Pest Megyi Hírlap, 1979. december (23. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
Magazin ^ :i í "10 : >_ V/lllííljP ' DECEMBER I HÉTFŐ ' ......... .............. ................. ^. |.v.y.v.v.;.v.>|,;.vv;.^;..v,*.v,w.vv.v.j.v,‘^%^ Nemzedékek évtizedei - ’ Kétszer kettő... Húsz év. Mennyi az? Kétszáz- negyven hónap. Két évtized. Huszonnégy órák egybeolvadó tömege. Húsz év. Mennyi az? Csillagok felé nyújtózó távolság, aminek kezdete az űr sötétjébe vész, vagy éppen csak annyi, mint a tegnap elhagyott, s holnap újra várt kedves sugárzó melege az arcunk bőrén? Két évtized; történelmi időmérceként semmiség. Két évtized; egy emberpárnak az első közös lépés után a mindenkori holnapok ingerkedése, hogy örömet vagy gondokat hoznak-e. Hoztak mindkettőt. Húsz esztendeje mondott egymásnak igent Barta Ferenc és Nánási Julianna. Egy nappal a karácsony ünnepe előtt. Talán azért, hogy így ünnepük legyen; egymásnak örülhessenek. Másnak nem tudtak, nem tudhattak, mert nem volt minek. A katonái soridejét akkor kitöltött segédmunkás s a nyolc általánossal adminiszt- rátorkodó leány holnapja nem mutatott dús réteket, sudár törzsű fákkal telt erdőket, futóhomokot annál inkább. S a minden fuvallatra bor- zongó, tovasodródó buckákra mit lehet építeni? Lehet-e egyáltalán? Most. könnyű azt felelni: igen. Akkor? Akkor nem keresték a feleletet, mert ha ezt teszik, talán oda sem lépnek az anyakönyvvezető elé. «««««««« «« «« « Fölleltározható két ember két évtizede? S ha igen, rajtuk kívül bárkinek is elmondja-e ez a leltár, hogy mi állt, mennyi izgalom, könny, mosoly, kemény szó és boldog suttogás a tények mögött? A tények: a segédmunkás ma két szakma birtokosa, megbecsült dolgozója a Nagykőrösi Konzervgyárnak, annak a munkahelynek, ahol ezt a két szakmát elsajátította. A nyolc általános iskolai osztállyal adminisztrátorkodó leány ma képzett pénzügyi dolgozó, tanfolyamok, vizsgák sorával a háta mögött, termelőszövetkezeti tag. Az ifjú pár, akit szívességből fogadott be — az elhunyt, s a távolban élő szülők helyett — az egyik rokon, házának piciny nyári konyhájába, ma takaros családi otthon tulajdonosa Kocséron, a Kinizsi úton. S legelőször, minden mást megelőzve: ez a két ember boldog apja, anyja egy ikerpárnak, két ifjú embernek, akik közül Katalin most, éppen szülei házasságának huszadik évfordulóján — no: két nappal korábban — mondta ki az igent választottjának, .az agrármérnöknek. Ennyi húsz év? Eny- nyi is. A Barta házaspár új életének második hetét már úgy töltötte, hogy az évtizedet jelző ötös szám helyébe a hatos került. Most, néhány nap múlva leírjuk a nyolcast. S Katiék, húsz esztendő után — ha kibírjuk addig egymással, gonoszkodik vigyori képpel a férj —, olyan fordulóhoz érnek, amit bizonyára nagy csinnadrattával köszönt az emberiség: 2000 áll majd a naptár első lapján. Ennyi tehát két évtized? Vagy nincs is két évtized, hanem napok, hetek, hónapok, évek folyamatossága, észrevétlenül ötvöződő lánca, amire egyszer azt mondjuk; elszaladt az idő, megöregedtünk? Csak a ritka pihenők óráiban ötlik fel, csak az ünnepi asztal mellett esik szó róla: már két évtizede, hogy egy az, ami addig két út volt? Nem felhőtlen Bartáék múltja, tegnapja s tegnapelőttjé. Volt mélypont, nem hallgatnak róla, azt fontolgatták, elválnak. Az ikrekkel a piciny nyári konyhában, a reménybeli ház kínnal-keservvel épülő alapjánál görnyedve, a