Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-01 / 77. szám

M79. Április l, vasárnap

xJímtm

Közép- és kistelepülések jövője

S. hegedűs Zászló nyilatkozata

A kormány döntése nyomán jelenleg is tart a hosszú távú településfejlesztési koncepció felülvizsgálata. Gazdasági szakemberek, építészek, iparszervezők, tervezők vitájában, gyakran eltérő nézetek kereszttüzében formálódnak Magyarország településeinek jövőjét meghatározó irányelvek. A kikristályosodott elképzelésekről, javaslatokról, a népfrontmozgalom í ilásfoglalá- sáról S. Hegedűs László, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára, Pest megye 24-es szentendrei választókerületének képviselője nyilatkozott Mélykúti Attilának, a Magyar Távirati Iroda munkatársának.

— A településfejlesztésnél három rendkívül fontos tényezőt kell kiindulásként figyelembe venni. Az első: épületeiben és emberi közösségeiben egyaránt minden település hordozza a múltat, egyebek között a történelmi átalakulás pozitív elemeit is. A második tényező: a település lakosságának az éppen adott időszakban biztosítani kell az élet- feltételeket, kielégítve az állampolgárok jogos igényeit. A már vázolt folyamatosság a jövőre is érvényes: a település- fejlesztési munkával hozzá kell járulni a következő évtizedek, az utánunk jövő generációk kedvező életkörülményeinek megteremtéséhez. Éppen ezért a hosszú távú elképzeléseket a politikai döntésekben állandóan szembesíteni kell a valósággal, hiszen az esetleg csak későn kiigazított tévedések nehezen helyrehozható következményekkel járhatnak.

— Ez indokolta a kormány döntését, amely elrendelte az 1971-ben elfogadott hosszú távú koncepció felülvizsgálatát. A népfront mindig fontosnak tartotta a lakosság, tehát településfejlesztésünk érintettjeinek megkérdezését. Közvéleményünk észrevételeit, a több ezer ember véleményét, javaslatéit nemrégiben értékelte a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkársága, és mozgalmunk állásfoglalását elküldtük a kormányzati szervekhez is.

— Megállapítottuk, hogy fokozatosan eltűnnek település- szerkezetünk múltban gyökerező történelmi és gazdasági okokkal magyarázható torzulásai. Ugyancsak figyelemre méltó eredmények könyvelhe- tők el az egységesebb város- hálózat kialakításában. Emellett az öt kiemelt nagyváros és a megyeközpontok fejlesztésével, valamint új városok kialakításával a korábban hátrányos helyzetű területek lakói is magasabb színvonalú kereskedelmi, egészségügyi, oktatási és kulturális ellátáshoz jutottak.

— A kormányhatározat megvalósításának tapasztalatai azonban a gondokra is felhívták a figyelmet. Az egyik ilyen például: a lakosság átte- lepülése, a lakóhely-változtatás a tervezettnél jóval nagyobb volt. Évente átlagosan 60 ezer ember költözött be — a kisvárosokat és nagyközségeket megkerülve — a nagyvárosokba, a megyeszékhelyekre, és még néhány más városba, amelyek az iparfejlesztésben is megkülönböztetett helyet foglaltak el. Még több pénzt kívánt a lakásépítés, és az ezzel kapcsolatos kommunális és egyéb beruházás azért is, mert az építkezések fajlagos költsége ezekben a városokban igen magas volt. A város környéki agglomerációkban élő százezrek pedig alig gyarapodtak.

— Ésszerű és kívánatos tehát, hogy a jövőben mérsékeljék a lakosság beáramlását, s a fejlesztési összegeket elsősorban a települések alapellátásának és a széles körben igénybe vehető közép- és felsőfokú szolgáltatásoknak a bővítésére fordítsák. Arányosabb elosztással nagyobb támogatást kell adnunk a középfokú központoknak, as kisebb városoknak, amelyeknek a mintegy 6 millió lakosnak otthont adó falvak, tanyák ellátásából is részt kell vállalniuk. Nyilvánvaló, hogy a nagyvárosok továbbra is kiemelt fejlesztést kívánnak, de emellett javítani kell az elosztási arányokon, valamivel több pénzt és sokkal több figyelmet fordítva a kisebb városok és falvak fejlődésére — mondotta befejezésül S. Hegedűs László.

