Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
Nincs az a gazdagság... Vallomások a gyermeklélekről Sződliget. Háromezer lakosú község Vác és Budapest között: kevés helyben a munkalehetőség, így a fa. lubeliek döntő többsége kora reggel vonatra ül, s ingázik a fővárosba, vagy a járási székhelyre. A település általános iskplájában több mint 25 éve tanít Gebora László, a jelenlegi igazgató. A legtöbb családban több generációt is oktatott. — Hosszú évek tapasztalata alapján mondhatom, hogy iskolánkban ma már nincs rosszul öltözött gyerek — mondta —, a fényképezőgép, a kerékpár és a magnetofon megszerzése napjainkban nem okoz különösebb problémát — a tanulóknak mindenük megvan. Sajnos a szülők jelentős része úgy gondolja — tisztelet a kivételnek —, hogy az anyagi javak előteremtésével teljesítette kötelességét. Meggyőződésem, hogy nincs az a gazdagság, amely pótolhatná az esti, akár tizenöt percig tartó családi beszélgetést. Amikor a gyerekkel megtárgyalják napi ' problémáit, érdeklődnek dolgai iránt. Ha ezt nem tesszük, úgy magára marad gondjaival, s egyre jobban zárkózott lesz... Igaz szavak. A napi hajszában könnyen eltávolodhat szülő és gyermek. Vajon mindig tudjuk-e, hogy mi foglalkoatatja utódainkat gondolatban? Észrevesszük-e, hogy bántja valami ? A gyermeki lélek roppant érzékeny, arcára van írva az öröm és a szomorúság is. A sződligeti iskola negyedikeseinek feltettük a kérdést: mi a legnagyobb bánatod? A vonalas füzetlapokra gondosan kerekített betűkből álltak össze a válaszok. Izgalmas vallomások. Híven tükrözik azt a családi, társadalmi környezetet, amelyben élnek. Az elfoglalt szülők gyermekei erős érzelmi szálakkal kötődnek a_ nagyszülőkhöz. A rendezetlen családokban a szülők magatartása sok szomorúságot okoz a gyerekeknek. S az is kiderül, mennyire számon tartják, mit ígértünk nekik, még akkor is,' ha mi gyakorta azt hisszük, rég elfelejtették már, amiről korábban beszéltünk. Várják, hogy teljesítsük ígéretünket, mert alapjában hisznek nekünk. Az is világossá válik, menynyire rájuk nehezedik a túlzott féltés, vagy az, ha maguk választotta barátjukban csalódnak. Szomorúak, ha bántja valaki azt, akit ők. szeretnek. A válaszokból közreadunk néhányat — minden különösebb kommentár nélkül. Talán okulásul. nem tudom hová szaladt. Lefeküdtem, anyu nagyon ideges volt Két nap múlva kibékültek. Másnap az anyut bevitték a kórházba, mert gyomorvérzést kapott.’’ „Sajnos meghalt a nagypapám. S így sokszor sírok emiatt mert ő olyan jó volt hozzám, csinált nekem ostort, fából faragott furulyát meg egy kisautót.” „Engem szeptemberben elütött egy autó a nagymamámmal együtt. Én megúsztam egy kis agyrázkódással, de szegénynek eltörtek a bordái, a lába meg a keze, és komolyabb agyrázkódása volt Már tud járni mankóval, de a papának így is sokat kell neki segítenie. Igaz, néha én is szoktam segíteni, de még akkor is marad munka. A papának fáj a keze, nagyon sajnálom őt. Dehát nincs időm többet segíteni. Sok a tanulni- valóm. Nagyon szeretném, ha minél előbb meggyógyulna.” „Az én nagy bánatom, hogy a nagypapámnak nagyon fáj a lába és nem tudjuk elhelyezni a kórházban, mert nincsen hely.’’ „X legjobb barátom, Laci mindig hazpdik. Sokáig dicsekszik, ha kap egy arany nyakláncot. De azt már nem tudta elviselni, amikor én például egy forgószéket vettem a pénzemből.” „Nekem az fáj, hogy eljöttünk Kemencéről, pedig ott volt egy jó barátom. Itt mindenki meg akar verni és senki sem barátkozik velem.” „Tavaly találtam egy kiskutyát, nálunk is maradt, de apukámék elzavarták. Amikor a múltkor hazajöttem az iskolából, megláttam a szomszédunkban. Rögtön hozzám szaladt, panaszosan ugatott. Apukám elment dolgozni és én gyorsan eldugtam a kiskutyát. Amikor készen volt a leckém, kimentem hozzá és enni adtam neki.” „Az unokatestvéremet minden kis dologért megverik. Ezenkívül az is bánt, hogy nem tudok szépen rajzolni.”» izmikor apukámnak eltört az oldalbordája és kórházba vitték, nagyon vártam haza. Apu testvére kocsival bevitt a kórházba. De hiába utaztunk, nem engedtek fel a kórterembe. Ez nagyon rosszul esett Ennél jobban csak akkor voltam elkeseredve, amikor meghalt a nagymamám.” „A papám nagyon beteg. Velem sokat kiabálnak otthon. És nem értem, hogy a mamáméknál az unokatestvérem szülei miért nem fémek soha össze?” „Azért vagyok szomorú, mert az egyik kistestvérem meghalt, még a kórházban. Nem játszhatott úgy, mint a többi gyerek, nem is futká- rozhatott. Most már hatodikos lenne. Olyan jó lenne vele játszani és tanulni.” „Az én szomorúságom az, hogy mindig én kapok ki, ha a testvérem valami rosszat csinál. Tegnap is eltört öt tányért és megint engem vertek el.” „A legnagyobb bánatom az, hogy csak tavasszal kapok egy kis pulit és egy papagájt. És nagyon sajnálom, hogy nincs egy nagypapám, meg egy nagymamám. És jó lenne, ha már legalább ötszáz bélyegem lenne és nem háromszáz.” „A múltkor nagy zűr volt otthon. Azon veszekedtek a szüleim, melyik nagyszülőhöz menjenek vasárnap. Sokáig nem tudtak megegyezni. Édesanyám Szódról való, édesapám vác- rátóti. Apukám nem szereti a sző- dieket. De akkor miért vette el anyukámat? — szoktam kérdezni.” „A művelődési háznál építettek egy játszóteret 1976-ban. Megígérték, hogy 1978-ra cölönökre rárakják a drótot, bekerítik. És ebből nem lett semmi.” „Az a bánatom, hogy a bizonyítványom nagyon rosszul sikerült. Számtanból most is egyest kaptam, nem lett jó a rajzom sem.” 1979: nemzetközi gyermekév. S a következő esztendők? FALUS GÁBOR Mi a totalitás ? (Avagy az egész szemlélete) N em egyszer mondjuk: „Minden összefügg mindennel!’’ S közben esetleg azt gondoljuk: lám, milyen járatosak vagyunk a dialektikában. Csakhogy a dialektika azért mégsem ilyen egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy ha szó szerint vennénk a kijelentést, akkor nem kevesebbét jelentene, mint azt, hogy bármit kívánunk is megismerni, „Ádámig és Éváig” kellene visszamenni. Így viszont semmi sem ismerhető meg igazán! Tudomány azonban mégiscsak van, s ha kényszerül is arra, hogy állandóan „visszafelé” is bővítse vizsgálódási köreit, össztevékenysége sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, hogysem az időtlen parttalanság kényszerű logikája előtt egyszerűen meghajolna. Életünk és világunk valóságos bonyolultságához és szervezettségéhez képest túlságosan is leegyszerűsítő, egyoldalú és elvont a „minden összefügg mindennel” bölcsessége. Ezen az általánosságon belül ugyanis nagyon fontos fokozatok, struktúrák és többé-kevés- bé zárt részösszefüggések határolhatok le. Tehetjük ezt olyany- nyira, hogy azt is mondhatnánk: a tudomány lényege éppen abban áll, hogy az általa vizsgált jelenséggel. dologgal vagy folyamattal kapcsolatban körülhatárolja a jelenségeknek és folyamatoknak azt a körét, amelyen belül a vizsgált jelenség vagy folyamat lényege mara- délf nélkül megvilágítható. Világmegismerő bölcsességünk így abban állana, hogy — az összefüggések persze valóban végtelen világából — képesek vagyunk lehatárolni egy-egy kutatási témával, kérdéssel kapcsolatban az összefüggéseknek egy szűkebb, ám mégis magyarázatot nyújtó körét S mivel eszerint a valóságban minden jelenség és folyamat létrejöttéhez és életfolyamatához hozzátartozik egy teremtő és létrehozó összefüggésrendszer, minden túllépés vagy szűkebb körben maradás a megismerés tulajdonképpeni pillanatnyi kudarcával egyenlő. Mindez pedig szoros összefüggésben van a totalitás elvével. Ez az elv ugyanis éppen az előbbi lényeges összefüggést fejezi ki. Nevezetesen azt, hogy minden jelenség egy egész mozzanatként értelmezhető, s ami ezzel egyenlő, a jelenségek megx határozott viszonyrendszerében (struktúrában), helyezkednek el. Ha tehát eddig azt hangsúlyoztuk, hogy ezek a struktúrák és viszonyrendszerek többé-kevésbé zárt és önálló egységet képeznek, s nem mosódnak bele az összefüggések végtelenségébe, akkor most a másik — a tudományban pozitivistának nevezett — véglettől is elhatároljuk magunkat. A dolgoknak és jelenségeknek totalitásban léte, egész általi meghatározottsága a társadalmi-emberi létezésben mutatkozik meg legszemléletesebben. A legegyszerűbb jelenség lényege is csak az emberi szükségletek fényében nyerheti el értelmét. Mert ugyan mitől eszköz az eszköz — ha nem egy szükséglet által meghatározottan, egy emberi viszonyrendszerbe — tehát totalitásban — ágyazottan? És mitől egyén az egyén, ha nem a társadalma révén, azaz egyszerűen attól a kézenfekvő tényállástól, hogy elkülönülni csak társadalomban lehet? S mitől személyiség a történelmi személyiség, ha nem egy társadalmi összfeladat megoldásában játszott szerepe révén? A jelenség és egésze viszonyában a meghatározottság azonban korántsem egyoldalú, hanem nagyon is kölcsönös. Mert nemcsak az igaz, hogy az egyén a társadalmi viszonyok hordozója, s annál teljesebb, minél gazdagabban tükrözi ezeket a viszonyokat, s hogy a művész mikrokozmoszának az emberi élet maknokozmosza adja meg az erejét, s hogy a történelmi személyiség kora társadalmának megbízatásából teszi fel »a pontot az „i”-re. Igaz az ellentétes meghatározottság is. A használati eszközök bővülő világa nélkül mire mennénk szükségleteinkkel? A feudalizmus sem lenne az a feudalizmus gótikus kated- rálisai híján, egyetlen történelmi korszak sem lenne ugyanaz; eseményei és alkotásai nélkül, s ugyan mi maradna a festészetből Giotto, Michelangelo, Rembrandt, Van Gogh és Picasso nélkül? A magyar irodalomból Petőfi, Ady és József Attila nélkül? E gész és a rész áthatja egymást a totalitáson beiül. A lényeg átjárja a jelenséget, s a jelenség valóságossá, karakterisztikussá teszi a lényeget. A társadalmi totalitásban ily módon kettős meghatározottság érvényesül: egyrészt a rész, az egyes jelenség, tény és intézmény a társadalmi egész része, az utóbbi terméke; másrészt azonban produktumai által határozódik meg, s fejlődik teljessé maga az egész is. Ezért állítja a filozófia, hogy a társadalmi totalitásban a rész az egész része, az egész pedig a részek egésze. HÜLVELY ISTVÁN „Nekem a legnagyobb bánatom a szüleimmel van. Anyukám sokat iszik, ettől berúg. A bor már a szemére ment. Ezért apukám is elment otthonról, egy másik nőhöz, aki főz neki. Pedig apukám néha megverte anyukámat, ha nem úgy viselkedett. De nem javult meg.” „Apukám sokat iszik. Nem elég az neki, hogy az anyukámat megveri, a múltkor rajtam tört el egy műanyag vonalzót. Mindennap részegen jön haza, anyukámat fojtogatja, engem üt 1971-től mindig szidott romlott az idegállapotom. A szüleim most elváltak. Szerencsére március végén el kell mennie apámnak a házbóL Ez számomra öröm lesz.” „A szüleim mindig veszekednek. Már akkor is ezt tették, amikor ötéves voltam. Én mindig mondtam, ne veszekedjenek, de nem hallgattak rám, egyre többet és többet kiabáltak egymással. Aztán egyszer apukám azt mondta, hogy beadta a válópert és azt is, hogy anyukám harminc napon belül költözzön eL Aztán letelt a harminc nap, anyukám még kért húsz nap haladékot. Apukám megadta. Aztán a húsz napból tíz letelt. Jövök haza az iskolából és már nem találtam otthon anyut.” „A szüleiín állandóan kiabálnak egymással. Amikor én nem vagyok otthon, apu elmegy a kocsmába és sokat iszik. A múltkor is hazajött onnan, az anyu adott neki vacsorát. Apu villát kért és azt mondta az anyu, hogy azonnal adja. Apu erre mérges lett és a szekrényhez vágta a vacsorát. Megint kiabálni kezdtek. Ennek az lett a vége, hogy apu elment otthonról, becsapta az ajtót, „Mi soha nem megyünk sehová kirándulni. A tévétől mindig eltiltanak. Moziba is csak havonta egyszer engednek el.” „Nekem az a bánatom, hogy soha nem megyünk el üdülni. Anyukám