Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-09 / 58. szám

* wAWAVAw.wvo9i»>m»>»i*x^: MnAMMMMQMCfifiOM mi XvXvXv.v.vXvvív.'v.v.v.v.v.v.v.wv.v.v.v-----V.V.V............................................................. M A GÄZIN ML.l.980- MARCHJS~9., VASÁRNAP ^ : .. .... . . . | . . / Megszámláltattunk Koldus és király egyszerre r Holnapunkat meg-meg csúszó vé­sőkkel nagyolja ki a jelen. Nyers azért némely vonás, simításra vár. Vállalkozó kézben nincs hiány, ám az eszközök kívánatos tára szegé­nyesebb ehhez a simításhoz, mint ami a legkevesebb lenne. Ezért ért­hető, ezért elkerülhetetlen: gyak­ran nem futja többre, mint a megcsúszott vésők ejtette legdur­vább sérülések eltüntetésére. Föl­hagyva a képletes beszéddel, fo­galmazással: a népszámlálás most közzétett előzetes adatai szerint 9,7 százalékkal, 85 ezer fővel nö­vekedett 1970 és 1980 között Pest megye lakossága. Megállíthatatlan emberfolyam. Több, mint két Érd népessége, mert a megye legfiata­labb városában negyvenezren él­nek. Éltek, január elsején. Azóta bizonyosan tovább hízott a lélek- szám; a két népszámlálás között kilencezer fővel gyarapodott a te­lepülésen élők tábora, évente át­lagosan kilencszáz emberrel. A ki­lencezer új lakos annyi, mint Vas és Bács-Kiskun megye népességének teljes növekedése egy évtized alatt. S ez akkor csak egyetlen város ... ( Mellette, mögötte ott sorakozik a többi, Gyál, Vecsés, Budaörs, Duna­keszi, az agglomerációs övezet, a megye. • Megelőzni a kisebbet Ostobán vakmerő, mert felelőt­len jósnak kellene lenni ahhoz, hogy feleljünk a kérdésre: hol a határ a népesség növekedésében? Budapesten és Pest megyében — ez úgynevezett tervezési-gazdasági körzeteken belül ez a központi iparvidék — a népszámlálás idő­pontjában 3 024 000 ember élt! Or­szágunk méretéhez képest olyan lé- lekszám-koncentráció ez, ami rácá­fol minden előzetes várakozásra, tervezésre, reménykedésre. Tíz év alatt az országnak ezen a darabján 144 ezer lakossal lettünk többen, i o nagyobb rész — elsősorban: a fővárosi letelepedést korlátozó in­tézkedések miatt — a megyének ju­tott. Voltak elképzelések, tervek ar­ra, hogy Pest megyében is, a fő­városhoz hasonlóan, de annál eny­hébb formában, feltételekhez kötik a letelepedést. A dologból nem lett semmi, mert kiderült, nehéz hely­zet alakulna ki így a főváros ter­melő- és szolgáltató üzemeiben, apadna a bejárók tábora, márpedig a bejárók nélkül jó néhány üzem megszüntethetné tevékenységét; fog­lalkoztatottjainak többsége Pest megyei lakos. A nagyobb érdek mindig megelőzi a kisebbet. A fő­város anyagi és nem anyagi ágai­nak zavartalan működése fontos népgazdasági érdek, előtte áll te-' hát annak, amit a megye érdekelt­sége — a népességnövekedés las­sítása — diktálna. Ahhoz azonban, hogy a megye valóban és hosszú időn át forrása lehessen a fővárosi munkaerő-szükségletek kielégítésé­nek, kellő fejlesztési eszközökkel kell rendelkeznie. Máskülönben ugyanis a munkaerő újratermelése — ha szabad itt a 'közgazdaságtan klasszikus kifejezését használni —, sokszoros akadályokba ütközik, s az válik kétségessé vagy lehetet­lenné. ami az eredeti cél volt, a munkaerőutánpótlás, a már dolgo­zók munkaerejének folytonos újra­termelése a kellő lakókörnyezettel. S bár igaz, hogy a megye összeg­szerűen jelentős pénzzel gazdálkod­hat a tanácsi — kommunális — fej­lesztéseknél mostanában — mert ez sem mindig volt így —, ha a forin­tokat elosztjuk a lakosság folya­matosan növekvő számával, akkor