Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-07 / 131. szám

x/unap 1979. JÜNIUS 7., CSÜTÖRTÖK A FORRADALOM MŰVÉSZEI Képzőművészeti kiadványok Ha Kandinszkijről és Rod. csenkóról beszélünk, aligha kerülhetjük el a forradalom szó használatát. Egyrészt azért, mert mindketten a XX. századi művészet forradalmá­rai voltak, életművük ma is jelenlevő, elevenen ható erő. Másrészt azért, mert mind­ketten a forradalom művészei is voltak, a Nagyar Októberi Szocialista Forradalom után mindketten részt vettek a fia­tal Szovjet-Oroszország mű­vészeti életének — a gyűjte­ményeknek, iskoláknak stb. — szervezésében. Mindezt két fontos kiad­vány böngészgetése után Írom, annak örülve, hogy a többi között Tatlinról, El Li- szickijről, Larionovról, Cha- gallról, a húszas évek szov­jet építészetéről, a másik ol­dalon pedig a Bauhaus ered­ményeiről szóló könyvek után most a Szemtől szemben so­rozatban megjelent Székely András Kandinszkijjal foglal­kozó munkája, a Corvina pe­dig immár másodszor adja ki German Karginov igen szép kiállítású Rodcsenko-könyvét. A festészet útja Székely András a könyvso­rozat jellegéből következően igen sok dokumentumot — Kandinszkij írásait s a vele foglalkozó irodalmat — fel­használva, idézve mutatja be a festő pályaképét. Ismerteti azokat az éveket, amelyek alatt Kandinszkij (1866—1944) jogot, közgazdaságtant tanult, majd néprajzi és művészeti élményei hatására érdeklődé­se egyre inkább a festészet felé fordult. Szól a müncheni tanulóévekről, az utazásokról, a korai, az impresszionizmus­hoz, majd a fauvizmushoz kö­tődő művekről. A nagy fordulat Kandinszkij pályáján közismert: egy for­dítva elhelyezett képe láttán kezdett elvont művek alkotá­sába, hogy azonban elhatáro­zása nem volt véletlenszerű, saját sorai bizonyítják: „Mind pontosabban éreztem, hogy a téma belső parancsa határoz­za meg a formát...” „Akkor már tudtam, hogy a tárgyak gátolják festészetemet.” Ko­moly elméleti alapvetés — többek között A szellemiről a művészetben című könyve — előzte meg a tízes években festett absztrakt-expresszio­nista, tehát a színek, formák lélektani hatására építő képek sorát. Az új művészet egyik leg­fontosabb dokumentuma a Der blauj^ Reiter (A kék lo­vas) című, 1912-ben megje­lent almanach, amely Kan­dinszkij számára a világhírt is meghozta. Két évvel később azonban már újra Oroszor­szágban, a forradalom győzel­me után pedig a művészeti közélet sűrűjében találjuk: igazgatója lett a Festészeti Kultúra Múzeumának, 1921- ben megalakította a Művé­szeti Tudományok Akadémiá­ját, s alelnöke lett az intéz­ménynek. Saját festői mun­kássága érdekéhen tért visz- sza ezután Németországba, hogy a modem művészétben egyedülállóan jelentős Bau- hausban tanítson. Művei eb­ben az időszakban szigorúbb, racionálisabb kompozíciójúak, a dinamizmus azonban mind­végig jellemzőiük marad, egé­szen a kései, „romantikus” korszakig. Művész és szervező Á festőtársánál éppen egy negyedszázaddal később szü­letett Alekszandr Rodcsenko (1891—1956) soha nem val­lotta magáénak azt az elvet hogy a művész ne politizál­jon. Igaz. nehezen is csele­kedhetett volna másként: édesapja föld nélküli paraszt volt, eszmélkedése, a kaza- nyi képzőművészeti iskolában töltött évei alatt ismerkedett meg a baloldali művészettel. Majakovszkij , Burljuk, Ka- menszkij, futurista estje hatá­sára meggyőzői léses hívükké vált. Moszkvában Tatlinnal is­merkedett meg, 1916-ban vele s másokkal együtt, kiállításon mutatta be elvont, neoobjek- tivista műveit, amelyek sze­rint „erős volt Rodcsenkóban a racionális-analitikus haj­lam. Igazi konstruktőr volt. aki csak a minden elemében szigorúan