Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
Takács Tibor. Apám, a vöröskatona Részlet a szerzőnek a Kozmosz-sorozatban a közelmúltban megjelent könyvéből. — Hát ne folytassam? — kérdi édesapám, ha úgy érzi, hogy túl hosszúra nyúlt a szünet. De bizony már mondja is, hogy látja, új papírt fűzök a gépbe. Most, hogy gondolkoztam, mégiscsak éjszaka engedtek, kergettek el a franciák. De hogy meddig tartottak ott, már nem tudom. Mögöttünk a franciák, előttünk a vörösök. A nehezén túl vagyunk! S minden úgy történt, ahogyan elképzeltük. Ezért futottunk Szeged felé, hogy azt higgyék, oda törekszünk. Hogy már túljutottunk a vonalon, s futottunk az ígéret földje felé. Eszükbe se jutott, hogy becsaptuk őket. Hanem amikor már kellően kiörvendeztük magunkat a jól sikerült cselen, egyszer csak golyó fütyül a fejünk fölött. Le a földre, fúrtuk bele magunkat. Még csak az kellene, hogy most lőjenek le, amikor a vörös állások előtt vagyunk! De hát miért lőnének a franciák? Hopp, hiszen egy másik golyó is fölöttünk röpdös, és már tudjuk is: a vörös állások felől lődöznek ránk a testvéreink! De ennek már fele se tréfa! — Elvtársak, elvtársak!... — kiáltozzuk egymást túllicitálva. — Ne lőjetek! Szögedről gyüvünk... Csönd. Vajon meghallották-e? Vajon elhiszik-e, hogy csakugyan Szegedről igyekszünk hozzájuk? Az’ égbolt fekete, mint előbb a katonák képe és ábrázatja, nem tudunk semmit, nem is sejtjük, hogy mennyire' lehetünk a mieinktől. — Elvtársaaaak! — száll újra a kiáltás. — Testvérek vagyunk! Barátok ! Hozzátok .iparkodunk .... De a vörös őrség újra tüzek Aztán csönd. Egy hang megszólal előttünk: — Jöhettek! Megindultunk. Fegyver nem volt nálunk, á pisztolyomat nem mertem magammal hozni, nehogy a franciák megtalálják a motozásnál, másrészt a vörösöknél úgyis kapunk fegyvert. Beengedtek a rajvonalba. Szenzáció volt a megérkezésünk. Az utóbbi napokban senki sem jöhetett ki Szegedről. Közrefogtak. — Hogy jöttetek át? — kérdezték. — Csellel — mondtam, és már meséltük is, mit találtunk ki. Jókat nevettek, amikor elbeszéltük, hogy mennyire ellenkeztünk, amikor visz- szafelé indítottak. Kecskemétiek voltak, szatymaziak, számunkra ismeretlen katonák. De néhány szóból is azonnal megértettük egymást. Nálunk nem kellett félórás faggatás, vallatás, hogy valóban azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat „Derék fiúk vagytok — dicsérték meg vállalkozásunkat —, örülünk, hogy kijöttetek Szeged városából.” , Kérdezték, mi újság Szegeden, milyen az őrség Kettőshatámál, de azt hiszem, nem mondtunk nékik újat. Aztán következett a legnagyobb jó: a sok jó szó után megreggeliztettek. Arra már nem emlékszem, hogy mit adtak, de arra igen, hogy milyen jólesett! Szalonnát biztosan ettünk, meg kenyeret, fehér kenyeret méghozzá, amit mi Szegeden régóta nem láttunk. Csak reggeli után kérdezte a parancsnok: — Mi a tervetek, legények? — Be akarunk állni a Vörös Hadseregbe! A válasz az volt, hogy mi itt elegen vagyunk, de ha vonatra ülünk, Kecskeméten utolérjük a szegedi propagandaszázadot. És nekünk ott a helyünk, szegedieknek a szegediek között. Hanem nagy megtiszteltetés ért, azt sem tudtuk, hogyan felelgessünk a kérdésre, mert akkor a szegedi direktórium Szatymazon tartózkodott. Addig én sosem beszéltem Czibula elvtárssal, most pedig ő fogadott kettőnket a komámmal. Dr. Czibula Antal ügyvéd volt, a direktórium elnöke. Akkoriban nem kérdezgettük: szoedem vagy