Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-10 / 83. szám

MIRE NEVELNEK? Nem adják ingyen a műveltséget NEM KELLENEK SZAKBARBÁROK „A szakmunkásképzés cél­ja a korszerű szakmai és álta­lános műveltséggel rendelkező, szocialista világnézetű szak­munkások nevelése” — írja a szakmunkásképző iskolák rendtartása. Látszólag egysze­rű cél. Elérni azonban nem ilyen könnyű. Ma már nincsenek polihisz­torok, mindenhez értő emberek — mondják. Mégis: nem ele­gendő, ha csak a szakmáját ér­ti a munkás. Ahhoz, hogy ne csupán munkahelyén, de a világban is eligazodjék, sokkal járulhat az iskola, például Vá­cott a 204. számú Kilián György Szakmunkásképző In­tézet is. Mire büszke? ‘ Az intézet igazgatója, Imre György mondja: — Idén 570-en tanulnak ná­lunk, tizenhatféle szakmát, többek között épületasztalosok, villanyszerelők, fonók, autósze­relők, kőművesek, csőszerelők, szobafestők lesznek. Az álta­lános iskolában elégséges-köze­pes eredményű tanulók közül nálunk sokan bukdácsolnak. Akad Vácott gimnázium, szak- középiskola, a jobb tanulók oda igyekszenek. Az intézet­ben viszont már ritka az év­vesztés, aki megbukik, inkább elmegy segédmunkásnak. — Pedig kevesebbet követe­lünk, mint a szakközépiskolá­ban, gimnáziumban. De az órán kívüli elfoglaltságok — éppen ezek adhatnak szemé­lyiségfejlesztő, műveltségtöbb­letet — száma nem kevesebb. Azért mondom mindezt, mert a szakmunkásképző intézetben csak heti három napon van tanítás. Így minden egyéb el­foglaltságra három délután jut csak. A pedagógusoktól, a gye­rekektől is nagyobb erőfeszí­tést kíván az általános műveit^ ség nyújtása, megszerzése. — Hogy mire vagyok büsz­ke? Inkább így mondanám: minek örülök? Például annak, hogy tavaly öten elsők lettek diákjaink közül a szakma ki­váló tanulója versenyben és a tantárgyi vetélkedőkben. Idén pedig két első díjat nyer­tek, az egyiket egy épületaszta­los-jelölt, a másikat egy cső­szerelőtanuló. öten a második helyen végeztek — egyikük az országos versenybe is tovább­jutott, mert érettségizett ta­nuló mögött lett második az elektrotechnikusok versenyé­ben. — A megyei diáknapokon a versmondók között második, a prózamondók között harma­dik lett egy-egy tanulónk, s az iskola énekkara — alig fél esz­tendeje alakult — máris elér­te a bronz fokozatot. — Ezek az eredmények. Ami büszkeségre jogosítja a peda­gógust, az az idáig vezető út. Hogy például az intézetben nincs képesítés nélküli nevelő, s hogy az oktatás minden anyagi feltételéről hiánytala­nul gondoskodhatunk. Sőt többről is. Korszerű a kollé­giumunk, szép a könyvtárunk, gazdag programot kínál az if­júsági klubunk, ennek kereté­ben az irodalmi színpadunk is. Mit teltet a nevelő? Bodnár Ferencné magyart tanít: — Az órákon a gimnáziumi tananyag felét-h armadát ta­níthatjuk meg csak. Belátom, nem sok. De a gyerekek álta­lános műveltségéért többet is tehetünk. Eleinte pótló foglal­kozásokkal, korrepetálással, később például a korábban ta­nult nyelvtant sok-sok gyakor­lattal elmélyíthetjük, felkelt­hetjük az olvasás, a színház iránti igényt. Rendszeresen be­számolnak növendékeink egy- egy olvasmányukról, színházi, operaházi élményükről, s időn­ként, például a könyvtári órá­kon az