Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
Merer 1979. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ Telefonok Abonyból A Mechanikai Művek abonyi gyárában 7 színben készítik a korszerűsített hívóművel felszerelt asztali telefonokat. Ezenkívül folyik a korszerűsített utcai automaták kísérleti gyártása Alállomás a síkon 7C l Három arc három sors Vinnyica—Albertirsa távvezeték. Nagyíeszültsége: 750 kilovolt. Megvalósulásának módja: hét európai KGST-or- szág nagyszabású integrációs beruházása. Különlegessége: a világ legnagyobb egységes energiarendszere. Előnye: megteremti az alapot a KGST egyesített energiarendszere és a Szovjetunió egységes energiarendszerének párhuzamos működéséhez. Az Országos Villamostávve- aeték Vállalat albertirsai al- állomása a nagyközség vasúton túli területén fekszik. Lenyűgöző látványt nyújt a sík vidéken felépült energia- centrum : a magasban sűrű vezetékek hálózata, az óriási transzformátorok között aprónak érzi magát az ember. A mai kor színvonalát teljes mértékben kielégítő, korszerű berendezéseket mindössze harmincán üzemeltetik. Kimpián Aladár, az albertirsai üzemegység vezetője tudomásomra hozza: az alállomáson dolgozók átlagéletkora alig több, mint harminc esztendő. A vezetékek, a kapcsolóberendezések között emberi sorsok formálódnak: közülük hármat bemutatunk olvasóinknak. Közös vonásuk: az elmúlt hetekben beköltözhettek az állomás lakótelepén új, két szoba összkomfortos otthonukba. Végleg hazatalált Mányi Ferenc tősgyökeres albertirsai, ám mégis csaknem tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy hazatérhessen. A magyarázat egyszerű: helybeli munkalehetőség hiányában mindeddig ingázó volt. Hajnali öt órakor nap mint nap vonatra szállt, s este hét órakor ért haza. A feleségét is a vonaton ismerte meg ... Amikor a harminc esztendős Mányi Ferenc tudomást szerzett az alállomásról, munkára jelentkezett szülőfalujában. Szakmája szerint központifűtés-szerelő, s így ,a karbantartóknál szívesen alkalmazták. — Megmondom őszintén, akkor is beléptem volna, ha esetleg nem kapok a képesítésemnek megfelelő munkát — mondta. Mányi Ferenc. — Belefáradtam az ingázásba. A karbantartóknál — ahol sokat tudó, értékes berendezések állapotáért felelnek — szerelőként dolgozik. Munkájával elégedettek, miként Mányi Ferenc is úgy érzi, végleg hazatalált. Amikor belépett, arra gondolni sem mert, hogy lakásgondja is rövidesen megoldódik. — Feleségem pilisi, s mivel nem volt lakásunk, az apóso- mékhál húzódtunk meg egy kis szobában. Az idén február 27-én pedig beköltözhettünk Albertirsán egy csodálatos, két szoba összkomfortos lakásba, amelyhez hozzásegített a vállalat., A vezénylőteremben Halász József huszonegy esztendős : Özdról érkezett Albert- irsára. Ott született, ott járt erősáramú szakközépiskolába, s amikor, végzett, a helyi 120 j kilovoltos alállomáson helyez- , kedett el. Már akkor úgy vették fel, hogy közölték vele: hosszú távon számítanak rá, később egy fontosabb alállomáson. S amikor értesült az albertirsai beruházásról, egykori osztálytársával, Kovács Zoltánnal vonatra ült, s együtt jöttek szétnézni, tájékozódni azzal a reménnyel, ha megtetszik, idetelepülnek. Megtetszett. Ráadásul mindketten most az alállomás központi vezénylőtermében elektrikus- ként dolgoznak. A két fiatalembert egyébként az új lakótelepen helyezték el egy modem otthonban. Szabad idejükben motorra ülnek. s kirándulnak: bebarangolták már a környéket. Korlátlan lehetőség Somogyi László huszonhárom esztend-ős. Szakmáját tekintve erősáramú technikus: a fővárosban lakott és tanult, majd