Pest Megyi Hírlap, 1979. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
Rebellis beszélgetés Századunkkal egyidősen Adriai emlék Szánthó Imre linómetszete A mindennapos vizsga teszi kegyetlen hivatássá az újságírást. Mindig bizonyítani kell a politikai és társadalmi mozgások iránti figyelmességet és nyitottságot, a pártosságot lokális és partikuláris érdekek nélkül. S néha szembe kell ülni olyannal, aki „már telefirkált pár ezer ívet, és a szó közelébe került” — ahogy Jevtusenko mondta. Érteni a válaszadónak természetes félmondatokat, aztán az írógépen kopogva versenyre kelni az európai kultúra befogadásától csiszolt nyelvezettel: írásban adni vissza a talán csak nekünk szánt információkat. Vizsga ez. A leghosszabb sorozat Az eklektikus környezet provoká- lásra ösztönöz, mert egységgé kell szenvedni a süppedő hatalmas fotelt és a modern grafikákat a falon, emlék-színészképeket és a friss Nép- szabadságot, a balról fénylő, csiszolt tükröt, s a festékszagot árasztó radiá. tort. Gyors váltásokra képes szellemességet a 79 éve koptatott egészséggel párosítani össze: ez kaland is. Amire vállalkoztam: megfejteni egy élet titkát. Mit bizonyít a századunkkal egyidős Békés István író élete? Mert minden élet bizonyítás: a*mindennapok aprópénzéből összerakódó tőke minősítése, tanúsága korszakok tagadásának és elfogadásának. S a kérdés: hogyan éljünk a ránk szabott évtizedekkel ? ... könyörtelen válaszokat szülhet. Kezdhettem volna így: Békés István a nem Pest megyei írók közül a leginkább Pest megyei. A sajtótörténet talán leghosszabb riportsorozatát — 135 rész — ő írta lapunknak, és Pest megyei barangolások címen, s könyvalakban is közreadta. Meglehet, ennél is jelentősebb lesz szőkébb pátriánk történetében, hogy egyik kitalálója, s megalkotója volt a Szentendrei Teátrumnak. Kezdhettem volna így is, de akkor mit kezdek az országos jelentőségű művek, mit a nemzetközileg számon tar. tottak, az irodalomtörténeti kuriózumok sorolásával. Aligha van jogunk — bármennyire is tiszteletre méltó lokálpatriotizmusból — zsugorítani a kört. — Szerencséd van: ez a beszélgetés nem is lehetne aktuálisabb. Ma augusztus másodika van, s azt mondod, a vasárnapi versem mellé adod a riportodat. Hát a versben említett tanácshatalom összeomlásának végső pillanata éppen augusztus másodikán volt: emlékszem, 60 éve itt álltam az Anker köz sarkán, húsz méterre innen, amikor a megszálló csapatok bevonultak. A döntés ugyan már előző nap megszületett, de az emberek csak akkor győződtek meg a proletárdiktatúra vereségéről... akkor félbeszakadt valami... Csak később kapott számomra szimbólumerőt az a mozdulat, amely az utolsó szavakat követte: két tenyerét a szemére szorította, s mikor újra láttam az arcát, az ajkai össze voltak szorítva. Aprót bólintott és kényelmesebb ülést keresett az óriás fotelben, aztán legyintett. — Mit akarsz megírni? — kérdezte. — Nem tudom. — Tudsz valamit rólam a lexikonba szedett sorokon kívül? — Alig, csak olvastam néhány Békés-könyvet. — írj azokról. Én rossz beszélő vagyok. Kettéválnak bennem a dolgok: amit írok, nem tudom elmondani, amiről beszélek, azt nem tudom megírni. Azt írd meg, hogy zaklatott életem volt. — Békés Istvántól nem olvastam sztereotípiákat. Azt Békés András rendezőtől tudom, hogy a „papa kissé túl kemény”. Vagy megírtam ? Csak annyi igaz, hogy sohasem kerültem el az elkerülhető konfliktusokat sem. Persze ebből sok bajom volt. Nem tehetek szemrehányást senkinek, hogy nincs tízezer forintos nyugdíjam, nincs érdemrend-csokrom, és nincs 28 éve hivatalom. Amit legjobban szerettem volna, azt mindmáig nem írtam meg. Vagy megírtam valamit belőle? De valószínű, hogy a legkülönbözőbb körülmények miatt ez az életemben nem lát napvilágot. — Kiadóhoz nem továbbított kéziratokra gondol? — Mindenfélére. Sohasem írtam mást, csak amihez kedvem volt, igaz, nem írtam meg mindent, amifiez kedvem lett volna. De nem szégyellem egyetlen soromat sem, mindet vállalom. — Emlékszem egy-egy kötetében fel-fel bukkanó Sztálin-utalásra. — Te nem élted, tanultad a történelmet. Ma sem tagadom meg, az 1945 tavaszán Rákosi Mátyás személyes utasítására készített Május 1-1 albumot. „Hazádnak rendületlenül” — Piarista gimnáziumban kezdte középiskoláit, a reformátusban fejezte be. Joghallgató lett, és az utolsó évben abbahagyta bölcsészkaron a tanulmányait. Üjságíró volt Debrecenben, Budapesten és Berlinben, filmkritikus volt, és korábban a Star némafilmgyár dramaturgja; írt képzőművészeti kritikákat és kommunista könyvekről recenziókat a húszas években Magyarországon. — Voltam Kara István kritikus — Nagy Lajos keresztelt el — és voltam Ménes Lajos költő, meg Báthory István Árpád egri borkereskedő az illegalitásban. Ültem egyetemi polgárként a szolnoki börtönben a Tanácsköztársaság után. A vörös egyetemen professzorom volt Babits Mihály, akit tiszteltem, és Király Gyula, akit barátként szerettem.- Osztálytársam volt Szabó Lőrinc és Gulyás Pál, Bay Zoltán az atomfizikus, Törő Imre akadémikus és Dienes Katalin. S hogy visszakanyarodjak: egyáltalán nem ideológiai okokból fizikai konfliktusba kerültem a piarista gimnáziumban a görög nyelvtanárral, de másfél év múlva színjelesen érettségiztem a reformátusoknál, még akkor, 1918-ban lettem katona, később vakmerőséggel és véletlenek segítségével szabadultam a katonai szolgálat alól és börtönből, de úgysem lehet mindent megírni. — Érdekel egy, a megírhatónál személyesebben elmondott konfliktus: ön az 1919-es Tanácsköztársaság alatt igazolhatóan -részt vett a munkásmozgalomban, a fasisztáktól üldözve már másoknak adott menedéket, segítséget, 1945 februárjában lett párttag — ma nem az... — Nem könnyű nem annak lennem. Még 1951-ben, az akkori Vidám Színház igazgatójaként lettem részese a koncepciós vizsgálatoknak, kizárólagosan személyes — alaptalan és soha be -nem bizonyított — vádak alapján. Harmincéves baloldali múlt után kizártak a pártból, hiába fellebbeztem. Ma is kommunistának vallom magam .,.. Ez volt az a pillanat, amikor szim- •bólumerőt kapott a szemekre szorított tenyérpár. Az éjszakába nyúló estén negyedszer láttam ezt a mozdulatot. — Nehogy valami hőst csinálj belőlem. Pontosan talán sohasem tisztázódnak az--illegális évek egyes eseményei. Példát mondok. A debreceni színház korábbi igazgatója — Horváth Árpád — arra utasított, hogy Mályai Elemér hévre szerezzek hamis iratokat. Az utasítást- Végrehajtottam, a Sütő utca sarkán kellett átadnom a papírokat egy lógó baj- szú embernek. Csak később tudtam meg, hogy az illető Major Tamás volt. Sokszor nem ismertük pontosan, hogy közvetve kikkel állunk összeköttetésben. A német megszállás alatt a nyilasok azzal vádoltak, hogy kapcsolatom van a párt központi vezetőségével, és magam sem tudtam, hogy igaz-e. A holtraveréstől, vagy a felakasztástól csodával határos módon szabadultam meg. — Vak véletlen volt? Vagy az emberi tisztesség végső szikrája? — Ki tudja? Életben maradtam, írhattam. A Jövendő című képeslap főszerkesztője lettem, folytatásos rádiójátékokat írtam, és 1949-ben neveztek ki színigazgatónak. De 1951- től nem vállaltam többé hivatalt, mert rájöttem, hogy beosztottnak rebellis vagyok, főnöknek meg ,zsarnok, mert mindenkitől teljes odaadást követeltem. így hát, azóta szabadúszó vagyok. — Magam kenyerén éreztem en-. nek kegyetlen voltát, mert szabadúszóként sok mindent el kell vállalni, különben elfelejtenek. — Nekem akkor Is, később Is segített a párt. Megbízatások tömegét kaptam, pontosan nem emlékszem, hogy hány kötetem is jelent meg, amit fordítottam, szerkesztettem és magam írtam: az első hazai Maja- kovszkij-fordítások, 500 neves magyar életét fűzte egybe a Hazádnak rendületlenül, képeskönyv Petőfiről, a Magyar ponyva Pitaval gyűjteményem, az Üj magyar anekdota kincs. s legújabb, aztán a Napjaink szállóigéi két kiadásban, a Világ anekdota kincse. Legalább ennyire büszke vagyok Csiky Gergely Proletárok című drámájának átdolgozására, amely a régi magyar dráma újjáteremtésének első bemutatója volt. s a közelmúltból a szentendrei nyitányra, a Comi- co-tragoediára és a Jutka Perzsire, amelyet én formáltam mai színpadon bemutathatóvá. — Ki ne felejtsük a pártos szemléletű Pest, megyei barangolásokat. Kisugárzó energiák — Itt tegyünk valamit hozzá. Viharos élet vége felé egy öreg ember azt vallj«*.; hogy ne.a osztályhelyzete, hanem élettapasztalata alapján lett kommunista. A gyermekéveimmel mindig konfliktusban vagyok —■ szépre alig emlékszem. A felszabaduláskor viszont azt hittem, hogy öt perc az új világ születése. Aztán túl korán riadtam rá arra, ami akkor rossz volt. Kissé meghasonlottam, de egy pillanatra sem jutottam el odáig, hogy a szocializmust, mint az egyetlen szép emberi élet lehetőségét megtagadjam. Ezért kerültem szembe az ellenforradalommal, utána sokáig nem értettem, meg: türelem kell a hőségben megrendüitekhez is. — Konfliktus a múlttal. És a Jelednél ? — Elmondhatom: az elvekkel és a gyakorlattal általában egyetértel;. Sok részlettel azonban nem. De azt hiszem, ezek többségével azok sem értenek egyet, akik az országos ügyeinket igazgatják. Tudom: dolgaink mehetnek kevésbé jól, vagy jobban, mégis, hogy legjobban menjenek, azt már aligha élem meg. Békés István, e század számos hazai eseményének részese volt. Könyveivel — akár elkötelezetten szórakoztat, akár ismereteket terjeszt — annak a világképnek a megteremtését segíti, amely pontosan fedi eszméink célkitűzéseit. Élete bizonysága pedig a hemingwayi képlet: nem az egyén felelőssége, hogy partra kerül-e a bálna, de pirulna, ha nem tenne meg mindent a sikerért. S az örök nyugtalanságban — a döbbenet szemtakaró mozdulatában is — energiák feszülnek, feltöltik a közelében élőket és kisugároznak az olvasóira. A mindig tovább lendítő konfliktus- ra-éljségnek, a cselekedni akarás rugóinak köszönhetjük irodalmi életünkben Békés István munkásságát, s színházvilágunkban — a néhai — Békés Ritát, Békés Italát és Békés Andrást, ★ Éppen hatvanhárom éve jelent meg a Debreceni Hét című lapban Békés István első versé, s a legfrissebb publikáció ma ezen az oldalon olvasható. Jelenleg egy politikai életrajzon dolgozik, s a századdal egyidősen is új terveket sző, tovább gyűjti az anekdotakincset és a szállóigéket az új kiadásokhoz, újságcikkek formálódnak az asztalán, mert nem lehet megnyugodni, a világ dolgaiban nem lehet nem részesnek lenni. KRISZT GYÖRGY (A* ifjúságom — tanacsköztarsasag című krónika befejezése.) Több mint harminc éve taposom az erkélyt, Amely alatt hatvan esztendeje verték A fejembe, amit mások régen tudtak: Hogy a gazság gyakran igazságot buktat. A vasrácsos erkély alatt ért az óra, Mikor bevonult a Kommün letiprója, Mikor bedöngött a pöffeszkedö bérhad — Ki ilyent nem látott, ilyet le sem írhat. Dolgozószobámból az erkélyre lépve. Olykor didergetőn felkísért emléke: Állok az erkélyen, s lent az Anker-sarkon Húsz évem határán — s görcsbe szorul markom. Álltam. A két házsor velem ingott-forgott, Arcom-szemem égett, a fogam csikorgott, S pilláit lecsukva, hogy szégyen ne lásson, Szorongott mellettem kenyeres pajtásom. Állunk. Patkó csattog, bakkancs talpa dobban, A Kiskörút hosszán némar csoportokban Sokszázan bámulnak a jövőbe lesve, A fehér bojárhad diszmenetét nyögő, Megtiprott, alázott, gyalázott úttestre. Lakkcsizmás, befűzött, rúzsos tiszti csűrbe Hetykélkedik elöl, lopott lovon ülve, S mögöttük menetel, síp-dobbal zsivajlón Néhány jól kikupáit, parádés bataljjon. A Kommünnek vége. Megfúlt. Megfojtották. Hibák? Vétkek? Puskás pacifisták? Ál-egység? Széthúzás? Folytassam a listát...? Folytassam a listát? A vége száz szónak: A vörös hatalom főfojtogatója — Augusztusban, akkor, annyit tudtunk róla — Szuronykörmű mancsa Tigris-Clemenceau-nak. Megszállt Debrecenből nem jött hír hazulról. Ám mint szivárgó ér vad patakba zúdul, Jött a bizonyosság, hogy nincs többé „hátha” — Hátha áttörhetnénk a szovjet hadakhoz, És azok támadnák ellenségünk hátba .. De nem törhettünk át. S fehér-cseh lett Bártfa. A front összeszűkült. Szétfoszlott. Hogy is volt... ? Elveszett Szoboszló, Tokaj, Tárcái, Miskolc, Gazdát cserélt Szolnok vércsordító harcban — Aztán omlás, bomlás a vörös seregben, S búcsú-buzdításra — takarodó harsan. Augusztus elseje következett másnap: Végnapja a vörös Kormányzó Tanácsnak, Nemtelen jobbosok kabinet-nemzésc, Rózsaszín mázolvány elfehéredése. S akik nem vesztették a vörös hitet még, Élét fente rájuk az orvul döfött kés, Hurkát bogózta már grófos, papos, tőkés, Fegyverrel hódító Szent-Szipoly-Szövetség. Megélték, kik ántánt kegyekért repestek: A bojár bérencek puskalövés nélkül, Dölyfösen szállták meg árva Budapestet. Állunk ott a sarkon. Egy úr köpenyt fordít, S hírleli suttyomban véreskesztyűs Horthyt, Aki csonkít, heréi, korbácsol, akasztat, S bandájával réme munkásnak, parasztnak. Másik meg már nyíltan a lármafát verte, Hogy különítmények szervezkednek szerte Vörös-üldözésre, proli-fogdosásra, Fehér-terrorista tömeggyilkolásra. Állunk. Állunk. Nem jön fát csavaró orkán, Földindulás, árvíz, nem tör ki a vulkán, Nem történik semmi. Állunk csak meredten. Zsibbadt lábbal s aggyal az Anker-köz sarkán. Ekkor átellenben, túl, a Deák-téren, Megmozdul egy úrhöígy csipkés-habfchérben, Fehér napernyővel, fehér cipellővel, S üdvözletét lenget fehér keszkenővel. Nyalka bojár tisztnek, ki előtte lépdel. Lengeti a kendőt, bájmosolyú képpel. Bájmosolyú képe lelkes hévvel lángol, A ló visszahőköl, megugrik, ficánkol. S lovaglóbotjával a lovas, üvöltve, Jókorát suhint a bájmosolyú hölgyre. A hölgy kísérői frissen széjjclfutnak, A tiszt haragjában a járdára rúgtat, S a kendős dámának, nyilván nem örömből, Néhány kacskaringós „domne zeu”-t bömböl. Nem adódott módunk aznap örömökre, De a fehérkendős, lóval rúgott hölgyet Tiszta kárörömmel látom mindörökre. És ha erkélyemről nyaranta kilépek, A múlttá mosódott, régi Deák-téren Sűrűn felidézem ezt a csúfos képet, Ezt a csúfos képet, gúnyos szikrát abból Az utolsó napra következett gyászos, Mégsem reményt-vesztő, tűz-hamvasztó napból,.. Mert nem húnyt a remény, a tűz ki nem égett, S bárha makacskodtak is a komor tények — Az idő sistergő, roppant kohójában, Kiforrott a lényeg nagyban és egészben — Salaktól elválva, kiforrott a lényeg. Én mégis csak magam keringését végzem: Tízezmyi nap jött tízezernyi éjre, Amíg végre — végleg! — vörös zászlót tűztek Az Anker-kör-sarkl, vasrácsos erkélyre. Békés István‘ Az utolsó nap után
