Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
így kerek a világ? Játék, amiben csak vesztes van Pihenő asszonyok "Pataki István grafikája Nők, hétköznap Beszélgetés Turgonyi Júlia szociológussal — Az elmúlt 35 évben állandóan nőtt az aktfv kereső nők száma és a múlt évben jóval meghaladta a két és negyed milliót. Milyen ágazatokban dolgoznak a nők? — a kérdésre Turgonyi Júlia, az MSZMP Társadalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa válaszol. Következő történetünk főszereplője Érden található. Az Elvira utca végén, ahogy elfogynak a családi házak és kezdődne az ingovány, be- tantömbökből készített út váltja fel a hepehupákat. Elhullott sódernyomokon csikorogva kanyarodunk a kerítésen belülre. Tábla ugyan nem hirdeti, de a jól ismert látvány mindenki számára elárulja: betonkeverő telepen vagyunk. A sóderhegyek között álló silók, a kotrómű, maga a keverő pontosan úgy néz ki, mint máshol, még egy mixerkocsit is láthatunk távozni, de.,. A Pest megyei Állami Építőipari Vállalat érdi betontelepe keveri ugyan a betont, de nem annyit, s nem úgy, ahogy az elvárható lenne — ilyenkor aztán a sóder, a cement és a víz helyett iratok keveregnek-ka- varognak, vélemények őrlődnek. Elkelt a zsákbamacska Nos, Adamkovits Sándor műszaki fejlesztési csoportvezető segítségével először is ismerkedjünk meg időrendben az előzményekkel. A PÁÉV több mint egy éve elhatározta, hogy egy- egy építési körzet központosított betonellátására óránként 20 köbméter teljesítményű, könnyen mozgatható betonkeverő telepeket szerez be. Mivel az NSZK-beli Stetter cég betonszivattyúinak magyarországi szervizét a PÁÉV látja el, kézenfekvőnek látszott a kívánság, hogy a keverőt is ettől a cégtől vegyék — ugyanakkor a hazai választékban nem szereptelt ilyen teljesítményű telep. Az Építőgépgyártó Vállalat egy másik nyugatnémet cég, az Elba licence alapján csak 15 és 45 köbméteres telepeket gyárt — igaz, ezeket már évek óta. Az importból azonban nem lett semmi — az ÉPGÉP ugyanis pont erre az időszakra a 15 köbméteres keverőt továbbfejlesztette, s a tavalyi májusi Budapesti Nemzetközi Vásáron meg is jelent a hazai 20 köbméteres telep első példánya. Érthető tehát, hogy ebben a helyzetben az illetékes külkereskedelmi szervek is úgy vélték, semmi nem indokolja: kemény valutát adjunk azért, ami már itthon is beszerezhető. így aztán még a vásáron létrejött az üzlet: az 1979. május 30-án kelt jegyzőkönyv szerint a PÁÉV megvette az ÉPGÉP-től a 001-es gyári számú berendezést — azzal a megegyezéssel, hogy a műszaki átvétel a gép telephelyén, összeszerelés után, próbaüzemmel történik. (Erre, valamint a 001-es gyári számra érdemes felfigyelni: a két tény együttesen arról tanúskodik, ez a berendezés az első példány, s úgy talált gazdára, hogy üzemszerű körülmények között még nem is működött!! Átvétel kényszerből A berendezést tehát kifizették, leszállították, s a PÁÉV — a májusi jegyzőkönyvben foglaltak alapján, annak rendje és módja szerint — megrendelte a szerelést és az üzem- behelyezést. Az ügy menete itt tette meg az első kanyart. Idézzük az ÉPGÉP 1979. szeptember 13-i telexét: „Megrendeléssel ellentétben a 20 köbméteres betonkeverő szereléséhez 1 fő vezetőszerelőt tudunk biztosítani. A szerelést 1979. szeptember 18-án megkezdhetik, a szereléshez szükséges 4 lakatos és 1 db. daru. A gép üzembehelyezése a szerelés után végezhető el”. Miután tehát az ÉPGÉP ilymódon megengedte a PÁÉV-nak, hogy elvégezze a munkát — s saját szerelői csak egy- egy alkalommal jelentek meg a helyszínen —, október folyamán több jegyzőkönyv is született arról, hogy miért nem lehetett üzembehelyezni a telepet. Többszöri telexváltás, az ÉPGÉP szerelőinek látogatásai után — akik nem a szomszédból jöttek, hiszen a betonkeverőt az ÉPGÉP veszprémi gyára készítette —, végül is november 12-én PÁÉV feltételesen átvette a telepet. Jőnéhány kikötéssel! Mik voltak a kikötések, s egyáltalán, miért vette át a PÁÉV, akár feltételesen is a hibás rendszert? Az utóbbi kérdésre könnyebb a válasz: az érdi lakótelep építéséhez égető szükség volt a betonra, de mivel a helyben levő telep nem üzemelt, Délegyházáról kellett — mintegy 70 kilométeres távolságról Budapesten át, a feltúrt Boráros téren keresztül — Érdre szállítani a betont. A szállítási többletköltség a PÁÉV II. számú területi főmérnökségének kimutatása szerint, 1979. augusztus elejétől november végéig csaknem félmillió forint volt! A PÁÉV feltételei pedig így hangzottak: véglegesen átvettnek akkor tekintik a berendezést, ha az ÉPGÉP üzemképes formában beépíti az automatikus vízadagolót, beköti és üzembehelyezi a vegyszeradagolót és a két külső cementcsigát. Emlékezzünk csak: a 20 köbméteres telepet a nyugatnémet ELBA cég licence alapján gyártott 15 köbméteres telep átalakításával fejlesztették ki — mégpedig úgy, hogy egyebek között automatikus vízadagolóval látták el. Tehát pont az a része nem működött a keverőnek, amelynek az lett volna a feladata, hogy a többletet biztosítsa! (Ennek okaira érdemes lesz visszatérni'.! De lássuk tovább az eseményeket Decemberre a probléma — követve az olyan problémák szokását, melyeket a megfelelő szinten nem tudnak megoldani — elindult felfelé a létrán: először az ÉPGÉP kereskedelmi igazgatója, utána vezérigazgatója lett a telexek címzettje, s időközben a PÁÉV jogi osztálya is megkapta a megbízást: pereljen! Ettől természetesen még nem javult meg az automatikus vízadagoló, a telep teljesítőképessége sem érte el a specifikáció szerint előírtakat — sőt, újabb hibák jelentkeztek. Februárban elromlott a felvonómotor, nem működött a vízóra. Különösen a felvonómotor kiesése okozott gondot, mert ez használhatatlanná tette az egész keverőtelepet. A PÁÉV szerint a védőberendezés szakszerűtlen beszabályozása okozta a bajt, az ÉPGÉP viszont kezelői hibát vélt felfedezni, s mereven elzárkózott a garanciális javítástól. Mit volt mit tenni, a PÁÉV felkérte az ÉPGÉP-et, hogy az időközben leszállított második betonkeverő telepről — mert végül is kettőt vettek —, amely pillanatnyilag Szentendrén van, de még nem üzemel, szereljék le a motort, s tegyék ót azt az érdire. Ezt megtették. Strigulák a vezérlőpulton Mindezek után már érdemes volt végigdöcögni az Elvira utca hepehupáin : lássuk a medvét, ne csak beszéljünk róla! Az automatikus vízadagoló helyén egy nem működő vízóra, a keverési idő mérésére szolgáló műszer szintén használhatatlan, csakúgy, mint az adagszámláló — így aztán becslés alapján kerül a víz a keverőüstbe, ugyanígy határozzák meg a keverési időt, az adagok számát pedig a modern technika nagyobb dicsőségére a kezelőpult szélére rajzolt strigulák jelzik. S a gép kezelői természetesen azt is bizonygatták: a motor leégésében vétlenek — mutatván az igazi bűnöst, a kapcsolószekrénybe rosszul bekötött vezetéket. Szó, ami szó, nem voltam tehát el- ragdtatva az ÉPGÉP-től, amikor Ar- kovits Györggyel, a veszprémi gyár meó-vezetőjével, Máté Tiborral, a vevőszolgálati csoport vezetőjével és a beszélgetéshez később csatlakozó Búzás József kereskedelmi osztály- vezetővel arra kerestük a választ, hogyan látják ők a helyzetet? Mielőtt azonban elmerültünk volna a részletekben, elmondták — s ezt egy percig sem szándékozom kétségbe vonni —, hogy az ominózus 20 köbméteres betonkeverő-telep alapját jelentő 15 köbméteres változatból az elmúlt tíz év során 320 darabot készítettek, s ezek kielégítően működnek is. Igen ám, de ez a tény az egyébként tehát megbízható minőség mellett még egy dolgot bizonyít: nevezetesen azt, hogy a továbbfejlesztés során mindenképpen valami hiba történt. A teljesítmény növelését azzal érték el az ÉPGÉP konstruktőrei, hogy jelentősen csökkentették a keverési időt, mégpedig a vízadagolás automatizálásával. A vízvezetékbe épített turbinás áramlásmérő és az adagolásvezérlő elektronika pontosan kiméri a szükséges mennyiséget, te. hát minderre a kezelőnek nem is kell figyelnie. Nem bírta a strapát! Az ötlet nagyszerű — a kivitelezés egyszerű — gondolnánk —, hiszen a berendezést egy hazai vállalat, az MMG Automatika Művek gyártja. Az ám, csak éppen nem szállítja! — legalábbis akkorra, mikorra a veszprémiek szerették volna. Csak múlt év végére igazolták vissza a rendelést, mi viszont már tudjuk, hogv az egész berendezés a májusi BNV-n készen volt — külföldi áramlásmérővel. Az osztrák Elin cég gyártmányát egy katalógus Dói választótiaK Ki — s ezt, csoaak-csodája három hét leiorgá- sa alatt meg lehetett kapni! Kipróbálni viszont csak laborkö- rüimenyek között tudták, s igy került a vásárra, majd Érdre — ahol aztán az első alkalommal lelmondta a szolgálatot- Leszerelték, visszavitték Veszprémbe, szétszedték, megjavították, ekkor már vízzel is kipróbálták — persze megint csak laborban — visszavitték Érdre, ahol ismét nem működött — ekkor feltételezhetően azért, mert a közeli nagyfeszültségű transzformátor zavarta az elektronikát. Végül is a többszöri kísérletezés után bebizonyosodott, hogy ez a műszer egy építkezés durva üzemi körülményei között nem alkalmazható. Így mégiscsak meg kell várni, amíg szállít az MMG egy adagolásvezérlőt. Most körülbelül itt tartunk. Bár a beszélgetések óta néhány hét eltelt, alapjaiban semmi nem változott. Mikor legutóbb Erden jártam, a gépen még nem volt adagolásvezérlő, s a változatosság kedvéért a Szentendréről áthozott íelvonómotor is melegedett, úgy hogy csak szünetek beiktatásával lehetett keverni. Most állítólag a túl magas hálózati feszültség a vétkes a dologban — ez azonban magyarázatnak jó, de beton nem lesz belőle. Mennyit ér egy forint? A tények — mint oly sok más esetben — itt is túlmutatnak saját jelentőségükön, érdemes tehát még egy kicsit elidőzni társaságukban. Mert hogyan is kezdődött? A PAÉV úgy vélte, hogy a már bevált hazai 15 köbméteres keverőtelep nem felel meg igényeinek, csak a tőkés importból származó húsz köbméteres. Igaza volt? Hát ha tényleg húsz köbméterre volt szükség óránként, akkor igen. Az ÉPGÉP ezt a számítást keresztülhúzta, amikor bejelentette: van már magyar húsz köbméteres is. Igaza volt? Természetesen, hiszen miért importáljunk olyan terméket, ami már itthon is megszerezhető — persze, ha megfelelő minőségben? Viszont az ÉPGÉP az új konstrukciót úgy adta el, hogy saját maga üzemszerű körülmények között ki sem próbálta. Megengedhető ez? Csak és kizárólag abban az esetben, ha a gyártó a szerelés, az üzembe helyezés, a próbaüzemelés alatt minden szükséges segítséget megad a vevőnek, hogy az eredményesen használhassa a megvásárolt zsákbamacskát. Esetünkben viszont az ÉPGÉP tulajdonképpen egy olyan kísérleti példányért kasszírozta be a több mint egymillió forintos vételárat, ami vagy tudja az óránkénti 20 köbmétert vagy nem — viszont az összeg nem kísérleti forintokat jelentett, melyek vagy egy forintot érnek, vagy csak hetven fillért. És végül is ez az alapkérdés: meddig terjedhetnek a vevő jogai? Meg kell elégednie egy úgy-ahogy működő berendezéssel, egy úgy- ahogy teljesített szolgáltatással, vagy ragaszkodjon teljes egészében kifizetett vételár teljes ellenértékéhez? Egy percig sem lehet kétséges, hogy csak az utóbbira szavazunk — legyen szó akár egy betonkeverő telepről, akár tíz deka párizsiról vagy bármi másról. Adunk is, kapunk is Ellenkező esetben — elfogadván a félig végzett munkát, a pontatlanságot, a kifogások-kibúvók gyűjteményét — további gondokkal terheljük gazdasági életünket, amelyben sajnos így is túl sokan érintettek hasonló vitában — mégpedig olyan adok is, kapok is alapon. Nézzük csak a jelen történetünk szenvedő alanyát, a PÁÉV-et. Vajon hány „boldog” lakástulajdonos tudna órákon át mesélni a határidőcsúszásokról, az újba költözés örömét megkeserítő hibahalmazról, a garanciális javítások körülötti hercehurcáról? De az ÉPGÉP sem csak a „döly- fös eladó” szerepét ismeri: egy másik keverőtelepéhez a Metripond Mérleggyártól szerezte be a vezérlőberendezést — ami az istennek sem akar ipari körülmények között működni... Szóval így kerek a világ, mondhatnánk, adunk is, kapunk is — de ha gondjaink okait kutatjuk, nem muszáj mindig arra a csúnya világpiacra mutogatni! WEYER BÉLA — Az aktív kereső nők soraiból negyedmillió szakmunkás, megközelítően 700 ezer betanított munkás, 450 ezer segédmunkás, vagyis ösz- szesen csaknem 1 millió 400 ezer fizikai munkás. A többi műszaki munkakörben, az igazgatásban és a gazdaságirányításban, az egészségügyben, a kulturális munka területén, a számvitelben és az ügyvitelben, illetve a magánszektorban dolgozik. — Milyen helyet foglalnak el a nők az összes keresők soriban? — Az összes keresők 44,5 százalékát a pők teszik ki; a szakmunkások 18,8 százaléka, a betanított munkások 52,2 százaléka, a segédmunkások 54,7 százaléka, a közvetlen termelésirányítók 13,3 százaléka nő. Ök adják továbbá a fizikai foglalkozású parasztok, illetve a téesz- tagok 40,3 és ugyanott a közvetlen termelésirányítók 5,1 százalékát. — Hogyan értékelhetjük arányukat a szakmunkások között? — A fejlődés ellenére — elégedetlenek vagyunk. Igaz, a munkaeszközök és — körülmények jelenlegi — és holnapi — állapotában számos olyan munkakör van, amelyet nem ajánlunk, sőt, egyeseket tiltunk, hiszen egy részükről azt sem mondhatjuk, hogy a férfiak számára ideálisak lennének. Nem az a kérdés, hogy a nő megfelel-e egyikmásik munkakör ellátására, hanem az, hogy az ottani munkaeszközök, feltételek megfelelnek-e a nő fizikumának. Ámde a technikai haladás, az ipar fejlődése s a lezajlott szerkezeti változások olyan foglalkozásokat, munkaköröket hoztak létre, amelyek tömegesen alkalmasak a nők foglalkoztatására. Mégis a kvalifikált, fizikailag nem nehéz, inkább szellemieket igénylő szakmunkák egész sora nélkülözi a nőket! Kedvezőbb a kép néhány finommechanikai, műszerészi, valamint híradástechnikai munkakörben; ahol arányuk eléri, illetve meghaladja a 20 százalékot. Ezeket a számokat vizsgálva úgy tűnik, ha lassan is, de előbbre jutottunk. Csakhogy a szakmunkásnők túlnyomó többsége továbbra is a hagyományos női szakmákba tömörül. — Mit mutatnak a szakmunkásképzés számai? — Hasonló gondokat. Jelenleg abból a 22 ipari szakmacsoportból, amelyben nőket is képeznek, tíz vehető elsőrendűen számításba: ezekben tömörül a szakmunkástanuló nők 95 százaléka. Míg a nehézipari szakmában alacsony a szakmun- kásnok aránya — s az ifjúkori képzésben résztvevő nőké szintén —, addig a könnyűipari szakmákban dolgozó nők aránya emelkedik, illetve magas szinten stagnál. Az egyetlen pozitív vonás, hogy a nehézipari szakmákban a felnőtt korú — vagyis a munka mellett tanuló — nők aránya meghaladja a 25 százalékot. Ezt érthető is, hiszen ezek a betanított munkásnök naponta tapasztalhatták, hogy e szakmák nagyon is megfelelnek a nőknek. — Ha Így van, miért nem válik szakmunkássá még több betanított munkásnő? — Mert a háztartás terhei és a családanya kötelességei ezt megnehezítik, elveszik a kedvét és bátorságát a tanulástól. — Mit tart a pályaválasztási propagandáról? — Meggyőződésem, hogy sokkal több kedvező, a nő fizikumának és szellemi képességének megfelelő munkahely van, mint amennyit az iskola, a pályaválasztási és munka- erőtoborzási propaganda bemutat. Csakhogy: miután túl fiatalon kell dönteni a szakmai képzés irányáról, s a gyermek erre rendszerint még éretlen, az iskola pedig nem ismeri eléggé a valóságos követelményeket. Így inkább vélekedések, előítéletek alapján és a ma létező, modellnek tekintett helyzet szerint irányít A társadalom abban érdekelt, hogy a foglalkoztatottak képességük szerint minél kisebb fizikai ráfordítással, a lehető leghatékonyabban dolgozzanak. Az a tény, hogy sok nő a képességei ellenére sem lesz szakmunkássá, sok férfi pedig a képességei ellenére lesz azzá — végső soron arra vezet, hogy egyik is, másik is zavarokkal küszködve, békét- lenül tevékenykedik. — Mennyi írhatő ebből a nők számlájára? — A nők — állítólag — elfogadják a kevésbé kvalifikált munkaköröket. mert ezek kisebb felelősséggel járnak, és a családi élet terhei mellé nem kívánnak újabbakat is a vállukra venni. Ebből az érvelésből csak annyi igaz, hogy felnőtt korban a nő nehezebben vállalkozik a tanulásra, de az itt a kérdés: miért nem tanul szakmát addig?! Társadalmi érdek — és felelősség — azon fáradozni, hogy a nő ifjú korában kapjon meg minden ésszerű, a jövővel egyeztetett és az anyaságra is felkészítő képzést. NYÍRI ÉVA
