Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

íVcrti

rím

Vxll

1979. MÁRCIUS 21., SZERDA Wí

Óránként egy ember

gadott el a területfejlesztés tervezéséhez és szabályozásához. A dokumentum második fejezetének egyik bekezdése így hangzik: „Az eddigi gyakorlat a területek gazdaságfejlesztési színvonalát az iparban foglalkoztatottak arányával mérte. -4 területi elmaradottság ilyen értékelése ma már helytelen. A jövőben azokat a területeket kell gazdaságilag elmaradottnak minősíteni, ahol a lakosság életszínvonala tartósan elmarad az ország többi területéhez viszonyítva... A termelés területi koncentrálódása folyamatával összefüggésben a lakosság tömegesen áramlott a fővárosba és környékére. A budapesti gazdasági körzet extenzíve túlfejlődött. Budapest és vonzáskörzete népességének további hasonló növekedése rendkívüli terheket róna a népgazdaságra és sok hátrányt a lakosságra.” 1971. január elseje és 1,978. január elseje között Budapest lakónépessége 66 ezer fővel, Pest megyéé 81 ezer fővel növekedett.

Ott is csóró...

Két albérlővel él Safranyik Ambrusáé Budaörsön, a Rákóczi úti házban. Az idős asszony igazolványt kér, azután bocsánatkérő mosollyal enged be, mondván, férfiakat nem fogadhatnak a lányok, ezt kikötöttem. Pici szobácskák, de: önálló világ egy-egy embernek. Tisztaság, otthonosság, már amennyi ez utóbbiból néhány négyzetméterre odafér. Weller Istvánná, az albérlők egyike ötven éves múlt, elvált, három gyermeke már a maga lábán. Az Ipari Szerelvény és Gépgyár betanított munkása. Albérlőtársa, hódos Rozália húsz esztendős múlt, egy valami közös bennük csupán: mindketten valami elől futottak, míg ide nem értek. Lódos Rozália raktári segédmunkás, o törökbálinti depóban, azaz a mind hatalmasabbra növő raktárvárosban. Weller Istvánná: A volt uram nem hagyott békén, azt akarta, költözzünk ösz- sze megint, de én nem, mert ivott\

■ mindig ivott, elég volt. Az elég volt úgy csattan a szobában, mint pofon, vagy mint kiáltás, mely ön; magunknak szól, hogy higgyük. Ez már a harmadik albérlete, két esztendő alatt. Munkahelye viszont, mióta falujából eljött, ugyanaz; jól érzi magát, társai — ő minősít — aranyosak. Lódos Rozália: Heten vagyunk testvérek, gondolhatja mi

■ az. Amikor a nővérem összeállt egy

■ férfival, s odahozta, akkor azt mond■ tam, bárhová, csak innen el. Megke■ restem egy lányt, aki korábban már '• Pestre jött, ő szerezte a helyet is.

■ meg Ilon néninél itt az albérletet. Ö

■ már férjhez ment, neki jó. S magá- i nak rossz? Nekem mindegy. Nem fé.

■ lek én semmitől, senkitől. Járt már , a depóban? Jártam. Na, akkor nem

■ kell magyarázni, mi van ott. Gép,

> gép, de ez az egyik csomó. A má■ sik meg az, hogy fogjuk meg. Tudja,

■ mi tart ott? Nos? Volt olyan hóna■ pom, hogy négyezer forintot számol. : tak el. Gyűjtök, mert én senkire

■ sem számíthatok, anyám megmond■ ta, amikor eljöttem, többet oda ne . menjek. S nem ment? Nem én, de t azóta az egyik öcsém már szintén

eljött, ő is itt van Pesten, azaz most

> nem, mert elvitték katonának, az

■ idejét tölti le. Weller Istvánná: Mond■ tam Rozikának, vigyázz, kivel állsz i szóba, nehogy úgy járj, mint én az

