Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
Jelenünk múltja I zgalmas, de ma már megoldhatatlan vállalkozás lenne fölkeresni mindannyiukat, s elmondatni velük, hová és hogyan jutottak máig? Mindannyiukat; azt az ezernegyvenhat földigénylőt, akinek neve ott áll a sárgult papíron, az 1945-ben Cegléden készült listán. Megoldhatatlan vállalkozás lenne fölkeresésük; sokan közülük már örök pihenőre tértek, magukkal temettetve örömeiket és félelmeiket, hajlott s kiegyenesedő gerincüket, lekapkodott s fejen hagyott süvegüket, kalpagukat, cseléd- vagy szegénysorsukat, amiből kinőtt egy másféle sors hajlékony, sérülékeny, de gyorsan erősödő, addig ismeretlen fények felé nyújtózó törzse, összesen 9244 katasztrális hold föld lett az övéké, ezernegyvenhatuké. Lezárult az ezeréves per; így, e kopottá lett mondattal néz szembe a történelemmel az osztálytermek zsibongó népe, gyermekek, ifjak serege. Ma. Meg holnap, holnapután is. És tegnapelőtt? Akkor még nem tanulni — csinálni kellett azt, ami mára tankönyvek, történelmi dolgozatok lapjaira húzódott vissza. Ennek a történelemnek sokféle dátuma, eseménye puszta ada- lékhalmazzá szerényed ik évek, évtizedek múltával, ámde ennek a történelemnek a tanulságait soha nem engedhetjük elsilányodni papír-okosságokká. Talán legfőbb emberi gyarlóságaink egyike, hogy nem szeretjük, szívleljük a tanulságokat, holott jelenünk múltja jövőnkre adna — s még ha nem akarjuk is: ad — sokféle útmutatást, úfcravalót, örömmel és nyögve hordott terhet Történelemcsinálók teherhordóként? Furcsa kép, ámde miért lenne furcsa? Hiszen a kicsiny és a nagy történelmi tett mindenkor teher; feladat, amin túl kell jutnunk. Ami holnapután ünneplésre érdemes, az ma teendő, gyakran kínlódva legyűrhető. A szocialista forradalom nagy győzelmeiért, az építés nagy eredményeiért a tisztelet és a köszönet mindenekelőtt a dolgozó népet illeti meg; a százezreket, a milliókat, azokat az embereket, férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, akik lelkesen, odaadással, olykor nagyon nehéz körülmények között harcoltak, erőiket soha nem kímélve dolgoztak hazánkért, a szocialista Magyarországért. Kádár János mondotta e szavakat 1970 áprilisában, az országgyűlés hazánk felszabadulása 25. évfordulóján rendezett ünnepi ülésén. Ilyen valósághű szavakkal tisztelgett a teherhordók előtt az a párt, mely fölvállalta a nemzet jövőjéért viselt felelősséget. Felelősség és terhek? Illenek-e egy ünnepi lapszám oldalaira? Lapunk első oldalától az utolsóig erről szólunk! Mert nem beszélhetünk másról, hiszen mindenfajta cselekvésünk, tervünk, emlékünk e felelősség és teher tükre, megmutatója, sűrítője. Számolunk-e ezzel? Azzal, hogy holnapra akkori jelenünk múltja a ma lesz?! Ha jól, ha rosszul cselekszünk, egyaránt mi tettük, nem háríthatjuk el egyiket sem, mert gyakran nincs bizonyosságunk arra, a majdani történelmi mérlegen mi kerül az egyik, s mi a másik serpenyőbe. Utólag ítélkezni mindig könnyű, mert a befejezett, a múlttá levő valósággal van dolgunk, ámde nekünk ma kell cselekednünk, s ráadásul úgy, hogy az a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen a majdani bírák képletes és valóságos törvénykönyveinek. S ezért nem csak elődeink, hanem a magunk hibáiból is tanulnunk illik, ahogy az eredmények szintén összeolvadnak múlt és jelen határvonalán. A településfejlesztés Vízválasztóinál állva valóságosan nem a máról, hanem a holnapról döntünk, ám tegnapunk tényeitől nem függetleníthetjük magunkat. Ezért amiről határozunk, azt hármas síkban kell elhelyeznünk, ami keservesen nehéz, olykor szinte lehetetlennek látszik. Gödöllő, Érd, Dunakeszi, Dabas, Manor, Nagy- káta, s települések további hosszú sora néz szembe múlt és jövendő fókuszában, a mában mindazzal, amit elődei ráhagytak, s amit utódai követelnek. Túlzás lenne történelmi felelősséget emlegetni egy városmag, településmag kialakításakor? Nem túlzás; a történelem oly furcsa mozaikkép, ahol egyetlen kövecske hiánya, rossz helyre keveredése, törése, hézagos illeszkedése is megbontja, megbonthatja a harmóniát. Mert a történelem nem úgy általában