kiderül: az egy lakosra számított tanácsi beruházások összege alap­ján a megye a tizenkilenc hasonló közigazgatási terület csoportjának utolsó harmadában helyezkedik el. S ugyan kézenfekvő, ahol elsők vannak, ott kell- lenniük sereghaj­tóknak is, ám az a bökkenő, hogy a fővárosba eljáró dolgozó a buda­pesti környezetet veti össze a ma­ga lakóhelyével, igényei — tudato­san vagy tudat alatt, a végered­ményt tekintve ez lényegtelen — azt jelenítik meg szükségletként, ámít munkahelyén a fővárosi lako­soktól lát. hall. Nem akar vagy nem tud fővárosi lakos lenni — s ennek okai rendkívül változatosak —, de úgy kíván élni a városban, a községben, mint a fővárosiak. Ezt a nehéz ellentmondást tovább sú­lyosbítja, gyakran a politikai köz­hangulat rangjára emeli egy-egy telenülésen. hogy a bejárók — ösz- Szetételüknél fogva — nem alkot­nak egységes csoportot, érdekeik rendkívül eltérőek, s ezek egyezte­tése szinte lehetetlen. (Volt olyan nagyközségi tanácsülés, ahol három ízben szavaztak eredménytelenül a helyi buszjárat útvonaláról és me­netrendjéről, mert annyira külön­böznek a bejárók kívánta irányok, időpontok, hiszen hajnalban három óra tízkor indulnak az elsők, az utolsók pedig fél , hétkor.) A tele­pülésekre beáramló emberfolyam egy része — nem jelentéktelen ré­sze — iskolázatlan és szakma nél­küli. A főváros üzemeinek, építő­iparának segédmunkás sereg® ver­buválódik innen, az össz-népgazda- sági érdekeltség azonban helyben súlyos gondok formájában jelenik meg. A bejáróknak ez a része cse­kély közéleti, politikai érdeklődést mutat. Nem ritka eset, hogy a kép­viselőjüknek megnyert tanácstagot — leggyakrabban: társukat, ha- sőnló foglalkozásút — ugyan meg­szavazzák, de annak törekvéseit nem értik, nem támogatják; miköz­ben semmiféle társadalmi akcióban nem vesznek részt, igényeik, köve­teléseik listája — újabban olyan kommentárral kísérve, hogy kihí­vom a televíziót a tanács nyakára — egyre terebélyesebb. Sok kényesnek látszó téma sur­ran a kezünk alá, amikor ezen a terepen kutatunk. Itt van magá­nak az agglomerációnak az ügye, az annak idején — 1962-ben — ki­jelölt negyvennégy település. Az akkor elfogadható övezethatárok azóta jelentősen kitágultak, s való­jában a megye egésze — néhány kisebb területdarabtól eltekintve — agglomerációs jellemzőket mutat, még akkor is, ha ezt nem veszik tudomásul — nem veszik eléggé tudomásul — az országos hatóságok és tervező szervek, tisztelet a ritka kivételnek. A fölismerésnek ez a hiánya döntő akadálya annak, hogy a megye egészét kiegyensú­lyozottan lehessen fejleszteni, ho­lott kézenfekvő: az agglomeráció nem kaphat úgy elsőbbséget, hogy ez az elsőbbség mások rovására szól, más településeket sújt, . rá­adásul olyanokat, amelyek teljesen azonos helyzetben vannak — ke­rültek a legutóbb másfél évtized­ben — az agglomerációs övezet hely­ségeivel. így például Gyömrő és Veresegyház ugyanúgy napról nap­ra embertömeget ültet fel a vona­tokra, az aktív keresők közül a be­járók aránya szinte azonos, s az egyik település agglomerációs, a másik nem. A nagy hátai járás köz­ségei közül egy sem szerepel az agglomerációban, ám most már hosz- szú évek óta az ingázók száma 55 és 60 ezer között változik a járás­ban! Ne essék félreértés: nem ar­ról van szó, hogy papírok, besoro­lások eddigi rendjét kívánatos föl­forgatni, hiszen ezen nem múlik semmi. Annak belátásán azonban sok múlik, hogy a megye ma már nem választható el két részre: agg­lomerációra és a többire, mert