Megfeszített küzdőién a komlói bányászok életéért

A komlói Béta-bányaüzemben harmadik napja megfeszített erővel folyik a küzdelem az omlás alatt rekedt bányászok kiszabadításáért.

Caramvölgyi János, a Mecseki Szénbányák Vállalat igazgatója szombaton tájékoztatta az MTI munkatársát a mentés helyzetéről:

Elmondotta: a föld színétől ötszáz méter mélyen lévő fejtésben huszonöt bányász dolgozott, amikor március 28-án 21 óra 10 perckor váratlan omlás történt és a 80 méter hosszú, meredek dőlésű fejtésből 30 méter összement. Tizenkilenc dolgozó szerencsésen kimenekült. A lezúdult kő és szén, azonban a fejtés alsó két munkahelyén lévő háromhárom fős csoport elől elzárta a szabadulás útját. Azok a bányászok, akik megmenekültek, nyomban társaik mentésére

] siettek. Még azon az éjszakán I a szomszédos Zobák bánya- I üzem egy mentőraja is csatlakozott a Bétái bányamentőkhöz, együtt indultak harcba bajba jutott társaikért.

Az első mentési akció két irányból, a fejtés alsó és felső részéből, úgynevezett támadógurító kihajtásával indult, hogy mielőbb megközelítsék a bentrekedt embereket.

Az igazgató elmondta még, hogy a bányamentők nyolcórás váltással végzik áldozatos feladatukat. Két fejtőkalapáccsal törnek utat megszakítás nélkül, s közben félóránként váltják egymást.

A Nehézipari Minisztérium, az Országos Bányaműszaki Felügyelőség, valamint a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete vezetőinek részvételével bizottság vizsgálja: mi okozta az omlást.

Gondozók és gondozoffak

Nem elég csupán a papírmunka

Az előadó fiatal asszony. Két fia van, a tanácsban az öregek ügyeit intézi. „Nem fáradt még?” — kérdezi újra. „Na, én jól megjáratom magát” — teszi hozzá sokadszor, szabódva. Mintha nem is az én ötletem lett volna, hogy elkísérjem a falujárásra a ceglédi járás egyik községében. Nekem izgalmas vállalkozás, neki a mindennapok munkája. Reggelente így indul útnak, előre kigondolva a legrövidebb járást; tudja, hol kell a járdáról az útra lépni, merre biztosabb kerülni a kátyút. Arcunkba csap a szembeszél, keményeket lép ellene. Estére fáradtan húzza majd maga alá a széket, forró vízzel enyhíti lábában a fájást; most igyekeznem kell, hogy nyomában maradjak.

— A jelentés, kimutatás, szóval a papírmunka feladatunk egy része csupán. Ahhoz, hogy valóban segíthessünk, ismernünk kell az öregek gondjait. Egy sikeres intézkedés hatásával felér, ha néha rájuk nyitjuk az ajtót, megkérdezzük: hogy vannak?

Családon beiül

Mária néni panaszkodik. „Fulladok, kedvesem.” „A gyógyszert szedi-e?” — kérdezi az előadó. — Irkáit valamit az orvos. De ha eddig megvoltam nélküle, csak elleszek ezután is.

Nyolcvan fölött jár, közelebb a kilencvenhez. Fején homlokába húzott micisapka, alatta élénk kis egérszem. Az asztalon a legújabb Nők Lapja; sportújság, régről összegyűjtve. Az ablak előtt televízió, mellette múlt századi tálaló.

„Olvasgat eleget, Mária néni?” — Csak azt csinálom, mit is tehetnék mást; esténként meg a tévét nézem. Igaz, most, hogy bejött a jó idő, elmegyek a kapuig, de a falut már nem bírom, a szívem... „Megbeszélgetik-e még a húgával a dolgokat?” — Azzal ütjük el az időt: mit olvastunk az újságban, mit láttunk a televízióban, erről beszélgetünk. Meg a faluról: mi változott, mi a legújabb hír? Ö a mozgékonyabb, naponta eljár a boltba, aztán csak hozza haza a híreket.

A testvér most is odavan. Évek óta ő gondoskodik nővéréről — tíz évvel lehet fiatalabb: — bevásárol, főz, takarít. Két éve, hogy megkötötte a szerződést, hétszáz forintot kap munkájáért.

— Ez a házi gondozásért I járó legmagasabb összeg — I mondja az előadó —, mondja

meg, mire elég? Persze, aki vállalja egy másik ember baját, úgy sem azért vállalja. Még a legszerencsésebb, ha családon belül megoldódik a dolog.

Egyedül az ünnepeken

K. néninek négy családja van. Négy gyerekből az egyiket tíz éve, ha látta; a másik kettő is évekre elmarad. A legszorgosabb még az ameri- kás lány: ha hazajön, mindig meglátogatja az anyját.

— Mi lehet az oka a család Szétszakadásának? — kérdezem az előadót. „Ezt kutatom én is” — mondja. — Meghallgattam a falubelieket, azt mondják, volt a néniben is jócskán hiba. De lehetett-e annyi, hogy még az ünnepekre is egyedül marad? Megkeresem a gyerekeket, talán tuobet tudnak mondani. Kötelezni nincs jogom őket, de egy beszélgetés is segíthet.

K. néni gondozását a szomszédasszony vállalta. Előbb a szomszédság jogán (kötelezettségén?), utóbb szerződés alapján, hétszázért. Most levetetne a pénzből. „Nem annyira beteg, el tudja látni magát, kevesebb a munkám, nem illet meg a pénz. Meg aztán, isten ments, hogy illetéktelenül vegyek föl pénzt. így is félek, mi lesz, ha az örökösök ne- kemesnek ...” Az előadó magyarázza: a gondozásért kifizetett összeg hagyatéki teher, amit az örökösök mindig rossznéven vesznek. Legutóbb majd nyolcvanezer forintot követelt a tanács, lett is belőle perpatvar, az öregember, akire éveken át nem gondoltak, most egyből fontos lett.

K. néni nem tudja, hogy pénzért gondozzák. „Ha megtudná, mi lenne?” — Lenne haddelhadd, sértődés, követelőzés. Talán örök-harag. Nem rossz asszony, de önző. Nyugdíja is van, de még nem juMegés-ive az entherekef

Három évtized bírói székben

1979. március 30-án vette át, kitűnő munkája elismeréseként, a Pest megyei Tanács Alkotói Díját.

Tárgyalásán sohasem vettem részt, de a kollégái nyugodt bírónak mondják. Ahogy egymással szemben állunk, majd ülünk a tárgyalóasztalnál, aztán sétálunk a teremnyi dolgozószobában a Pest magyei Bíróság elnökével, mindketten jelét adjuk némi idegességnek: végül is a bírót kérdezik és’ a kérdező felelőssége is tehertétel. Dr. Zalka Károly egyénisége mértéktartást parancsol, s még valamit: vállalni mindig volt önmagunkat.

— Elmúlt harminc éve, hogy bíró vagyok. Egyetlen percsoportban nem ítélkeztem első fokon; bontóperben. De vezettem polgári és büntetőeljárásokat, hoztam súlyos ítéleteket is.

— Harminc év? Eközben akadt hazánkban néhány fordulat.

— Az igazság a fontos.

— Az igazság relatív. Egyet ért?

— A nyomozati anyagok, a vádlottak és a tanúk meghallgatása szinte kivétel nélkül mindig elvezet a pontos' tényálláshoz, az elkövetés rekonstruálásához. Az igazság abban objektív, hogy a cselekményt elkövették, azonban a körülmények mérlegelésében, a következtetések levonásában valóban benne van a viszonylagosság. Ez utóbbiban érvényre jut a bíró személyisége is. Hogy tisztán megértsen: az ötvenes évek elején döntenem kellett egy szándékos emberölési perben, ráadásul az ügynek politikai és nemzetközi összefüggései voltak. Akkor a törvény egyértelműen kimondta: szándékos emberölést halállal kell büntetni. A tárgyaláson kihirdettem a

halálos ítéletet, de kegyelemre javasoltam a vádlottat, aki 1962-ben amnesztiát kapott. Akkor a kegyelmi javaslat miatt nehéz helyzetbe kerültem, de bizonyítani tudtam, hogy a vétkes ember indítékai nagyon is érthetőek voltak. S ami a legfontosabb: az ítélet végrehajtása rossz közhangulatot válthatott volna ki a lakosságból.

— Tudhatja-e az illető, hogy önnek köszönheti a kegyelmet?

— Nem, ez teljesen kizárt.

— Mennyire tekinthetjük függetleneknek a magyar bíróságokat?

— Nekem mint a bíróság elnökének nincs jogom, hogy bármelyik beosztott bírót befolyásoljam az ítélkezésben. De természetesen a világ minden bírósága egy adott társadalom törvényeit alkalmazza, az érvényben levő rendeleteknek megfelelően ítélkezik. Ezen belül széles a skála, s a döntés nagymértékben függ az adott bíró tehetségétől, szaktudásától és ítélőképességétől.

A magyar joggyakorlat történetében hiába kerestem hasonlót, mint dr. Zalka Károly életútja. A második világháború alatt lett jo- gás'z, s immár 28 éve a Pest megyei Bíróság elnöke. Ennyi időt hasonló beosztásban nem töltött él senki hazánkban.

— Pedig én nem erre a pályára készültem, katona szerettem volna lenni vagy állatorvos. Még csak nem is indokolták meg, hogy miért utasították el a kérelmemet, holott a felvételi vizsgákon én értem el a legmagasabb pontszámot. Lázi to tt a

jogsértés és akkor kezdtem elgondolkodni a rendszer igazságtalanságáról, de említhetném a megaláztatásokat, amelyekbe a többi szegény diákkal együtt részem volt. Jogász lettem, akaratlanul megvalósítva apám álmát: hogy fia bíró legyen ott, ahol ő kistisztviselő volt, ahol őt semmibe sem vették.

— Előbb még nagy kerülőt kellett tennem, voltam bírósági fogalmazó, frontszolgálatos, hadifogoly, majd ismét fogalmazó, és 1947-től a Budapesti ítélőtáblánál tanácsjegyző. Letettem a bírói vizsgát, aztán Móron kezdtem pályafutásomat, akkor már tagja voltam a kommunista pártnak. Végül 1951 januárjában Pest megyébe helyeztek, a monori járásbíróság elnökének. Nem sok időt töltöttem ott, még azon a nyáron, mindössze 33 évesen kineveztek a Pest megyei Bíróság elnökének. S még egy jelentős évszám az életemből: 1953 óta tagja vagyok a megyei pártbizottságnak.

Most már évente csak néhány ügyben ítélkezik a megyei bíróság elnöke. Egyik jelentős feladata a beosztott bírók ítéleteinek, valamint a döntések indoklásának tanulmányozása, elemzése. Vizsgálódásának eredményeit aztán két irányba is hasznosítják; egyrészt a megyei bíróságon, a bírói testületen belül, másrészt mint összegyűjtött és rendszerezett tapasztalatot bocsátják a jogszabályalkotás rendelkezésére.

— Az ítéletek tanulmányozásán keresztül minősíteni lehet egy-egy jogszabályt is?

— Feltétlenül. Pontosan kitűnik a

jogalkalmazás esetleges nehézsége vagy ellentmondásossága. Ezeket természetesen jelezzük az Igazságügyi Minisztériumnak. Az ítéletek elemzéséből néha az is kiderül, hogy egy korábban joggal bűncselekménynek ítélt tettnek ma már nincs akkora társadalmi veszélyessége, így akár átsorolható a szabálysértések közé. Ilyenkor a bírók gyakran alkalmazzák a törvény enyhítő szakaszait, s ezek alapján hoznak döntést

— Tehát a bírók figyelembe veszik a büntetés kiszabásánál a társadalom erkölcsi felfogását?

— De ez nem jelent minden esetben enyhítést, előfordul, hogy a törvény adta lehetőségeken belül a súlyosabb büntetések kiszabásához vezet. Ezeknek a változásoknak a nyomon kíséréséből ugyancsak következtetéseket kell levonni, mert befolyásolja a jogalkalmazást és a jogalkotást Bíróink többsége a társadalmi mozgásokat jól ismerő, közéleti ember is, részt vesznek a politikai és a társadalmi szervezetek munkájában, sőt jelentős részt vállalnak a jogpolitikai felvilágosításban.

— A modern bíró tehát nagyon is közvetlenül, köznapi emberként részese a mindennapi életünknek?

— Véleményem szerint csak így képes teljes bonyolultságukban látni a mérlegelésre bízott ügyeket. Szükség van arra, hogy a bíró mindig megértse az embereket, nem dönthet úgy, hogy befolyásolják az indulatai, mert akkor a büntetés nem érheti el célját, a nevelést.