szakmunkástanfolyam vizsgájára készülve, a két szerény keresetet ezerfelé osztva; sok volt egyszerre. Belehajoltunk — mondja Barta Ferenc, s asszonya, aki mellette ül most, akaratlanul megfogja a kezét. Belehajoltunk? Soha, senki nem képes arra, hógy a gyökerekig belelásson egy’ emberpár életébe, s a szemérem is azt kívánja, ne próbálja meg. Más dolog leírni egy életet, s más azt élni. A szavak szavak maradnak, csak annak, azoknak többek, akik bőrét a szavak tartalma simítja vagy perzseli. Belehajoltunk — ismétli meg Barta —, de aztán fölegyenesedtünk. Kibírtuk. «« «« «« «« «« «« « Mi mindent kibírtak! Vagy nem is kibírni kell, hiszen maga az élet az, amit viselünk? Kibírták: az ikrek kezdeti rengeteg betegeskedését. Az asszony éjszakázásait a könyvek, a jegyzetek mellett. Azt, hogy Barta otthagyta az állását, mert nem jött ki zsebnyi Napóleonjával, a főnökével, s odament a bizonytalanra, a konzervgyárba. Kibírták, hogy az éppen fölrakott tetőt egy kegyetlen vihar szaggatta meg, a forintonként összerakott pénzből ^vett cserepek javát törmelékké törve. Azt, hogy Julianna után Ferenc is eltemette édesanyját, aztán nemsokára édesapját. Voltak üdülni? Az asszony szótlanul ingatja a fejét. Üdülni? Nyolc évbe telt, amíg a házban egy szobába s a konyhába beköltözhettek. Abban az esztendőben — 1968- ban — mindössze három ház épült fel Kocséron, az egyik az övéké volt. A házavató abból állt, hogy Bartáné ült, ült, - sírt, sírt, az embere simogatta a fejét, s a két gyerek észvesztő ricsajjal rohangált ki s be, mert a szíves rokonra tekintettel, nem kellett csendben maradniuk, mint addig mindig. Üdülni? Nyolc év kellett ahhoz, hogy a szoba, konyha meglegyen. S újabb hat esztendő, amikorra azt mondhatták: készen a ház. Gondoltak arra, mennyien vannak azok, akiknek sokkal egyszerűbb, könnyebb, akiknek szőnyeget terít a talpa alá az élet? Lehet, hogy eszükbe jutott olykor, de a mindennapi élet erőterében a talánok, a háthák, az esetlegek csak annyi ideig élnek, mint ködkamrában az ezredmásodpercig létező pímezonok. Ebben az erőtérben a lehetetlen kellre formálódik, a kell cselekedetre. Kellett: tanfolyamokat járni a férfinak és az asz- szonynak, hogy — nem szépítik — többet kereshessenek, mert többet ér az, amit csinálnak. Kellett: a gyerekeknek ruha, cipő, megint ruha, megint cipő, gyakran úgy, hogy apunak, anyunak nem kellett... Barta jó közösségre talált a konzervgyárban, felesége a termelőszövetkezetben: föld volt a talpuk alatt, rájöttek, nemcsak magukra számíthatnak, mint addig, mint kezdetben. S talajt fogtak itthon is, a lassan igazán emberivé formált otthonnal, az addig nem ismert kényelemmel, a gáztűzhellyel, a cserépkályhával, a fürdőkáddal... a lét apró, ha már megvan, akkor jelentéktelennek ítélhető eszközeivel, mozzanataival. Üdülni? Kata: Nászúira megyünk az ünnep után, Csehszlovákiába, a Tátrába, foglaltattunk szobát, nem tudja elképzelni, milyen macerával ment, amíg lefoglalhattuk az lBUSZ-on át; jó lesz, tíz nap, ránkfér. A lány már a maga világa csillagai és bolygói között röppen, nem veszi észre, mellette ülő édesanyja ma is szép arcára miként sminkeltek föl letörölhetetlen szürkés ólommázt az elmaradt üdülések, a mindig holnapra halasztott pihenések, a kell osztogatta parancsok, lett légyenek azok gyermeknevelésiek vagy éppen tüzelőbeszerzésiek, vizsgára szólítok, s reggelente munkába indítók. S mégis, alaposan