Űj Írást, a Kortársat forgatják. Minden osztály leg­alább évente kétszer Pestre megy, színházba. Százötven ta­nulónak van bérlete, s használ­ják is. A rendhagyó irodalom­órákon előadóművészek — legutóbb B ánffy György — adnak ízelítőt egy-egy korszak költészetéből, prózájából. Dr. Stefaitsné Kerekes Ilo­na könyvtáros-tanár: — Nyolcezer kötetes a könyvtárunk, s az állomány 55 százaléka szépirodalom. Az 570 tanuló közül szeptember óta alig harmincán nem iratkoz­tak be, s átlagosan hat köny­vet olvastak, kölcsönöztök ed­dig tagjaink. Évente 1000— 1500 új kötetet vásárolunk, s a lexikonoktól a szakkönyve­ken át, az ismeretterjesztő ol­vasmányokig, kalandregénye­kig itt szinte mindent megta­lálnak. A könyvtár tavaly az Olvasó munkásért mozgalom­ban országos második helyezett lett. Tudod.e? Persze, a tudás, a művelt­ség nemcsak könyvekből sze­rezhető meg. Az iskola könyv­tára együttműködési szerződést kötött a Váci Állami Zeneis­kolával, a Madách Művelődési Központtal is. Az osztálykönyv­tárosok vetélkedőjének a mű­velődési központ adott otthont, s néhány nap múlva az inté­zet minden diákja ellátogat a zeneiskolába, ahol a Modern rézfúvós együttes ad műsort, Régi zene címmel. A gyerekek megismerhetik a koboz, a lant, a blockflőte játékát. , Ebédidő. Néhányan már vé­geztek, őket kérdem: — Tud­játok-e, ki Franciaország elnö­ke? — Giscard d’Estaing — vág­ja rá a másodikos Kiinger Mária fonótanuló. — És mi az a pentaton? — öt hangból álló hangsor — mondja némi kérdő hang­súllyal Saját Gábor harmad­éves villanyszerelő. Vele beszélgetünk tovább. Nem nyert tantárgyi vetélke­dőn, s nem magasodik művelt­ségben társai fölé. — Szabad időmben? A diós- jenői művelődési házba járok népitáncolni. Meg sportolok is, kézilabdázóm. Színházban fél éve voltam, a Száll a kakukk fészkére című darabot láttam. Nem, nem tudom, ki írta a könyvet. A moziban válogatás nélkül nézerfi a filmeket, ma­gyart, külföldit egyformán. Március 15-én, alig két hete, Balasságyarmaton néztem a Palócmúzeumot. Legjobban a népzenét kedvelem. Április 4- én, az iskolai ünnepségen én szavalok majd. — Ha végeztem az iskolán? Akkor sem hagyom abba a tanulást. Szeretnék érettségiz­ni. És a sportról sem mondok le, a népi táncról se... Vasvári G. Pál A japán szalon bemutató Színházban Ironikus történelmi játék­nak nevezi első színpadi mű­vét, A japán szalont az al­címben az író, Simonffy And­rás. Pedig hát az a másfél hónap, melynek eseményeit átfogja (1944. október 18.— december 5. között), inkább volt tragikus ég végzetes ha­zánk történelmében, mint iró­niára okot adó. Ugyanakkor igaza is vart Simonffynak: „De hiszen a valóság volt gro­teszk” abban az időben. Nem ritka eset: egy törté­nelmi eseményt a benne résztvevők drámainak érez-, nek, holott az tragikomikus, groteszk, talán egyenest ab-' szúrd volt. A japán szalon pontosan egy ilyen eseményt visz színre: az 1944 októberé­ben Moszkvában tárgyaló ma­gyar fegyverszüneti bizottság­ban, s a bizottság körül tör­ténő dolgokat állítja elénk. A legtöbbünkben alig valami tény, adat él erről az ese­ményről. Holott ez a bizott­ság, s a bizottság munkája, a benne részt vevők személye, majd a bizottság köré gyűlő más