a százhalombattai Du- namenti Hőerőmű Vállalatnál helyezkedett el. Hogyan került Százhalombattáról Albertirsá— A közelmúltban nősültem, de nem volt lakásunk — emlékezett Somogyi László. — Százhalombattán bizonyára kaptam volna, de mégsem maradtunk ott, mert a feleségemmel kertes házban nőttünk fel, s a panelépületektől mindketten idegenkedtünk. Itt a kétszintes épületben otthonra leltünk. — Soha nem értettem meg azokat a fiatalokat, akik az iskola elvégzése ptán íróasztal mellé vágytak. Igaz, itt folyamatos három műszakban kell dolgozni, de én mégis ezt tartom szebbnek! Igazi, mai fiatalhoz méltó vallomás. Falus Gábor Elengedik lapátnyi tenyerüket Zeneszóra ébredünk. Hajnali hatkor szólal meg a vezetékes rádió (nálunk ekkor még négy órát mérnek!), Abba számmal kívánnak jó reggelt. — Itt az OMI hangos híradója — mondja Kozák Attila, a metró egykori mérnöke, ma a bogorodcsányi magyar „város” stúdiós mindenese —, s máris elkezdi egyszemélyes nfiűsorát: híreket ol_ vas be, időjárást jelent, s ezúttal a sakkbajnokság utóbbi fordulójának az eredményei sem maradnak el. Mintha a Kossuth rádiót kapcsoltam volna be otthon, annyira nem érződik a távolság. Pedig kipattanva az ágyból igencsak érzékeljük a különbséget: alig fagypont felett „harap” fülünkbe a csípős levegő. Szokatlan ez a reggel. Nemcsak a rockzenébe belecsiripelő verebek, hanem az a több száz munkás is, akik nem pepecselnek: felállítva önmaguk mércéjét immár kora reggel végeznek az étkezéssel, s buszokra szállva máris robognak az építkezések felé. Reggeli után leülünk Cseh Bélával, a bogorodcsányi telep vezetőjével. Mondom neki: mintha ritkulnának a híradások, újabban kevés adat jut el róluk a hazáig. Ö mosolyog, s hogy még titokzatosabbnak tűnjék, rá is licitál egy csöppet: — Csak nem hiányzunk otthon? Említeném, hogy igen, de ezt hagyjuk későbbre — gondolom, nézzük csak, miből élünk, mi az, ami nekik már a könyökükön jön ki, nekünk azonban újabb tanulsággal szolgálhat. Nekikezd a bogorodcsányi telepvezető. Amikor 1975. »július 16-án megérkezett az első munkáscsoport, már idevalósinak számított, hiszen ő irányította az anyagbeszerzést, a szállítást. Megteremtette a munkafeltételeket, irányításával fürdőszobás, távfűtéses faházak kerültek az egykor mocsaras területre. Mutatja a térképen: az oren- burgi gázvezeték 2750 kilométer hosszúságban húzódik (vastagsága 1420 milliméter) az Uraitól a Kárpátokig, hogy aztán határokat átszelve, energiát vigyen a lengyeleknek, a cseheknek, a szlovákoknak, s nekünk magyaroknak is. 168 folyón, víztárolón kellett keresztülvinni azért, hogy mi például húsz év alatt 55 milliárd köbméter földgázt kapjunk. Mondják is útitársaim, a Magyar Állami Operaház művészei: — Micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy belekezdjünk egy ekkora munkába! — Bátorság? — dobják vissza a kérdést Ivano Fran- kovszkban a vasbetonszerelők, s nagyot nevetnek a Sarastrót éneklő Hantos ' Balázs véleményén. — Miféle emberek lennénk, ha itt sem mutatnánk meg, hogy mire vagyunk képesek — riposztoznak, s közben alig lehet szóba elegyedni velük. Meglehet, odahaza ilyenkor a falat támasztanák, letennék kezükből a fogót meg a kalapácsot. Itt aligha kerül erre sor. Szorít a határidő és a minőség is. Ivano Frankovszkban nem lehet azzal érvelni, hogy majd utólag kijavítják a hibát vagy bepótolják a hiányosságot. Munkájukkal egy országról alakítanak ki véleményt? S éppen ezért jobb a békesség. De mondják: senkivel sem kellett „elbeszélgetni”, hogy fogja már meg jobban a szerszámot. Az érdek és a zseb egyaránt azt kívánta, hogy