■ urammal, az esküvő éjszakáján tud- . tam meg, hogy az ital fontosabb ne- ’ ki, mint a felesége. Akkor m.ái t kapkodhattam a fejemhez. Lódos- Rozália: Tervezek, tudja, lefekszem : az ágyra, s tervezek. Jön egy rendes . srác, elvesz, addigra lesz egy kis- pénzem, talán befizethetünk valami

vén, mindenkiben ismerőst mutatott. Itt meg? A férfi: Az az igazság, hogy nem nagyon sikerült a* szomszédokon kívül másokkal megismerkedni, itt mindenki megy a magáéba, zárja a kaput, teszi az otthoni dolgát. Valahogy sietnek az emberek, igennel, nemmel beszélgetnek. Urajon ráérősebbek voltunk. Bánják akkor? Egyszerre: Még csalc az kellene! A férfi: Jó itt, akkor megyünk Pestre, amikor akarunk. S voltak? Hát a komáméknál, a só- gornőméknél, másutt még nem, a berendezkedés kötötte meg az időt, de tervezzük erősen, hogy megyünk. A kislányunk is nógat bennünket, ügye, ő jár az egyetemre, annyi mindent lát, ismer már, mondta is, ez nem Uraj, innét menni kell sokfelé. S akarunk is, hiszen az az igazság, hogy a fiam már látta, de mi például a feleségemmel még nem jártuk meg a Nemzeti Múzeumot vagy a Gellérthegyen az emlékművet, csak a tévében láttuk.

Országosan a legnagyobb

Óránként egy ember az agglomerációs övezet negyvennégy településének lélekszám gyarapodása, éjjel és nappal, a nap huszonnégy órájában, az év háromszázhatvanöt napján. Mi az, semmiség? Óránként egy ember; egy esztendő alatt több, mint 8700! Jelenleg az agglomerációs övezetben 420 ezer ember él, a népesség növekedésének mértéke országosan itt a legnagyobb, egy esztendő alatt minden ezer lakosra tíz újabb bevándorló — és véglegesen letelepülő — jut, s még inkább erős sodrásúvá teszi az emberfolyamot a természetes szaporodás, ami a megye különböző szerepkörű területei, települései között itt a legmagasabb. A negyvennégy településen a legkisebb az ezer lakosra jutó bolti alapterület — a megyei átlagnak 81 százalékát éri el — a megye más területrészeihez viszonyítva, ámde itt a legnagyobb a száz bölcsődei vagy óvodai helyre fölvett gyermekek száma; 139, illetve 121. Pest megye 1976—1980 közöttre készített területfejlesztési tervében — elfogadta a megyei tanács 1977. január 21-i ülésén — ez áll: „A jelentős fejlesztések következtében az V. ötéves tervidőszakban az agglomerációs települések infrastrukturális ellátottsági színvonala javul. A korábban kialakult feszültségek feloldása azonban több középtávú tervidőszakot, jelentős pénzeszközkoncentrációt igényel. Így továbbra is az agglomerációs övezet a legtöbb gondot jelentő településkategória, illetve területi egység a megyében. Az V. ötéves tervidőszakban a fejlesztésekre fordítható összes pénzeszközök 46 százaléka az agglomerációs övezet településeiben kerül felhasználásra.”

Ideiglenesen

Igazságtalan vagyok, érzem, mégis föl teszem a kérdést: mit tudnak

Főiről? Hiszen a sok-sok éve helyben lakók között is szép számmal lennének, akik húznának egyet a vállukon, mondván, mit kellene tudni? Na igen, a gyermekváros, az híresség, ja és a templom, jönnek az idegenek, nézik, állítólag ilyen formában épített nincs még egy az országban. S azután? Szóval mit kellene tudni Fótról? Benedek György és felesége ül az ötször-négyes szobában, a Kemény utcai háznak abban a részében, mely havi hatszázötven forint bér fejében az otthonuk, s illedelmesen, de riadalommal várják, mi következhet egy ilyen kérdés után? Mert Fótról annyit tudnak, hogy hol van legközelebb ez meg az az üzlet, mikor indul az autóbuszjárat, amivel munkába mennek — a férfi a dunakeszi házgyárba, a felesége a hűtőházba — s így tovább. Azaz tudják a napi praktikus dolgokat, hiszen ügyeiket intézniük kell, de vajon jogos-« számonkémi olyasmit, mint a Vörösmarty írta Fóti dalt — amit £ somlvóhegyi présházban olvasott fel —. Blaas freskóit a templomban, c Károlyi-kastéln jelképezte gvermek- , város tegnapelőttjét? A követkéz« kérdés megint zavart mosolyt rajzó' a szájuk köré; szeretheti-e az em- be»- a lakóhelyét? Mit felelienek er. re? Azt. hogv nekik a lakóhely öt- ! szőr néev méter — hatszázötvenér • —. s néhány utca, ahol a busz fut '■ ahol üzletbe mennek, onnét iönnek' , Ha ezt válaszolnák, aligha lennénel

