Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-02 / 52. szám

Orosz János: Kökénybokor Tavasszal tfiskéid zöldbe borulnak, aztán felveszed menyasszonyruhád, majd anyaként neveled kis bogyóid, s teremtesz lágy harmóniát. Gyümölcsöd savanyú, míg kékül, érik, még nem kell senkinek, ám deret hint az ősz rá, s édesül, csipegetik madarak, gyermekek. Gyimesi Ferenc: Jó reggelt, élet! A valóság tisztelete JÖL KI VAN EZ fundálva, mond­ja barátom, miközben képesújságot lapoz föl, rábök egy tornászlány szép formájú lábát ábrázoló fotóra. Hát miért, kérdezi ezerszólamú kér­déssel, amelyben értés és értetlen­ség, lázadás és belenyugvás, öröm és bánat, a változtathatatlannal való szembeszegülés és az alávetettség, a tudás és a tudatlanság egymással folyton feleselő, egymást kiegészítő és megsemmisítő játéka rezonál. Miért vagyunk mi ezért annyira oda, miért lelkesít, izgat fel, miért tépjük egymást érte? Hiszen ez csu­pán egy darab hús. Izom, Mert így kerek a világ? Gondolkozó ember a barátom, hamarosan az eszmék mezején jár, letűzve száz miért-et. Megdönthe­tetlennek vélt igazságokat zúz por­rá, füstté válnak súlyos sarktételek, habkönnyű eszmefoszlányok emel­kednek a lényegesség szférájába, hogy pillanatok alatt lezuhanjanak ők is. Sokáig tart a viaskodás, amit né­hány sorban, goromba szavakkal csupán jelezni tudtam, hogy * mi­hamarabb a következtetéshez jut­hassunk. A nézőponthoz. Ebben álla­podtunk meg. Ismét képes beszéd­re térve: ki kell tűznünk a zászlót Leverni a karót, ahol megvethetjük lábunkat, ahonnan szemlélhetjük a világot. A világ kerek, így, érezzük, ho­lott tudjuk, időben és kiterjedésé­ben is végtelen, amiként a magunk teremtette, ősöktől átvett, utódok­nak továbbadandó, nyüzsgő, békére vágyó s folyton hadakozó földgo- lyónyi társadalmunk is az. A zászlót nem tűzhetjük le akár- hova. Mennyi minden szab határt! Születésünk ideje és helye, törté­nelmi korunk állapota, haladásának iránya, mozgásának sebessége, örök­lött hajlamaink, szerzett tulajdon­ságaink, s nem utolsósorban a kö­rülöttünk karót leverő társaink ereje. t Micsoda összevisszaság, hogyan le­het itt eligazodni? Mekkora a tér, amelyben valóban én, csakis egye­dül én dönthetek,' minden korláto­zottság nélkül?! Ilyen tér nincs. Ab­szolút korlátok nélküli terünk egy porszemnyi sincs. Az erők kölcsön­hatása és játéka,- egymást fölerősítő és elhamvasztó nekifeszülése a vég­telen térre éppúgy érvényes, mint a legkisebb, általunk még fölfogha- tóra. Végül is mi marad? Marad-e va­lami egyáltalán? Barátom a bevezetőben hozott példából, a formás láb csábítását a férfitársadalomra eképpen sum­mázta: a fajfenntartás cselvetése, aminek alá vagyunk vetve. Csak­ugyan? Mennyire? Ne hökkenjen meg az olvasó, ha először pillan­tást vetünk az állatvilágra, a raj­tunk kívül egyetlen helyváltozta­tásra képes élőlényekre. Tudjuk, amikor eljön a párzás ideje, min­den fajta egyedei csak ezzel foglal­koznak, az utódok száma kizárólag a természet kölcsönhatásaitól függ. S vessük össze nemünkön belül — koronként. Hogyan volt ez ötven, száz éve, hogy régebbi időszakokat ne is említsünk. A változást fölös­leges bemutatni. ELVÉGEZHETJÜK a vizsgálatokat életünk, egyéni és társadalmi létünk minden területén. Azt _ fogjuk ta­pasztalni, az idő haladásával nem csupán mind több karóval rendel­kezünk, a mezők is egyre tágasab­bak, ahol jétűzhetjük őket., Egyre szabadabban? Ne veszítsük szem elől, hogy egy-egy társadalmon be­lül is, éppen a haladás folyomá­nyaként, nő azok köre, akik egyen- ro.ngú társadként tűzhetik ki zász- laikat. Több erő feszül tehát egy­másnak a nagyobb .tereken. Az is igaz, ami szintén a haladás ered­ménye; az erők minősége is maga­sabb színvonalra emelkedik. Ettől azonban azt várhatjuk, hogy nő a belátás; egymás segítése, érdekei­nek nagyobb tisztelete kerekedik felül. A kérdés azonban még mindig: kerek-e a világ? Nekem kerek. Le­szek és megszűnők. Nekünk végte­len. Jöttünk és megyünk tovább. De csak akkor, ha belátás és érdektisz­telet jut túlsúlyba mindenütt. Je­lentőségünket és felelősségünket a választás kényszere és lehetősége is bizonyítja. KIRÁNDULÁSON a kicsiny falu­ban a társaság jeles tagja a pa­rasztember _ eszességéről tart kis­előadást. . Példaként építkezését em­líti. Valahogy így; — Látjátok, a gazdag a magaslatra építette házát, ami ki volt téve viharnak, az idő­járás minden szeszélyének, hiszen védtelenül állt a dombon. S nézzé­tek a butának tartott paraszt'ou- honait. A völgyben • emelte őket, hátukat a hegynek vetik, amely ol- talrnazza a szerény hajlékokat. — Fogalmazásából érezni, emelkedett szellem az előadó, a parasztember jó ismerője és barátja. Vajon csakugyan egyedül az okos­ság döntött a hely kiválasztásában? Végezzünk el egy gondolati kísér­letet. A gazdag felépíti házát, majd jön a szélvész, s elsodorja. Mit fog tenni? Megépíti újra. Van hozzá pénze. Tegyük fel, első ízben a paraszt- ember is dombra építi házát, hogy gyönyörködhessen a tájban,, a kilá­tásban. Nem egykönnyen, hiszen szegény, minden erejét össze kell szednie, hogy tető alá hozza fészkét. Aztán jön a vihar, s még köny- nyebben elbánik hajlékával, amely a gazdagénál silányabb anyagból készült. Miután a kétségbeesés per­cei után jól kikáromkodta magát, töri a fejét, miből emeljen újat. Mi­kor rájön, tovább forgatja az eszét, előretekintve. Vihar máskor is jö­het, dünnyögi magáhan. Szétnéz a vidéken, s felfedezi a jól védett zu­got, a domb oldalában, ahol eddig is meghúzta magát,- ha kinn érte a zord idő. Jó lesz az a kicsi háznak is. Az újabb nemzedékek már ebben nőnek fel, felmenőik rájuk hagyo­mányozzák építési módjukat,. mint szellemi örökséget. A valaha volt kudarcról mit sem tudnak, a mód­szert törvénynek fogják fel. De, ha netalántán megtollasodnának, telik erejükből szilárdabb anyagú házra, ők is ott építik föl, ahonnan szép a kilátás, s ahol másokhak is feltűnik díszes portájuk. LÁTTAM egy fotót. A megtört ritmus volt a címe. Hosszú, végük nincs rekeszekben ezer és ezer to­jás. Mind egyforma, zavartalanul siklik rajtuk szempillantásunk a végtelenbe. De alul, a jobb sarok­ban megbotlunk, törött a tojás, ki­látszik sárgája; A megtört ritmus. Tojások a tepsiben. Mozdulatla­nok. Nappalok és éjjelek telnek el, látszat szerint nyomtalalnul. De be­lül napról napra nagyobb erők fe­szülnek. Elérkezik a pillanat, a héj megpattan. Egy, egyetlenegy tojá­son. A megtört ritmus: Aztán sorban a többiből is kibú­jik az új élet, helyreáll a rend. Ember a téren. Nő. Arányos test, izmos lábak, karok, feszes, selymes bőr.' Majd megbillen az egyensúly, a test elülső része aránytalanul fel- domorodik. A megtört ritmus.. És hirtelen, robbanásszerűen visz- szahanyaílik. A megtört ritmus. Űjrarendeződik az élet, a sosem­volt test helyet követel magának. Múlnak az évek, izmossá válik kar és láb, feszessé és selymessé a bőr. Emberek a téren. Egy öreg hir­telen elvágódik. A megtört ritmus. Elszenderedik az ágyon, lélegzete kihunyt. A megtört ritmus. A vl- • lág minden levegőjét beszívni aka­ró sóhaj, az utolsó. A megtört rit­mus. A megjelenés és az elillan ás, har­mónia és ritmus, megtörés és meg- töretés. Az élet. A világ. KÖR FAL B iztosan a hirtelen rándulás okozta. A szokásosnál erő­sebb fölgyorsulás, ahogyan megugrott a metrószerel­vény a Keleti megállójából. Egy­szerre megkavarodott a gyomra, visszatarthatatlan, kínzó öklendezés kúszik fölfelé a torkán. Először for­róság önti el, azután egy pillanat alatt lemegy az arcából a vér, s szinte centire érzi, ahogyan föntről lefelé hűlni kezd a teste. Az any­jától hallotta, hogy nagy lélegze­teket kell venni ilyenkor, mintha sóhajtana. Föláll. Megkapaszkodik a pad fogantyújában és előkapja zseb­kendőjét. Megpróbálja leküzdeni az ingert, visszanyúlni a föltömi ké­szülő lávát. A mellette álló idős emberke megérinti a vállát: — Rosszul van, fiatalasszony? Megingatja a fejét és sápadtan mosolyog Érzi, hogy egyszerre min­denki rá néz. Pokoli érzés. Biztosan olyan zöld, mint a húsvéti rozma­ringalma októberben, amikor sze­dik. Egy fóliabőrű idős nő ül a szemközti pádon, arcáról lesír a ge­nerációs vélemény. A tizennyolc évével valamilyen könnyelmű mái lánynak nézi. Ha emlékszik rá va­lamelyik szakácskönyvből, most biz­tosan ezt mondja magában: liba, pácban. Az ajtónál egy kiskatona támasz­kodik. Olyan sima, babás az arca, mint akinek a tejbegríz a kedvenc étele. Ápolt, tiszta fiú. Lehet, hogy csakugyan olyan jó tejszaga van, mint egy kisbabának. Tekintete úgy simogatja az arcát, mint puha bár­sony. Áz anyjától hallotta azt is, hogy ha fáj, vagy rossz valami, nem szabad rágondolni. Majd másra gon­dol. Ki kell bírnia a Deák térig. Lehetetlen. Már most sem bírja. Rögtön összecsuklik, vagy kitör a láva. Legalább ne reggelizett volna. N em szabad rágondolni. De mire? Most hagyhatták el a Szabadság Hotelt. A Körútig még két szálloda van. Fönt, a Várban, a Hilton. A Szigeten a Nagyszálló és a Termál A Duna-parton a Hotel Duna Inter­kontinental. Rövidítve . úgy kellene írni, hogy HÓDÚIN. Milyen jól rá­rímel, hogy beduin. A kiskatona nem veszi le róla a szemét. Az ilyen tejbegrízesek is biztosan tudják, mitől vannak az ilyen rosszullétek. De nem szabad rágondolni. Kis gyűrűt tágítanak körülötte az emberek, hogy több levegőt kapjon. A kiskatona egy lépésnyivel köze­lebb furákodik. Az Erkel cukrász­dánál lehetnek. Legalább az Asto­riáig bírná. Onnan majd gyalog megy tovább. Fejtetőre állva forog a világ. Ráadásul az egész kocsi... Másra kell gondolnia! Hétfő van. Jó, hogy 'ma nincs té­véműsor, nyugodtan kimoshatnak. Jancsó... Nem jut eszébe a másik neve. Hazafelé beviszi anyósának a banánt. A jövő hónap páratlan lesz. Gázszámla és villanyszámla. A te­lefont minden hónapban hozzák. Ja,- Miklós. Jáncsó Miklós. A kiskatona hűségesen nézi. Biztosan eltávozáson van. Jóoofák ezek a srácok, néhány órát mindig hozzádobbantanak. Csak ne vennék észre. A seregnek igazán nem számít az az egy-két óra. Drukkol neki, hogy ne vegyék észre. Jaj. Most! A Blaha Lujzánál kiszáll. Még csak a Gyémántháznál lehetnek. A végső erejével tartja magát. A kiskatona megint közelebb alatt a számítógépek memóriaegy­ségei. Téli olimpia. Fehér olimpia. Nyári olimpia. Moszkva, 1980. Előtte volt Montreal. Mundiál, fesztivál, karnevál. Riói karnevál. Debreceni virágkamevál. Nevál — ne várj. Majdnem rímel. A fóliabőrűnek az arcára- van ír­va, hogy úgy kell nektek, ez a nagy szabadság. Valaki véletlenül nekitántorodik. Az idős emberke hosszában kettéhasítja tekintetével az illetőt A kiskatona már egészen mellette áll. Csakugyan tejszaga van. Ha majd kell, inkább ő kapja el. A Corvinnál lehetnek. Legna­gyobb áruház, legnagyobb választék. Minden héten Centrum-hétfő. Minden szinten szinte minden. Már bánja, hogy nem mert kiszállni a Blahán. De mindjárt mondják, hogy az As­toria megálló következik. Uránia P. Szabó Ernő: Egyetlen mozdulat Látom: megáll a kerítés előtt, napraforgót forgat. Ágaskodik az almafához, karjában virágok, karjában. holtak. Karjában házak, városok, bokrok, mélyeket ismerek. Karjában én, a csönd, talán egyetlen mozdulat lebeg. Törő István: Tavaszelő Megkapaszkodtam helyemen, mint szeles napokon a gyár, ragyog a mészkő, akár víkendházak a dombok teraszán, bányák mélysége hív magához, inni a mérhetetlen csendet, antennák röpítik szét a világba nemzetünk múltját, jelenét, hangunk a Duna cipeli távolabbra, hogy élnek rokon népek partjain — szerszámok vasa pendül, tavasz jön, sziklák remegnek ebben a fényben, emberek szorgoskodnak, horkantásaiktól a hegy felébred. mocorgott. Biztosan, ő akarja elkap­ni majd. M ondják a Blahát. Már lassí­tanak is. Éppen olyan a gyomrának a lassulás, mint a gyorsulás volt. Nyomja fölfelé a lávát. Megálltak. Nyílnak az ajtók. Nem meri elengedni a fo­gantyút.' Szégyell segítséget kérni. „Tessék vigyázni, csukódnak...” Most már mindegy. Majd másra gondol. Hánv ismeret lehet betáp­lálva egy átlagagyba? Emlékszik egy cikkből, hogy az innsbrucki téli olimpián hetven könyvoldalnyinál több adatot rögzítettek néhány perc Szövőnő Tavaszy Noémi rajza mozi. Itt, a sarkon, egy postahiva­tal van, ott vett egyszer lottót. Jó, hogy előkészítette a zsebkendőjét; Mikor mondják már, hogy az As­toria következik? Az idős emberke újra megérinti a karját: — Biztos, hogy nem érzi rosszul magát? Hálásan rámosolyog. Mennyi lehet még hátra? Legföljebb öt-hat mé­ter. Szabó Ildikó távja. Öthatvan­nal került be a montreali olimpiai keretbe. Mondják végre! Elszóra­koztak, mert a fékezéssel egyszerre mondják. A legeslegutolsó pillanat­ban. Gyorsan szájára nyomja a zsebkendőjét. A kiskatona megfogja "a karját: — ván, majd segítek. Rögtön fönt leszünk. A világ legszebb ajtónyílása. A világ leghosszabb útja a szabad le­vegőig. A lefelé jövő mozgólépcsőn lábbal fölfelé állnak az emberek. Bal karjával ránehezedik a kiska­tona oldalára. Vajon megérezte? Biztosan, mert egy kicsit jobban megszorítja a karját. Ez a lélegzet most jól sikerült. A másik lépcsőn visszafordultak lábukra az utasok. A kiskatona erősen tartja. A néphad­sereg vigyáz rájuk. Honvédségi kí­séret. Dtszkíséret. „Fogadás balról!” Még mi nem kéne? Díszmenet. Or­szágzászló. Fönt félreállnak az útból Elveszi a karját és szembe fordul a kiska- tonával: — Köszönöm. Már semmi bajom. A tejbegrízes édesen elpirul: — Biztos? Ha nem látnák annyian, biztosan megcsókolná: — Biztos, persze. E gy simogató tekintet a csók helyett, azután elindul a lépcső felé. Bizonytalanul lépdel, de már csakugyan semmi baj. A lépcső aljától vissza­fordul. Még ott áll a kiskatona. Né­zik egymást. Innen is látni, hogy újra elpirult a néphadsereg tagja, s valamilyen végleges szakítás gyö­nyörű szomorúságával visszaindul a lejtmenetben járó mozgólépcső felé. Ö pedig fölfelé a cementlépcsőn. Odatűz a Tanácskörút sarkára a reggeli nap. Ebben a szép, friss, tisz­ta ragyogásban megy tovább. Men­nek tovább boldog, mámoros kettes­ben. Csakugyan: miért nem húznak föl ilyenkor valahol egy zászlót?

Next

/
Oldalképek
Tartalom