zökkenőmentesen menjen minden. Siffer Pál három éve dolgozik az építkezésen. Előtte megjárta Mongóliát. Felmutatja Nyírségből hozott tenyereit és megszólal: — Látod, ezek az én névjegyeim. Eddig még mindig azt csinálták, amit én akartam. De becsülettel is mennek pihenőre minden nap. Meglep öntudatossága. — Ne ijedj meg — mondja. — Mindig ilyen voltam. A jó pénzért dolgozni is illik. Az utóbbi kijelentés már odahaza is megütötte fülemet. Most, hogy töboször hallom, a végére járok a „sok” pénznek. — Jól keresnek itt az emberek — elégeli meg nyag- gatásomat a helybéli komiszszár, a kubikosból párttitkárrá előlépett egykori nógrádi bányász, Szabó Pál. — De nemcsak a háromszoros pénz számít. Az év elején négy hónap alatt 650 vagon házgyári Eötvös Loránd temetésén, 1919 áprilisában mondotta a Tanácskormány közoktatási népbiztosa, Lukács György: „... a proletárság küzdelme ... a tudomány nevében indult meg, amely tudomány a pro- letárállamban soha nem remélt fölvirágzáshoz jut.” E szavak utaltak arra, hogy a szocialista társadalom létrejöttének törvényszerű 'szükségességét Marx és Engels tudományos elemzés alapján mutatták ki. A tudomány és a szocializmus szoros eszmei és gyakorlati kapcsolatát mindennél jobban bizonyítja az a viharos fejlődés, amely a forradalom győzelme után a szó- cialista társadalmi rendet építő országokban lezajlott. Ezt mutatják a szovjet tudomány kiemelkedő eredményei a fizika, a fiziológia, az atomtu- domány, az űrkutatás terén. A világ első atomerőművének megalkotása, az első szputnyik, az első ember a kozmoszban, mindez beszédes bizonyítéka a szocialista ország alkotóképességének. A magyar tudomány is „soha nem réméit fölvirágzáshoz” jutott az elmúlt évtizedekben. 126 kutatóintézetben, 175 vállalati kutatóhelyen, több mint ezer egyetemi és főiskolai tanszéken, múzeumokban, könyvtárakban folyik az alkotó tudományos munka. A magyar kutatók tollából évente több mint 1000 tudományos kötet, 2000 könyv, dolgozat jelenik meg, ezek tekintélyes része eljut távoli országok könyvtáraiba, laboratóriumaiba is. A világhírű magyar matematika mellett egyre több eredményünkre figyelnek fel a fizika, a kémia, a biológia terén is. Nem kerülheti el azonban figyelmünket, hogy az eredmények nem mindig vannak arányban az elérésükhöz szükséges szellemi és anyagi ráfordítással, a dolgozatok egy része bizony visszhang nélkül hever a könyvtárak polcain, születnek olyan munkák, amelyek nem fejtenek ki hatást a tudományos fejlődésre. A magyar tudomány alkotó erejét olyan alkotások bizonyítják világszerte, mint a Heller—Forgó féle légkondenzációs rendszer, a növényi fehérje előállítását szolgáló VEPEX eljárás. E sikeres alkotások láttán is felmerül a kérdés: eleget tettünk és teszünk-e útjuk egyeng-eléséért, annak érdekében, hogy az ilyen és ezekhez hasonló szellemi termékek hasznát a magyar népgazdaság lássa minél gyorsabban és minél nagyobb mértékben. Az elmúlt évtizedekben alakult ki hazánkban a marxista társadalomtudományi kutatás. Most jutottak el a magyar kutatók a szintetizáló, nagy munkák készítéséhez: már évekkel ezelőtt elkészült a hatkötetes magyar irodalomtörténet és készül hazánk történetének marxista feldolgozása, a tízkötetes Magyarország története. Múltunk tanulmányozása, a/ múlt tapasztalatai, a jelen gondjainak jobb megértéséhez segítenek hozzá, a tegnap tanulságainak levonása a mai cselekvés helyességét mozdítja elő. Ügy látjuk, úgy érezzük, a magyar tudomány az elmúlt évtizedekben jól szolgálta az országot, erejéhez mérten kivette részét az emberi haladás előmozdításából is. Látnunk kell