ez teljesen önkényes, a tényeknek el­lentmondó, a valósággal szembefor­duló osztályozás lenne. Ez az osz­tályozás annak idején, amikor ki­jelölték az övezethatárokat, megfe­lelt az adott állapotoknak, a köz­ben eltelt majdnem két évtized azonban magukat az állapotokat változtatta meg, azaz: az osztályo­zás maga is változtatásra érett (len­ne). Forrása a feszültségnek Szembesítsünk két dokumentumot. Az egyik: a Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsága Titkár­ságának állásfoglalása a budapesti agglomeráció alakulásának és sza­bályozásának tapasztalatairól, kelte 1974. április 1. Ezt olvashatjuk: „A budapesti agglomeráción belül lé­nyegesen csökkentek azok az indo­kolatlan különbségek, amelyek a fő­város és az agglomerációs övezet ellátottsági színvonalában fönnáll­tak. A korábbi évekhez képest je­lentősen javultak az övezet telepü­léseiben élők ellátottsági viszonyai, elsősorban a gyermekintézmények és az élelmiszer-kereskedelmi háló­zat kiépítése következtében.” A másik dokumentum egészen friss, o Magyar Szocialista Munkáspárt Pest megyei Bizottságának jelentése az 1980. március 1—2-án tanácsko­zott pártértekezletek számára. Eb­ben az áll: „A lakosság számának növekedése meghaladta az előzetes számításokat, a népgazdaság terület- fejlesztési tervében foglaltakat. Ez is egyik forrása annak a feszült­ségnek, amely a megye kereskedel­mi és szolgáltató, valamint kommu­nális ellátottságában fennáll. Né­hány településen nagyon gyenge az ellátás.” Ellentmondásra derítene fényt a szembesítés? Nem erről van szó. Amit mindkét dokumen­tum állít, az igaz. Igaz, egy adott helyzetre, egy időponthoz kötött ál­lapotra. Közben azonban — a két dokumentum megfogalmazása között — eltelt hat esztendő. S ez a hat év rácáfolt a várakozásokra, a vá­rakozásokra alapozott, tervekre. A hetvenes évek elején megkezdődött, s kedvező irányú fejlődés nem tor­pant meg, hanem folytatódott — olyan sikeres ötéves tervet, mint amilyet most, 1976 és 1980 között hajt végre a megye a kommunális ellátás fejlesztésében, eddig nem tarthattuk számon —, ám hatását erőteljesen csökkentette, némely területen szinte megsemmisítette a változatlanul áradó népesség-folyam. Az évtized elején úgy látszott, megkezdődhet a távolság csökkenté­se a szükségletek és kielégíthető­ségük feltételei között. Az évtized közepére azonban bebizonyosodott: egyenlőtlen verseny ez. Az évtized végére pedig azt kellett belátni, hogy már az is eredmény, ha né­mely településen nem romlanak az ún. ellátottsági mutatók. A terve­zés volt rossz ezek szerint? Lehe­tett volna tökéletesebb, ám nem itt az igazi ok. Valójában arról van szó, hogy a megye olyan ténye­zőre próbál fejlesztési terveket ki­alakítani — s hiába magyarázza mindenütt, ahol kell, hogy ez a té­nyező eddig mindig rácáfolt az elő­zetes várakozásokra —, ami maga megtervezhetetlen. A népesség moz­gását, úgynevezett migrációját — ha szakszerűtlenül fogalmazunk is — lényegében az ország egészének helyzete, állapota határozza meg. Ezért nincs olyan tökéletes számí­tógép-program, még kevésbé terve­zői apparátus, amely nagyjából „el­találná”, mekkora. lesz a vándor­lási különbözet, egy-egy évben, a megyében, s azt végképp reményte­len megjósolni, miként alakul a le­telepedők tábora egy-egy települé­sen. Megint a népszámlálás előzetes adataira hivatkozva: 1970 és 1979 között tizenkét megye népessége mutat negatív előjelű vándorlási különbséget — azaz: a megyéből többen költöztek