tévednénk, ha azt hinnők, a Barta házaspár megfáradt, örömtelen, a világgal perben áll. Csak éppen gyakran kellett megmaradniuk az alapműveletek körében, ott, hogy egy meg egy az kettő, s kétszer kettő az négy. Véljük, a létnek ezek a dimenziói szürkék, könnyen kiismerhetők, leegyszerűsítettek, s éppen ezért a vonzás minden jele hiányzik belőlük? Valójában a hatvanas éveknek úgy indult neki ez az emberpár, hogy sokkal többre nem számíthatott, mint amennyit e nekiindulás- nál birtokolt. Anélkül, hogy vitatnánk személyes érdemeiket — amit bátran nevezhetünk tulajdonságoknak —, be kell látnunk: jelenükben meghatározó szerepe annak volt, amit a hatvanas és a hetvenes szár mok takarnak, fednek a társadalom és a gazdaság egészének nekilendülésében és lassúbbodó futásában, beváltott reményekben és újrateremtődő igényekben. «««««« «« «««*<« Két ismerős volt a tanú a húsz esztendővel ezelőtti esküvőn, ennyiből állt a lakodalmas nép, s a trakta egy tányér húsleves, csirkepaprikással. Katalin esküvője is szolid; huszonhét vendégnek ment meghívó. Mérhetünk bármit is ezzel, szabad ilyen mércét alkalmazni? Hiszen akkor, 1959-ben is voltak hét határra szóló lakodalmak, ma is vannak, holnap is lesznek. Csakhogy: az emberek a maguk körén belül maradva változnak, alakulnak át, lesznek többé vagy éppen kevesebbé, s nem a lakodalmas nép létszámával, a menüvel mérve, hanem akként, a köz kínálta lehetőségeket miként fordították a holnapjuk javára; ehhez azonban elengedhetetlenek a lehetőségek. A társadalom keveseknek ad készen valamit, keveseknél tűri azt — s kérdés, egyáltalán miért tűri —, hogy semmi mások, pusztán fogyasztók legyenek. Barta Ferenc és Nánási Julianna először gyarapítóként lépett, mert léphetett a köz tágította terepen, s csak azután mozdult fogyasztóként. Igazságos sprrend? Ök nem berzenkedtek ellene, tehát igazságosnak tartották. Kata s ikertestvére, ifjú Ferenc viszont — aki nemrég kezdte, már végzett szakmunkásként, katonaidejét tölteni, s akit a beatzene éppúgy erdekel, mint az elektronika —, tele van a világgal szembeni követelésekkel és kívánságokkal; ebbe születtek. Nem tudni azonban, jó-é, hogy ebbe születtek bele. Kata kívánságlistája meglehetősen hosszú, mert két-három gyermeket, anyagi gondoktól mentes mindennapokat, gépkocsit szeretne. Lakást nem? Azt nem, mert az már van, a fiú és annak szülei, az ő szülei teremtették elő a rávalót. Kata: Bútor alig valami, kell tehát berendezés... Kell; mennyire más kellek ezek, mint amik szüleit szólították, noszogatták, olykor lökték. Mert kell a külföldi utazás, a színes televízió, a lemezjátszó, a sok könyv, a szép ruhák; ifjú Ferencnek a motorkerékpár, azután majd persze neki is a lakás, de nem Kocséron, mert ő itt nem marad, városba hívja a maga rajzolta holnap, a miértre egy csak a felelet. Barta Ferenc maga csinált minden szerelőmunkát a házban, fia nem kapható erre, neki kész lakás kell majd, nincs olyan isten, akinek ő föláldozná a szabad idejét. Igényeik nem kihívóan követelőd- zőek, hanem köznapi közlendőként megfogalmazottak, mint amikre betétkönyvet adott a társadalom, csupán a beváltás ideje némileg bizonytalan. ««<<«««««««««« Nemzedéki különbség lenne ez? Nem hiszem. Inkább egy átmeneti társadalom örökös mozgásának megtestesítője, annak az állapotnak a megjelenítése, hogy az állapot maga a folytonos változás. Egyénileg serm mivel meg nem elégedettség, de: némelykor