Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)

1979-11-04 / 259. szám

mamgssssssssssssssssssssiss»

Vető Sándor:

A kerítés

V

asárnap reggel nagyapámmal hazahoztuk az ócska kerítés! Alig akadt benne léc, olyan semmire se való volt. A Dobó utcán jöttünk végig, mindenki minket bámult. Az öreg nem törődött vele, de én szégyelltem magam, legszívesebben otthagytam volna a kerítéssel együtt, ha nem féltem volna tőle.

— Miért nem dobjuk el? Mindenki minket néz.

— Hát csak nézzen, essen ki a szemük.

— Nem szégyelli?

— Szégyelljék ők, mit bámulnak. Nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott minket. Fölkapott szoknyájába bújtatta arcát. Ledobtam azt a vacak kerítést, hozzászaladtam. Rásimúltam, hóna alá dugva fejemet.

— Nagyi, ne sírj. hagyd abba! — próbáltam vigasztalni.

— Mit bőgtök, itt a kerítés, azt kész. Ezen nincs mit bőgni.

Nagyanyám lassan kiengedte kezéből a fölkapott szoknyát. Visszahullt a kék karton, egészen a lábához simult.

— Hová tegyem? Nézz körül, nézd meg, hogy mi van itt? — mutatott körbe nagyanyám. Volt is mit nézni. Ócska kacatok, senkinek sem kell lábosok, kályhák roncsai hevertek szanaszét. De az öreg mit sem törődött velük, csak szipogott, meg-megszívta orrát, még mindig a kerítést szorongatva.

— Hova . tegyem? — kérdezte vissza bizonytalanul.

— Mit bánom én, oda teszed, ahová akarod.

— Miért hoztuk ide? Minek ez nekünk? Akkor is mondtam, amikor fölvette, hogy minek? — álltam elé. — Miért, nem tetszik?

— Semmire se jó ez.

— Azt te nem tudhatod.

— Tudom én. Semmire. Ügy bizony — mondtam neki önérzetesen. — Dobjuk ki az utcára, majd elhúzza Valaki. Azt röhögjék ki, hé minket. Állandóan csak megszégyé- nít.

— Méghogy én? Meg hogy kidobni ezt a jó kerítést?

— Igen. Dobjuk — markoltam meg a kerítés másik végét.

— Ezt már egyszer kidobták és el is húzták.

— Maga.

— Én hát. Azt hitted, otthagyom? — Mondtam én, hogy hagyja.

— Még csak az kéne, hogy rád hallgassak.

— Hallgathatna néha, meg a nagyira is. Jót akar.

Nagyanyám csak nézte az öreget aztán legyintett. Besietett a konyhába.

— Ez kell magának? Folyton megsiratni ?

— Vén bolond — rántotta meg a vállát.

O

tthagytam. Nagyanyám után mentem. Ült a kályha mellett és sírt Letérdeltem, ölébe tuszkoltam a fejem. Éreztem, hogy könnyei rámaszatolódnak a hajamra. Szerettem volna valami biztatót mondani neki vagy valami vicces vidámságot, hogy földerüljön, de hát én is csak porolni meg dohogni tudtam, mint az öreg s nem jutott eszembe semmi.

— Mit bújsz ide? — hüppögte göbös ujjaival hajam közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kúrálsz örökké, te kopasznyakú!

— Nagyi, én megvédelek — öleltem át.

— Kitől? Kitől akarsz megvédeni, mondd?

— Hát tőle — böktem hátra.

— Nem bánt ő engem — emelte föl fejét.

— Dehogynem. Idehurcol minden vacakot

— Biztosan kell neki.

— Kell a fenét. Nem csinál vele semmit.

— Na. menj csak, segíts neki — tolt kifelé.

— Nem — nyomakodtam vissza.

— De, menj csak.

— Hogy fejbe csapjon?

— Na, menj már! — pirított rám.

Rossz kedvvel mentem ki. Az

öreg még mindig ott állt, kezében a kerítéssel. Ügy szorongatta, mint aki sosem akarja elengedni. Állt és nézett. Rám bámult. Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen.

— Üssön, na, üssön, ha akar!

Megemelte a kezét. Összébb húztam magam. Szemeimet behúnyva, megiapulva vártam az ütést. De nem

egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon.

— Kapd már el azt a kerítést, mert kettéhasítlak! — kiáltotta mérgesen.

Ügy kaptam föl azt a korhadt fatákolmányt, mintha legalábbis arany volna. A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, kihullott szőrű meszelők mellé.

Nézett egy darabig, aztán megfordult, bement,. Utána lopakodtam. Leült az asztalhoz, szembe nagyanyámmal. Valamit suttogtak.

— Mikor kerítjük? — kérdezte halkan nagyanyám.

— Akár már holnap — válaszolta neki az öreg.

— Az jó lesz, mert már itt körön itt nyuvasztódik rajtam.