■ igaztalanok, de nem felelnek sem. , mit. Benedek Gvörrv és féleség« 1 örül. hogv ígv alakult a sorsuk; var ’ lakás, s nem t”l sok utazással műn■ kahely. Életterük Főt és Dunakeszi

lakásra. Tudja, azt nagyon szeretnék. Egy lakást, ami az enyém, a mienk, az jó lenne. Hol? Hát itt,, építenek olyan házakat, nem látta, olyan mint egy lakótelep!? Pestre nem akar bekerülni? Minek? Ott is csóró vagyok, itt is. Nevet. Weller Istvánné: Nem kell a fellegekben járni, ennyi az egész, s akkor az ember mindenütt elvan. S valóban, Safranyikné dicséri albérlőit, rtn- desek, csendesek, nem maradoznak ki, munka után jönnek haza. Haza?

Mindenre az a magyarázat

Az MSZMP Központi Bizottsága Titkárságának már idézett 1974. évi határozata hangsúlyozza: „Az ellátási-szolgáltatási ágazatokat az eddiginél gyorsabb ütemben kell fejleszteni. Mérsékelni kell a főváros és az agglomerációs övezet ellátási színvonalában meglevő indokolatlan különbségeket, különösen az iskolai hálózat és az egészségügyi ellátás tekintetében. Ez egyben mérsékli a budapesti létesítményekre háruló terhelést, s csökkenti a mindennapi beszerzésre és utazásra fordított időt.” A megyében az állami erőforrásokból történő lakásépítésnek az ötven százalékát 1976 és 1980 között az agglomerációs övezet településeire koncentrálták. Mivel azonban a megyében országosan a legalacsonyabb a lakásépítésből az állami források részesedése, az agglomerációs övezetben felépült és felépülő otthonoknál — 1976 és 19S0 között — minden százból tizet, tizenegyet emelnek ún. célcsoportos beruházási forintokból. A jelentős magánépítkezések ellenére is a száz lakásra jutó személyek száma 1975- ben 324 volt, s remélhetőleg 313 lesz 1980-ban. Mindkét számérték azonban jóval meghaladja az országos átlagot. A hatalmas társadalmi segítséget is magába foglaló óvodaépítések ellenére az évtized elején az agglomerációs övezetben tudták felvenni a legkevesebb gyermeket száz óvodás korú közül e gyermekintézmények valamelyikébe, s ma ugyanez a helyzet. Annak ellenére, nogy öt esztendő alatt az övezet településein összesen 239 tanterem tető alá hozását tartalmazza a középtávú területfejlesztési terv, az egy általános iskolai tanteremre jutó tanulók száma mindössze két-három fővel ha csökken, s változatlanul negyven körül lesz 1980 végén. A magyarázat a népesség nagyarányú növekedése, a bevándorlás... A magyarázat a népesség nagyarányú... S ha mindenre egy magyarázat van, akkor az okozatok örökös — s némely tekintetben szinte már reménytelen — javítása, toldása, foldása helyett magát az okot kellene szemügyre venni. 1977 áprilisában « Pest megyei Tanács végrehajtó bizottsága a Minisztertanácsnak számolt be tevékenységéről. Az előterjesztés egyik bekezdése így hangzik: „A tanácsszervek az elmúlt

években jelentős eredményeket írtek el a megye és azon belül az aggio- merációs övezet kommunális, közmű, oktatási, kulturális és egészség- ügyi helyzetének javítása terén. Hozzájárult ehhez, hogy a közp'mti szervek a tervezés során a korábbinál jobban figyelembe vették a megye sajátos helyzetét. A megye ellátottsága azonban — a népesség hosszú időszakon át és jelenleg is tartó dinamikus növekedése miatt — a kedvező fejlődés mellett sem javult lényegesen. Több területen az ellátottság szintje az országos átlag alatt van. A megye, különösen a községeket tekintve, a legkevésbé ellátott országrészek közé tartozik.”