a tőkétől, a fedezettől elszakítva, elszakadva. Pedig ez is alapművelet, a miért mit örökös megválaszolása, csakhogy ők, Kata meg ifjú Ferenc gyakran úgy vélik, semmi dolguk az alapműveletekkel, kinőtték ők azt, amit szüleik folytonosan ismételgettek. Ítéljük el vagy irigyeljük őket? Szüleik két évtizede: egy adott emberpár húsz esztendeje, reprodukálhatatlan tehát. S ők, ameddig elérnek kétezerhez? Miért, hogy mindig a holnap tesz kíváncsivá bennünket, sa tegnap elmosódik? Kata azzal intézi el a majdani jeles dátumot, hogy legalább férjeura nem felejti el a huszadik házassági évfordulót. Ami egy riporthoz gyenge csattanó, az egy világlátásnak azonban megjelenítő képernyője lehet. M. O. Csóktábla, ezüst párnán Akiről nem szól a krónika MINDEN SZAKMÁNAK VANNAK KONTÄRAI, MESTEREI ÉS MŰVÉSZEI. OLYAN MŰVELŐI IS AKADNAK, AKIK AZ EGYKORI CÉHVILÁG HÍRNEVES ATYAMESTEREINEK SZÍNVONALÁN EGY SZEMÉLYBEN BIRTOKOLJÁK MINDAZT A TUDÁST, AMIT MA MÁR CSAK KISEBB RÉSZTERÜLETEKRE. SZŰKÍTVE ISMERNEK KORTÁRSAIK. NAPJAINKBAN IS SZÜKSÉG VAN A SZAKMÁK POLIHISZTORAIRA. KÖZÜLÜK VALÓ KISS PÁL. Rejtőző remeklők Amióta féltve őrzött nemzeti műkincseink gazdag tárházába mind több bepillantást nyerhetünk a kiállítási inézmények jóvoltából, azóta az iparművészet egyes ágai, köztük az ötvösség iránt megnőtt az érdeklődés. A hét lakattal zárt kincstárak megannyi nevezetessége karnyújtásnyi közelségbe kerül, s a múzeumlátogatók megtekinthetik az addig csak leírásból vagy hallomásból ismert tárgyakat. Felbecsülhetetlen eszmei és anyagi értékű műkincseinket ismereteink gyarapítására és esztétikai örömök szerzésére fordít- hajuk. Sétálunk az üvegtárlók között, meg-megállunk egy-egy páratlan szépségű tárgy előtt. Apró táblácska jelzi a műtárgy nevét, készítésének idejét és alkotóját. Valami megmagyarázhatatlan okból azok az emberek mindig rejtve maradnak, akik nemegyszer bravúros szakmai beavatkozással megmentették a történelmi idők viharaiban kalandos sorsot élt kincseket. Korunk egyik ilyen nagy tudású mestere — akiről a szakma nagy elismeréssel beszél, ám a múzeumlátogató közönség alig tud — az albertirsai születésű és a mindmáig ott élő Kiss Pál, az Ipar- művészeti Múzeum nyugalmazott főrestaurátora. Szakmai körökben Kiss Pál névjegye néhány sokatmondó címszóra szűkül: bizánci csóktábla, Mátyáskálvária, Petzold serleg, Esterházy- gyűjtemény. Az itt felsoroltak anyagi értéke meghatározhatatlan. Eszmei jelentőségük ugyancsak felbecsülhetetlen, s hogy ez így van, az a szerencsés kezű főrestaurátor érdeme is. A tárgyak legnagyobb ellensége az idő. Pusztulnak, rongálódnak, kallódnak kalandos menekítések, regényes rejtegetések nyomait őrzik, sokszor súlyos, szinte kiheverhetetlennek tűnő sebek formájában. Életre kelt kincsek Az Esterházy hercegek világhírű műkincsgyűjteménye a Budai Vár ostromakor, a Tárnok utca egyik palotájában rejtve töbször is bombatalálatot kapott a második világháborúban. Számtalan érték került a romok alá, iszapban, agyagban várta kiszabadítását. Az azon sárosán beszállított, láthatóan összetartozó di- ribdarabokat papírskatulyákba rakva ömlesztették a frissen kinevezett főrestaurátor elé. Akkor 1955-öt írtak. Hans Petzold híres német ötvös 1612-ben készült Diana-serlegének helyreállítása két és fél évig tartott, amely úgy összenyomódott, mint a harmonika. Gótikus hólyagdíszei el- formátlanodtak. Különleges eljárással látott a tárgy megmunkálásához. Nagyon kellett vigyáznia, hiszen a restaurált műkincseknek eredeti méretüket meg kell őrizniük és a tűz- aranyozott munkákat csak hőkezelés nélkül lehet hitelesen helyreállítani. Sok hiányzott az akantuszlevelek közül, amelyeket pótolt, s az avatatlan szem nem tudja megkülönböztetni az eredetit a pótlástól. Konzervált idő Egy Esterházy-gyűjteményböl származó órán háromnegyed évig dolgozott. Az augsburgi mes-ter XVI. században készített müve világviszonylatban páratlan. Szinte a t'el- ismerhetetlenségig megsemmisült. Sikerült rendbe hoznia, akárcsak Miksa császár óráját, amelynek külső borításait, számlapját újjávarázsolta, ám a rendkívül bonyolult szerkezetet csak konzerválni lehetett. Egyik legszámottevőbb egyházművészeti kincsünk a XII. századból származó bizánci csóktábla, más néven az esztergomi sztaurotéka, amely tűzaranyozott ezüst lemezre készült, bizánci rekeszzománc eljárással. A domborművű kép az ikonokkal áll rokonságban. Neve onnan származik, hogy a házibékét óhajtók megcsókolták, csodatevő erőt tulajdonítva neki. A mű technikai elemzése után látott hozzá a tulajdonképpeni munkához, a tisztításhoz, a kivasaláshoz, a gyűrődések, görbületek kisimításához, a szétvált darabok összeillesztéséhez és a már előre elkézített, hajszálpontos, színezüst párnára helyezéséhez. A Mátyás-kálvárián, amelyet Corvin-kál- vária névért is ismernek, kisebb igazításokra volt szükség, mivel pár helyen megsérült, és a zománcfelületeket, az ékköveket és a gyöngyöket kellett megtisztítani. — Hogyan sikerült végrehajtania a lehetetlennek látszó jeladatokat? — kérdeztük a mestert. — A restaurátornak ismernie kell minden kor emlékanyagának alkotási technikáját, a műtárgy anyagát, kortörténetét. Nagy felelősség hozzájuk nyúlni. A helyreállításnak szigorú szabályai vannak, tilos meghamisítani a tárgyakat. Az ilyen munkák sokirányú ismereteket követelnek. Otthonosnak kell lenni a mesterség minden területén, érteni kell az antik ékszerekhez, a kis* és nagy tárgyak készítéséhez. Jártasnak kell lenni a fémek és a kristályok jellegét és viselkedését vizsgáló tudományágban. Alapfémeket, fémötvözeteket, zománctechnikákat, ékkőfoglalásokat, drágakőfajtákat egyaránt nagy bizonyossággal ismerni. Sajnos, kevesen vagyunk már valamennyi felsorolt ismeret birtokában, pedig csak aki mindezt tudja, az oldhatja meg sikerrel a különböző bonyolult feladatokat. Kár, hogy a mai fiatalabb ötvösnemzedék csupán az ipari gyártásmód egy-egy részterületét tanulja meg. Én addig nem nyugodtam, amíg jártasságot nem szereztem mindenben — mondotta a főrestaurátor. Lordok diadcmjai Hat éve ment nyugdíjba Kiss Pál, akinek fiatalabb évei is emlékezetesek: londoni lordoknak készített ékszergamitúrákat a Vili. Edward néven trónra került walesi herceg koronázására. Sok gyémánttal, kar- bunkulussal, más ékkövekkel díszített násfa, fibula, boglár, forgó, csat, diadém került ki a keze alól hazai és külföldi megrendelésre. Ezt a munkát folytatta később az Álla- mi Pénzverő tervezőjeként. Páratlan szaktudását ma bírósági szakértőként hasznosítja. A XVI. század jeles firenzei ötvösművésze, Benvenuto Cellini volt talán az egyetlen, aki máig népszerű regényében emléket állított munkásságának és kalandos életének. A többi mesterről csak a müvek vallanak, ám az azokat újjáteremtő restaurátor mindig szerényen a háttérben marad, T. T. Helling György grafikája Ácsok
