Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
Nyikolaj TyihonovA kakukk Magabiztosan dolgozott a póznán Kubahin, mint mindig. Talpán a megszokott mászóvasak, amelyek beleíúródva a póznába biztosan tartották; körülnézett a magasból, odalent teherautót látott, rajta pótkerék, üres kanna, kötelek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bíbelődött. Pahomov szerszámokat válogatott a ládából. A táj ismerős volt, sokszor látott. A távolban valamilyen raktár álcázott tartályai voltak, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sarkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska magányos, poros iák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le, mellette őrház. Az Úton magányos járókelők ballagtak, teherautók rohantak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek kattogtaií; ha pedig az emoer ' jól hátraforuitja a fejét, kékes párában úszó városi házak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémények meredeznea. A kéményekből hosszú, tarka füstcsikok szállnak, akárcsak az iskolai képen, amelyet színes ceruzákkal rajzolgat a kislánya. „Festő lesz belőle” — gondolja Kubahin. Munka közben mindig csak könnyű gondolatok , jártak az eszében, minthogy figyelmet másra kellett osszpontusítania. Nem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, egyre erőstoödő hang ütötte meg a fület, behúzta a nyakat, majd vaó dübörgés reszket te tlö meg a levegőt, úgy rémiett, mintha valahová repülne. De aztán magához té«rt, es csak az égen kúszó óriási, kékesszürke felhő, meg a torkát fojtogató émelygés adta tudtára, hogy mi történt Azután kiáltozást hallott. Erősen fülelve ki tudta venni Pahomov szavait, aki tenyerét szájához tartva kiabált: — Mássz le, Rubahin, mássz lg azonnal! — A kiáltás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint felhangzott az a hatalmas moraj, amely szinte elfojtott minden más hangot, belehatolt vállába, hátába, akár a fergeteg, amely elsöpréssel fenyeget körös-körül mindent, és látta, hogy porfelhő szökik fel az úton, mintha óriási fésű szántott volna rajta végig. Nem, nem fog leszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével erezte, hogy lóg a levegőben, védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sorsa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalú Összeszedve figyelmét belemerült a munkába, mintha nem rá vadászna az odafönt A dübörgés már süvítesse változott, fölötte keringett, úgy rémlett, hogy a pózna rögtön darabokra szakad és elrepül, ádáz zizegés töltötte meg az eget, fülében visszhangzott a ropogás, mintha izzó sörét ugrándozna fémlapon, egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Csak nem utoljára?! Talán csak úgy rémlik, hogy ő, Rubahin él, ő már nincs, és ez a köd és dübörgés csupán még élő öntudatának folytatása? ... Összeszedte maradék erejét, és rekedt hangon kiáltozni kezdett, nem tudni, kinek. De vajon csakugyan kiáltott-e? Kiáltása talán rekedt suttogásként hangzott, amelyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! Valami ünnepélyes csend borult a világra, és benne egy madár kimért, tisztán csengő hangja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott, csodálatos hangokat. Ügy rémlett, hogy erdei tisztáson áll, és hűs, zöld félhomány veszi körül, valahol patak csörgedez, fenyők ágai zizegnek, és a nyugodt madár mintha vigasztalná, szól hozzá ... Számolta, hányat szól a kakukk, öröm járta át. Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... — Élni fogok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával, és mélyen felsóhajtott Újra borzalmas süvítés támadt, a madár elhallgatott: de ő most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Talán már nem is szólt, csak úgy rémlett neki, de ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra érezte karját, vállát, és meglássa a csillogó mászóvasakat, amelyek be'e hí róttak a pózna gyantás. engedékeny fájába. •Homan került elő a kakukk, miért van itt, ahol nincs sém erdő, sem csend — erre nem gondolt. A kakukk — jó jel, jót jelent. Élni! — ez lüktetett halántékában és ettől elszorult a szíve az elnyűtt, fekete kezeslábas alatt Friss szél csapta meg arcát. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig dolgozott a póznán, de elvégezte, amit kellett: helyreállította a vonalat. Most leszállhatott a földre. dár, s diadalmas kakukkolásával mindent betöltött A kislány csodálkozóan húzta ösz- sze 'kis szemöldökét, és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos kezeslábasban bedugja fejét az ablakon, és végigpillant a szobán. Félrehúzódott és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon, vagy kiáltson, figyelte, ahogyan ez a kokényi Katalin grafikája A kakukk, ez a kedves, jóságos kakukk harsogott a fülébe, amikor ő elzsibbadt lábát nehezen mozgatva, csizmájával hozzáért a tarka kavicshoz a pózna tövében. Állt az úton, szemét eltakarta a vakító fény elöl és körülnézett. Gyökerestül kitépett, fiatal fács'kákat látott, meg- szürkült göndör koronájuk az útra bukott, egy teherautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt, egy embert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, három kis fekete ér csörgött a feje alól és megalvadt a világos aszfalton. — Rubahin! — kiáltották neki. — Rubahin, te élsz? Imbolyogva indult el a hang irányába. A bokrok közül egy sápadt, szinte rongyokba burkolt ember jött elő, akiben Andrejevre ismert. És nyomban meglátta a teherkocsit, amelyről emberek ugráltak le, és a sebesültszállítót, a hordagyat, amelyen egy sebesült feküdt s nyö- szörgött. — Szizov néhány karcolást kapott! — kiabálta majdnem a fülébe And- rejev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt és halkan mondta: — Szizov, hé, Szizov! — És te, Rubahin, nem sebesültél meg? — kiáltotta újra Andrejev, s Rubahinhoz lépett. Rubahin végignézett önmagán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban lógott. Igen, sértetlen maradt ... — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. — Tudom — felelte Andrejev —, itt van már a teherautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testét, s becsapódik a betegszállító ajtaja a hordágy után, amelyen halkan nyöszörgott Pahomov. Ä teherautó elindult. A kocsi kanyarhoz ért, és ekkor Rubahin felugrott helyéről, s hirtelen olyan hangon kiáltotta, hogy állj! állj! állj meg!, hogy a sofőr azonnal lefékezett. Rubahin kiugrott az autóból, és bukdácsolva, ‘ nehéz léptekkel egy nyitott ablakú házikó felé indult, amely igen barátságos és kicsi volt. És a kis kert csendjében, ahol egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy kakukk. Ütemesen kakukkolt Rubahinnak hosszú életet. Az a titokzatos hang volt, amely erőt adott neki odafent a póznán, azokban az iszonyatos percekben, amikor a föld rázkódott a robbanásoktól, és golyók hasították fel a port az úton. Az apró kislány copfjában a szalag épp olyan zöld volt, akár a keskeny ágyasok zöldje, háta mögött pedig fáradhatatlanul szólt a macáiból kiugrott bácsi mereven nézi a nagy, öreg órát, amely alatt himbálóznak a súlyok, fent pedig, mulatságos, sárga fejét kidugva, egy kis madár bólogat házikója ablakára, és kikakukkolja, hogy most tizenegy óra van a világon. — Tiéd ez a kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfelejtett sírni, és lassan felelte: — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahin. — Ó, kicsikém... Megcsókolta a kislányt és sietve a kocsihoz indult; társai értetlenül figyelték. Beszállt és így szólt: — Gyerünk tovább ... — Ismerős talán? — kérdezte Andrejev, miközben nagy kockás zsebkendőbe fújta az orrát és megtörülte poros homlokát. — Ismerős — felelte Rubahin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz! — szólt Andrejev. — Ez a kislány cseppet sem hasonlít kakukkhoz. Igaz, úgy néz ki az ablakon, akár a fészekből, de már hogy kakukk ... A kocsi elindult. Gellért György fordítása Csuka ZoltánTavaszi üzem Most nő a táj, a bomlő lombok, S