Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-21 / 67. szám
Békés IstvánIfjúságom — T anácsköztársaság (Előhang egy el nem készfiit krónikához) Koratavasz. Korbácsoló» szeles. A felleges ég alja vérveres. Az esti utca zsong, zihál, liheg, Röppennek rőt jelek, izzó hírek, Nyílként teszül minden rezgő ideg. Zsúfolt járdák, tömeggel tele tér Házkulisszái közt dühök feszülnek, Börtönrácsok mögött a holnap feslik — A színházak a mosoly mázát festik: Az Operában száll „A denevér”. A színpadon víg élveit kínálja A kéjsóvár Orlovszky herceg bálja — A nézőtérre egy tűhegy se fér. Második felvonás. Csillogó dalbetét Trillái gyöngyöződnek szerteszét — A kakasülön mi, néhány diák, A jegyszedő jóvoltából potyázzuk* A csiklandozó Strauss-melódiát. Belefeledkezünk mindegyre jobban Am hirtelen a földszint bejárat-ajtaja Felvágódik, s a ffiggönyszámyak résein berobban Vöröspántlikás fiatalok raja. A lágy muzsikán kemény hangjuk lesz úrrá: ..Kikiáltották a proletárdiktatúrát!” Egy mennydörgés a dermedt csendbe vág: „Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!” Pattogó jelszavak repesztik a fület — A földszinten és a páholyokban Csapkod a sárga rémület. A zene elvágódik. Az akkordok múltán Felzúg az éljenzés, a tap sós orkán — S Orlovszky báljára nem éppen ildomos Módon betódul egy sereg zubbonyos Függönyhúzó, díszlettologató. A tenorista lesúg a karmesternek, * A pálca lendül, halkan szisszen a szó — És kellő forradalmi tapasztalat híján — A jelenlévők Marseillaise-t énekelnek. A jelen már nem lévők frakkja, selyme, , smukkja Hipp-hopp — eltűnt, mint patkány a furulyukba. A vértelen kis forradalmi attak Nyomán a széksorok foghíjasán, A páholyok üresen maradtak. Kereken hatvan éve. Be kevesen élnek. Akik ott újjongtak a „vörös denevérnek”, Egy társam sem él, ki akkor éjjelen A lázas utcákon lázongott velem. Akivel együtt láttuk, ahogy ragyogott, A pesti éjben az ötágú csillagot, S szilajon hittük, hogy többé soha Nem fakul szabadító sugara. Akikkel szónokolva, vitázva, boldogan Róttuk a körutat — csak én élek, magam, ö, közös dallam, felhabzó öröm — Egy pontra: rám szűkült tág ifjonti köröm. Egy pontnyi juss. De ezt nem hagyom ám: Magam magamnak vagyok hagyomány. Lepergett hatvan év. A millió szavú Nép múltat élesztgetve ünnepel Makacs küzdelmet, tűrt kínt, nyert tusát... S közöttük lépegetve — vén tanú — Lelkemből lelkezetten idézlek újra fel: Ifjúságom — Tanácsköztársaság! Sínké) Ervin; Optimisták (Részlet a regényből) A városparancsnokságon semmit se lehetett megtudni. Még azt sem, ami mindenki kérdése volt: mi van Kun Bélával? Mi van a szovjet házzal? Vértes igazolványokat állított ki, amiket aláíratott és lepecsétel tetett a városparancsnokkal, aztán revolvereket hozott és szétosztotta. ' — Hát fogja már — szólt rá Vértes türelmetlenül Bátira, aki mióta Kecskemétről visszajött, nem viselt fegyvert magánál. Vértes és Báti a városparancsnokságról a Du- na-part felé igyekeztek, mert onnan hangzottak a lövések. Sűrű, visszhangzó puskaropogás, s közbe gránát s egy-egy ágyúlövés. Kalap nélkül, lihegve, Sarkadi jött velük szembe. Báti pár nap előtt találkozott vele, és akkor az agitációs plakátokat, azoknak az ízléstelenségét csúfolta. Most sápadt volt és fegyvert kért. — A József telefonközpontot megszállották a fehérek. — Miféle fehérek? — A Ludovika Akadémia növendékei. Az Engels-kaszámya és az óbudai matrózok a fehérekkel tartanak. Vad fegyverropogás. Közel a Duna-part- hoz, ahova kiértek, embertömeg rohant rémülten szembe velük. A Dunán karcsú, fehér monitor állt, onnan lőttek és lőttek. Fegyvert akart Sarkadi, honnan kaphatna fegyvert. — Meg kell próbálni, lemenni a szovjet házba — szólt Vértes Bátinak. Teherautón, zsúfolódva, fegyveres munkások és vöröskatonák robogtak el mellettük. — A József központhoz — kiáltottak visz- sza —, ott tart a harc. — Fegyvert — csikorgatta fogát Sarkadi. V értes a szovjet ház felé indult, s Báti a zsebébe nyúlt és odaadta a revolverét Sarkadinak, aki kezében a revolverrel mindjárt Vértes után rohant. Bátit, mikor egyszerre megint fegyver nélkül érezte magát, valami nagy, örömteli nyugalom szállta meg. De még abban a pillanatban felrémlett előtte: te nem akarsz ölni — de másnak adtad a fegyvert. Körülötte a tömeg gyűrűzött, mely az előbb a vörösök vesztén ujjongva rikoltozott a Duna-parton. Bátin egyenruha, gyűlésekről, előadásokról Pesten különben is sokan ismerik, s ezek itt mind ellenségek, már érzik a vérszagot a levegőben, a vérszag tartja őket így együtt, mámorosán és rikácsolva, türelmetlenül tüzelik egymást. Miért nem mondja meg most ennek a jóruhás csőcseléknek — miért nem sikoltja a fülükbe, hogy ölni nem szabad, hogy- a gyűlölet és emberkéz ontotta ember- vér már bűzhödtté teszi a Föld levegőjét, magatokhoz, magatokhoz legyetek végre irgalommal, elég már! Kihevült, kaján arcok s ropognak, ropognak a fegyverek. De mit keres itt? A József központban ott vannak, benn fehérek, kívül vörösök, lőnek egymásra, ott freccsen, folyik a vér. Nem itt állni, hanem ott, oda kell menni a sikoltással, hogy elég, hogy nem szabad. A vörösök között, mint a munkások is. akik az előbb az autóról intettek neki. sokan ismerik. A vörösök. A vörösök eldobják a fegyvert, maradnak úgy, mint ő, meztelen kézzel s a sikoltással, hogy nem szabad — erre kirohantak a fehérek és mészárolni kezdik azokat, akik az én szavamra dobták el a fegyvert és akkor— akkor én kapom fel az első puskát és leszek megint áruló — én kapom fel a fegyvert, melyet én dobattam el, és lövöldözök a gyilkosokra. A monitorról a szovjet házat vették célba a fehérek. A tető egy részét meg két lakószobát szétromboltak. Üresen állt a szovjet ház, a népbiztosok családjai is elhagyták az ostromolt épületet. A jóruhás csőcselék, mely a szovjet ház körül leselkedett, még habozott. Csillagosok, katonák Jóba Éva tusrajza Vértes a városparancsnokságra ment, hogy a szovjet ház védelmére őrséget szerezzen, míg Báti Sarkadival együtt az utcáról hozott be rongyos embereket, öregeket és fiatalokat, asszonyokat és lányokat, mert az utcán nemcsak ellenség, hanem — rongyosok is álltak. A Lenin-fiúk őrszobájából fegyverezték fel őket, és Sarkadi a Duna-partra ment ki velük, hogy tűz alá vegyék a dunai monitort. Báti azóta az éjszaka óta, hogy Vértes a hitről beszélt neki, nem mondott el semmit Vértesnek arról, hogy milyen messze került Aionori Für Dezső: Azon a tavaszon... A TANACSKÖZTARSASÄG idején még keveset tudtam a világról. Mindössze hatéves múltam. Az iskola első osztályába jártam, de még az ábécét sem ismertem. Mindjárt az iskolaév elején elfogott a spanyol nátha, és azóta szakadatlanul feküdtem az egyre keményebbnek tartott ágyban. Az ablakunk alatt gyakran vonult el temetési menet, én mégsem gondoltam a halálra. De özvegy anyámat annál inkább aggasztotta állapotom. Kevés nyugdíjából éltünk. Hiányoztak a férfiak. Két bátyám volt a fronton. Levél ritkán jött tőlük. Az sem ért sokat. Legfeljebb anyám sírt utána napokat. Ebben az időben egy idősebb ember járt anyámhoz, s ilyenkor a konyhában beszélgettek. Sokáig nem tudtam, miről folyik a szó. Annyit tudtam csak, hogy a beszélgetés után anyám sírva jött be hozzám és vigasztalt engem. NEM KUTATTAM okát, mitől van anyámnak ilyen hangulata a látogató távozása után. Nagyon szerettem hallgatni anyám meséit. Ha mesélt a mézeskalács-királyfiról, aki cukorházban lakott, szinte jóllaktam tőle. Az ismeretlen férfi mind gyakrabban jött anyámhoz. Egyik alkalommal kihallgattam beszélgetésüket. A férfi ingerült hangon mondta: — Érthetetlen ez a gyerek. De megnézem, ha már itt vagyok. Figyeltem a számomra érthetetlen szavakat. Azt kívántam, bárcsak bejönne hozzám ez az ember. Látogatása egyre titokzatosabb lett előttem, és utána anyám érzelgőssége. Az ajtó nyikorgott, ahogy lassan nyitotta. Ha lett volna erőm, felültem volna, de valami lenyomott az ágyra. Tágra nyílt szemekkel meredtem a belépőre. Idősebb ember nézett rám. — Még van egy pár napja addig — mondta, és hirtelen fölemelte a dunyhámat. — Hűha, hiszen nagy legény vagy te! SZOKATLAN VOLT, hogy anyám nem nyitott rám ajtót, mint máskor, ha elment az ember. Hallottam, hogy csendben szipogott. Nem mertem neki kiáltani. Anyám sírása mindig valamilyen félelmetes érzést váltott ki belőlem. Attól féltem, hogy jobban fog sírni, ha szólok hozzá. Később az orvossal jött be hozzám. Láttam a kisírt szemét. Az orvos idős ember volt már, de mindig ő emelt a tiszta lepedővel letakart asztalra. Most is megkopogtatta* a hátamat, mellemet, majd komoly arccal hallgatta a lélegzetemet. — Mire megjönnek a langyos, tavasa napok, akkor már az utcán szaladgálhat ez a gyerek. Rám már nincs szüksége. Asszonyom, adjon neki enni, amit csak szeret, hadd erősödjön. ANYÄM CSODÁLKOZOTT az orvos szavain. Talán csak tréfál vele ez az ember, vagy vigasztalni akarja. Szokása szerint a kiskapuig kísérte az orvost. Utána addig nem ismert vidámsággal beszélt hozzám. ígérte, a legjobbakat főzi, csak egyek, egyek! Anyám biztatására, megjött az étvágyam. Pár nap múlva, ha szédelegve is, de a magam lábán álltam. Május elsején a község apraja-nagyja a Népház kertjébe vonult. Én is velük mentem. A nagy épület előbb az úrikaszinó volt. Tágas parkját magas kőkerítés vette körül. Még sohasem láttam belülről, de ezen a napon mindent szabad volt látni-nézni. Ráléphettünk a gyepre, fölmászhattunk a fára, de még a fölállított körhinta is a mienk volt. Mégsem erről emlegetem én ezt a napot. Az ünneplés sodrában összetalálkoztam az én öreg ismerősömmel. Simára gyalult, gyan- tázott pózna körül álltam sokadmagammal, és figyeltem, ki lesz a szerencsés, aki fölmászik a csúcsára és lehozza az óriáskiflit meg a töltött üvegeket. Az öreg ismerősöm is ott serénykedett. Már túl lehetett a harmadik fröccsön is. Dülöngélve ment a póznához, de hiába erőlködött. Egy métert se haladt. — Gyere, fiam, fölsegítelek, aztán felezünk. De én nem álltam kötélnek. A részeg embereket nem szerettem. Ezenkívül is volt bennem valami ellenszenv az öreg iránt. — Ki fia vagy, he? Megmondtam a nevemet, erre még jobban bámult rám. — Te vagy az egyetlen haldokló... aki nem halt meg a kívánságomra, hukk... Pedig igazán szép temetést rendeztem volna... Olyan koporsót tettem félre a számodra ... hukk ... hogy sohasem panaszkodtál volna a rossz kiszolgálás miatt. Én arról vagyok híres mester, hukk ..., hogy akit eltemettem, az nem kifogásolta a kiszolgálásomat... hukk... Egytrappban hazaszaladtam, hogy anyámat megkérdezzem, igaz-e, amit hallottam. — Tudod, minden hájhoz elment az öreg Barna, ahol beteg feküdt. A mesterek között nagv volt a konkurrencia. így akartak meggazdagodni. JÓVAL KÉSŐBB hallottam, hogy teljesen tönkrement. Másoknak panaszolta, hogy a saját részére készített koporsót is el kellett adnia. Vértes hitétől. Igaz, az volt az érzése, hogy. Vértes keresztüllát rajta, keresztül ezen a hirtelen elhallgatáson, s tán meg is veti. Mikor Báti kiment a frontra, s elköszönt Vértestől, Vértes, aki fontosabbnak tartotta volna, hogy Pesten maradjon az agitáció miatt, azt mondta Bátinak búcsúzóul: „Tudja, hogy a frontramenés is lehet a dezertálásnak egyik módja?” Igen, Vértes volt az, aki ezt a szót a fejébe ültette. Vajon tudta-e Vértes, hogy mi történt Bátiban ezen a napon — mennyi minden addig, míg megint karabéllyal a vállán, át nem vette a szovjet ház parancsnokságát? Hogyha nem tudta, akkor miért lett volna az, hogy a városparancsnokságról jövet — mögötte a magával hozott Lenin-fiúkkal s a kordonon túl leselkedő emberek tömegével — amint megpillantotta Bátit, kinyújtotta feléje mind a két karját, és szó nélkül, a két kezével kétszer megsimogatta Báti arcát? Bátinak hideg futott végig a hátán — ő maga is ebben a pillanatban eszmélt csak rá, hogy mit tesz. A fehérek számítása az volt, hogy a támadás a szovjet ház ellen — általános felkelést vált ki. Azt hitték, hogy már itt az ideje. A két kaszárnyában azonban a tiszteket elfogták, s a legénység megint mellettünk van. Csak a József központ előtt tart még a harc. L ányi csak késő este bukkant fel. Szemüveg nélkül, bekötött fejjek Akkor már a vöröskatonák visszafoglalták a József telefonközpontot De tizenhét vöröskatonát öltek meg a ludo- vikások, mielőtt megadták volna magukat. Lányit, aki a Vörös Újság számára az elesettek névsorát hozza, körülállják a hallban. A tizenhét név közt Báti ott látja Sárosi Pali nevét is. Az ellenforradalom azonban le volt verve. A Szovjet Irodalom című folyóirat szerkesztősége egy ugyanazon Majakovszkij-vers tolmácsolására kérte fel a magyar műfordítók egész sorát, s az elkészült műfordításokból tizenkettőt közölt legutóbbi, márciusi számában. E tizenkettő közül az egyik az alábbiakban olvasható. Vlagyimir Majakovszkij: Jövünk Hát ti? Velünk már az új hit üzenget, nyersvas hangja a szépségr» kong. Ragya ne verje, ha ütjük a szennyet: vasalunk vígan az égre betont. Győztesek — járunk egy világnyi fényben, a gonosz vének csak üvöltsenek. S mind, aki ellenünk, tartsa eszében ' e szépen megtörtént esetet. ! Egyszer egy rendőr | az öklét rázta a szivárvány láttán: ;— Nálam vagy fénylőbb s tisztább, te mocsok? 1 De újra I előívelt a szivárvány, ' s a posztos ökölre ráragyogott. Öregebbek előtt bújjon a kommunista? Szentséget védjen? Bérelt helyekét? Ez a forradalom a Sztrasztnij-kolostorra is kiírta: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” A forradalom kitépte a fércet, mely bomolván száz rendet siratott el — mert tudja: jönnek az új építészek — ezek vagyunk, s a jövő városa velünk ragyog fel. Jövünk, gyűrhetetlen vidáman. Ej, húszévesek! Hívunk titeket. Festékesvödröket, dobolva, utánam! Friss színünk lesz. Moszkva, ragyogj — lehet! S hogy rajtunk holmi korcs, hinné, erőt vesz? Üjsággal-harcoló? (Ki hiszi, fél; ott viszi szél!) A csecsemőket leölette Heródes, de az ifjúság, mit neki — él. Tandori Dezső fordítása