Az öreg áthajolt az asztalon, megsimogatta nagyanyám fejét.

— Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém.

— Tőlem. Van időm, akár még ma is.

— A kutyaúristenit, hát már soMáló idő

Vörös Ferenc linómetszete

ütött. Fejembe nyomta a sapkát, aztán megbokszolt:

— Na, segíts!

Alig mertem kinyitni a szememet. Egészen lehúztam a sapkát, onnan hunyorogtam rá.

— Talán a fal mellé kéne tenni — nyögtem halkan.

— Talán oda. Aztán majd kerítünk vele.

— Mit, evvel az ócskával?

— A halált. Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön.

— Kibújik- az a résen, meg át is ugorja, ha kell. Nem fél az .tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem.

—-Azt te honnét tudod?

— Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagyon téved.

Rám nézett. Hosszan, mintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar, sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar, méghogy a halált bekeríteni?

Levettem a sapkát, feléje nyújtottam.

— Tartsd meg — mondta.

— Akkor mivel ver?

— Ha kell. itt a szíj is...

— Akkor sem kell — nyomtam a kezébe. — A maga fejére való.

Megfogta, szorongatta, hogy aztán

sem eszünk! — csapott az asztalra nagyapám akkorát, hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbön is el- botlottam. Nagyanyám úgy kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny.

F

öltápászkodtam. Szótlanul ültem le az asztalhoz. Nagyanyám még mindig a nevetéstől rázkódva, rakta elém a töltöttkáposztával teli tányért. Föl se néztem, úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amivel majd a halált fogjuk bekeríteni.

Muszáj, ha már nagyanyámon nyuvasztódik.

BÚCSÚ

egy pedagógustól

I

Arató Mátyás, Apáczai-díjas, kiváló tanár, nyugalmazott országos

nemzetiségi vezető szakfelügyelő 197». október 18-án, életének 65. évében váratlanul elhunyt. Hamvait 1979. november 9-én, 14 órakor helyezik örök nyugalomra az aszódi temetőben.

Budaörsön született 1915-ben. Magyar—történelem—német

szakos tanári okleveleit 1938-ban szerzett Szegeden. A szigetvári, a békéscsabai, polgári iskolában elkezdett tanári pályát a frontszolgálat és a hadifogság törte meg. A felszabadulás után Cegléden kezdte újra — nyugtalan —, de nagyon tartalmas életét. Életének utolsó 25 évét Aszódon töltötte. Bejárta az oktatásügy majdnem mindén területét. Dolgozott polgári iskolában, általános iskolában, gimnáziumban és foglalkozott az óvodások nemzetiségi anyanyelvi nevelésével. Tanított magyar nyelvet, kedves volt Szajnára a történelem és élete nagyobbik felét a nemzetiségi német nyelv tanítása ügyének szentelte.

Volt általános iskolai igazgatóhelyettes, igazgató, tanulmányi felügyelő és szakfelügyelő. Tíz éven át irányította Pest megyében a szakfelügyelők munkáját, szolgálati idejének utolsó éveiben országos nemzetiségi vezető szakfelügyelőként dolgozott

Elsők között szervezett Pest megyében úttörőcsapatot. Ö volt Pest megye első úttörőtitkára, dolgozott a szakszervezetben, párt- alapszervezetének vezetőségében, elnöke volt a Pedagógusok Szakszervezete gödöllői járási bizottságának. Tagja volt számos országos tudományos társaságnak, munkabizottságnak.

Sok irányú pedagógiai és közéleti tevékenysége közben töretlenül szolgálta pártunk nemzetiségi politikáját, a német nemzetiségi anyanyelvi oktatás óvodai és általános iskolai kiterjesztését, részt vett a nemzetiségi nyelvoktatás tanterveinek krdolgazásában. Tizenkét tankönyvet írt a nemzetiségi anyanyelvet tanító általános iskolák számára, ezen kívül számos tudományos igényű dolgozata, szakmai és helytörténeti írása maradt ránk. Arató Mátyás teljes szívvel élt és dolgozott, példamutató életének emlékét magőrizzük.

Bar any i FerencCeglédi emlék

Elvesztettem az osztály pénzét, ón, ‘az osztály pénztárosa.

Elveszett az ötödik osztály nyolcvan forintnyi vagyona.

Szorogva mentem iskolába s pirulva, mint aki lopott gyanakvó, szült ablakaikkal végigmértek a házsorok.

Az osztályban borzolt a lárma, s mikor úgy hittem: tönkretesz — belépett Arató tanár úr, s intett: jelentsen a hetes.

Tanár úr!” — szöktem talpra gyorsan, felém fordultak a fejek, kolomp-rozsdásan szólt a hangom:

„Az osztály pénze elveszett”

Kitárt szemek meghökkenése ijedtséggel elegyedett, együttérző, s elutasító volt egyszerre harminc gyerek, de ott feszült a levegőben, hogy majdnem elsírom magam, s csak ennyit mondott a tanár úr:

„Máskor jobban vigyázz, fiam.”

Most már tudom: e mondatával döntött jövő sorsom felől, ha csak halványan hiszi akikor, hogy loptam — azt hiszem, megöl. Megöli bennem, ami később költővé tehetett, meg a hitelt-érdemlés hiedelmét, mi verseimet méri ma.

Köszönöm, Arató tanár úr, a nagy tanítást, amivel jóhiszeműre bátorított kiben — hogy higgyen — hinni kell, aki sírásra görbülő száj dacos présén sajtolja ki szívéből mindazt, amit olykor nagyon nehéz kimondani...

Törő IstvánJátszom

Játsszunk a kutak szélén, a mező bőrünktől sápadt,

a vágyak becsapják már a hiszékeny éjszakákat —

látod? a város ködös inge testemre feszül már,

mert annyira enyém a város utcái mélyén lelkem vibrál,

a csöndből kilépek, beszélni már a közösség tanít,

látod? játszom, s a türelem emeli értelmem játékait.

Major JánosKék havak hullanak

Arany ősz, verőfény, must-illatú reggel; szikrázik a tőkén a deres november.

Hecsedlit főz anyám, télire, lekvárnak.

A táj horizontján csonttollúak szállnak.

Majd lesz az új bornak Márton a bírája, s kék havak hullanak a roggyant présházra.

Tóth Tibor'A szakács iyi indenfelé lábasok, fazekak, tá- lak, tányérok. És gőz, gőz, gőz. Éppen leveszik a fedőt az egyik edényről. Pillanatok alatt eltűnik minden: emberek, asztal, villanysütő, bukóüst. Jó időbe telik, míg újra kezd kibontakozni előttem a fehérköpenyes emberek körvonala.

Középen ő áll, a szakács.

Amint észrevesz, mellém lép.

— Na, mit szól hozzá?

Mintha azt mondta volna: nézz szét a birodalmamban!

. Én azonban nem tudok megszólalni. A torkom még tele az előbbi gőzzel, a szememet csípi a hagyma. De aztán valami mennyei illat kezd magamhoz téríteni. Nem tudom. honnan jön, de a gyomrom azt súgja, csodálatos.

A szakács mond valamit az egyik asszonynak, és áttessékel egy másik helyiségbe. Itt már látok, és a torkom is megnyugszik.

— Meddig bírná ki? — kérdezi.

Ránézek és mosolygok. Kis pocakja van, az arca is gömbölyű, derűs, nyugodt. Ügy látom, azért ki lehet bírni.

— Szeret enni? — fordulok hozzá válasz helyett.

Gyengéden megpaskolja a hasát.

— Ez mindig levesz a lábamról.

— Hány embernek főz naponta?

— Körülbelül háromszáznak. A nagy többség előfizetéses; sokan el is hordják az ebédet A bejáró vendég egyre kevesebb. Inkább vacsorázni jönnek.

— Volt már, hogy úgy, istenigazából elrontott ételt?

Rám néz, mint aki nem érti, mit akarok.

— Szóval itt nincs selejt?

— Az két dolog, hogy rossz az étel, vagy nem ízlik valakinek.

Igaza van. A két fiam egy lábas mákos tésztát is megeszik, én meg rá sem tudok nézni.

— És olyan volt már, hogy valamelyik készítinénye nagyon jól sikerült?

— Tavaly egy olasz vendég pisztrángot rendelt. A pincérek azt mondták, látszik rajta, hogy imádja a gyomrát. Szívet, lelket beleadtam. Amikor megette, bejött ide, és vagy öt percig beszélt egyfolytában, a vállamat veregetve. Egy kukkot sem tudok olaszul, de a végén adott egy százast, s abból mindent értettem.

— És tényleg olyan jó volt a hal?

— Nem kóstoltam meg. A pisztrángot egészben kell feltálalni.

— Magának mi a kedvenc étele?

— Nem fog kinevetni?

— Nem.

— A káposztás kocka, jól megborsozva.

A hogy kimondta az étel nevét, a szájában összefutott a nyál, kénytelen volt nyelni egyet Hogy észrevettem, elnevette magát, és széttárta a karját.

— Nekem mit javasolna most? Mit egyem?

— Hát... Előételnek hortobágyi palacsintát, s utána borjú-rántottat. Most kaptuk a húst A legfrissebb.

Az én számban is összefut a nyál.

— Nős? — kérdezem.

— Igen.

— És otthon nem nehéz a feleségének?

— Miért?

— Vagy otthon is maga szokott

főzni?

Körülnéz, mintha attól félne, hogy valaki meghallja, amit mond.

— A feleségem sokkal jobban főz, mint én. Néha az ő receptjét használom én is. Olyankor mindig több borravalót kapnak a fiúk. De erről sem ők nem tudnak, som az asz- szony. Van, amiről nem szoktunk beszélni. Nem igaz?

I