figurák pontosan tükröz­ték azt a felemás, hol gyáva, hol ostoba, hol cinikus, hol gőgös, hol nagyhangúan na­cionalista és fasiszta, hol meg- hunyászkodóan ügyeskedő és a hatalmat minden áron át­menteni akaró politikát, mely akkor, 1944 őszén, a huszon­negyedik órában is jellemezte a magyar uralkodó köröket, s a magyar katonai vezetőket. Simonffy gyakorlatilag nem tesz egyebet, mint hogy — pontosan, a rendelkezésre álló sok-sok dokumentum, jegyzőkönyv és visszaemléke­zés felhasználásával — re­konstruálja a moszkvai ma­gyar fegyverszüneti bizottság néhány napját. (összesen négy napot a másfél hónap­ból). De ebben a rekonstruk­cióban benne van szinte min­den lényeges mozzanata, mo­tívuma annak a szégyenletes, arcpirító komédiának, amely a mér egyértelműen elveszett háború alatti, s utáni maga­tartásuk megmagyarázására és kiügyeskedésére irányul mind a Moszkvában tartózkodó ma­gyar főtisztek, mind az otthon maradt politikusok körében. Simonffy leleplez s nem csak a tábornokokat. Rámutat a ma­gyar ellenállási mozgalom gyengeségeire, a haladó erők közti kapcsolatok gyengesé­gére, a különböző baloldali csoportok közötti hatalmi ve­télkedésre. Okokat keres, an­nak okait, miért nem sikerült a Horthy-féle kiugrás, miért nem sikerülhetett, s miért jö­hetett a nyilas uralom, a nyílt Gestapo-terror, és a többi szörnyűség. Tényanyagában tehát rop­pant érdekes, ha nem is új dokumentumokkal dolgozó A japán szalon (mely egyéb­ként onnan veszi címét, hogy a magyar fegyvereszüneti bi­zottságot a moszkvai volt ja­pán követség katonai attasé­jának szalonjában szállásolták el). Ebből kiindulva akár ténydrámának is nevezhet­nénk, bár Simonffy maga nem ennek tekinti a művét. Más azonban a szerzői előszó, s más a megvalósult darab. Ez utóbbi határozottan dokumen­tatív színpadi mű, melyben értelemszerűen kevesebb lehe­tőség nyílik a plasztikus alak­jellemzésre, a teljesebb igé­nyű jellemalkotásra. Ezért A japán szalon hősei — még a íekörültekintőbben megrajzolt figura, Faragho Gábor ve­zérezredes, a küldöttség veze­tője sem — drámai alakok a szó dramaturgiai értelmé­ben. De ez nem is olyan nagy baj, különösen ha nem is akarja így megközelíteni őket az előadás. A Thália Színházban vi­szont (melyet egyébként di­cséret illet, amiért a dara­bot műsorra tűzte) Kőváry Katalin rendezése mintha be­leesne abba a csapdába, ami­től maga Simonffy óv a Fia­talok rivaldája kötetben meg­jelent mű előszavában — hogy tudniillik „Ebben a drá­mában mindenkinek igaza van — és nincs igaza senkinek sem." A rendező túldimenzio­nálja Faragho drámabeli sze­repét s belőle csinál központi hőst, akinek még ráadásul még igaza is van — vagy mondjuk így: leginkább neki van igaza. Ez tévedés, mind történelmileg, mind a dara­bon belül. Faragho semmivel sem jobb, különb, becsülete­sebb, mint tábornoktársai, Dálnoki Miklós Béla, vagy Vörös János. 