elrendezett, világo­san olvasható részletek szép­ségét érezte és fogadta el.” Hatással van rá Malevics szuprematizmusa. az „elemi és abszolút” fonnák művé­szete is. Karginov könyvének nagy értéke, hogy Rodcsenko tevé­kenységét a forradalom előtti és utáni baloldali művészet egészében elhelyezve vizsgál­ja, ismerteti a különböző tö­mörüléseket, az új és új kez­deményezéseket, az inspiráló légkört. Rodcsenko ebben az időben egyformán kiveszi ré­szét a szervező és az alkotó munkából — téri konstruk­cióinak nagy szerepük van a modem szobrászat fejlődésé­ben. Az 1920-as években je­lentősen kibővül tevékenysé­gének köre, elveti az öncélú táblafestészetet, s más pro- duktivista művészekkel együtt a hétköznapi igényekre, a formatervezésre koncentrál. 1920-ban személyesen is meg­ismerkedik Majakovszkijjal, kölcsönösen inspirálják egy­mást. Annak ellenére, hogy az or­szág nehéz gondokkal küzd, s hogy a művészet és a való­ság új kapcsolata sok ember előtt nem világos (amikor munkásokat akart tanítani az anyag megmunkálására, a mérnökök azt kérték, a mű­szaki rajzolókat tanítsa a szép vonalkihúzásra), korszakal­kotó tervek — és megvaló­sult munkák — születtek (Pittoresque kávéház, újságos­pavilon terve, munkásklub stb.) Majakovszkijjal plakáto­kat, s egyéb reklámgrafikát készít, kollázsokat, fotomon- tázsokat alkot Utóbbiakkal, amelyekkel a költő köteteit illusztrálja, amelyek filmpia-, kátokon, könyvborítókon, a LEF majd a Novij LEF fo­lyóirat borítólapjain szerepel­nek, iskolát teremtett. Köz­ben tanított a VHUTEMASZ (később VHUTEIN) felsőfokú művészeti-technikai iskolá­ban, díszlet-, kosztümterveket készített, újszerű — egyéni nézőpontokból, távolságból készült sajátos ritmuson ala­puló — fotóival ezen a téren is újítóvá vált. Karginov könyve minderről nemcsak szövegével tájékoztatja az ol­vasót, hanem 221, jó minő­ségű reprodukcióval is. A Uj társadalom hírnökei Ha Kandinszkij művészete forradalmasította a képzőmű­vészet eszközvilágát, Rod­csenko — és társai — tevé­kenységére ugyanígy Igaz a szerző megállapítása: „amit a produktivisták nem egész tíz év alatt létrehoztak, korszak alkotó jelentőségű ... Kor­szerű és demokratikus rendel­tetésű »tárgyakat« alkottak, s nem véletlen, hogy az 1925- ös párizsi nemzetközi ipar- művészeti kiállításon a nézők az új társadalmi rendszer hírnökeit fedezték fel ben nük.” P. Szabó Ernő Magyar íróküldöttség Bulgáriában Dobozy Imrének, a Magyar írók Szövetsége elnökének ve­zetésével íróküldöttség uta­zott szerdán a szófiai nem­zetközi írótalálkozóra. A de­legáció tagjai: Csák Gyula, a Magyar írók Szövetségének titkára, József Attila-díjas író, Kéry László esztéta, a Ma­gyar Pen Club főtitkára, a Nagyvilág főszerkesztője, Ve­ress Miklós költő, a Mozgó Világ főszerkesztője. A ba­ráti ország fővárosában a vi­lág minden részéből érkező írók, költők ismét az írók és a béke kapcsolatát vizsgálják. Tanulni, szórakozni Szellemi bajnokság A felnőttek is szeretnek játszani. Ismereteiket is szí­vesebben gyarapítják így, mint iskolai keretek között. A szellemi vetélkedők, ha nem viszik túlzásba, hasznos formái az ismeretterjesztés­nek, mert együtt tanul és szó­rakozik a játék minden részt­vevője, a versenyzők és a ne­kik szurkoló közönség is. Vácott a Pest megyei Fel­nőttoktatási Stúdió keretében tavaly az egész város üze­meit érintő versenyt folytat­tak, amelyben összesen 72 szo­cialista brigád vett részt. A kérdéseket az általános isko­la tananyagából állították ösz- sze és aki rendszeresen nézte a televízió Mindenki Iskolája adásait, eredményesen szere­pelhetett. Az üzemi elődön töket számos néző szurkolta -végig, míg a Madách Imre Művelődési