történelem; helyhez, emberekhez, emberi csoportokhoz kötött. így kötődik a termelőtevékenység ezerféle részterepéhez is, nemcsak a teljesítményekhez, hanem a veszni hagyott tervekhez, a csíraként vegetáló jó elgondolásokhoz, a nyesett szárnyak miatt elmaradt repüléshez. Holnapunk lesz mindezzel kevesebb, s annyival kevesebb, amennyit ma lehetőségeinkből eltékozolunk. Mindannyian tudjuk; dolgozhatnánk okosabban, célszerűbben, nagyobb eredménnyel. Nem mindannyian akarunk így dolgozni. Miért, hogy beismerés és változtatási szándék között ott a rés? Szűkülő rés ugyan, de távolság. Talán éppen azért, mert pertuba lettünk a történelemmel, s cimboraságunk elfödi mindenkor megújuló felelősségünket jelenünk múltjáért, s holnapunk tegnapjáért. Emiatt kerül terveinkre a bizonytalankodás, az értetlenkedés tintapecsétje, olykor lényeges pontokat takarva el. Napjainkban sem vagyunk híján bizonytalankodásnak, értetlenkedésnek, s azért, mert híján vagyunk olykor felelősségünk gyakorlásának. Tétován merjük kimondani, hogy a Pest megyében előállított textilipari termékek harmada nem növeli, hanem apasztja a társadalmi tiszta jövedelmet, azaz föl kell hagyni termelésükkel. Félszeg halksággal beszélünk arról, hogy elvész a megye gépipari üzemeiben a munkaidő 14—18 százaléka, megszüntethető, de eddig el nem hárított akadályok miatt. Bizalmas tájékoztatók papírlapjaira nyomorítjuk azt a széles körben megvitatásra érdemes — mi több: szükséges — tényt, hogy a termékszerkezet változtatásának, az új áruk mielőbbi gyártásba vételének sok ellenzője kerül ki a nem érdemtelenül dicsért szocialista brigádok közül, a kitűnően dolgozó munkások soraiból, mert nem ismerjük föl az elméletben jól elsajátított, vizsgaanyagként jelesre, jóra tudott dialektikát. önarcképünk: a megye, az ország jelene. Sem szebb, sem rútabb, mint amilyen. A történelem nem szépségverseny, ahol a válogatotton hibátlanok, kívánatosak vonulnak fel. A történelem nem szépségverseny, de verseny, az emberibb létért, a szabad nemzetfejlődésért, s e verseny korunkban a két rendszer békés egymás mellett élésének keretei között zajlik; tények szembesítésével elsősorban. S éppen ezek a tények biztatnak bennünket azzal, hogy képesek vagyunk az új társadalmi rendben rejlő hatalmas előnyök hasznosítására. Ezt a képességünket megtett útunk igazolja. E képességünk eddiginél is gazdagabb kibontakoztatásának szükségességére gondjaink figyelmeztetnek. Életünkben egyszerre van jelen a tegnap és a holnap, s találkozásuk metszőpontja a ma. Ahogy a jelen folyamatosan múlttá válik, úgy lesz jelenné a holnap. E különleges történelmi naptár lapozása közben nagy a csábítás arra, hogy években, évtizedekben gondolkozzunk, ámde ezt csak akkor tehetjük meg, ha óráink, napjaink a tudatos cselekvés jegyét viselik, ha fölismerjük, hogy a történelmi óramutatókat a napok fogaskerekei viszik előbbre. Jelenünk múltja nem mindenben olyan, aminőnek látni szeretnénk, s ne tekintgessünk körbe, ki tehet róla; magunkat okoljuk. S majdan minket okolnak holnapunk múltjáért is, ahogy a dicséret, az elismerés szintén nekünk jár ki érte. ' MÉSZÁROS OTTO ...talizmánt tőle nem is hoztam... Ráckevén felidézett emlékek József Attiláról A hangok ömlenek a zongorából, mint illatos teából száll a gőz. Lassan simítja arcomat a mámor és bennem most száz élet kergetőz. Mártának hangja jut eszembe mostan, oly bársonyos volt s ez nem az övé. Szegény talizmánt tőle nem is hoztam. Szemem mered a zongora fölé. (Távol, zongora mellett) sál telített. Ömlenek a hangok, hordozza magában a Gebe családnál kapott melegséget, a tea illatos gőzét József Attila. Találkozás tizenévesen Ez a melegség; tény, Gebe Mihály apró pénzösszeget is csúsztatott Attilának, ami minden idők minden diákjának örömet jelent, s hogy az induló költő behne többet látott a kollégiumi igazgatónál, bizonyítja a dedikáció. Ezt 1922. december 20- án írta József Attila a Szépség koldusa című verseskötetének címlapjára: Miska bácsinak meleg fiúi szeretettel. Görgényi (Gebe) László Márta becseként 1920 körül többször is találkozott József Attilával makói otthonukban. Élesen emlékezik arra, hogy esőkabátban érkezett, s mutatkozott be határozottan: József Attila vagyok. Ez a bemutatkozás azóta költői szinten is sikerült a líra európai horizontján. Görgényi László, aki egyébként csaknem harminc esztendeig a ráckevei Ady Endre gimnázium tanára és igazgató- helyettese volt, azt is elmondotta, hogy József Attilát Makón azért nevezték misztemek, mert angolt tanult. Magányát ritkán osztotta meg, egyedül ült egy padban, költői próbálkozásait osztálytársai kevéssé értették. Bejelentés hexameterben Történt egyszer, hogy Attila ismét a Gebe-családnál tartózkodott, amikor a kis László a konyhából a következő szavakkal lépett be: Majd beleléptem a lisztbe. Erre felelte rögvest József Attila: Mi az Laci, te hexameterben beszélsz? Finomság, költői hevület és gyakorlat csendül a szavakban. József Attila már ekkor is erős dohányos volt. Görgényi (Gebe) László a házi készletből csórt számára kis tartalékot. Attila azonnal hálás lett, bélyegalbumát adta kis makói barátjának. A barna kötésű, arany mintákkal szegélyezett könyvben, amely D’Annunzio bélyeget is tartalmazott, sok hazai és külföldi változatot, látható József Attila saját írású névjegye. Továbbajándékozás következtében dr. Mártha László szekszárdi ügyvéd tulajdona jelenleg. Tiszta szívvel Görgényi (Gebe) László Ráckevéra került, s felnőtten sem feledkezett meg József Attiláról. Emléklapot alapított, — Szánthó Imre grafikus- művész közreműködésével —, melyet az a diák kap meg, aki kitűnik a költészet és József Attila lírájának ismeretében. Ez a metszet József Attila portréját és a Tiszta szívvel sorait társítja elmosódó arcok kíséretében. 1975 óta minden , évben a AZ ELSŐ MÜZSA: MARTA RÓZA MAMA József Attila születésére emlékezünk április 11-én, mely éppen lírájának európai eredményei révén költészetünk napja. Ilyenkor még bensőségesebben tárjuk fel magunknak és a világnak immár maradandó értékeit. Irodalomtörténetünk több évtizedes figyelme és gondossága révén jórészt ismerjük életének sok kínt, nélkülözést és szépséget ívelő távlatait, de az első versek hamvas környezete még szemérmes csöndben maradozik. Ezt nyitjuk, nyitogatjuk a nagy költő és az emlékezők iránti összetett tisztelettel. A makói nyitány Köztudott, hogy 1920 és 1923 között József Attilát gyöngéd szálak fűzték Gebe Mártához. Első szerelmének, első verseinek évei ezek Makón, amikor éppen Márta révén Baráti, fiúi érzelmek indáznak benne, rövid átmenettel csatolják napjait, hónapjait a Gebe-családhoz. Márta iránti érzelmi fellobbanása nem lombosodott közös szerelemmé, de az visszavonhatatlan tény, hogy József Attila első múzsája 1920-ban ez a vonzó melegségű, matrózblúzos makói kislány. Az a bizonyos zongora József Attila többször kopogtatott a Gebe-család makói lakásán. Gebe Mihály, Márta édesapja különben az intemátus igazgatója és egyben József Attila tanára volt, aki már csak azért is kedvesen fogadta a költészet Makón izmosodó jelöltjét, mert maga is írt verseket a szerelem és a matematika összefüggéseiről, cédruságról, árvaságról. Márta édesanyja, Paulik Róza tanárnő többször ültette asztalhoz József Attilát, kínálta tejjel és kaláccsal, ö emlékezett arra, hogy Mártuska zongora- játéka közben Attila gondolkodva, töprengve mélázott, ujjaival szántott dús hajában. Ez a jellemző mozdulat és érzés később vers lett, visszatért élmény: költészet napján adják át a ráckevei Ady Endre gimnáziumban ezt az emléklapot az arra érdemes diáknak. Az idős Görgényi (Gebe) László tanár úr az idén Kovács Györgyi negyedik osztályos gimnazistának adta át tegnap a szép grafikát és még valakinek: József Etelkának, a nagy költő nővérének, aki szívesen érkezett arra a helyre, ahol nem feledkeznek meg arról, hogy népünk felszabadulását a költészet, József Attila lírája is egyengette, építette. Amikor átvette József Etelka Attila egykori makói kis barátjától az emléklapot, alig visszatartható meghatottsággal viszonozta a tiszta emlékezés érett áhítatát. LOSONCI MIKLÓS LACI, A KÉSŐBBI RÁCKEVEI TANÁR Lágyabb ez a zongora, mint Adyé, nem rémülettel, nem fekete sivításAZ EMLÉKLAP SZANTHO IMRE ALKOTÁSA