0 is horthysta főtiszt, ő is taktikázik, ügyes­kedik, hogy magának kapa­Barokk kamara-zene Vácott BEFEJEZŐDÖTT A FILHARMÓNIA HANGVERSENYSOROZATA Befejeződött az Országos Filharmónia 1978—79. évi már sodik bérleti hangversenysoro­zata Vácott, az Állami Zene­iskolában. Csembalóesttel kez­dődött és a végén is ez a hangszer szerepelt. Míg no­vemberben Elzbieta Stefanska Lukowicz kristálytiszta, ám érzelmileg hűvös játékát hall­hattuk, legutóbb Horváth Ani­kó csembalóművésznő és a váci Musica Flumana kamara- zenekar közös koncertjében gyönyörködhettünk. Az est műsora Bach legki­sebb fia, J. Christian Bach Esz-dúr szonátájával kezdő­dött. Érdekes módon az ő ne­véhez fűződik az első bérleti hangversenyek megszervezése 1765 és 1782 között. Szemé­lyében és zenéjében két kor­szak találkozik — a barokk zene és a klasszicizmus — ő maga az új stílus hirdetője. Hatott kortársaira és a fiatal Mozartra is, aki nem egy dal­lamformáját átvette s az „Éneklő allegro” Í3 J. Chris­tian Bach hatására kapott ná­la nagy szerepet. Két korszak találkozása J. Christian Bach verseny- műveit — pedig hálás előadói feladat — ritkán játsszák. Az Esz-dúr szonáta a barokk ka­maramuzsika egyik tipikus darabja. A Musica Humana előadásában az első és utolsó tétel tisztaságával, a stílusra jellemző szép díszítésekkel, másrészt a hangulati, érzelmi telítettséggel emelkedett ki. Sikerült közelhozni a közön­séghez az óriás apa árnyéká­ban levő, inkább a zenetörté­netből, mint a hangverseny­dobogóról ismert J. Christian Bachot. A szerző Esz-dúa- csembaló­versenyében (Op. 7 No. 5) a szaggatott, játékos első tétel után széles dallamívű zeneka­ri rész és szép, kiegyensúlyo­zott zárótétel következett. Sajnos, a darab első részében Horváth Anikó önhibáján kí­vül csak küzdeni tudott a ze­néért, és a Musica Humana szép hangzású előadása mel­lett még feltűnőbb volt a csembaló állapota. Jól tudjuk, ez a hangszer a legkényesebb a szállításra, a mozgatásra, de ha további csembalóesteket is terveznek, bár nem a legol­csóbb, de a legjobb megoldás lenne, ha helyi hangszeren le­hetne játszani. rintsa meg a hatalmat, ő is lenézi a civileket, ő is utálja az oroszokat, ő is gyűlöli a kommunistákat. Nagy kár, hogy a figurát játszó Mécs Károly alakítása is rokonszen­vesebbé rajzolja Faraghót, mint azt az arányok megen­gednék. Néhány vonás — vagy In­kább vonal — elegendő, hogy Bitskey Tibor pontos portrét adjon a később mi­niszterelnökké avanzsáló Dál­noki Miklós Béláról. Kautzky József enyhén karakírozza a köpenyegforgató Vörös János vezérezredest. Karakán és ki­ábrándult katona Buss Gyula Kéry ezredese. Felületes, az események lényegéből nem sokat értő Harsányi Gábor követségi titkára. Tándor La­jos jól érzékelteti Szentiványi Domonkos túlságosan is „haj­lékony” egyéniségét. Végvári Tamás, Verebes Károly, Po- lonyi Gyöngyi, Szirtes Adám, Lengyel Erzsi, Gálvölgyi Já­nos, Mikó István egy-egy epi­zódfigurával egészítik ki a szereplők körét; valamennyien gondos színészi munkát nyúj­tanak. A japán szalon tanulságos mű, s előadása is — a belső aránytalanságokat leszámítva — hatásos. A nézők azon kor­osztályai számára, melyek fel­nőttként élték át ezeket az időket, mementóként hat; azoknak viszont, akik csak né­hány mondat erejéig tanultak az eseményekről az iskolai történelemórákon, segít job­ban megérteni ezt a korsza­kot. S — feltehetőleg — job­ban megértik majd a jelent is, ha jobban eligazodnak kö­zelmúltunkban. Takács István A hazánkban alig ismert barokk zeneszerző, Giordani C-dúr