Központban ren­dezett őszi döntőn üres maradt a nézőtér és az általános is­kolai vizsgák hangulata érző­dött a vetélkedőn. Ez azonban lényegében, legalábbis tar talmát tekintve, mit sem vont le a kezdeményezés értékéből, amely vitán felül érdemes a folytatásra. Korunk műveltsé gének alapja címmel folytat ják is. A Váci Naplóban két hóna­pon keresztül minden máso dik héten politikai, művészeti, irodalmi és sport témakörök­ből álló 12—12 kérdést tesz­nek közzé, amelyekre egyéni­leg vagy brigádonként lehet beküldeni a válaszokat, majd a versenybizottság pontértéke léssel együtt közli a helyes megfejtést. Ez a vetélkedő tu­lajdonképpeni első fordulója. Az ötvenszázalékos pontszá­mot elérők ezután részt vehet­nek a Madách Imre Művelődé­si Központban megrendezésre kerülő döntőn, ahol az első három helyezett között kioszt­ják a díjakat is. Az első díj 3 ezer, a második 2 ezer, a harmadik díj ezer forint. — Nem öncélú vetélkedés­ről van szó — mondta Berkó Árpád, a stúdió vezetője. Szeretnénk, ha minél több embert ösztönözne ez a forma a közélettel kapcsolatos kér­dések, a városban és a járás­ban elért gazdasági, kulturális és sporteredmények megisme­résére, s indítást adna a még aktívabb művelődésre. K. T. I. SOLYMÁRI ZENEI HETEK Győri Filharmonikusok koncertje ötödször hangzott el a har­madik solymári zenei hetek szignálja az Apáczai Csere Já­nos Művelődési Házban. Az eddig lezajlott rendezvények sorában is kiemelkedő zenei élményt nyújtott a Győri Fil­harmonikusok koncertje. Sem a zenekar játékát, sem a közönség hangulatát nem tudta tönkretenni a már szin­te elképzelhetetlennek tűnő június eleji kánikula. Az a szokatlan dolog is megtörtént, hogy hangverseny közben — ellentétben a néhol tapasztal­ható sajnálatos gyakorlattal — nem megfogyatkozott, ha­nem egyre növekedett a kö­zönség létszáma. A később érkezők mindegyike fontosnak érezte, hogy a szünetben, il­letve a hangverseny végén el­nézést kérjen a rendezőktől és megmondja, nagyon sajnálja az elmulasztott percek élmé­nyét. Mozart két remeke, az A- dúr Klarinétverseny (K 622) és az A-dúr Hegedűverseny (K 219) hangzott el a hang­verseny -első felében. Juhász Előd zenetörténész bevezetőjé­ben elmondta a művek jellem­zőit, születésük körülményeit és összehasonlította az azonos hangnemben, de Mozart zene­szerzői géniuszának két telje­sen más periódusában készült remekművét. A Szabó András klarinétművész közreműködé­sével megszólaltatott Klari­nétverseny 1791-ben Mo­zart életének utolsó évében készült, Stadler, a kiváló bé­csi klarinétos ihletésére és baráti biztatására. Az Allegro, az Adagio, a Rondo és Allegro tételekből álló mű előadása igen nagyfokú felkészültségei, igényel, mind a szólistától, mind a zenekartól. Mozart, bár maga nem tudott klari- nétozni, mégis olyan pompá­san használta ki a hangszer adottságait, hogy olykor azt érezzük, magát a zeneköltőt is rabul ejtette a hangzás érzék] szépsége, s az egész remekmű szinte szétfeszíti saját kere- reit is, előremutat egy új stí­lus, a romantika irányába. Ligeti András hegedűmű­vész volt az A-dúr Hegedű- verseny szólistája, mely mű az 1775-ben komponált salz­burgi öt hegedűverseny utolsó darabja Az Allegro aperto, az Adagio, a Rondo és Tempo di Menuetto tételek lehetősé­get adnak a hegedűhang va­lamennyi árnyalati szépségé­nek bemutatására; a dallam, a ritmika, az egész zenekar­ral történő összefonódás és el­különülés, az egzotikus záró­hangzás és még számos lehe­tőség adja e remekmű igazi „versenymű” voltát. Jancsovics Antal karnagy elmondta, hogy mind a két szólista először játszotta e re- rr ’.műveket, s az értő közön­ség és egyáltalán a solymári zenei hetek légköre, esemé­nye tette éri lehetővé, hogy erre vállalkozhassanak. Ezzel magyarázható, hogy talán kis­sé ünnepélyesebb felfogásban hallhattuk a műveket, de így is igen figyelemre méltó elő­adásban. Ha a kezdeti, a nagy művek iránti alázat és tiszte­let egy kissé oldódni fog, ak­kor meggyőződésem, hogy Szabó András klarinétján és Ligeti András hegedűjén igazi 1 vérbeli, játékosan csillogó ! Mozart interpretálásra szá­míthatunk. A zenekar tételről tételre forrósodott fel, s a be­fejező tétel törökös hangzású e-moll szakaszában már iga­zán nagyszerű teljesítményt nyújtottak. A szünet után Juhász Előd bejelentette Csajkovszkij: Vo­nósszerenádját, (Opus 48), amely talán az egyik legtöb­bet játszott Csajkovszkij mű, de Keringő tételét önálló da­rabként is sokszor hallhatjuk. A Sonatina, a Valse, az Elé­gia és az Andante témákból felépülő műben megtalálhat­juk a német romantika, a francia zenekari muzsika és az orosz népzene valamennyi jegyét, melyeket nagyszerű hangzássá ötvözött Csajkovsz­kij zseniális tehetsége. Az 1880-ban készült Vonósszere­nádot a nagy sikerű 1882-es moszkvai bemutató óta szá­mos világhírű zenekar tartja repertoárjában. A Győri Fil­harmonikusok Jancsovics An­tal vezényletével méltó elő­adói a műnek. Teljesítményük értékét még növeli, hogy az Apáczai Csere János Művelő­dési Ház nem kifejezetten kon­certek számára épült termében — mennyivel jobb akuszti­kája van a csodálatos kis mű­emlék barokk templomnak Solymáron — olyan interpre­tálásban szólaltatták meg a művet, hogy az gyönyörűséget okozott volna akármelyik nem­zetközi rangú előadás közön­ségének. Az újra meg újra visszahívó vastaps után a zá­rórészben egy rövid kis rá­adást is kaptunk a remekül muzsikáló győriektől. Pintér Emőke HETI FILMJEGYZET Ned Kelly Mick Jagger (balról), a Ned Kelly című film címszereplőié Aligha köztudott: a hajdani Brit Birodalomnak is megvolt a maga Vadnyugata. Csak ép­pen Ausztráliának hívták. Ahogy annak idején a hí­ressé vált Mayflower hajó is javarészt nemkívánatos ele­meket vitt a Csatorna már ak­kor is jelentős kikötőjéből. Southamptonból az Újvilágba (az most mellékes, hogy le­genda lett belőlük, Zarándok Atyák címszó alatt, s hogy a Mayfloweren átkeltek leszár­mazottjai ma az USA arisz­tokráciája), úgy népesítette De Ausztrália bizonyos parti te­lepüléseit 1778-tól kezdve köz- törvényes bűnözőkkel a brit adminisztráció. Később persze szolid telepesek is jöttek, s a fegyancek között érkeztek po­litikai elítéltek is, de a depor­tálások egészen 1868-ig folyta­tódtak. Mi sem természete­sebb: kialakult Ausztráliában egy csavargó-bűnöző-rabló- gyilkos réteg, melyet éppúgy a körülmények termeltek ki. mint az amerikai Vadnyugat hasonló figuráit. Magányos farkasok, törvényen kívüli lo­vagok sora került be a bűn­ügyi krónikákba, s éppúgy le­gendák szövődtek alakjaik ko­ré, éppúgy balladák születtek róluk, mint a Vadnyugat hő­seiről. Tony Richardson, akit na­gyon jól — és igen jó művész­ként — ismerünk Dühöngő if­júság, A hosszútávfutó maga nyossága és Tom Jones című hímjeiből, egy ilyen legendás figurát. Ned Kellyt választott új filmje hőséül. (Űj? Évek­kel ezelőtt készült.) Ned Kelly három évet húzott le a bör­tönben. Mikor hazatér, meg­próbál tisztességesen élni, hi­szen neki kell eltartania any­ját, testvéreit. El akarja felej­teni az igazságtalanul rá méri büntetést, dolgozni akar, de a „rendes” emberek, meg a ha­tóság nem hagyják, hogy visz- szatérjen a tisztesség útjára. Apja is börtön viselt ember volt, ő is, tehát: csak tolvaj, lókötő, bűnöző lehet. Az ör­dögi körből nincs kiút. Ned egy idő után elunja az igaz­ságtalanságokat, a zaklatáso­kat, a provokációkat. Csapatot szervez, s a törvény védelme­zőinek réme lesz. Nagy ak­ciójuk azonban kudarcba ful­lad, az ekevasakból kovácsolt páncélba öltözött Ned is meg­sebesül, s végül akasztófán végzi. A brit uralom rendje helyreállt — Nedből és társai­ból pedig legenda lett, balla­dákba foglalták nevét és tet­teit. Richardsont leginkább ez n legenda érdekli a filmben. De nem érzeleg holmi western- romantikában, mert meri és tudja ironikus felhangokkal kísérni e legenda fordulatait. Ugyanakkor képes drámai és megrázó is lenni, ahol erre van szükség. Egy nagyszerűen felkészült, a szakmáról min­dent tudó rendező keze nyoma érződik a filmen. Minden a helyén van, a régi fotók fa­kult tónusait idéző képektől kezdve a kitűnő plánozásig, a nagy, tág horizontú külsőktől a feszült izgalmú belső felvé­telekig. Ned Kelly szerepére Richardson megnyerte a híres­hírhedt Rolling Stones vezért, Mick Jaggert — megvan tehát a nagy közöhségmágaes is. És mégis, mindezekkel együtt, a film majdhogynem érdektelen. Miért? Nemcsak, azért, mert Mick Jagger végül is nem képes igazi színészi ala> kításra, amire pedig ebben a nagyon összetett jellemű fi­gurában szükség lenne; ön­magát tudja csak adni, s ez a bonyolultabb szituációk­ban nagyon kevés. Nem is csak azért, mert a nagyon fon­tos mellékszereplők teljesebb rajza elmarad, s Richardson megelégszik bizonyos sémák­kal. Még csak azért sem, mert nem tud — és valószínűleg nem is akar, s ha akarna, sem lenne értelme — szabadulni a klasszikus western kötelező sablonjaitól. Ezek a sablonok nem válnak a film kárára, sőt, mozgásban tartják a tör­ténetet. Akkor hát mi a baj? Első­sorban talán az, hogy a film nem tud megbirkózni egy ön­maga által felállított kettős­séggel; hogy tudniillik egy­szerre szeretne izgalmas vad­nyugati (vad-ausztráliai?) film lenni, de ugyanakkor mora­lizálni is óhajt, el akarja ítél­ni a Hatalom sötét módszereit, s meg akarja védeni a bűnö­zésre nem született, de a kö­rülmények folytán a bűnözés­re, mint egyedüli lehetőségre rákényszerült Ned Kellyket. Nos, így nézve, a film sem mm eléggé izgalmas, sem nem eléggé stabil és eredeti a mo- ralizálása. A film helyenként kifejezetten unalmas, a le­szűrendő erkölcsi tanulságok pedig lapos közhelyek. Gyilkos levegő A jót Igen gyakran rosszul akarjuk. Erre szinte tipikus példa ez a kanadai film. Té­mája tulajdonképpen roppant fontos: a környezetszennyező­dés. Az emberiség egy része teljes nemtörődömséggel mér­gezi a levegőt, a vizeket, az életet. Ez ellen szót emelni: hovatovább szó szerint élet és halál kérdése lesz, különösen az olyan, iparilag igen fejlett területekkel rendelkező or­szágokban, mint Kanada is. Robin Spry filmje tehát jót akar. De nem akarja jól, mert a témát olyan tueatsrioriba ágyazza, hogy ettől, a néha erőltetett fordulatok ellenére. inkább válik harmadrendű- krimivé a film, semmint tár­sadalmi figyelmeztetéssé a környezetszennyezés ellen. Ezekből a tucatki Imikből vi­szont épp elég látható nálunk is, a Colombo, Derrick, Bűvész és hasonló tévésorozatok jó­voltából. Csillagkőudvar — bánni áron Példásan rossz cím — aki ennek alapján fogja megnézni ezt a Reymont vagy éppen Móricz parasztregényeit idé­ző, érdekes filmet, az jutalmat érdemel. Pedig az író, Ludwig Anzengruber, akinek Stern- steinhof című. a múlt század hetvenes éveiben írott kritikai realista regényéből készült a film, az osztrák irodalom egyik jeles alakja (a fiatal Lukács György 1909-ben mél­tatta a Nyugatban'.), s maga a film is — az NSZK-beli Hans W. Geissendö -fer rendezése — erőteljes, jó alkotás. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom