Pest Megyi Hírlap, 1980. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

Tizenegy év után Máriaudvaron Az ajándék televíziókészülék nyomában (Fontos feladat a tanulási feltételekben meglevő kü­lönbségek csökkentése. Ennek érdekében tervszerű fej­lesztéssel csökkenteni kell az iskolák közötti színvonalkü­lönbségeket. Az MSZMP irányelvei a párt XII. kongresszusára.) Az oklevél. Tulajdonképpen csak egy negyedíves rajzlap. Nylonfólia borítja, mégis megsárgult. Igaz, ti­zenegy éve rajzoltak rá két sor vi­rágmintát. Köztük piros betűk: Kö­szönjük a szép televíziót! Meg ti­zenhét aláírás, kerekbetűsek, bizony­talanok, dülöngélők. Iskolásgyerekek nevei. Legalul: Moldoványi Lászlóné tanító néni, Vác, Máriaudvar, 1969. Több mint egy évtizede, hogy a Te­levíziót minden iskolának akcióban szerkesztőségünk egy készüléket ajándékozott a kis tanyai iskolának és ott ünnepélyes keretek között, a tanító néni sütötte finom házi süte­ményt fogyasztva adta át az okos gépet az iskolásoknak. ★ Mi történt azóta? Babiák Mihály, Vác szakfelügyelője: — Rég megszűnt a máriaudvari általános. Csak alsósok jártak oda, de most már évek óta ők is a város­beli iskolák tanulói. Legtöbbjüket a Báthori utcába hozza1 a busz. i Hardicsay Zoltánná, a Báthori ut­Szánkóztunk, vasródlival, azután fel­borultam. — Hogyan jársz suliba? — Apuka hoz, meg visz, ő gép­kocsivezető és anyagbeszerző a gazdaságban. — Melyikben? — Máriaudvaron, az Alagi Álla­mi Gazdaság ottani telepén. — És különben mivel közleked­tek? — Busszal, ha megáll. — Ha megáll? — Van, amikor törnie jön reg­gel, mi meg ott állunk, gyerekek a megállóban, de továbbmegy. — Gyakran? — Eléggé. Az új, a régi fiatalember, Megyeri Attila, hetedi kés. — Hát? — Munkásszállás van ott. — Honnan tudod? — Máriaudvaron lakunk. — Elkísérsz oda? — Ha elengednek. Elintézzük. Ul a kocsiban, igen komoly utas. — Merre? — Balra az acsai úton, most át a sorompón, itt van vége Vácnak, most jobbra, helyben vagyunk. A volt iskola fehéresre vakolt épület a szürkés­re mocskolódott hóval övezve., Tört ablakszem. A fal mellett vaságy­roncs. Attiláék háza idelátszik. Oda­megyünk. Anyja épp nagy mosást 'tart, rezeg a centrifuga. — Hetvenkettőben jöttünk ide, akkor már nem működött az iskola. A lányunk is a Báthoriba járt, most a kerepestarcsai kenyérgyárban dol­gozik. Attila, mint a többi itteni gyerek, fél hét körül kel, egyre, kettőre ér haza. Építkezünk, telket a gazdaságtól kaptunk. A férjem ott betanított munkás, a tápkeverőben darálós. — Attila, ismersz valakit ezek közül? — teszem a gyerek elé az oklevelet. — A Sógor Lacit. — Itthon van? — Nézzük meg. A sáros, csúszós út gazdasági épü­letek, istállók, gépszínek közt ka­nyarog. Kis kalauzom megjegyzi: — Azért nyáron sókkal jobb itt. — Igen? — Persze. Sokat lehet játszani az erdőben. Egyébként én már szere­peltem az újságban. — Tényleg? — Elütött egy autó, mikor bicik­liztünk. Nem volt fékem. Agyrázkó­dást kaptam. Bizony. De azóta is bringával járok Vácra bevásárolni, mert itt nincs bolt. Most balra me­gyünk, van- ott egy harapós kutya, de nem bánt. Ez a Laciék háza. Múlt, jelen, jövő i A jóvágású fiatalember barátsá­gos szobába invitál. Az egykori első osztályos aláíró most harmadéves kereskedő tanuló Vácott, a Naszály Áruházban. — Emlékszel erre a lapra, Laci? — Nem nagyon. — A tévére? — Volt, igen, rémlik. — Mikor szűnt meg az iskola? — Harmadikos voltam. — Könnyen ment az új helyen? — Kezdetben nem. A tanítónéni itt többet foglalkozott egy-egy sráccal, volt ideje szegénynek. — Szegény? — Meghalt Moldoványi tanitónéni, öngyilkos lett. Szerettem őt, volt egy zongorája, még akkor is átjár­tam klimpírozni, mikor már nem ta­nított. Nagyon fájt nem, hogy el­mentek a gyerekek. De muszáj volt és most már tudom, jobb volt. — Miért? — Itt két póznára kötött madzag volt a magasugró eszköz. Tornaórán meg fáramászás volt a feladat. Bent? Kísérletekhez rengeteg eszköz, sok könyv, minden teremben tévé. — Mit tudsz az akkori iskolatár­saidról? — Nem sokat, többen elköltöztek innen. Be a városba, ide meg alig jön valaki. Bár mostanában, hogy a gazdaság segít építkezni — egy­re többen. — És akik maradtak? — Nagy Karcsi hatvankilencben harmadikos volt, most a Fortéban dolgozik. Osztálytársa, Papp Olga, közgazdasági szakközépben végzett, a hajógyárban van. Pisák Zsuzsi a Szőnyi kórházban asszisztens. Deme Laci az építőiparban, Dudás Jóska az Izzóban. Rúzsai Misiék Rádra köl­töztek, ő Dunakeszin, a járműjavító­ban szakmunkás. Én, ha végzek, sze­retnék a Naszályban maradni, a rá­dió-villamossági osztályon. Nagyon jó a rádiók, magnók, tévék között. Máriaudvaron majd minden ott­honban van televízió. AND AJ GYÖRGY A Báthori utcai iskola két épüle­te közül a nemrég felújítottba jár­nak a felsősök. Kívül-belül világos falak, műanyag lambéria a folyosó­kon, kék csempés mellékhelyiségek, jól felszerelt szertárak. Az egyik ötödik osztályban Fábián Józsefné- val arról beszélgetünk, milyen sok eszköz segíti az új matematika ok­tatást. Buchnitz Zoltán, a zöldpad- lós, kétöltözős, nagyszertáros torna­teremre büszke. Minden szép, új, jó — csak hideg. Olaj kályha fűti az Osztályokat, hiába fehérlenek radiá­torok mindenhol, hiába a Vízgazdál­kodási Vállalat minden jószándéka — a kazánt csak tavaszra ígéri a gyártó. Dermesztő hideg a folyosó­kon, ahol szép, beépített szekrények őrzik a kis kabátokat, csizmákat. Az udvar végén felújításra vár az isko­la másik szárnya. E napokban kez­denek hozzá a régi épülethez, hogy társához hasonlóan széppé, korsze­rűvé varázsolják. De milyen az elhagyott máriaud­vari iskola? — Nem elhagyott — mondja ud­variasan, de határozottan a csöpp cai általános iskola igazgatóhelyet­tese: — A felszerelés, a tévé? Az is át­került, azóta már kiselejteztük. Régi gazdasági épületben volt kint egy szolgálati tanítói lakás, két tante­rem. Egyikben az első—harmadiko­sok, másikban a többiek. Az utolsó időkben nyolcan-tízen ha voltak, egyetlen tanítóval. Most tíz alsó- és hét felső tagozatos gyerek jár hoz­zánk Máriaudvarról. A régiek, az aláírók közül persze már senki. Du­dás Pistire emlékszem közülük, Rú­zsai Misire, Sógor Lacira. Az ő húga, Ella, most ötödikes. ★ — Hogy vagy, Ellácska? — Köszönöm jól. — A lábad? — Nem fáj, csak viszket a gíps; alatt. — Hol tört el? — Két helyen is, nyiit törés volt Gyarmathy Tihamér kollázsa Torzó Áron Nagy Lajos rajza Kettős portré Arcok különös változása (Hány arca van egy embernek? Egy arcnak hányféle változása? A sze­münk rossz, vagy szívünk fáradt meglátni a kéreg mögött a lényeget? S nem ilyenek vagyunk-e mindahá- nyan: elf él tjük magunkat. Titkon arra várva, hogy fölismerjenek ben­nünket; reménykedve: mások is föltárulkoznak nekünk. Ahogy be­szélgetések szálaiból kibomlott egy énekes arca, találkozások mozaikjá­ból egy színész. Két arc különös változása.) tőt. Hiszen mi, akik a fiatalokkal foglalkozunk, azt ke.essük, hogy tudjuk tartalmas, szép életre nevel­ni őket. Erre szolgálnak a honvédel­mi sportok, s a maga területén erre tanít a zene is. E Varga Gábor, az MHSZ Pest me­gyei vezetőségének előadója. — Mióta énekel? — Amióta az eszemet tudom, vagy még régebben. Apám hozta a zene- szeretetet a családba: operaénekesi vágyai voltak. Valóságos vágy volt-e vagy sem, nem tudnám megmonda­ná. Mindenesére nem lett énekes belőle. Ami pedig neki nem sikerült, be-lénk, gyerekeibe próbálta átültet­ni. ötünk közül egyedül bennem lelt utódra: előbb tanultam énekelni, mint beszélni — és a mai napig éne­kelek. — Az apai akarat mellett volt út­nak indító élménye? — Minden, ami énekléssel kapcso­latos. A hőskoraan, az ötvenes évek el-ején lehettem tagja a rádió gyer­mekkórusának, Botka Valéria Csányi László vezetésével a legszebb kórusműveket énekelhettük. Később templomi kórusban szerepeltem, Po- mázon. Számunkra, serdülő fiúk szá­mára, az