azonban a gondokat, a hiányosságokat is. Tudnunk kell, hogy amit eddig tettünk, az ma már nem elégséges, amire eddig képesek voltunk, az holnap már kevésnek bizonyul azok között az új körülmények között, amelyek új, nehezebb feladatok megoldását követelik a kutatóktól, a tudomány, a technika művelőitől világszerte és hazánkban is. A 70-es évek során végbement világgazdasági változások ráirányították a figyelmet arra a tényre, hogy a föld erőforrásai korlátozottak. A növekedés azonban nem állhat meg, mert ez ellentétes a föld lakosságának létérdekeivel. A megoldás: az erőforrások, a természeti kincsek ésszerű és körültekintő fel- használása, az anyagban rejlő adottságok maximális kihasználása, új előnyösebb termelési eljárások bevezetése az iparban, a mezőgazdaságban. Hazánk is erre az útra lépett. Épül az első magyar atomerőmű Pakson, széles körben terjed az automatizálás, a számítástechnika módszereinek alkalmazása az iparban és a gazdálkodásban. bár nem mondhatjuk el, hogy a már ma rendelkezésünkre álló gépi erőt eléggé felhasználjuk. hogy jól gazdálkodunk az emberi munkaerővel. Űj, hatékony agrotechnikai eljárásokat vezettek be, mező- gazdasági termelési rendszereket valósítottak meg, de még nem mindig a legcélszerűbben használjuk fel a termőföldet. A korszerű, modern fejlődés útjára léptünk, de még nagy utat kell megtennünk. A népgazdaság feladatainak megoldása, a termelési szerkezet módosítása igényli a tudomány részvételét a célok meghatározásában és megvalósításában. Az eddiginél sokkal jobban kell összpontosítani a kutatás erőit a legfontosabb feladatokra. Többek között ilyen az alapanyag- és energiatermelés, a gyógyszer- és növényvédőszer- gyártás, az elektronika, a komplex gépészeti rendszerek, a fehérjeellátás új lehetőségeinek kihasználása. A kutató- munlta feladatainak meghatározásánál és a munka egész folyamatában gondosan mérlegelni kell a megvalósítás műszaki és gazdasági lehetőségeit, alkalmazkodni kell a valósághoz, a reális körülményekhez. Nem feledhetjük: nemcsak az a fontos, hogy valamit „meg tudunk csinálni”, hanem az is, hogy hogyan, milyen ráfordítással. Nem tekinthető műszaki szempontból korszerűnek a gazdaságtalan gyártási eljárás. Az oktatás, a tudomány és a gyakorlat között a gondolatok, az eredmények és a szakemberek intenzív cseréjét kell megvalósítani, hogy. az újszerű* követelményeknek eleget tegyünk. A magyar kutatók nehéz és felelősségteljes munkájukban támaszkodnak a szocialista országok közötti tudományos és műszaki együttműködésre. Az együttműködés nagymértékben hozzájárult a korszerű atomfizikai és izotóptechnikai kutatás kiépítéséhez, a műszer- és híradás- technikai ipar gyors fejlődéséhez, a számítástechnikai ipar létrehozásához. A szocialista országok összefogása ad módot arra, hogy a magyar tudomány az űrkutatásnak, ennek a rendkívül nagy anyagi igényekkel járó modem tudományágnak is aktív résztvevője lehessen. A szocialista országok közötti tudományos együttműködés még sok olyan lehetőséget kínál, amelyek megragadása meggyorsíthatja előrehaladásunkat. Természetes, hogy a számvetés, az elszámolás az eredményekkel a gondokat állítja előtérbe, hiszen minél előbbre haladunk, annál több az új probléma. így van ez a kutatásban, hiszen minden egyes kutatási eredmény új kérdéseket vet fel, minden új tudományos módszer megjelenése új vizsgálatoltat tesz lehetővé. Ugyanez érvényes az élet minden területére: jobb életkörülmények növekvő igényeket keltenek, magasabb is- ko’ázottság növekvő kulturális igényeket táplál, és ez így is van jól. A növekvő igények kielégítéséhez