MÉSZÁROS OTTÓ

Városszéli kiskertek

Opánszky Tusa Katalin tollraiza

Humornak szántam. Meghökken- ve láttam, nem úgy sikerült. Megálltam Dunaharasztin, a Bartók Béla úton, s megszólítottam az első arra jövőt: az agglomerációs övezetet keresem. Az első hallásra is csacska tudakozódás zavarba hozta a negyvenöt, ötven közötti férfit. Vakarta a fejebúbját, s visszakérdezett: mit tetszik keresni? Az agglomeráció« övezetet. Hát azt nem tudom, nem vagyunk idevalósiak, azaz csak esztendeje, hogy ide költöztünk. Akkor már álltak mellettünk. A közben érkezettek egyike tüsténkedett: majd én elmagyarázom, merre kell menni, eltéveszteni sem lehet, ott van az a nagy raktár, az Autókeré, biztos azt tetszik keresni... Dunaharaszti a Budapestet körülfogó agglomerációs övezet jelentős településeinek egyike. Több mint ötezerhatszáz lakásban élnek itt emberek. Végleges és 1 ideiglenes bejelentővel, meg bejelentetlenül, tulajdonosként, bérlőként, albérlőként, ágyrajáróként, családtagként, ismerősként, palotákat utánzó villákban, s deszkatákolmányokban. A település nevének kezdőrésze a Duna; a lakásoknak mindössze hét-nyolc százaléka Kapcsolódik közüzemi vízvezetékhez. Egyetlen pont, s mégis föllelhető benne az agglomerációt jellemző, kísérő végletesség, meghökkentő ellentmondásosság.

Nem várják ki

Több mint tizenöt esztendeje, 1962-ben a Minisztertanács határozatot hozott a fővárosban történő letelepedés korlátozásáról. A rendelet kimondotta: általában csak öt évi budapesti állandó lakhellyel vagy folyamatos munkaviszonnyal rendelkezők vásárolhatnak ingatlant, kaphatnak letelepedési engedélyt, lakáskiutalást. A rendelkezés hatásáról az MSZMP Központi Bizottsága Titkársága 1974. április 1-i állásfoglalásában — A budapesti agglomeráció alakulásának és szabályozásának tapasztalatairól — ezt olvashatjuk: „A telepedni szándékozók nagy része nem várja ki az öt éves időszakot és az övezet községeiben települ le. Az intézkedés ezért a fővárosban munkát vállalni szándékozó vidékiek számát közvetlenül nem csökkentette, de viszonylagos enyhülést eredményezett azáltal, hogy a letelepedni kívánók többségének lakásigénye a környező településekben jelentkezett. Az érintett települések azonban csak nagy nehézségek árán tudják az egyre növekvő mértékű igényeket kielégíteni.”

Ráérősebbek voltak?

Még mindig Dunaharaszti, Bartók Béla út, de most már nem a tettetett tájékozatlanság színpada, hanem a megszólított, s zavarba hozott járókelő, Túri Ferenc és családja otthona. A családfő az Öntödei Vállalat soroksári gyáráiiak formá- zója, felesége a Csepel Autógyárban bérelszámoló. Két gyermeket nevelnek, esztendeje költöztek ide, a Bartók Béla úti, vásárolt házba, az Özd melletti Vrajról. Az ok? A családfő: Egy nagyon öreg házban laktunk ott, építkezni akartunk, gyűjtöttük erősen a pénzt. Van nékem egy nagyon jó komám, együtt dolgoztunk az Ózdi Kohászati Üzemekben, ő is formázó volt, én is, csakhogy ő azután fölkerült a minisztériumba, a nehézipariba, én meg maradtam a formázógép mellett. Összejárunk családostól, azután ő mondta, kár lenne beleölni annyi pénzt egy uraji házba, majd néz ő valami mást. így akadt valami ismerősök által, erre a dunaharaszti vételre. Eljöttünk, megnéztük, megvettük. Igaz, közben az is lökött rajtunk egyet, hogy a kislányunkat fölvették Pesten az egyetemre, a bölcsészekhez, mondtuk, akkor már menjünk mindannyian, ne ő egyedül, jobb azért otthon, mint a kollégiumban. A feleség: Nekem az egyik húgom lakik Pesten, mondták ők is erősen, jöjjünk. Egy hét múlva már dolgoztam az autógyárban. A ház tágas, százharminc négyzetméteres, kertje gondozott, berendezése jórészt új. Túri Ferenc* eladta a Trabantot, annak az ára is belement a vételbe, Özdra be kocsival járt, most Soroksárra megteszi a HÉV. A pénz« több, mint volt Ózdon, felesége szintén nagyobb keresetre tett szert; jói jártak, mondják. S jól a házzal is mert tágas, világos, a régihez képest maga a mennyeknek országa hiszen az — a közbe-közbekotyogé fiú szerint — csak lyuk volt. Égj valami hiányzik: Uraj, kis hely léaz agglomerációs övezet két összesűrűsödött pontjának bonyolult erővonalaihoz idomult, a férfi szinte betanult szerepként ismétlődően azt hajtogatja, nem kell nekünk sok, nincsenek nekünk nagy igényeink. Neki a házgyár — segédmunkásként kezdte, azután lett betanított, majd megint lépett egyet följebb — szakmát adott; felesege konyhai kisegítőből araszolt betanított munkássá, miközben szült két gyermeket, akiket pillanatnyilag — hét, illetve öt éve — a nagyszülők nevelnek, s akiket ők jobb esetben hetente, kéthetente, de olykor csak havonta egyszer látnak. Biztatták őket, költözzenek át Dunakeszire, s kérjenek ott lakást, ámde itt a tulajdonosék már ismerősök, nincsenek sem jóban, sem rosszban, ott meg, új helyen, ki tudja, mi miként lenne? Nem mozdultak tehát, hanem berendezkedtek arra, hogy életük fő darabja ideiglenes környezetben zajlik, s végleges környezetben csak két gyermekük áll. A férfi is, feleség is egy falu szülötte, tíz esztendőnél régebben a Békés megyei Körösladányról jöttek el, ahogy a férfi mondja, jó hely az, vasúttal mehetünk haza. Ügy vélik, ahhoz, hogy jelenlegi helyzetük alapvetően megváltozzék, valami nagy csoda kellene, vagy valaki, aki — mint a feleség fogalmazza —, ahol kell, beajánlaná őket. S néznek rám reménykedve, mintha én lennék a szabadító igét hozó angyal, akinek hatalmában áll a nemből igent s az igenből nemet csinálni, mert minden apró esemény alkalmas a reménykeltésre, s minden nap újabb haladék ahhoz, hogy terveik legyenek.

Különböző mederben

Az agglomerációs övezetben az ezer lakosra jutó ipari foglalkoztatottak száma kisebb, mint a megye középfokú és részleges középfokú központ szerepet betöltő településein; a keresők többsége itt lakik, de-kenyeret keresni a fővárosba jár. Lakni, bevásárolni, orvosi ellátásban részesülni, művelődni, szórakozni, gyermekét óvodában elhelyezni, iskolába járatni azonban bejelentett lakhelyén szeretne. Az igény jogos, ámde a munka értékteremtő forrásai, s a munkaerőt újratermelő háttérágazatok fejlesztési forrásai nem egy mederben folytatják forintjaikat. Amikor országosan 970 forintot költöttek el egy lakosra számítva — 1966-ban — kommunális beruházásokra, akkor Pest megye 406 forintot adhatott ki ilyen célra; az országos átlag 41,8 százalékát. A rés fokozatosan szűkült: 1970-ben az egy lakosra vetített kommunális beruházások Pest megyében elérték a többi megye átlagának 57,7 százalékát, de ez még mindig csak annyi, hogv ami száz forint volt más megyében, az Pést megyében 57,70. S bár a távolság tovább csökkent — 1977-ben a megvei kommunális beruházások egy lakosra jutó összege 1913 forint, a többi tizennyolc megyében átlagosan 2439 forint, tehát a megye eljutott a 78,4 százalékig —. az adósságok enyhítéséhez, a sok évtized alatt fölhalmozódott teendők megoldásához ez az ösz- szeg nem kínál szilárd a la not. S mivel az agglomerációs övezetben — elsősorban történelmi okok következtében, illetve a területfeilesztés több évtizeden át érvényesülő lebecsülése, mellőzése miatt — az ellátottsági színvonal még a szerérv megvei átlagot sem éri el, az Itt kiadandó összegeknek jóval az or- száoos átla"* fölött kePene állnia. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1970 március 10-i ülésén irányelveket ío-