szemlátomást a tarka dombok, Kihajt az ág, ezer virág, Növekszik, duzzad a világ. Az almafánk is, lám, kibomlott, S gazdag csokorba széjjel omlott, S remegve rajta millióm Szerelmes kis virágszirom. A fehér gömb alatt megállók, S csak bámulom a kis világot, Mely úgy terül el kereken, Akár a világegyetem. A fény zuhog, csak ömlik rája, S mint bolygók szférikus danája, Ezernyi kis méh úgy donog, S villog, akár a csillagok. Vidám üzem, belőled éled, S terjed tovább az újult élet, Foganj virág, világ, te bölcs, Indulj utadra, új gyümölcs. Baranyi FerencEmlékeztető Szűk volt a bunker, mint paraszt-világkép, a sóhaj sok, az élelem kevés, elhasznált, gyönge gyomrokon, tüdőkön sírón szirénázott a szenvedés. Anyád utolsó kendőjébe göngyölt foszló gyapjúval küzdve hideg ellen, apád kuckóba bújt, remél ve-várva, hogy az utolsó német is kimenjen. S egy szép napon — tavasz volt és a jég a kráterbe-gyűlt vizen felengedett — az utcákon s a mélyvisszhangú erdőn elhallgattak a dühös fegyverek. Eljött a fény apádat megkövetni, amint a kuckóból káprázva ment fel, s hozzád eljött az első csokoládé, oldalán három ukrán önkéntessel. Oly furcsa volt feljönni a világra, melyről lemondott minden lentvaló, (nehéz remélni széles, kék úszást, ha fekete mélybe süllyed a hajó...) Pedig a rög, barázda népe akkor nemcsak a földhöz, de a földre jött föl, uralkodónak, fázósan kilépve az ezeréves, bénító időből. Tóth Tibor’A tehenészfiú A vadnyugaton úgy hívták: cowboy. Széles karimájú kalapja volt, az oldalán colt lógott, üldözte a banditákat, és lasszóval el tudta kapni a legvadabb borjút is. Rajta könnyű trikó van, a mellén valamelyik beat- együttes csoportképével, a vállán, szinte csak rádobva, a legmodernebb pulóver. Feketét rendel, és mosolyog, amikor azt kérdezem, nem tévedés-e, hogy az ő asztalához ültem. — Nem, nem, én vagyok — mondja. — Hivatalosan állatgondozó. De így senki sem mondja soha. Csak a bérjegyzéken szerepelek így. — No, és mi van a bérjegyzéken? Megérti, mire gondolok. — Nem kell szégyenkeznem, a családban én keresek a legtöbbet. — És mit csinál a pénzzel? — Már van egy motorom. Ruhát veszek, cipőt A nyáron pedig külföldre fogok menni. Az IBUSZ-szal. Két hetet a tengerparton. Kell egy kis kikapcsolódás. Körülnézek, hátha mégis rossz helyre ültem. Tőlem jobbra ugyanilyen modem fiatalember ül, s arrébb, a sarokban csinos lánnyal, egy hasonló. Hirtelen arra gondolok, hogy ez az egész falusi presszó, úgy, ahogy van, a berendezésével, vendégestül, akár Pesten is lehetne. _ — Nehéz a munkája? — Hát nem mondom, hogy nem. Irtó korán kell kelnem. Hamarább, mint a jószág.' Egyszerre megnyugszom. Ahogy kimondta ezit a szót, jószág, az igazi volt — De azért jó. Érdemes lenne megnéznie, hol dolgozok. Automata etető, szalag hordja ki a trágyát, még elszívó berendezés is van. Elneveti magát. Egyszer láttam egy filmet. Az egyik jelenete egy istállóban játszódott. Kis ablakai voltak, az ajtón dőlt ki a pára, bent sötét volt, még a képről is érződött a bűz. Elhallgat. Nézem az arcát. Látom a tekintetében,' hogy neki ezek a filmkockák már történelmet jelentenek. — Nem menne inkább gyárba dolgozni? — Hogy én? A hangjában, ahogy fölcsattant, benne volt a válasz, de kíváncsi vagyok, mivel fog érvelni. — Tudja, hívtak már. A haverok közül néhányan ott vannak. De nem mentem. Mit mondjak? Nem tetszett volna a váltott műszak? Vagy mondjam azt, hogy az állatok miatt? Az az igazság, hogy egyszerűen szeretek itt lenni. Hát... ez van. Í gy mondja, pestiesen, ő, a magyar cowboy, a szövetkezet legjobb állatgondozója. Mert ez is a bemutatáshoz tartozik. Többször kapott már jutalmat, oklevelet, nyert munka versenyt, jöttek hozzá tapasztalatcserére. Ö a tsz büszkesége. A keze alatt levő tehenek tejátlaga olyan, hogy a környéken sehol sem előzik meg. És most feketét iszik. Ha elválok tőle. talán egy szőke kislány ül le a helyemre, aki nem gondol sem a tehénre, sem a beat-nyomatos trikóra, akinek egy fiú lesz, egy húszéves fiatal.