el, mint ameny- nyien ott letelepedtek más megyék­ből —, s csak hét megyében talá­lunk pozitív előjelet a migrációs mérlegnél. Amíg azonban a máso­dik helyen álló Csongrád megyében 1,6 százalékos ez a vándorlási kü­lönbözet, az első helyen levő Pest megyében ennek több, mint a két­szerese, 3,8 százalék. S ha azt is hozzátesszük, hogy Csongrád me­gye népessége a Pest megyeinek a felét sem éri el, akkor világos előt­tünk a kép, hol, mennyit ér, meny­nyit nyom a latban az egy száza­lék meg az egy százalék. Koldus és király ez a megye egy­szerre. A két népszámlálás közötti időszakban az országos átlagnál jó­val gyorsabban növelte például a lakásállományt — az országos adat 13,3 százalék, a megyei kereken 18 százalék —, s a rangsorban csak ketten állnak előtte, Fejér és Győr-Sopron. Amíg azonban a la­kásállomány egy százalékos növeke­dése az utóbb említett megyékben 1150—1250 lakással nő, addig Pest megyében ■ 3000—3100 darabbal! S csupán ez az egyetlen adat is ele­gendő figyelmeztetés arra, mennyi­re csínján kell bánni a százalékok­ba foglalt, s éppen ezért az össze­hasonlító tényeket nélkülöző ered­ményekkel. A haladás mindenütt örvendetes, ám annak mértéke na­gyon is különböző az ország egyes részein. Ebből következik, hogy bár Pest megye a nagyon sok lakást építő területek közé tartozik ’ az országban, s ráadásul a magánerő­ből történő otthonteremtésben vi­tathatatlan első, tíz év alatt sem tudta helyzetét lényegesen javítani, sőt! Az 1970-es népszámláláskor a száz lakásra jutó népésség 1,8 szá­zalékkal haladta meg az országos át­lagot, az 1980-as összeíráskor vi­szont már 3,3 százalék volt ez az adat. A változásnak ez a kedvezőt­len iránya még inkább elgondol­koztató, ha figyelembe vesszük: a megye jó néhány településén az or­szágos mutatószámot 27—44 száza­lékkal haladja meg a száz lakásra jutó népesség! Ezért a száraz tények rögzítése s nem több az a megálla­pítás, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt Pest megyei Bizottsága már említett pártértekezleti jelenté­sében így olvashatunk: „Különösen az agglomerációhoz tartozó közsének- ben — az átlagot meghaladó lakás- építési ütem ellenére — nagyon rossz a lakáshelyzet. Itt van a leg­több pince- és egyéb szükséglakás.” Ha ez csakis a lakáshelyzetre lenne érvényes, akkor sem maradhat kí­vül a figyelem sugarán, ám valójá­ban szinte minden lénveges terüle­ten arról van szó: gyakran semmi másra, mindössze arra futja az erő­ből, hogy a legélesebb feszültsé­geket feloldják a tanácsok. Ismét tények után nyúlva: az 1970-es népszámláláskor folyó tanévben a megyében 2456 osztályteremben ok­tattak 93 419 gyermeket. A mostani tanévben az osztálytermek száma 3014, a tanulóké 104 836. Annak el­lenére tehát, hogy — a megszűné­seket is hozzávéve — 558 tante­rem bővítette az általános iskolák hálózatát — ebben a középtávú tervidőszakban az eredetileg terve­zett 477 tanteremmel szemben majdnem nyolcszáz kerül átadásra! —, a megyében mindössze három fő­vel csökkent az egy tanteremre ju­tó tanulólétszám. Ami egyenlő az­zal, hogy a megye nem tudott el­mozdulni a sereghajtó helyéről egy évtized alatt sem, annak ellenére sem, hogy-soha nem látott iramban bővítette az általános iskolai tan­termek számát; a koldus és király kettős szerepének újabb változata ez. Ráadásul a megye egyes terület­részein — így a budai, a dabasi já­rásban, Szentendre városában — az amúgyis kedvezőtlen megyei mutatószámot jócskán meghaladják, s annyi gyermek jut egy-egy