evangélistákat eljátszani a Passióban, nagy megtiszteltetés volt. Sokat jelentett az apai vezetés is. soha nem éreztem kötelességnek az éneket, úgy irányított, hogy észre sem vettem, az ő akarata az enyém. Ez a szabadság adhatta meg a zene szerotetét. s hogy azóta, ma is, har­mincöt éves fejjel kórusban éneke­lek. — Miért szép a kóruséneklés? — Maga a, kórus mint közösség nagy élmény..Az, ahogy az éneklés összefogja az élet különböző terüle­téről érkezetteket: zenészt és nem zenészt, orvost és diákot. A próbák­nak, a heti kétszeri-háromszori kö­zös énekléseknek számomra különös varázsa van. Tíz évig énekeltem a Fővárosi Énekkarban, tíz év alatt egyetlen próbáról sem hiányoztam. Aztán az utazások! Én a zenével jártam be az országot, egyszer még Kínába is majdnem eljutottam, de megbetegedtem. Most készülök éle­tem első nagy útjára: a Vasas Központi Művészegyüttesével Svájc­ba utazunk.'És persze, ott van s ne. Gondolja el, a Carmina Buránát énekelhetem. Vagy a gregoriánu- mok: ennél szebb zenei hangzást el sem tudok képzelni. — Sose gondolt arra, hogy „igazi" énekes legyen? — Sokszor. Fölvételiztem opera szakra, fölvettek, otthagytam. Meg­próbálkoztam táncd-alénékléssel, jó­nevű szerzőktől énekelhettem, ez is abbamaradt. Talán nem is volt meg bennem az igazi akarat, így rr meg nekem az ének örök hobbinak. — Éneklés és MHSZ-munka — nem esnék távol egymástól? — Másnak bizonyára igen, de én > tudom kapcsolni magamban a ket­Gulyás István fogtechnikus. — Mi vitte a színészi pályára? — Ami a legtöbbet: az iskolai sikerek. Néhány jó szavalat, emlé­kezetes feliepés, szülök, tanárok, osztálytársak biztatása. Apám bir­kózó volt, mellette szippantottam a porond világába, a győzelem illatá­ba. Akkor határoztam el, színész leszek. — És mi hozta el onnan? — Önmagam megismerése. 'Volt egy dramaturgom, ő mondta egy­szer: ezen a pályán csak kiválónak szabad lenni. Középszerűen nem ér­demes csinálni. Ez zakatolt bennem, amikor hatodszor sem vettek föl a főiskolára, s bár akkoriban már fontos szerepeket játszhattam a Déryné Színházban, úgy éreztem, nem lépek túl a középszeren. Az­tán meg a kezdők anyagi gondjai, a lehetetlen albérletek! En, aki vi­lágnak indultaim, amikor Pestre mentem, egyszerre azt vettem ész­re, hogy mind sűrűbben jövök haza Nagykátára. Hat éve aztán végleg becsomagoltam. — Jár színházba? — Nem. Azóta nem, amióta el­jöttem Pestről, a tévében is nehe­zen nézek meg egy darabot még ma is. Az első három év olyan volt, mint aiz alkoholistának az elvonó­kúra. Könyörtelenül vetettem ma­gam mindenféle munkába, csak eszembe se jusson a színiélet. Gaz­dálkodtam a ház körül, tyúkokat ne­veltem; most fogtechnikus vagyok és a családomnak élek. Ennyi idő távlatából már biztosan ítélkezhe­tek. Nem mondom, hogy nem vi­hettem volna annyira, mint bárki más a kortársak közül, de én úgy gondolom, egy tehetséges ember ar­ra is képes, hogy kihozza magából azt, ami benne van. Ha így nézem, én nem voltam tehetséges. — Legutóbb mégis szavalni hal­lottam. Tápiószentmártonban, az öregek otthonának avatásán. — Az idő, úgy látszik, meghozta számomra a megoldást; nem mene­külnöm kell a színészettől, keres­nem kell a szereplés számomra megfelelő lehetőségeit. Utóbb min­dig elfogadom, ha meghívnak vala­hova, az otthon avatására is nagy örömmel mentem. Az elődöntőig jutottam a Radnóti-versenyen, a té­vé előtt szavalhattam, s másnap jó volt végigmenni az utcán. Ha fel­kérnek vailamire. megtartom a jo­got, hogy magam választhassam ki a verset. Vácit választom legtöbb­ször, igen, Váci Mihály sorainak szavalása nagy örömet okoz. Mosta­nában tanyasi esteket rendezünk a TIT-ben: előadással, versekkel me­gyünk ki a tanyákra. Ha nekem mondanák, én sem hinném el, mi­csoda hangulatú esték ezelk! Ilyen­kor érzem: hazatalált Váci Mihály. S vele együtt találok haza én is, major Árvácska

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom