Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)

1979-11-04 / 259. szám

Érdi kérdés

Mondja, mit csinál ma este?

ÁLLDOGÁLOK az érdi autóbuszpályaudvaron, és a címbeli kérdést szegezem boldog-boldogtalannak. Hétköznap délután, sietős tömeg igyekszik hazafelé a fővárosból: Akad, aki csak az enyhén beszá- míthatatlanoknak járó pillantással néz rám, van — főleg csinosabb hölgyek —, ki rövid utasítással lát el, hova menjek, egy idősebb asszony rendőr után néz. De van, aki meghallgat, meggyőződik tisztességes szándékomról és válaszol:

— Ez valami közvéleménykutatás? Nos, kérem. Ma esti programom a szokásnak megfelelően alakul. Átöltözés, vacsora, leckekikérdezés, modellezés, tévé,. alvás pontban 9 óra 30-kor. Elmenni? Nincs szombat vagy vasárnap.

— Hű, hát mit is, hát építkeztem a nyáron, azután hát van mit még bütykölni, padlózás, csempézés, hát ezt-azt, az asszonnyal együtt, hát persze.

— Pajtikám, mi is van ma, ja igen, akkor ulti. Minden héten, még gyerekkori parti. Kiülünk a konyhába, sör, azután neki, éjfélig. Holnap? Azt még nem tudom, az messze van.

— Háztartás, drága uram, ha tudja, tai az, három gyerekkel. Ráadásul meleg étel kell az uramnak minden este. Mosás, takarítás: úgy esek be az ágyba.

— Nem is tudom. Ha a Pali, tudja a srácom, átjön, elmegyünk valahova! Vagy be Pestre vagy ide a müvházba, talán moziba.

— Kert. Ez van ma este és minden nap, télig. Kert.

És így tovább. Röpke és felületes statisztikám eredménye: tíz

közül kilencen otthon maradnak.

A gyerekek törzsvendégek

— Körülbelül ez a mi tapasztalatunk is ;— számol Urbán László, a művelődési ház igazgatója. Érd mintegy 50 ezer lakójából talán 5 ezren érik el közvetlenül, hosszabb gyaloglás nélkül a városközpontot,

o.tt a művelődési házat, a discót.

És el is jutnak ezekbe?

..— Az ötezer nem sok, de rendszeresen csak két-kétezerotszáz látogatóval számolhatunk.

Mielőtt bárki arra gondolna, az igazgató szavában túlzott művelődé- si-központ-centrikusság van, sietünk elmondani, hogy Érden ez az intézmény közművelődési szempontból valóban jószerint monopolhelyzetű. A könyvtárakon, a mozikon kívül konkurrenciája nincs. (Ezekről később.) A művelődési központnak ilymódon különböző érdeklődésű látogatók igényeinek kell megfelelnie, kulturált szórakozási lehetőségeket adnia.

— Vagy negyven különböző klub, szakkör, tanfolyam, 'művészeti csoport működik nálunk. Egyik rö- videbb, másik hosszabb idő óta, ez tíz, amaz negyven taggal. Mindegyik mindig várja — várná — az új jelentkezőket. Ma este is... de inkább nézzünk körül — invitál Körösi Jánosné, aki a pedagógusi pályát cserélte föl a közművelővel és ma este ügyeletes a központban.

Balett-tanfolyam. Kislányok spárgába kényszerítik lábaikat. Verba Erika 7 éves, édesanyja várakozik rá olvasgatva az előtérben:

— Ö a második a családban, aki táncolni tanul. A nagyobbik lányom

.is ide járt hat évig, de most már sok lenne neki az iskolával, szakkörökkel, úttörővel. Negyedórára lakunk innen, ahogy hazajövök Pestről, a munkából, lepakolok, rendbe teszem, amit kell, és hozom a gyereket.

— És maguk? A szülők? Eljárnak ide?

— Néha, moziba.

Vége a discónak?

Pávás asszonyok

Páva-kör. A kis szoba közepén szemüveges férfi citerázik, mármint hangszert penget, körülötte csupa asszony, leány, tizennégytől ötvenöt évesig.

— Ügy látszik, nem bírták ki velünk — nevet Káka Rozália, a népművészet ifjú mestere, a dalosok vezetője.

— Ahhoz mit szólnak otthon, hogy asszonyaik ide járnak esténként?

A jókedv még nagyobb lesz, ahogy Kis Józsefné felnéz kötése mögül:

— Az uram örül, ha egy kis lélegzethez jut. Én mindig itt vagyok, akár próba, akár előadás. Ez tökéletes kikapcsolódás.

Selyem Vilmosné nyolc éve énekel itt:

— Székely vagyok, és itt olyan szép otthoni dalokat is tanulunk.

Volt idő, amikor ide járt az édesanyám, meg a gyerekeim is eljöttek.

Heuréka Musical Színpad — a pontos névre szigorúan figyelmeztet Ambrus Sándor:

— Ment még itt, a házban is gyakran irodalmi színpadnak hívnak bennünket. Pedig musicalt játszik ez a tizenhárom fiú és leány.

— Kik ők?

— Van köztük kőműves, óvónő, lakatos. Olyanok, akik keresik önkifejezésük formáit és úgy vélik, itt megtalálták. A színpadon szerepet játszhatnak, kiélhetik elfojtott vágyaikat, indulataikat. Olyanokat mondhatnak ki hangosan, amiket például főnökeik előtt le kell nyelniük. Mai, itthoni témákról, gondokról szól a darab, a zene.

Ki írta?

— Hát... én.

Hofi és Bessenyei

Fúvósok. Nemhogy a pici szoba, de a ház is remeg a hangoktól. Itt természetesen • mindenki az erősebb nemet képviseli, jobbára középkorúak. A november 7-i ünnepségre próbálnak és a szünetben komoly tárgyalás kezdődik, hogyan, mikór tartsák meg hagyományos báljukat.

Csillagászok. Most csak négyen lapozgatják a Sky and Telescope- ot, ezt az amerikai szakfolyóiratot. A teljes létszám tíz körül van, de voltak már jóval kevesebben .is. Horváth László 16 éves, törzsgárda- tag, a Vörösmarty gimnázium tanulója, már két éve csillagászati előadást tartott:

— A gimiből, akik érdiek, sokan járnak a házba. Az iskolarádióban állandóan bemondjuk a programokat, a tanárok is küldik ide a srácokat.

— És akik nem érdiek?

Uirbán László:

— Nemcsak tanulók, de felnőttek is járnak hozzánk a környékről, Tárnokról, Sós*útról. Diósáról, Arányaiban talán többen is, mint Érdről. Főleg a nagyobb rendezvényekre: színházi előadásokra, nótaes- íékfe, . Ténytú könnyűműfaj biztos siker, zsúfolt terem. Hofi Gézára nem kell toborozni, Bessenyeire már jóval .kevesebben jönnek el.

Nem messze a művelődési központtól, a Pelikán étterem ablakából sejtelmes fények és lüktető ritmusok szivárognak. Keddenként a művelődési ház szervezésében dis- cót tart Hill Tamás:

— Pontosabban: tartottam, másfél évig. Most vége.

— Miért?

— Vár a sereg. Ez az egyik ok. A másik bonyolultabb — legyint. — Az étterem vezetője levelet kapott a Pest megyei Vendéglátóipari Vállalat budai igazgatóságától, mély megtiltja a discót a jelenlegi feltételek mellett. Ugyanis a fennálló rendelkezések értelméban, ha zenés felárat számol az étterem, nem szedhető belépődíj.

— Ki szedi és mennyit?

— A rendező művelődési ház, 20 forintot.

— Szükség van erre az összegre?

— A pénz, jóformán úgy ahogy jön, el is megy — Urbán László sorolja a kiadásokat; — fizetjük Tamást, az instrumentumok szállítását, négy-öt rendfenntartót, pénztárost, asztalt, széket ki-be rendezőt. Évente 25 ezer forint körül marad nekünk, nem tétel, szívesen lemondunk róla, ha ilyen színvonalon megy tovább a discó.

— Ez mit jelent?

— Az, hogy a művelődési ház rendezte ezeket a programokat, önmagában is garancia volt — summázta Gaskó Gyula, a Pelikán üzletvezető-helyettese. — Vetélkedők, nem is akármilyenek, filmvetítések, kiselőadások vonzották ide a jó zenén kívül a fiatalokat. Nézzen körül: jól öltözött, kulturáltan viselkedő gyerekek táncolnak itt. Ezen a környéken Pestig nincs ilyen ifjúsági szórakozóhely. Megszüntetni apolitikus dolog. Kell va- lamitmegoldást találnunk. A belépődíjra szükség van, ez jó szűrő is, no meg ingyen senki sem vállalja mondjuk egy verekedős részeg távol tartását.

— Verekedés?

— A discóban soha nem volt bunyó. És ez errefelé véresen komoly dolog.

Kocsmazaj, mozisirám

Hogy mennyire az, arról könnyen meggyőződhet bárki. A szép számú italbolt egyike előtt, a két vasútállomás között, a város közepén, áll

a csata. Vagy öten csépelik egymást, de inkább mindenki mindenkit. Az ütések többsége a levegőt kaszálja, a harcolók a sötéttől meg az elfogyasztott féldecik ködétől alig látják egymást. Az arrajárók meg- szaporázzák lépteiket vagy nem túlzott érdeklődéssel figyelik a tántorgókat.

— Vérzek! — sikít fel az egyik árny, öten tíz felé tűnnek. A bámészkodók lassan elbandukolnak, néhányan visszatérnek a krimóba, a megkezdett korsóhoz. Az egésznek valahogy mindennapos jellege van, unalmas, többször látott filmre emlékeztetheti az errej árókat. Ezt is megtilthatná a szigorú hivatal.

Film. Elvileg négy mozi üzemel Érden. A művelődési központbeli elegáns, szép teremben szerda és szombat kivételével mindennap két előadást tartanak. Kivéve olyan eseteket, mint a mostani, amikor fél hatra még nagy nehezen összejött 20—25 néző, de a félnyolcas vetítést már nem kellett megtartani. A film címét borítsa jótékony feledés, annál is inkább, mert itt általában jó a program. Októberben egyebek közt a két új Jancsó-filmet, a Bosz- szút, a Griffin és Phoenix-et vetítik. Indul késő esti filmklub is, klasz- szikus francia filmekkel.

A többi mozi? Az érdligetit bezárták, olyan állapotban volt. A parkvárosi nem különb az ó-faluinál, ahol ugyan jó filmeket adnak, de maga a mozi... Az ajtón rések, lepattogzó festék, bent nyikorgó székek, áporodott szag. A közönség szellemesebbnél szellemesebb megjegyzéseket tesz, és jaj annak, aki csendet kérőén pisszegni mer. A mozinak otthont adó épület egyik ablakában tábla: Ez a ház eladó. Egyébiránt e kultúrlétesítmény neve: Haladás filmszínház.

Hol vannak az olvasók?

Esti program lehet egy jó könyv. Lehet, ez is feltételes módban. A városi könyvtár csöppnyi szobákban szorong, mozdulni nehéz,, mindenütt könyv. :

— Ezen kívül hét fiókkönyvtárunk működik Érd különböző részein. ahol pedig ilyenek nincsenek, oda bibliobuszunk jut el — mondja Vogronits Lászióné, könyvtárvezető.

— Hány kötetük van?

— Hatvanötezer.

— És hány olvasójuk?

— Pontosan 2882.

— Ötvenezres városban.

— Nagyon kevés. A helyhiány alig magyarázat, egyébként rövidesen bővül ez a 'központi könyvtár. Író—olvasó találkozókkal, előadásokkal, könyvtárbemutató foglalkozásokkal is igyekszünk vonzóvá tenni, egyáltalán: megismertetni a könyveket, a könyvtárat. Próbálunk kapcsolatot teremteni a helyi üzemek, intézmények szocialista brigádjaival. Rengeteg ötletre és munkára van szükség, hogy új olvasókat nyerjünk.

Igen, sok új módszer, tipp, ötlet és kitartó munka kell ahhoz, hogy az érdieket megnyerjék egy-egy jó, érdekes és hasznos közművelődési programnak. Mert ilyenekben — minden discóbaj, mozimizéria ellenére — nincs hiány. Ez egyik fő summázata annak a beszélgetésnek, melyet Bódy Lászlónéval, a városi tanács művelődési osztályának vezetőjével és Zám Ágnessel, a közművelődési felügyelővel folytattunk.

Hogy az érdiek miért nem látogatják többen és gyakrabban mondjuk a könyvtárat, a mozikat, a művelődési központot? Csak néhány ok: vagy 16—18 ezren Pestre járnak dolgozni. A kisebb városnyi ember későn, fáradtan ér haza. A város hatalmas területen nyújtózik és az egyes buszmegállóktól gyakran még hosszú félórákat kell gyalogolni a nem éppen jó állapotú, gyéren világított utcákban. Meghatározó a sok kert is, leköti a maradék időt, energiát. Sokan kihagyják a helyi lehetőségeket: számukra Pest színházai, mozijai vonzóbbak. A családonként különálló házakba szétválasztott emberek , szemlélete még elég távol esik a közösségi szórakozás iránti érdeklődéstől.

Okok, magyarázatok. És bár a kérdést — mit csinál este? — Érden tettük föl, a nyomában kialakuló kép sajnos nemcsak Érdre jellemző. Itt legfeljebb, a nagy számok törvénye alapján, élesebb a kontraszt, a lehetőségek és az emberek érdeklődése, helyesebben: érdektelensége között. Ám az okok és magyarázatok a legtöbb helyen hasonlóak. Sajnos.

ANDAI GYÖRGY

Kompozíció

*

Baska József grafikája

A gyerek nem csupán a saját örömünk

Egy élet bizonyítéka

Nekem az anyaság jelentette az életet.

S ha azt kérdezi, volt-e ebben tudatosság, akkor, ahogy vi&szaemlék- szem azokra az- időkre, azt kell mondanom, nem volt. Nem családterveztünk, ahogy ma mondani szokás, egyszerűen szerettük a gyerekeket és a férjemmel kimondva-ki- mondatlanul megegyeztünk abban, hogy sok gyereket szeretnénk.

De nehogy azt higgye, hogy négy gyerek sok! Azt hiszem,, ennyi le-, hét'egy ikazi család. Bár az ilazat megvallva, úgy éltünk sokszor, hogy egynek is kevés jutott volna. Ha az anyagiakra gondolok, nem sok erőnk volt mire alapozni a gyerekek vállalását; de úgy rémlik, akkoriban, a háború idején nem is méricskélték annyit a szülők a döntésüket, mármint, hogy kocsi-e vagy gyerek legyen előbb. Igaz, nem is volt mit méricskélni.

Elindulás

Csodálkoznak is a gyerekek: miből éltünk meg annak idején? S ha belegondolok, talán magam sem tudom megmondani. Mint ahogy ma már érthetetlen számomra az is: honnan jutott erő — anyagiakban, lélekben is — hatunkra. Pedig akkoriban. így élt minden asszony, semmifajta kedvezmény nem jutott, a gyerekek mégsem szenvedtek semmiben hiányt. Igaz, azóta sem varrtam annyit, mint amikor a gyerekek kicsik voltak, s csodálom ma is, hányféle leleménnyel lehetett felújítani egy nadrágot, hogy négyüknek is új legyen, átalakítani egy pulóvert, hogy mindahány jó szívvel hordja. Vagy az ételek! A hát minden napjára mást tálalni — ugyanabból a készletből.

Ma már azt hiszem, nem tudnám újra csinálni, s amikor visszapergetem az emlékeimet, magam is megijedek, mi mindent vállaltunk akkor. Olyan ez, mint amikor az ember sötétben átmegy egy vékony pallón: nem fél, mert csak a lépéseire figyel és nem látja a sötétben a veszélyt. Aztán, a nappal újra megnézi a vékony deszkát, nem is érti, hogy lehetett ezen elindulni?

S amikor ezt így elgondolom, mindig arra jutok: a gyerekek adtak nekünk erőt. Mert volt, akit félteni, vigyázni kellett; akinek ruhára, élelemre volt szüksége és nem ismerte azt, hogy nincs; volt körülöttünk, nem is egy, négy élet, ami fontosabb volt a magunkénál. Ezért nem értem sokszor a mai fiatalasszonyokat, akik félve vállalnak gyereket, vagy ha vállalnak is, anyagi megfontolásokból teszik.

Mesemondás

Ügy gondolom, ott van a hiba, hogy eIkényelme.síte11ük a fiatalokat. Kezdődik azzal, hogy nem neveljük önállóságra őket; hogy túlpénzeljük őket és úgy véljük, az anyagi föltételek megteremtésével mindent megtettünk nevelésükért. És ugyanígy ellustulásra vezetett a

kismamáknak szóló kedvezmény Is. Nem azt fájlalom én, hogy van — bár a mi időnkben fele ennyi segítség lett volna —, hanem, hogy a fiatal anyák közül sokan — tisztelet a kivételnek — a biztosított anyagi lehetőségek, szabad idő ellenére keveset fordítanak a gyerekre, keveset saját magukra is. Az a három év nagy ajándék lehetne gyereknek, szülőnek egyaránt, de én úgy veszem észre: nem kapják rpeg a kicsik az őket megillető törődést

Az anyák elfelejtettek mesélni. Pedig hát a mese a gyerek első kapaszkodója az élethez. Emlékszem, én mindig meséltem a gyerekeimnek, a legnehezebb helyzetekben is. A háború idején, a bombázások alatt a mese tartotta bennük a lelket és aat hiszem, sokszor bennem is. Amíg mondta az ember a történetet. el lehetett felejteni, hogy körülöttünk emberek halnak meg, hogy nincs mit enni és hogy nem tudjuk, éjszakára lesz-e tető a fejünk fölött. És milyen érdekes, később saját gyerekeimtől hallottam vissza, amint az én történeteimmel altatták gyerekeiket és az unokáimon látom, hogy a mese ma is: levegő.

Hivatás

S ha valaha is eszembe jutott volna az ellenkezője, ilyenkor, ágy szélén ülve, a kikerekülő szemeknek magyarázva, megerősödik bennem: jól döntöttem. Eljátszottam már a gondolattal, mi lett volna, ha nem négy családom van, vagy ha kevesebbet adok magamból a gyerekeknek? Talán művészettörténész lettem volna, az volt a nagy álmom, a művészet! Mehettem volna egyetemre, tanulhattam volna. Nem tettem. Bizonyára azért nem, mert nem is volt bennem végső elhivatottság, vagy inkább: a gyereknevelés volt a hivatásom.

S mert nekem is megvolt a magam álma, megértem azokat az asszonyokat, akik nehezen tudnak dönteni család és hivatás között. Látom magam körül, hogy minden törekvésünk ellenére csak gyengébb nem a nő, s ha bizonyítani akar, hát kétszeresen kell bizonyítania. Mégis azt mondom: szükség van a gyerekre. Mert bármilyen furcsa: a gyerek nem csupán saját örömünk, nem bezár, kitágít. Nekem négy gyerek mellett is jutott mindig időm a közösség dolgaira, s amit tettem itt Budaörsön a község gyerekeiért, azt azért tudtam csinálni, mert megvolt a belső indíttatásom.

Amikor mérlegre teszem az életemet — bár lehet-e egyáltalán patikamérlegre állítani sorsunkat? —, akkor elégedett vagyok. Embert neveltem a gyerekeimből, s szakmájukat, családjukat szerető embereket. Négy gyermekemnek kilenc unokája van. Az ő létük az én életem bizonyítéka.

Horváth Gyuláné szavait lejegyezte: MAJOR ÁRVÁCSKA