csembalóversenyében már nem volt zavaró momen­tum; talán a művésznő felis­merte a hangszer gyengéit és tudatosan törekedett kivédeni azokat, vagy a társasági mo­dorban írt zenemű nem „vizs­gáztatta” annyira a csemba­lót. Mindenesetre kiegyensú­lyozott, bensőséges előadás­ban ismerkedhettünk meg a darabbal. A harmadik tétel­ben a zenekar és a csembaló felelgetése már teljes élményt szerzett. Musica Humana Az est zárószámaként a Mu­sica Humana kamarazenekar Rossini C-dúr szonátáját ját­szotta. A még gyermek zene­szerző Ravennában írta hat vonószenekari szonátáját, ezek azonban csak 1951-ben jelen­tek meg először nyomtatás­ban, viszont gyorsan népsze­rűvé váltak. A harmadik, a C-dúr szonáta a hangszeres versenyművek formáját kö­veti. Megoldásaival, érzelmes fordulataival a tizenkét éves Rossini széles körű tájéko­zottságról és a klasszikus stí­lusban való jártasságról tesz tanúságot. A Musica Humana kamarazenekar előadásában nagy sikert aratott a verseny­mű. A vastaps egyúttal jele az elkövetkező komolyzenei események és az őszi bérletek iránti érdeklődésnek is. A magyar hangversenyélet­ben ritka a csembalista, ezért kérdeztem meg Horváth Ani­kót, hogyan választotta ezt a hangszert? — Zongora szakon tanultam a főiskolán, de a szívem vá­gya mindig is a csembaló volt. Sebestyén János tanár úrnál elkezdtem hát fakulta­tív szakon ezt a hangszert. A végső döntést három év után a párizsi csembalóversenyen szerzett második helyem ér­lelte meg. Vendéghallgatóként Susana Ruzickova cseh csem­balóművésznő kurzusát láto­gattam előbb Prágában, majd Pozsonyban a főiskolán. 1977 óta vagyok a Filharmónia szó­listája. Kotta nélkül — Milyen hátrányokkal és előnyökkel jár a választott hangszer? — Előnye, hogy nagyon sze­retem a hangzását, a kifeje­zési lehetőségeit, viszont al­kalmazkodni kell minden fel­lépéskor a más-más felépíté­sű csembalókhoz. A hangzási problémákat csökkenti, hogy nagyon sok helyen van már csembaló, így a szállítás, moz­gatás okozta elhangolódások csökkennek. — Mindig kotta nélkül ját­szik? — Igen. A közönség iránti tiszteletem egyik kifejezése ez. Számomra a teljes felkészült­ség tartozéka. — A hangszer kiválasztása nem szűkíti le túlságosan az előadható művek körét? — A zongoraművészek Is egy idő múlva „szakosodnak”, azaz megtalálják azt a kort, illetve zeneszerzőt, aki a leg­közelebb áll hozzájuk. Én a barokk zenét szeretem — és a moderneket. Például Bartók Mikrokozmoszából egyes ré­szeket nagyon jól lehet csem­balón játszani. — Mai szerzők írnak ze­neműveket csembalóra? — Kevesen és keveset Az egyetlen Szokolay Sándor, akinek csembalóra és hárfára írott darabját Lubik Hédivel most mutattuk be a rádióban. — Hol lesz a következő koncertje? — A Zeneakadémia nagy­termében. A műsoromat prog­ramzenékből állítottam össze, Bachtól Bartókig. Hajós Anna TV-FIG YELŐ Tanyák, oj sorozat indult szombaton délután a tv-ben Emberek a tanyákon címmel. Szerencsére nem tudósi aoat- halmozással, száraz szakem­beri elmélkedéssel, hanem amúgy lazán, riportosan olyasféleképp, ahogyan azt a néző leginkább szereti. Kapusi Imre, a dokumen­tumfilmek szerkesztő-rende­zője _ akinek már a bevezető mondatai elárulták, hogy ma­ga is onnan