és apukám mindig azt ígérgetik, hogy egyszer nyáron pihenünk a Balatonon. Mióta ezt mondták, már eltelt egy nyár. Tegnap vittem haza egy ötöst számtanból és megint azt ígérték, hogy elmegyünk a Balatonra.” „Egyik nap elterveztük a barátaimmal, hogy kimegyünk a felsőgödi dombra játszani. Ahogy megbeszéltük, eljöttek értem és akkor engem nem engedtek el. Engem soha nem engednek el egyedül sehová.” „Az anyukám még tavaly megígérte, hogy vesz nekem egy poli- kresz játékot. Eljött a Télapó, nem kaptam meg. Nem baj, gondoltam, majd karácsonykor. De hiába kerestem a fenyőfa alatt, ott sem volt. Ez nagyon bánt.’’ „Egy nyári napon megbeszéltük a barátommal, Bandival, hogy elmegyünk kerékpártúrára. Én fel is készültem, de ő indulás előtt egyszerűen kijelentette, hogy az egészhez nincs kedve. Ez nekem rosszul esett.” „Engem az bánt, hogy amikor az iskolába behoztam egy disznófogat, nem hitték el, hogy valódi. Még a barátaim sem.” Magyar írók a forradalomban Napfénybe vágtat ki- a vonat... Vasárnaponként közreadott sorozatunkban legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel, egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdtük a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Diadalmas óda A z irodalom sok csodája közül az egyik: honnan, hogyan virágzott ki Tóth Árpád más-tónusú, más-jellemű költészetéből ez a rokontalan, hatalmas, diadalmas óda? ■■■■■■■■ma ■■■■■■ Hogyan talált rá hangot a szelíd lanton, amelyen „az öngyilkos kétségbeesés is harmóniává édesül?” — amint Komlós Aladár írta róla. Hogyan teremtette ezt a szenvedélyes, elragadtatott verset a „Nem küzdő, hanem magányos, játékos, szemlélődő élet?” — ezek pedig Babits Mihály szavai. S ha az elemzéseikből kiragadott mondatok egyszerűsítenek is, hiszen nem fejezhetik ki Tóth Árpád költészetének egész • színvilágát, de karakterét jól jellemzik. S hinnünk kell magának a költőnek, amikor „szelíd dalaim”-nak nevezi a saját verseit. Schöpflin Aladár, külsejéről és természetéről írva poézisét is érintgeti: „Kistermetű, nagyon vézna fiatalember volt, halk és szerény, mint egy pápaszemes kisfiú ... Jobban szeretett csendben ' meghúzódni, mint szerepelni... Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt... • A melancholia gyermeke volt”. S a melancholia gyermeke, a já■ tékos és szemlédődő, a szelíd dalok • költője — a Tanácsköztársaság föl■ lobbanó lángjánál meggyújtja Az S új isten fáklyáját. jj Mégpedig azonnal. Egy-két nappal J. a tanácshatalom megszületése után, 1919 márciusának utolsó napjaiban, ö, aki rövidebb verseit is sokáig, hallatlan műgonddal és aggályossággal csiszolgatta-fényesítgette, ezt a hatalmas verset egy lélegzetre írta meg; a legrangosabb folyóirat, a Nyugat már az április 1-i számában közreadta. Kevesen köszöntötték ilyen nyüt szóval, erős hittel a „diadalmas vörös lüktetés”-t, mint Tóth Árpád. Ady nem érhette meg érkezését; Juhász Gyulának, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak, s másoknak is, megdobogtatta a szívét, de Tóth Árpád mindannyiukat megelőzte. A kétkedők, a gyanakvók közül különösen kitűnt; a Nyugatnak ez a száma, s a következők mindössze két- három (jelentéktelenebb) közleménnyel visszhangzottak a proletárforradalmat. Az új isten: erős, szenvedélyes vallomástétel, csak erős történelmi vihar válthatta ki, s nagy belső megrendülés. (Nagy formaművész írta, „míves” költő — véletlen-e, ha ez a verse, szinte az összes többivel ellentétben, nem csiszolt, feszes formában, hanem sodró rímtelen szabadversben íródott?) De ha rokonai nincsenek is Tóth Árpád költészetében, előzményei vannak. Kardos László gazdag monográfiájában érzékenyen elemzi azokat a világnézeti motívumokat, amelyek megelőzték Az új istent, s efelé mutatnak. A világháború idején írt békevágyó versei, a Katonasír, az Arany János ünnepére írt költemény, az Elégia egy rekettyebokorhoz, mind a