tante^ remre, hogy az oktatás minimális környezeti feltételei válnak kétsé­gessé. Még egy adalék ahhoz, mi­lyen . tempójú verseny folyik itt a népességváltozás és a fejlesztés között: lapunk is szíves ünneplője volt a váci, a ceglédi kórházak fel­épültének, bővítésének, a kerepes- tarcsai kórház nagy társadalmi ösz­szefogással történt, példa nélkül álló építésének, hiszen ilyen rövid idő alatt még nem került tető alá hasonló gyógyítási mtézmény az országban. Az előző népszámlálás idején a megyében 373 lakos hasz­nálhatott egy kórházi ágyat. Az említett fejlesztések — a hozzájuk kapcsolt bővítések eredményeként — lehetővé vált, hogy kereken száz fővel csökkenjen az idei esztendő kezdetére ez a csoport. S ennek el­lenére: ez az erőteljesen apadni lát­szó létszám még mindig 2,3-szerese az országos átlagnak! Legyen összhangban Van egy meglehetősen elkopta­tott kifejezés, s ez az oojektiv ténye­zők említése. Ha azonban valamire, akkor a megye helyzetére tökéle­tesen igaz az, hogy a gondok, a feszültségek javát objektív ténye­zőkre vezethetjük vissza. Ilyen té­nyező az országosan legmagasabb népességgyarapodás; az élveszüle- tések magas aránya és a migrációs mérleg rendíthetetlen pozitív elő­jele. Ilyen tényező, hogy a megye valójában csak a hetvenes években kezdte megkapni a kellő figyelmet az országos tervező és irányító szervektől különleges problémáira, ám ez a figyelem nem bizonyult mindig következetesnek, alaposnak, megértőnek. Még ma is gyakran vannak éles viták azon, amik vi­tathatatlan tények, s azért, mert némelyek úgy tesznek, mint akik a tényéktől nem hagyják befolyá- soltatni magukat. Kereken tíz esz­tendeje, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Po­litikai Bizottsága 1970. március 10-i ülésén elfogadta a területfejlesztés tervezésének és szabályozásának irányelveit. A dokumentum máso­dik fejezetében olvashatjuk: „A kom­munális és kulturális ellátottságban a jelenlegi szakaszban a különbsé­gek csökkentése tűzhető célul: a szociális-kulturális intézményi el­látottság területek közötti közelí­tését az elmaradott területeken az állami költségvetésből differenciált támogatással kell segíteni; a keres­kedelem és a szolgáltatások fejlesz­tését úgy kell megoldani/ hogy azok színvonala legyen összhangban a területi jövedelemviszonyokkal, il­letve igényekkel." öt évvel később, 1975.. március 1—2-án tanácskozott a Pest megyei pártértekezlet, s a megyei pártbizottság oda benyúj­tott írásos beszámolója így rögzítet­te a tényeket: „Jelentős erőfeszítés­sel, anyagi ráfordítással és a la­kosság áldozatvállalásával enyhül­tek az agglomerációs övezetben a kommunális gondok, fejlődött a közműellátottság. A nagy fokú el­maradottság és a lélekszám folya­matos növekedése miatt még sok tekintetben nem tudtuk elérni az országos átlagot, a lakosság sokfé­le jogos igénye területenként vál­tozóan kielégítetlen, pl, villany, ve­zetékes víz, út, közlekedési igé- ~nyék stb.” S újabb öt év múlva, az 1980. március 1—2-án lezajlott me­gyei pártértekezlet határozatában ezt olvashatjuk: „A megye szociá­lis, kommunális fejlesztésében — a népgazdaság teherviselő képessé­gével arányosan — szerényebb^ pénz­ügyi lehetőségekkel kell számol­nunk. Ez megköveteli, hogy a fej­lesztési forrásokat elsősorban az is­kolahálózat, az egészségügy, a la­kásépítés feltételeinek javítására koncentráljuk.” MÉSZÁROS OTTO Duna-kanyar Mattioni Eszter festménye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom