Pest Megyi Hírlap, 1979. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
Győző Vilmos■ Találkozás a hegyen A levegő az évszakhoz képest hűvös volt. Április utolsó napjaiban már szebb időt is magától értetődőnek tartanánk. A nap csak néha bújt elő egy-egy gomolygó felhő mögül, de bizony, a melege keveset ért. A hegy lejtős oldalán, a megszelídült füves térségről élénk gyermekzsivajt kapott száj-nyra a néha fel-felerősödő légáramlás. A kacskaringósan kígyózó szerpentinét legalsó görbületénél egy idős férfi a fűcsomók közt kotorászva hajlongott, fűrészalakú levélkéket gyűjtött. Nagyon elmerülhetett a munkájában, mert összerezzent, amikor egy vidám hangocska megszólalt mögötte: — Mit szedsz, bácsi? Az öreg arcán a pillanatnyi ri- adtságot derűs mosoly váltotta fel. — Te sem tudod, hogy mit szedsz? — érdeklődött kitartó kíváncsisággal a váratlanul odacsöppent fiúcska. Az öreg még erre sem válaszolt. A fűszedés közben meggörbült hátát nagy megerőltetéssel egyenesítette ki. A gyerek kíváncsisága egyre türelmetlenebbül jelentkezett. — Ha nem mondod meg, hogy mit szedsz, akkor én elmegyek! Az öreg ijedten kiáltott fel: — Isten ments! Inkább elmondom! Tudod, kérlek, én gyógyfüvet szedek. Most a kisfiú ábrázata derült fel. A „tudod, kérlek” szavak imponáltak neki. Megint a régi bizalom volt a hangjában. — Aztán minek neked a gyógyfű? — Mert beteg vagyok és öreg. — A fűtől nem leszel öreg? Az embert meghökentette ez a furcsa kérdés. — Hát, ami azt illeti, ettől én még öreg maradok — vallotta be —, csak talán a betegségem múlik majd el. — Azt gondolod? — Igen, azt remélem — felelte bizonytalanul. és sok szeretettel nézett az előtte álló fiúcska ragyogóan tiszta szemébe. Á gyerek megérezte az öreg sze- retetét, s háláját azzal fejezte ki, hogy a közelben levő, nagy aktatáskát az idős ember lábáig vonszolta. N em köszönte meg az öreg a buzgólkodást, csak meghatottam gyengéden végigsimította segítőtársa selymes fürtű haját. S ettől még jobban elérzékenyült, mert nagyon régen volt az, amikor kékeres ujjai ilyen jólesően pihentek gyermekfejen Lelki szemei előtt megjelent kisfiának az arca, látta szép, fiatal feleségét is, meg az égen dübörögve közeledő Liberátorokat.., — Eh — mondta sok keserűséggel, aztán szótlanul hozzáfogott a gyógy- fűszedéshez. A kisfiú is segített, csöpp kezével a közelben levő fűszálakat tépdeste nagy szorgalommal, váloga- gatás nélkül, s amikor már nem fért több a markába, az adakozás boldog gesztusával nyújtotta át a fűcsomót az öregnek. Az úgy tett, mintha azt is a táskájába csúsztatná, közben ügyes mozdulatokkal elszórta. Ä kisfiú észrevette. Haragosan szaladt az aktatáskához, mindkét kézzel megmarkolta a táska fülét, és dacos konoksággal nézett le a meredek hegyoldalról. — Legurítom — jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Az ember könyörgésre fogta a dolgot: — Ne gurítsd le, kérlek, ' mert nem tudom felhozni. Mondtam, hogy öreg vagyok. — Nem is vagy öreg. Ha az volnál, akkor botod is volna, mint a nagyapimnak. — Mit csináljak, ha olyan öreg vagyok, akinek még botja sincs. — Akarod a nagyapa botját? — Hová gondolsz! — riadozott a fűszedő. — Kell az a bot a nagypapának is. — Azt nem akarom — mondta a fiúcska nyílt őszinteséggel. — Tudod, ha a nagyapa velem van, minG. Szabó László'- Lepcsőkázak " Ódon lépcsőházak Csorbult fokaikon lesurran a macskaszag mégis tisztelem őket Egyikben apám mankója kopogott másikban ifjú kedvesem papucsa sarka szökellt Oly egyformák az urnák bamba ködökben lapít az üröm tisztelem e lépcsőházakat de messzire elkerülöm Kopre JózsefPilisi ősz dig veszekszik. A nagyi is! De még az apu meg az anyu is! Ez a nagy horderejű kijelentés egészen megdöbbentette az öreget. — Aztán miért veszekszenek veled? — Mert kibírhatatlanul rossz vagyok — felelte a megbánás legkisebb jele nélkül. Az öreg a csodálkozástól alig tudta visszatartani a mosolyát. A gyerekben, a kikívánkozó őszinteség után, a pajtási érdeklődés is jelentkezett. — Mondd csak, bácsi, te is rossz vagy? — Hm — hökkent meg az öreg. — Hirtelenében nem is tudom. Azt hiszem, én jő vagyok. — A nagyid is azt mondja? — Nem. Az nem mondja, mert nincsen. — De nagyapád, az van? — Sajnos, nekem már, az sincs. — Akkor kid van? Az öreg arcáról eltűnt a mosoly. — Tudod, kisfiam — mondta alig hallhatóan —, nekem már senkim sincsen. Senkim, csak az emlékeim ... L ent, a füves térségen befejezte a két fehérköpenyeges gyerek- pásztor a trécselést. Amint be- idegződött mozdulatokkal néztek végig a jókedvűen hancúrozó ember- palántákon, az alacsonyabb, barna arcú tekintete a hegyoldalra tévedt. . — Te jő Isten! — kiáltott fel a legőszintébb kétségbeesés hangján. Ujjai idegesen keresték a nyakába akasztott selyemszalagon lógó sípot. és amikor ráakadtak, teli tüdővel sípolni, a másik, a magas, szőkére festett hajú pedig, a szája elé téve tölcsér alakúra formált tenyerét, kiabálni kezdett: — Bá-á-áá-li-int-ka-a-a-!. Gye-e- re le-e-e-e! A kisfiú sima homlokán gondteljes ráncok gyúródtok. — Hallod, bácsi? — fordult az öreghez. — Engem hívnak. Lent most abbahagyta a szőke hő a kiabálást, és ő is sípolni kezdett. Az öreg gyengéden unszolta > a gyereket. — No, legyél szófogadó, kisfiam. Eredj csak szépen hozzájuk. A kicsi duzzogva válaszolt: — De amikor'én itt olyan jól érzem magam. — Akkor is menned kell — mondta az öreg sok szeretettel. Bálinika arcán a sírás és a sértődöttség jelei mutatkoztak. A száját szorosan összeszorította, látszott, hogy küzd valami ellen, végül kirobbant belőle az indulat. — Te. bálsi — kiáltotta haragosan —, tudod, hogy te is kibírhatatlanul rossz vagy! Az öreg simogatni akaró keze megállt a levegőben. Zavartan valami magyarázkodásfélébe próbált bocsátkozni, de mentegetőzését még el se kezdhette, mert a gyerek megfordult és kétségbeesetten sírva elszaladt. M iután gyengén látó szeme elől eltűnt a fiúcska alakja, az öreg megfordult, és mint aki nagyon messziről érkezett, az út szélén levő padra-huppant. Jobb kezében még mindig görcsösen szorongatta az összegyűjtött gyógyfüveket, és mintha emberi lények volnának, motyogrfi kezdett hozzájuk: — Hát igaza volna a fiúnak? Én csakugyan olyan kibírhatatlanul rossz ember vagyok? A hegyen csend volt. Erdőben járok, keskeny gyalogút vezet e káprázatos őszi tájon. Pilisi csendben, levél se rezzen, a fák csak állnak, csapzott-kopár an. Kármin-vörösre festett somfa-ág, sárga, dohányszín mogyoró bokra, ó. mennyi íz, szín. szag forr, kavarog, hogyan szőjjem ezt mind verssorokba? Látni a szem szűk lencséje kevés! Híven visszaadni ezt a képet? Szavakká gyúrni mind, mi összegyűli? Egészben a részt, .részben az egészet? Legszívesebbem képnek festeném, mert a szó elszáll, mint a riadt madár. Nézem a völgyet, szürke pára leng, s a nyár, a nyár már nagyon messze jár. Tótszegí Tibor: Ajándék adnom kellene valamit talán maroknyi földet anyaöl-szagát búzát-ringatót talán egy követ kellene adnom bazalt-keményet sohasem mállót talán egy kutat sziklába fúrtat éltető vizűt talán egy csőkot azt amivel ■■*«-j e földet csókoltam Portré Rajki László szobra (vörös márvány) & Kalo LIhrikAz U-24-es léghajó pusztulása TT nnepélyesen megkondult a templom nagyharangja, amikor a szérűről a levegőibe emelkedett az U—24-as léghajó. A kosárból öt vakmerő légi utas intett búcsút a falunak, élükön Juraj Miri- na parancsnokkal. ,A repülésnek, őszintén szólva, nem volt semmiféle tudományos célja. Egyedül a falunak hírnevét volt hivatva öregbíteni. Manapság szinte minden számottevő helységnek van repülőtere, csak a mi falunk nélkülözd. Pedig terepben nincs hiány — a szérű három repülőtérre is elegendő. Futballcsapatunk (tagjai gyakorta lábukat törik) már régen van, akadnak fontos intézményeink (például az örökké leltározó vegyesbolt) — már csak a repülőtér hiányzik a világhírhez. Mikor a léghajó eltűnt a távolban, szétoszlottunk — a nők haza, a férfiak az italboltba. Le kellett öblíteni ezt a nagy eseményt, és még egyszer szakszerűen megvitatni az U—24-es léghajó indulásának jelentőségét, amelynek akkora a hordereje, hogy falunkat minden bizonnyal városa rangra fogják emelni. A repülés eközben zavartalanul folyt. A legénység tagjai kíváncsian nézegettek lefelé, és kihajigálták a kiürült palackokat — ugyanis két láda sört vittek magukkal az útra. — Mi történt? — kiáltott fel váratlanul Talapka, az iskolás, aki azért repülhetett, mert szünidő volt. —f Süllyedünk! — közölte Mirina parancsnok, kikukucskálva a kosárból. — Vesszük észre — mondta Po- kojny sekrestyés —, de miért? — Minek azt neked tudni? — bosszankodott a parancsnok. — Talán akkor szebben fogunk sülylyedni, ha tudod az okát? Vagy talán abbamarad a süllyedés? — Egyenesen Jozsó birkái közé esünk! — kiáltotta a félrészeg Janó, a községi pásztor. Jozsó Janó kollégája volt a szomszéd faluból. Mária Flaksnová, az expedíció szakácsnője, rémülten futkározni kezdett. A kosár veszedelmesen imbolygóét. A parancsnok sokáig bámulta tanácstalanul a léghajó műszereit. Janó eltolta onnan, és meghúzott egy meglazult csavart. * — Szivárog a gáz! — konstatálta tömören. A léghajó tovább süllyedt, nyilvánvalóan már túl sok gáz illant el. Ekkor kihajították az erre a célra odakészített homokzsákokat. A hajó újból megemelkedett. J ozsó juhai nagyon megriadtak a lebegő alkotmány láttán. Jozsó előkapta a parittyáját és megcélozta a léghajót. A lövés nyomán óriási lyuk keletkezett a ballonon. — Most mi lesz?! — kérdezte Janó, miután felülről jól lehordták az ostoba Jozsót. / — Ki kell dobnunk valakit! — A sört! — javasolta Mária Flaksnová. — Azt már nem! — tiltakoztak egyhangúlag a férfiak. — Akikor igyátok meg! — mondta a szakácsnő. A férfiaknak nem kellett kétszer mondani — a szitkozódástól amúgy- is kiszáradt a torkuk. Am a hajót ezzel alig-alig tehermentesítették, mivel a sör változatlanul fennmaradt, csakhogy most a hasaikban kotyogott. — Valakinek fel kell áldoznia magát!, — mondta Mirina parancsnok, — Nagy dologról van sző: a falu dicsőségéről, a mi hírnevűnk^ ről és valamennyiünk életéről.. ( Mindannyian a kövér Talapkárai függesztették a tekintetüket, és a fiú máris repült a kosárból. Pokol ny sekrestyés áldást küldött utána. 2 A gáz azonban tovább ömlött’ ,'lj Akkor a szakácsnőt dobták ki;; majd a parancsnok Janóit áldozta fel. A pásztor volt annyira ostoba,1 hogy hagyta magát rábeszélni és önszántából ugrott ki. Már csak ketten maradtak: a parancsnok meg a sekrestyés. — Csák úgy menekülhetünk meg, ha befoltozzuk a lyukat — mondta Mirina. — Mássz ki a tartókötél, lekhez kiadom a foltot • A sekrestyés engedelmeskedett; de alighogy mászni kezdett, már repült is. Mirina a jól végzett munka érzésével ült le a kosár fenekén. Előhúzott egy eldugott palack sört, és az italt szopogatva, ábrándjaiba merült. A dicsőségről álmodozott, amely rá vár. ha majd leszáll valahol a közeli város mellett. Hiszen leleményességével. minden akadály és veszély ellenére, a célba vezette a léghajót! Teljesen egyedül. miután a legénység többi tagja cserbenhagyta. Így is mondhatja, Sk már nem tudnak tiltakozni. Emlékükre levette a kalapját... ... és ebben a pillanatban szörnyű detonáció rázta meg a levegőt. A léghajó egy diófába ütközött és felrobbant. jYj irina koporsója után csak négy volt alárendeltje lépdelt. El voltak nyomorodva, kezük, lábuk bekötözve, de éltek... Hivatalból kísérték a koporsót. A többi falubeli nem ment ki a temetésre. Repülőteret pedig egyelőre nem létesítenek nálunk. Zahemszky László fordítása Varkban Mohácsi Regös Ferenc grafikája