kommunista. különösen nem a* mi fajtánk, így nem is tudom, hogy valójában melyik párthoz tartozott. Talán a Szociáldemokrata Párthoz, úgy vélem. De őszinte, becsületes ember volt. Ügyvéd, aki a szegénységet pártolta. Ilyeneket kérdezett: — Kik vagytok? Honnan jöttök? Hoztatok-e üzenetet? Várnak-e visz- sza Szegedre? Reménykedik-e a nép? Válaszoltunk, amire tudtunk; amire nem, arról meg hallgattunk. De mondtam, mondtam a magamét, azt hangoztatván, hogy katonák ^karunk lenni a vörösöknél. Ez nagyon tetszett néki. Hát még amikor kiderült, hogy anyám főbizalmi a dohánygyárban ... Kilenc esztendő múltán találkoztam vele. Én akkor már villanyszerelő voltam a Szegedi Villamossági Rt.-nél, te egyesztendős voltál, és Czibula úr ügyvéd volt Szegeden. Hogy a direktóriumi közszolgálatát miképpen úszta meg, leültették-e érte, nem tudom, de azt tudom, hogy a szegény nép ügyvédjének tartották. Elromlott a villanyvilágítás, mentem, hogy megjavítsam. — Nem ismer meg az ügyvéd űr, ugye? — kérdeztem a bemutatkozás után. — Nem, barátom. De mondja csak, honnan kellene ismernünk egymást? — Onnan, hogy 1919 áprilisában az ügyvéd úr hallgatott meg bennünket, amikor kiszöktünk Szegedről, hogy katonák lehessünk a forradalomban. Járókelők 3W0W 4»T7. Durkó Gábor rajza Tóth-Máthé Miklós: Az ötszáz forint Kökényes kölcsön kért Balatonitól ötszáz forintot azzal, hogy elsején megadja. — Igazán nagy szükségem van a pénzre — magyarázta —, úgyszól. ván élnem kell belőlfe. Ugyanis az unokaöcsém nősült, neki vettem nászajándékot és az a kiadás nem volt bekalkulálva. Ugye, nem haragszol ? — Ugyan... — legyintett Balatoni és odaadta a pénzt. Kökényes hálálkodott és nagyon rendesnek, megértőnek nevezte a barátját Másnap este ismét jelentkezett A kaputelefonon kereste Balato- niékat, akik éppen tévét néztek, így elég sokáig nyomta lent a gombot, amíg meghallották. — Felmehetnék? — Gyere — mondta Balatoni a telefonba és nem tudta mire vélni Kökényes újabb felbukkanását Máris hozná a pénzt? Kökényes kezet csókolt Balatoni- nénak, megsimogatta a gyerekek fejét, aztán félrehúzta Balatonit és úgy suttogta: — Szeretnék kérlek elszámolni — Miről? — Átmehetnénk a másik szobába? — Parancsolj. „hószín szárnyú Béké”-t áhítják, a maga módján mindegyik politikai állásfoglalás. A bizakodó verssor: „vár miránk egy szebb lét tiszta orma” — amilyen naivan elvont sóvárgás, annyira erős is, újkereső, változásra áhítozó. Állásfoglalás az is, ahogyan egy 1917-es bírálatában a háborús költészet egy antológiáját, a „frázisöblögetés”-t, „a magyarok istenének indián ordítozású körül- emlegetésé”-t, s „a világgal meg- halós hangulatok szentimentalizmu- sát” ostorozza. Költészete panaszos, keserű hangjaiban egyre több a szerepe a háborús reménytelenségnek, egyre erősebben érzi, hogy a nyomasztó, em- bertelenítő körülményeknek meg kell változniok. Magánlevélben így fogalmazza meg ekkor, 1918 végén az érzelmeit: „Újra születik a világ és Magyarország. Nemigen tudok én írni..., olyan üresnek, aránytalannak tetszik ez most, őszi verset írni, rímelgetni...” Majd egy másik levélben: „Én mostanában mégis mintha derűsebben látnék. Valahogy úgy érzem, mint mikor alagútban utazik az ember, de már kifelé! Még mindig sötét van..., de... szürkül..., a végin mégis csak napfénybe fog kivágtatni a vonat... — mintha friss levegő jönne be holmi kitárt ablakokból”. A panaszok és a remények között ott érezzük a kor társadalmi valóságát s a változás reményét. Ebből a reménykedésből sarjadt az 1919-es Szent nyomorék, riadj!, a „Rügyek, szerelmek, forradalmak” diadalát zengő Március, majd nem sejtetéssel, nem fhomályos jelképek utalásaival, hanem kemény szavakkal tagadva meg a múltat, a Mammont, „aki ült hízott gőggel rajtunk”, s nevén nevezve, Tóth Árpád: Az áj isten Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme Bámult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérük Alabástrom közönnyel hallgatag, Hivők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untán szürcsölő Egek lakója! Nem! Oj isten ezt Üj isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte ö! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot, Nem! ö, de nem is föld bálványa ö, Mint ama Mammon, aki ült hízott Gőggel rajtunk, s szájától millióm Elősdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván, S felitták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok •.. hozsánnával köszöntve a világforradalmat: Az új isten. A nagy történelmi pillanat lobban- totta föl a verset, de a történelem fordulása, a Tanácsköztársaság bukása nem kedvezett annak, hogy Tóth Árpád költészetének ez a hajtása megerősödjön. Akár jelképesnek vehetjük, hogy a Március,'s Az új isten versei sorában a következő ezt a címet viseli: Az öröm illan. Most új Isten szú! néktek, emberek! A véres földnek vére szülte öt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszlnű, nagy, mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „lm eljöttem! Eljött a vörös isten!” S megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichós visszhangot ver vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörössen Előre rezg ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház vak falát... Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünkből is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengő nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel —, Emelj minket roppant tenyereidre, Es a magad képére gyúrj át minket! Az ellenforradalmi korszak kiiktatta irodalmunkból Az új isten-t. Amikor a költő halála után hat évvel Szabó Lőrinc sajtó alá rendezte a hátrahagyott verseket, ki kellett hagynia ezt a költeményt; 1947-ben a könyv új kiadásának élére került. Azóta, az újabb kiadásokban, Tóth Árpád Összes Verseiben a helyén van ez a mű; századunk költészetében díszhelyen. FARKAS LÁSZLÓ Odaát Kökényes elővett egy papírt, szépen kihajtogatta és ezt mondta: —,Az ötszáz forintból elköltöttem ma ötvenet. Nézd meg, ezeket vásároltam a pénzből. Balatoni csodálkozva bámult az eléje tett papírra. 1/2 kg cukor, 10 dieka párizsi, 20 deka juhtúró, 1 tu. bus szardella paszta... — Dehát — kérdezte értetlenül —, mi közöm nekem ehhez? — Ti sem éltek könnyen — mondta Kökényes —, ezért úgy gondoltam, jó, ha látod, mire fordítom a tőled kapott pénzt. Vagyis, hogy valóban a legszükségesebbre... — Nézd csak, engem nem érdekel, mit veszel belőle, ez már igazán a te dolgod. Félőlem akár el is égetheted! — Elégetni?! — Kökényes döbbenten meredt Balatonira. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nem az utcán találtad te ezt a pénzt, hanem megdolgoztál érte. Éppen ezért nagyon rendes voltál, amikor kisegítettél szorult helyeztemben ... — Jó, jó — vágta el idegesen a szépen kerekedő mondatot Balatoni —, ne hangoztasd ezt folyton. Emberek vagyunk, segítjük egymást. Hasonló esetben te is ezt tetted volna, nem? — Természetesen — helyeselt Kökényes. Ezután néhány napig nem mutatkozott és Balatoni már kezdte elfelejteni az egészet, akár egy kellemetlen epizódját a hétköznapoknak, amikor egyszer megint nyüszített a kaputelefon. — Csak én vagyok — mondta Kökényes, amikor Balatoni a kagylóba hallózott —, nem is mennék fel, csupán egy szégyenletes dolgot szeretnék bejelenteni... — Mit? — kérdezte Balatoni rosszat sejtve. — öregem, a kapott pénzből ma vettem egy üveg bort és megittam ... — Váljék egészségedre! — Haragszol? — érdeklődött megszeppenve Kökényes. — Mintha ingerültebb lenne a hangod. De ezt meg is értem, hiszen ti sem a fáról szedtétek le a pénzt, amiből én könnyelműen bort vettem és bevedeltem. — Ide figyelj — mondta rekedten a dühtől Balatoni —, ha még- egyszer előhozakodsz azzal a pénzzel, kitekerem a nyakadat. Hagyj engem békén! — Nem úgy van az — sietett a felelettel Kökényes —, mert én igenis erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy részletesen beszámoljak arról: mire költőm e kölcsönvett összeget Mások ezt elintézhetik egy kézlegyintéssel, de én nem. Szükségleteim fedezésére kértem és nem akarok előtted hazugságban maradni, ezért vallottam be ezt a boros félrelépésemet is. Balatoni ekkor már régen lecsapta a kagylót és Kökényes csupán a néma hangszórónak vallott Elseje előtt két nappal megint eljött Kora reggel csöngetett be a lakásba, »Balatoni a kádból ugrott ki és amúgy vizesen kapta magára a fürdőköpenyt — Mit akarsz már megint? — Semmit — mondta szomorúan Kökényes —, most már igazán semmit Tegnap olyan dolog történt, ami megbocsáthatatlan. A tőled elkunye- rált pénz maradékából elmentem és egy vendéglőben megvacsoráztam. És olyan jól éreztem magam, ahogy még sohasem. Tudod, mennyi maradt? Hét forint ötven fillér... Megígérem, hogy azon -egy liter tejet és egy fél kiló kenyeret fogok venni ... — Te piszok! — ordított Balatoni. — Ha mégegyszer idetolod a pofádat, kihajítalak az ablakon...! — Dehát elsején még jönnöm kell — mondta ijedten Kökényes —, akkor hozom el az ötszázast... — Ne gyere! Ne hozd! Én nem adtam ötszáz forintot.! Engem nem fogsz kiborítani idegileg, a lelkinyugalmam többet ér...! Tűnj el, ne is lássalak! Bevágta az ajtót és Kökényes boldogan tűnt el a lépcsőfordulóban. Már azt hittem — gondolta —, hogy a végén csak meg kell adnom. Még jó, hogy nem hagytam abba az egészet. A jövő hónapban Kárásztól kérek kölcsön, de oda legalább öt felmenetel szükséges, ennél sakkal dörzsöltebb fickó. De mit számít az! Aki sikeres akciót akar, sose riadjon vissza a nehézségektől! Polgár IstvánKamasz Párzó piros bogarak múlnak ki talpam alatt, amint lépek, rájuk lépek, nem érdekel, hogy ez vétek. Párzatsz, orgia-világ. Rigók, mért inog az ág? Kinek a sikolya borzong? Bikini rezeg a bokron. Még a sír is csupa zöld. Tavasz, nyugtom meg ne öld, ne csalj a vágy dzsungelébe, bestiákat rejt a mélye. Szobám, örök alkonyat, , fogjon körül négy falad, legyek mint a mag a földben, ne mint virág, zúzva, törten. Termésemet érlelem, ösztönt győzzön értelem, életemet mentsem át a péter-páli aratásra. Ne csábíts, tavaszi szél, szoknyákkal játszó veszély, ne kábíts el illatoddal, a részeg dal mind bolond dal. Kedvem hozd meg csak, idő, lásd, terveim fája nő, ne lepje el ezt a fát a falánk férgek sokasága. Képzelt lányok derekán kezem forrón elbarangol. Tudok mindent... Jaj, anyám, kipattanok önmagámból!