a tudománynak is hozzá kell járulni. Ez nem valamiféle csere a tudomány és a társadalom többi területe között, ez a tudomány és a társadalom közös üsve és közös felelőssége, talán ez az alanvető a szocializmus és a tudomány kapcsolatában. TÉTÉNYI PÄL, akadémikus, a Tudománypolitikai Bizottság titkára elem érkezett Debrecenből Ivano Frankovszkba. Három és fél hónap alatt elkészültünk 235 lakás szerelésével. Tegyük hozzá: az építkezésen átlagosan százan dolgoztak. S közben óvodát, bölcsődét és kórházat is építettünk. Most én kérdezek vissza: tudnánk-e ilyen munkaintenzitással dolgozni, ha hiányozna az előkészítés, a szervezettség? Pedig itt is előfordulnak össze- ugrások. De nincs haragtartás. Jól is néznénk ki, ha egyezkedni kellene: ha te adsz betont, akkor én megcsinálom neked ezt meg ezt. Szóval kilőttünk minden hátráltató tényezőt. Amit mi itt szervezéssel produkáltunk, azt tanítani kellene otthon — summázza az egykori kétkezi munkás. Esténként, amikor megannyi humorista, színész, táncos, muzsikus után a Magyar Állami Operaház művészei is megkínálják őket egy kis hazaival, kinyílnak a kissé rozsdás férfiszívek, elengedik lapátnyi tenyerüket a vasbeton- szerelők és a kubikosok. Különös varázsa van ezeknek a vendégjátékoknak. Megnyitják az utat a kötetlen beszélgetések felé. Először a focicsapatok kerülnek terítékre, aztán a filmekről esik szó, majd azt is meg kell beszélni, hogy mit játszanak a tévében. És közben mindig visszakanyarodunk mindennapjainkhoz: a munkához. Mondják: ebben nehéz is utolérni őket. Hogy miért? Makrai József szigetmonostori fiatalember — egy éve végez Ivano Frankovszkban kubikosmunkát — erre azt feleli: — összeforrottaik az emberek. Mindenki jelent a másiknak valamit. Itt nem lehet egyénieskedni. Bár nagy a távolság otthonról, az egymás közti kapcsolat még szorosabb lett. Mintha monológot mondana ez a húsz-egynéhány éves fiatalember. Pedig máskor a szavát is alig lehet hallani '“ ugratják a többiek —, és lám, mint egy regény szereplőjének, méj; véleménye is van. — Nálunk nincs kibúvó “ ismételi meg újra, s remélhetőleg neki van igaza, amikor megjegyzi: — Aki innen hazamegy, az otthon sem fog lazítani. Csodák-csodája. nem cáfolják meg munkatársai. Egy kis magyairországnyi kompánia van körülöttünk: építők Baranyából, Nógrádbóí, Szabolcsból, Pest megyéből. Néha tájszavakat kevernek a beszélgetésbe, de már azokat is megértik, akárcsak egymás mozdulatait: amit itt elhatároznak, azt aligha kell Jnég egyszer megismételni. Az utolsó este már nemcsak mi kérdezünk. A házigazdák átveszik a stafétát. Megható példákat emlegetnek, hogy a mi szivünk is lelkesedjen. Arra már fel sem figyelünk, hogy többen itt hallottak először élőben operát. — Azt hittük, hogy kitör rajtunk a nevetőgöros, amikor rázendített valaki — vallják be őszintén. És? — kérdeztük ilyen tömören, mire lehurrogtak bennünket: — Ha hazamegyünk, kaphatunk szabad jegyet? Szirtes György, az Operaház igazgatóhelyettese alig győzött igennel felelni. S ekkor asztaltársaságunk — élén a szigetmonostort Makrai Józseffel — felemlegette az egyik ácsmester történetét. Az ötvennél idősebb mesterember itt vett kezébe először regényt. Az aranyemberrel kezdte. Mó- riczcal folytatta. Ma Balzac- nál tart. Lehet, hogy így leszünk mi is az operával? — kérdezték. Erre már mi sem tudtunk válaszolni. Azt mondtuk: ez nem tőlünk függ — rajtuk múlik. Ahogy azonban megismertük őket, mi már semmin sem csodálkoznánk. Munkájuk alapján ma is bízunk őszinte szavukban. És őrizzük kezük kőkemény szorítását. Molnár Zsolt i * Szocializmus és tudomány
