyermektől vonja el? Továbbá: a szociális gondoskodás nemes kötelezettsége a társadalomnak, s szép gesztusa jó néhány munkahelyi közösségnek. Igen ám, de egyre több helyen figyelnek fel arra a tanácsi ügyintézők, a társadalmi aktívák, hogy családok sora berendezkedik erre; megköveteli, hogy mindennel ellássák, s munkát nem hajlandó vállalni, csak a forma kedvéért megy itt-ott alkalmi munkára, legtöbbször magán- személyekhez. Nem ritka eset, hogy a tanácstól, a munkahelyi kollektívától kapott holmi — ruhaneműtől a bútoron át a televízióig — bagóért elvesztegetett áruvá alakul át, ahogy megtörténik a lakásokkal is: az egy családnak kiutalt otthonban néhány hónap múlva a tanácsi ember három-négy családot talál, S az sem könnyű dilemma, hogy a családi pótlék, a segély kinek a kezéhez kerüljön? Jog szerint persze minden tisztázott, ám a jog — éppen általános jellegénél fogva — nem alkalmas mindenkor egy adott szituáció rendezésére. A gyermek érdekében, a jövendő felnőtt érdekében a gyámhatóságok gyakran kényszerülnek olyasmire, ami nem egészen jogszerű, de: hasznos, célravezető. Ezzel azonban azt kockáztatják — s nem ritka eset ez! —. hogy a gyermekét kölöncként kezeFölvettem a kést... ötvennégy veszélyeztetett kiskorút tartanak nyilván a gyámhatóságnál Piliscsabán, az oktatási intézményekben pedig hatvarikilencet. Torkot szorítóan bőséges választék, oda sem nézek a listára, csak rábökök látatlanul egy névre. Ha cinizmus lenne bennem, azt mondanám, ezt nevezi a tudós szociológia véletlen kiválasztásnak. Az apa: Most éppen nem dolgozok! Nahát! Otthagytam. Fizessék meg a dolgozót, vagy nem, hát azért van demokrácia! Nem akartak fizetni! Azt mondták, rengeteg volt a hiányzásom, örüljek, hogy nem küldenek el. Elküldeni! Hát nekem ugye tehetnek egy szívességet, dehát itt az öt gyerek. Illetve három, mert kettőt elvittek gondozásba, intézetbe, egyszer még azért is kap, akinek kijár, aki elintézte. Az anya: Iszik az uram, iszok én is, mit csináljak? Nézzem? Annyival kevesebb jut neki. Menjen a francba, akinek nem tetszik, ehhez egyáltalán nincs köze senkinek, ez a magánügyünk. Érti? Igen, ezért zavartam el azt a négy asszonyt, aki jött, mondták, patronálnak, ők egy brigádból vannak, de rögtön azzal, kezdték, hogy látják, bor van a kredencen, de hol a tej a gyerekeknek, hát akkor vettem föl a kést, mentek azok. mint a nyúl fut, Korniss Dezső festménye lő szülő a gyámhatóságok nyakára szabadít jóhiszemű felsőbb szerveket, hírközlési eszközöket leveleivel és bejelentéseivel, mivel egyszeriben fölfedezi, hogy jogsérelem érte... Ha én azt mondom... Pilisvörösvárott lefüleltek már olyan gyereket, akit anyja tanított az üzleti lopásra; sajnálatosan sok az olyan eset, amikor a felnőtt és a fiatalkorú, sőt a gyermekkorú együttesen követnek el bűncselekményt, nem kérdéses, kinek a tipp- je, ösztönzése alapján. Károly is így lett tolvaj, azután betöréses lopás részese, több ízben. A járási rendőrkapitányság gyermekvédelmi megbízottja szinte többet foglalkozott már vele, mint a saját két gyermekével, a jelek szerint hasztalanul. Szellemileg fejlett, testre vézna gyerkőc, korához képest felnőtt, nem könnyen jön zavarba, ha kell, úgy hazudik, mint a vízfolyás. Most tizennégy múlt, s pillanatnyilag nincs baj vele. Meddig? En most már jó leszek. Miért? Mert most már elvisznek a javítóba, ha csinálok valami balhét. Ki mondta ezt neked? Senki, olvastam az újságban, elhiszi? El, de milyen újságot olvasol? Mindent, én mindent, ami a kezembe akad, a Fülest is, elhiszi? Mondom, hogy elhiszem, csak azt nem tudom, eddig miért nem voltál jó? Nem akartam. Miért nem akartál jó lenni? Minek? Minek az, jó lenni, amikor az apám... Elhallgat. Mi van apáddal? A, semmi. Adna magának egy pofont, akkor maga lefeküdne a földre, olyan erős. Te is ilyen erős akarsz lenni? En nem leszek, hiába akarok. Lesz majd eszem. Ha tanulsz. Tanulok. Az iskolában? Azt mondják, oda nem mindig jársz. Hát akkor nem az iskolában. Hanem? Azt csak bízza rám, megtanulom én, amit kell. Mit? Azt én tudom. S miért akarsz okos lenni? Legyen pénzem, meg hallgassanak rám a haverok. Most nem hallgatnak? Dehogynem! Ha én azt mondom, hogy csináljunk... Megint csönd. Mit csináljatok? Bármit. Csak úgy mondtam. Rosszat? Rosszat is, ha az jut eszembe. Mi az, hogy rosszat? Kiesik a szerepből: Megverik az embert, vagy elkapják. Elkapják? Hát, amikor csinál valamit. Balhét. Az rossz. Téged már kaptak el? Naná! Tudhatja, biztos mondták magának. Ki mondhatta? Bárki, tudja azt itt mindenki rólam, van, aki úgy is hív, na mi van tolvaj Karcsi? Ha megnövök, úgy megverem, hogy megemlegeti. Az előbb azt mondtad, gyenge vagy, az is maradsz, akkor hogyan vered meg? Majd tudom én. Mire észbekap, addigra már késő. Addigra én már elintéztem. Nyekk — csap a levegőbe két kezével, s gondtalanul kacag hozzá, szinte élvezve a maga csinálta törvények számonkérőjének szerepét. Már nem éltél hiába Nem reménytelen harc ez, újra és újra nekiveselkedni a fal felhúzásának, tudva, holnapra megint ledől, s kezdődhet elölről? Nem képtelenség ördögökből angyalokat formálni, s ráadásul úgy, hogy ezt a formálást ezerféle korlát közé szorítja, préseli a törvény s a jogi szabályozás sok más eleme? Ha egyetlen gyermeket megmentesz a reá váró sorstól, akkor már nem éltél hiába — mondta pátosz nélkül, nagyon csöndes szóval a nagy tapasztalaid, munkáját, hivatását három évtizede végző asszony, forma szerint egy nagyközségi tanács I. fokú gyámhatósági jogkörének gyakorlója. Egyike azoknak a névteleneknek, akik percről percre csatákba mennek a szülőkkel szemben, a gyermekért, gyermekekért, akik gúnyos megjegyzések kereszttüzében járják az italboltokat, hogy kiemeljék onnét a fiatalkorúakat — mint teszik ezt például Budaörsön —, ők azok, akikre bár kutyákat uszítanak, nem mondanak le a családok patro- nálásáról, mint Törökbálinton, ők azok, akik ha egy gyermeket megmentenek ... Van a megyében olyan gyámügyi előadó, akit annak idején így mentettek meg, van olyan pedagógus, aki nagyon mélyről fölemelkedve tanulta meg, mi az a segítő kéz, s azért nyújtja akkor is, amikor ellökik azok ezt a kezet, akikért mozdul. Senki sem születik ördögnek vagy angyalnak, ördögnek' vagy angyalnak lenni nem több, mint szerep, hely egy átírható színlapon, hely egy sokszereplős darabban, ami ritkán vígjáték, gyakrabban dráma, tragédia. S mert e különleges színpadon mindannyian ott vagyunk, nézők nem lehetünk; szerepünk van nekünk is. Nem statisztaszerep! MÉSZÁROS OTTO