keveredett elő az ásott kutak meg a fonott ke­rítések világából (tanyai taní­tóból lett tv-s szociográfus) — elsőként a kültelki lét három legfőbb meghatározóját, az út-, a víz- meg a világítási vi­szonyokat igyekezett megvizs­gálni. Képsora kétségtelenné tette, hogy azok a települése­ken kívül élők, akik tartósab- ban akarnak létezni odakint, leginkább a villanyáramhoz juthatnak hozzá, mivel az azt vezető drótszálak és a szála­kat tartó oszlopok — tisztes összegért ugyan — megvásá­rolhatók. Jó ivóvíz már nem mindenütt akad, utat építeni mindegyik tanyához pedig el­képzelhetetlen pazarlás lenne. így hát — sugallták a ké­pek és a szavak — ha tud, s főképp, ha akar, az elektro­mosság megszerzésével segít­het magán a tanyasi, míg az inni-, ennivalóval meg a többi szükséges árucikkel a köznek kell a kintieket ellátni, még­pedig úgy, hogy a legtöbbek által használt utakat kiépítik, s ezek mentére kellőképpen ellátott boltokat telepítenek. Ügy nagyjából így hangoz­nék az általános érvényűnek mondható recept, ám — lát­hattuk, hallhattuk — meg­annyi tárgyi s emberi aka­dályba ütközik a megvalósítá­sa. Főképp ez utóbbiak ag­gasztóak. Az olyan makacsko­dás például, hogy egyszerűen megtagadja a maga földjére való villanyoszlop megvásár­lását valamely szomszéd, mondván, néki az már nem kell. Így aztán fény nélkül marad az egész terjedelmes vidék. Fény nélkül, de még a köszönést is megtagadó ha­ragban. Az elmondottakból Immár kitetszhet, hogy a tárgyakról beszélve is az embereket em­legeti Kapusi Imre műsora, amelynek folytatását e jó kez­det után érthető izgalommal várjuk. Legközelebb — szom­baton — a tanyasiak hétköz­napjaival ismerkedhetünk meg. A hét. Most, hogy a tv-hír- adó április 4-e óta színesen je­lentkezik, a vasárnap esti Hét is átköltözött: a népszerű ri­portműsor egy óráját ugyan­csak abból a bizonyos III-as stúdióból sugározzák. Szó se róla, kellemes lát­vány volt azoknak a hatalmas háttérképeknek a szemlélése — megjelenésük fürgébbé, fo­lyamatosabbá, hogy azt ne mondjuk, elegánsabbá teszi a közvetítést —, ám maga a so­ros összeállítás már jóval ke­vésbé tetszett. Ismét csak a hosszúnál is hosszabb teker­csekkel traktálták a nézőt, no meg egy olyan stúdióbeszélge­téssel, amelynek kifejezetten a rádióban lett volna a helye. Igen, a Falurádió most kitün­tetett stábjának nyilvános be­mutatására gondolunk, amely­ben csak folyt, csak folyt a szó, anélkül, hogy megszakí­totta volna azt néhány, érdem­béli látvány. É hosszacska ri­porter- és szerkesztőtablót fi­gyelve egyetlen örömünkre csak az szolgált, hogy végre megláthattuk, milyen küllem társul Kispista Istvánnak im­már majd’ harminc esztendeje országosan népszerű ízes-ked­ves hangjához. Népiesen szól­va: találnak. Műsorvezetők. Aki egyszer elkezdte, az aligha hagyja már abba a fiatal zenei műsorve­zetők Zene — szóval című ve­télkedőjének figyelését. Nem, mert egyszerre hallani ebben jó muzsikát, s okos — a leg­többször újdonságnak számító — szavakat a jó muzsikáról. Ami pedig a leginkább mél­tánylandó: zenei életünk első vonalbeli kiválóságai is hagy­ják magukat faggatni e kez­dők által. Szép gesztus! Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom