Pest Megyi Hírlap, 1979. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
iü * Csák Gyula: A rákász P est környéki mesterséges té partján heverésztünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott pipára, eszembe jutott, és kirándultam hozzá. A tó ugyan mesterséges — téglagyár mellett keletkezett gödör —, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgász- szövetség tulajdona a tavacska, s rokonom a halőr. — Emezt meg majd eladom — mutatta fel a régebbi pipát. — Egyszer már kérték, részletre. Három tízesért vettem, tavaly. Ámbár... lehet, hogy meggondolom. — Szabad itt fürödni? — Nincsen rá rendelet, én meg: engedem. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz om- ladékos volt. Nagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öt-hat méterre be lehetett a tóba gyalogolni. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel, bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden oldalról zárt vesszőkosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasadékain bekukucskálva, tucatnyi jókora pontyot láttam. A kosárhoz madzag volt kötve, ami a partra egy fűzfabokor tövéhez vezetett. Innen, egy másik spárgán tapogatózva, félig pocsolyába ágyazott, csorba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. Egyszer csak mozogni kezdett a bozót, és kistermetű, szőrmókképű öregember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt. — Maga itt a rákász? — kérdeztem. A kás enfber közelebb mozdult. — Hogy lehet ezeket fogni? — érdeklődtem tovább. — Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj-ki nézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a Vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dörrent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, háromméteres parton, és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. — Van igazolványa? — Rákot fogok... — mormolta az idegen. — Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor! — Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász. — Az államnak fogok. Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt: — Mutassa az igazolványt... Nézd meg! — tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak felsóhajtott, szürke kartonlapot nyújtott át, olyan cédula volt. amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta s a repülőtársaság emblémáját. — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta a vizsgálódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan és összehajtva, visszanyújtottam az „igazolványt”. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt. — Hogy lenne rendbe! — _repli- kázott fentről az öreg. — Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel! — kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le... Na, nézzük, hogy csinálja — szóltam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, aztán félgyűrte a nadrágja szárát, a vízbe gázolt, majd lementett két markával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt. Eközben az öregem, alkalmas pontot keresve, lemászott, és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát — Hát halat mivél fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón a rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is?! — Csak rákot..! ■— De ha.' !1 mondjuk, halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazolványa” — amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott —, de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. Így is volt. ö is vigyorgott egy furcsát, s ezt mondta: — Hát... Azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta ingét, görcsöt kötött két ujjara, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem sokat fog — legyintett rokonom megkönnyebbülten, és újra tömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőr- mókot, — Meg madárból. — Azt "hogy fogja? M ost már teljesen megnyugodott. Kirázogatta ingét; a partra terítette, aztán leguggolt, fejét két térde közé szorította és füttyszerű hangokat hallatott: — Prü-prü-prü, pii-piii, prü- prüp... A sajátos madár-morzejelre válasz érkezett valahonnan a nádasból. — De hogy fogja meg? — Kézzel. Villámgyorsan kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy úgy. — Hol tanulta? — kérdeztem hitetlenkedve. — Apámtól. — Melyik vidéken? — Nagysárrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte: — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom nyújtotta a zacskót A sárréti ember sodort, és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén derű és nyugalom honolt. Attól féltem: sírnom kell, ezért gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fejem, és utánoztam a madámyelvűt: — Prü-prü-prü, pii-pii, prü- prüp... Haj fai Sarolta: Kettősségben Tudott, sejtett úgy néznek össze, közöttük mindig rések nyílnak előzékenyen, gyakorlottan élő és hamis gondjaimnak. Szcnvelegni nagyon tudunk mi, asztalra verni nehezebben, valami mámorban leginkább. Tenni? Csak sokszor mérlegelten. Kényes ügy a másokért-jóság, a lemondás meg éppen téboly. Láb, kéz, fej már vesztésre ítélt, amint kilóg a kartotékból. Iliggycm-e? Csak a kuporgónak lenne biztos a maga odva? Elnéző, szánó sóhajokkal leskődni gyújtó futamokra? Szenvelegni nagyon tudunk ml, a világot is lekörözve. Tudott, rejtett tehetetlenség ha önmagával nézne össze! Az lenne csak a világ vége. Jajos, kínos kincsünk temérdek. Nézzek szemközt magammal inkább: hegy és lapály — és mind enyémek. Fodor András: Kegyelem Ha lépcsőn föl vezetve fogtad már apró gyermek kezét, érezted, gyönge, összegyűrendő tenyerében hogy mozognak a csontok, válladhóz hogyha vontad egyszer Is futkosó kicsi lány fejét s megcsapta orrodat a haj, a bőr meleg madárfészek szaga, ha láttál vonat ablakán csimpaszkodó fiút esengeni a mezőkre gurult, olajzöld tollú madarak után, A könyv ünnepére Mohácsi-Regős Ferenc rajza ha láttad ugyanőt a küszöbön két lábfejét egymásra gyűrögetve, felpuhult nedves arccal szipogni, mert kobakjába szúrt a méh, ha szemhéjad alatt is őrződ: egész testében ujjongva, kinyílva száz galambszárnyként repeső-fehéren hogy szalad vissza anyjához az élek tudod, mért kap kegyelmet újra, annyi keserves szégyen után is a folytatódás. Kiskun Farkas László ■ Mondogató Tanár űr lettél végre. — Ne feledd volt voltodat: a régi gyereket! Péter verekszik, Pál súg. — Ne feledd volt voltodat: a régi gyereket! Fáradt, unott vagy, hajszolt. — Ne feledd volt voltodat: a régi gyereket! Az első ősz hajszálak. — Ne feledd volt voltodat: a régi gyereket! Még egy év, g itt a nyugdíj. — Ne feledd volt voltodat: a régi gyereket! ★ Magamnak mondom: soha ne feledd, mondogasd folyton ezt a versedet! Sánta Ferenc: * Kicsik és nagyok Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcésztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játékbaba lapult. — Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. — Csak beszélsz összevissza ... ! Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat. — Most az asztalt... mondta a kislány. — Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat... Tovább lépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat — szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot. — Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. — Gyere. Bodri... most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz — az egyik fához vezette és gyors ujjakkal hozzákötötte. — Jaj, istenem, miiyen késő este van már. és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!... — Kész? — kérdezte a fiú. — Megyek már megyek ... A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Áz zsebre dugott kezekkel nézte. — Gyerünk, gyerünk, gyerünk ... Az ágyhoz lépett és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva, melléje dőlt. — Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának ... Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt- ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte. — öreg Bodri — szólt rá a gyerek. — Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk ... Rántsd meg a kötelet! A kutya felcsaholt, és jobbra-bal- ra ugrálva, rángatni kezdte a kötelet. — Én édes istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg... — hallatszott a kislány motyogása a já- tékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette zsebéből és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve, felkiáltott. — Huuu ... keserves Isten ... — és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve, megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta. felordított: — A keserves világ ... fúj, betyár Krisztus!... — Édes istenem. Szűz Máriám .. 1 — mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha Imádkozna.' Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt: — Aludj, egyetlenem... nincs semmi baj! — Hejjj... — kint a fiú kiköpött n a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát — Nyisd ki! — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szét- nyitött ujjai közül figyelte a fiút. — Nyisd ki!... Bezárta, a jó is- teriit... Nyisd ki az ajtót te!... ! A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. — Jaj, dehogy zártam... Dehogy zártam...! — Ott dögölj meg, ahol vagy ... — tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett: — Megint a szekrényen jössz be... A másik visszátámolyogva, újra nekiindult az ajtónak: — Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már... — Jaj, teremtőm — mondta a kislány^ és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz, — Feküdj le, ne kiabálj. mindenki felébred... — Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj... — Ne kiabálj, az isten szerelméért... Gyere, levetkőztetlek. — Mars!... — Segítek - Is ne kiabálj.!. felébred a kies,... gyere szépen ... Egészen a fiú mellé lépett..! Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játékbabáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. — Most akarod levenni a kabátomat ... Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le ... — Feküdj le, mi?... — Jaj istenem, miért teszel tönkre — aztán vékony gyermekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette és zokogott. Ha valaki mesz- sziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végig jajgatod az utcát, hogy megvertelek ... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni: — Hagyj engem, hagyj engem .. 1 — Fogd be a szád ... — Hagyj engem, hagyj engem..! A fiú odatámolygött hozzá: — Elhallgatsz végre...? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. — A hajamat kell fogni — suttogta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is. de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. — Bánt az urad. mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett. — Eeressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. — Fáj! — kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűköltek. Aztán elindult a lány után: \ — Bestia ... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld. széttúrták a megrajzolt vonalakat. — A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve, végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a lányra. — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve. érthetetlenül motyogva, lehunyta a szemeit A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzo- lódott kis tincseket, aztán négykéz- iábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét. nadrágját, kifordította a zsebeit; kődarabok, kulcs, kis spárga színes üveg hullottak a földre. — Nincs semmi — mondta halkan —. nincs neki pénze. És kezébe temette az arcát