Összeszámolni aligha lehetne, hogy több mint harmincéves bírói működése alatt hány polgári és büntető perben hozott ítéletet dr. Zalka Károly. Körültekintő lelkiismeretességét, szaktudását bizonyítja, hogy felsőbbfokú bíróságok soha egyetlen ítéletét nem semmisítették meg, hogy döntéseinek indoklását mindig példaadónak, mértéktartónak tekintették. Kriszt György

tott eszébe, hogy valamit is

beadjon a közös kiadásokba.

A szomszédasszony beszélgetés közben el-elsírja magát. Három gyermeke van, két fia, családi öröklődés, vak. „Megvan nekünk is a magunk baja, de talán ezért sem nézhetem tétlenül, hogy itt van ez a szegény öregasszony vasárnap, ünnepen egyedül. Nekünk nem hiányzik, amit adunk, neki meg talán az életet jelenti.”

K. néni zörget az ajtón: kezében friss csokor, ibolyavirág. Nap közben eldolgozgat a kertben, mindig nyílik a ház körül virág, üres óráiban var- rogat. „Ha nem találtam volna elfoglaltságot, talán beleőrültem volna. Kisírtam én a két szemem, nincs már köny- nyem. Ülök a varrógép mellett, az ajtót lesem. Várom a gyerekeket.”

Velünk mi lesi ?

G.-né két éve vette gondozásába a szomszédot: egy kilencven éves öregembert, vele az öreg gyöngeelméjű fiát. A fiú, ötven fele járó ember, arcán az egykedvű mosoly árulkodik sorsáról. Néha tör csak ki, ilyenkor elviszik. Az asz- szonyt mamának szólítja.

A mama hétszáz forintért huszonnégyórázik értük: mos, főz, bevásárol, takarít. Nemrégiben meszelte ki az öreg házát, most be lehet lépni a szobába, azelőtt az ágyban aludtak itt a macskák.

— Ahogy öregszik az ember — mondja —, úgy gondol többet az idősekre. Velünk mi lesz, ki ad egy tál levest, ha arra lesz szükség? Két gyerekem van, de tőlük nem vár-, hatok jót. Én ellátom ezt a két embert, s talán akad valaki, aki akkor majd rám is rámnyitja az ajtót.

Az öregember a kályha mellett ül. Arca borostás. Ég a tűz, odakinn süt a nap, ő azt mondja: fázom. Néha belefog a nótába: a bihari nagyerdőben halva találtak egy legényt. Megszakad a hang, legyint, elfelejtette a szöveget. Fölmutat a háta mögé egy képre: „A feleségem” — azt mondja. A képen egy férfi, bajusszal, katonasapkában.

Nem kell senki

A. néni hangos örömmel fogad. „Kóstoló közben leejtettem a pogácsát: na, mondom, vendég jön! Legalább nem eszem egyedül.”

Nagy darab, csontos arcú, idegen kiejtésű asszony. Hetvenötnek mondja magát, hetvennek se látszik. „Látott volna csak egy fél éve, nem sokat adott volna értem. De élek, és nincs szükségem semmire. Azt a kis pénzt, ezer forintot kapok, járadék a férjem után, be tudom osztani. Hozzákeresek valamit varrással, magamat meg még el tudom látni.”

— Még mindig úgy gondolja, hogy ne fogadjunk ide valakit? — bátorkodik az előadj. „Nem kell ide senki. Inkább az egyedüllét, mint hogy valaki itt lábatlankodjon. Meg aztán micsoda szerencsejáték, hogy kit is fog ki az ember. Van már tapasztalatom...”

Az asszony térül-fordul körülöttünk, az előadó nekem súgja: „A legnagyobb gond a gondozottak bizalmatlansága, nehezen fogadnak be idegent, s ha befogadnak is, könnyen megesik a bántás. Igaz, a gondozás alapja legtöbbször régi barátság. Csakhogy, ahogy nő a község, úgy szakadnak szét a hagyományos kapcsolatok.

A. néni megbékélve ül közénk. „Az azért jó, hogy néha meglátogatnak. Nekem is van kivel szót váltani, maguk meg láthatják, hogy él és egyelőre nem is akar meghalni az öregasszony.”

Major Árvácska

r