Pest Megyi Hírlap, 1979. február (23. évfolyam, 39-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
Ifjúság Horvath "PéterJ Sikoly Borbély Tibor‘ Osztályon felill OsztályonfelülI étterem. Az asztalfőn ül egyedül. Morog az ételen és a rágásban szinte elmerül. Falja az ínyencségeket — osztályokon felül. Tányérja körül két szőrös karja, — mint gyermekkorom házőrző kutyája féltett csontjait mellső lábai között bezárva — másoktól féltve tartja. A gát bekerítette a várost, mintha egy óriáskígyó ölelte volna magához az apró házakat. A gát túloldalán, a sás levelei között szél zörgött, a nádas felmoraj- lott, a nádszálak egymáshoz bújva hajlottak meg a sötétben. A zsilipkamra fabódéja mellett vékony, hosszú póznán gyönge fényű villany- körte világított. Az égő fénye felszívódott a sötétben, úgy tűnt, egyetlen dolga, hogy pislogó célpontot nyújtson a lepkék és szúnyogok megmegújuló rohamának. A hunyorgó fényben, a bódé falának dőlve egy asszony állt. A felhők lassan, ráérősen úsztak el a gát fölött. Az asszony felnézett rájuk, majd kendőjével a lámpa alatt köröző bogarak felé csapott, és futásnak eredt. Néhány bizonytalan lépés után megtorpant, és visszafordult. Leereszkedett a gát túloldalán elfutó vékony ösvényen, amely a csatorna partján vezetett a Veszely-hí- dig. Ezen az ösvényen kellett volna megjönni a fiainak a posteleki kastélyromoktól. A zavaros, barna víz lustán csobbant egyet, újra csend lett — András! — összerezzent, amikor a saját hangját meghallotta. A kiáltás erőtlen volt, aligha jutott messzire. — András! — kiáltott újra az asszony, valamivel bátrabban. Távoli kutyaugatás jött válaszul a csatorna túlpartjáról, majd a kutya is elhallgatott, és az asszony hallani vélte a felhők halk, súrlódó neszét. — Fiaim! — tört ki belőle a sikoly, amely felrázta az aludni készülő tájat. A sikoly nyomán erőre kapott a szél, és megeredt az eső. Az asszony magára terítette a kendőjét, tehetetlenül topogott, képtelen volt újra kiáltani. Messze a gáton imbolygó f ényecske közeledett. Amikor megpillantotta a fényt, összeszedte magát, felszaladt a gátra, a fabódé mellé. A fénypont közeledett, az apró, nyikorgó zörejek elárulták: biciklis érkezik. A biciklis görbe háttal kerekezett, fél kézzel elengedte a korírásainak legfőbb törekvése, hogy békés megoldást teremtsen, békét szerezzen a birtokosok és a nincstelenek között —, hogy az előbbieket meggyőzze: földjüket szépszerivel és haladéktalanul osszák meg a nincstelenekkel — az utóbbiakat pedig meggyőzze arról, hogy várják ki türelemmel ezt az osztást, ne folyamodjanak erőszakhoz. Békés megoldást hirdetett, mert a kisantantnak az ország, a nemzet létét fenyegető imperialista területszerző falánkságával a nemzeti egységet vélte szembeszegezhetőnek. A józan ész szülte megoldást kereste, mert feloldhatatlan ellentmondással vélt találkozni: Magyarországon nincs annyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igény- jogosultaknak megélhetést nyújthatna; ám e makacs ténnyel szemben legalább olyan megkerülhetetlen tény a milliók jogos és csillapíthatatlan földigénye. Félt az erőszakos földosztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához vezethet. Kétség és reménység között hányódott tehát. Ezért is zeng fel olyan gyönyörű, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felszabadult sóhaj az 1919. februári földtörvény megszületését ünneplő cikke, az Üj világot teremtsünk. Az igazi megnyugvás azonban a Tanácsköztársaság idején, a csíráikban is hatalmas távlatokat megalapozó eredmények láttán tölti el Mó- riczot A Nemzeti Színházat először megtöltő proletárközönség értő műélvezete láttán tudja már: az igazi kultúra befogadására és teremtésére a nép alkalmas. A somogyi termelőszövetkezetet járva, a tavaszi munkálatok ésszerű szervezettségét, a munkában részt vevő tegnapi cselédek, öntudatos szorgalmát, gazdatudatát látva, a készülő terveket megismerve, s tapasztalva, hogy azok az élet minden területére, utak, iskolák, egészségügyi intézmények létesítésére, a falvak villamosítására is kiterjednek, — bizonyosság tölti el, hogy az anarchia és összeomlás helyett itt valóban új világ születik. Somogy Magyarország egészének, a Tanácsköztársaság pedig Európának, a világnak mutat példát arra, hogy milyen teremtőerő lakozik a népben, a szabad közösségben. A somogyi termelőszövetkezetben tapasztaltak életre szóló tapasztala| Móricz Zsigmondi Új világot teremtsünk A magyar vidékeken minden száz lakos közül hetvenöt csak földművelésből él. finely vármegyében még több. Hajdú megyében hetvenkilenc. Tehát a földmíveseké az ország, és ezt minden földmívesnek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhtenyésztö, kertészeti munkás, 46 pedig klsebb-nagyobb vagyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirtokos 20. öt és ötven hold között van a másik 20. A hátralevő hatnak nagyobb birtoka van őtven holdnál. Mégpedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egynek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fele, minden Igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybirtokosoké jog szerint az ország tizedrésze. Pedig eddig úgy Volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagy- birtokosoké volt az országnak egynegyedrésze. Egymilliónyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben 1439 földbirtokosnak volt összesen 13 millió 678 000 hold földje. Üj vUágot keU tehát teremteni. Ennek az új világnak olyannak kell lennie, hogy minden emberre jusson annyi föld, amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplálására elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetetlen. Üj világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelő szolgalelkeknek ácsorognl az útfélen, s nem szabad sörtedíszes, puskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucsfrozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy ! úr előtt szerencséje van megállni. Az a szegény ember éppen olyan ember, mint az a nagybirtokos, j Emelje fel mindenki a fejét ebben az országban, nézzen föl az égre, j. szívja tele tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a J tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek vagyunk, s csak most lettünk S először emberek. Hadd jöjjön az áldott kikelet, hadd nyíljon ki a mező, a szép tavaszi j munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az idő, mikor mindenki magának ; fog dolgozni! Ezután nem lesz olyan rettenetes gazdag az embereknek egy csoportja, : s nem lesz olyan irtóztatőan szegény az emberek tömegének fele. S ami i még ennél is fontosabb, senkinek nem lesz joga lekopni a szegényt, a ! kenyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabfró nem fogja kl- J ebrudaln! a panaszost. A kenyéradó szidja le a munkást? KI ad kenyeret? Ember adhat kényé- ; rét? Tud valami ember kenyeret szülni? Csak a természet tud kenyeret i teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen ! uzsorás, aki olcsAn, egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ! ember eladhat: a munkát. S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hivatalból a szegény j embert? Akár panaszra megy, akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak ; mind a legszegényebb szegénynépnek a cselédjei. Azért vannak azon a helyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. ! Ügy Igyekezzenek hát, hogy megelégedéssel nézhesse az ember a szorgalmas, ! becsületes munkájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem Jár vele, nem ■ fáj úgy a betegség, ha gúny és megvetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan • nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta nehe- S zebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. ! Egyenlőségnek, Igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövetkezni. ÜJ világot kell teremtenünk! tok voltak Móricz számára. Jóval a Tanácsköztársaság bukása után mondta: „...a somogyi paraszt csakugyan meg tudta volna csinálni a maga eredeti és kedves egyenlőség világát-. Ha a magyarság valaha is dönthetett volna az élete fölött, és nem lett volna mindenkor a világ- politikai érdekek ütött-vftett labdája, meg tudta volna teremteni a maga nagy dolgát. Akkor én azt hittem, ehhez a népmeséién nagy dologhoz lát a magyar. Azok a cikkek, amiket én erről az utamról írtam, ... mint a himnuszok repültek a magyar nép... erejéről és nagyságáról”. MENYHÉRT JENŐ mányt, és a sapkáját mélyen a szemébe húzta. — Segítsen, segítsen — kérem. A biciklis fékezett, bal lábával kitámasztotta a sáros úton. — Mi baj? — A fiaim — mondta az asszony. — Két kisfiú. Ebédre vártam haza őket. — Majd megjönnek. — A biciklis indulni készült. Az asszony kiszaladt a lámpa fényköréből az útra, és belekapaszkodott a bicikli kormányába. — Két szőke gyerek. — Maga az, művésznő? — húzta el a szót a biciklis ember. — Ütni kellett volna azokat a kölyköket, akkor ... — Mit? K ihasználta a pillanatot a biciklis, kirántotta az asszony kezéből a kormányt, és elhajtott. Az asszony dideregve húzódott vissza a zsilipkamra eresze alá, belebámult a villanykörte sápadt fényébe. A körtét ostromló bogársereg eltűnt, csak egy barna lepke táncolt a lámpa tányérsapkája alatt. Neki- nekicsapódott a forró égőnek, megszédült, elvétette az irányt, kiröppent az esőbe, és lezuhant. — András! Jóska! — sikított fel újra az asszony, és lerohant a gátról. Meg-megcsúszott, ágak verődtek az arcába, vállát csapdosta az átázott, bordó kendő. „Nem, nem, nem! — hajtogatta magában az asszony. — Nem verhet meg így az isten, nincs is isten, semmi nincs ezen a rohadt világon, csak éjszakák, napfényes, soha nem műló reggelt ígérő éjszakák, bocsánatot, bocsánatot kérek mindenért ettől az átkozott feketeségtől, mindent elvehet, ahogy el is vesz, csak őket nem, a fiaimat nem adom, nem, nem, nem! Rossz anya voltam, de jó szerető, nem, nem!” Elvágódott. A kimosott gyökerek lekötözték a tagjait, ágak hajoltak az arca fölé, a szél elvitte a hangját, elnyargalt vele a felhők fölé, bogarak másztak a testére, hogy kiszívják édes vérét, esőcseppek verték az arcát, úgy érezte, hogy a kíméletlen, hideg vízcseppek a csontjain koppan- nak, a haja kibomlott, szétterült, és gyökeret vert a fel ázott földben, jól szerető, dús öle kitárult, hogy magába fogadja az éjszakát, amely csalóka, illékony fényekkel ingerkedett vele egész életében, a fények ellobbantak, maradt a sötétség, az eső és a föld, amely most álnokul süilyede- zett a teste alatt, hogy betemesse. — Nem! — sikított az asszony, és kitépte magát a föld és az éjszaka öleléséből, futott, rohant a sebző ágú bokrok között, elvágódott, talpra állt, zihálva, köpködve futott az esőben, az éjszakában a Veszely-híd felé. A híd alatt kuporgó két gyerek összerezzent. — Te — mondta a kisebb. —• Mintha anya hangja volna. — Frászt! — felelte a nagyobbik, — Mit jfceresne itt? Az asszony kiáltozva, dülöngélve rohant az éjszakában, felkapaszkodott a hídra. — Te — mondta a kisebb. — Nézzük meg. — Hülye vagy? — morgott a nagyobbik. — Meg akarsz ázni? Különben is, anya nem ilyen. — Igaz — bólintott a kisebb vacogva. — Ott van még? A nagyobb kidugta a fejét az esőbe. — Ott H allgatott az asszony. Mozdulatlanul állt a hídon, hangok és gondolatok nélkül. Ázott. Az eső lemosott róla mindent, amit az évek az arcára írtak, a sikeres, csábító mosolyok nyomát, az átmulatott éjszakák reggelre kiülő alattomos ráncait, a száj furcsa, erotikus fintorát, az elharapott szavak kesernyés ízét, a lampionos kápráza- tok álmait, mindent, amiről az öltözőtükörbe pillantva úgy vélte: ez ő; arc nélkül állt az esőszaggatta éjszakában a hídon, lehunyt szemhéja alatt felderengett két fiának alakja, de az arcukat nem tudta maga elé idézni, hiába igyekezett — Nem, nem lehet így! — kiáltott furcsán, rekedten. — Anya, hát mégis te vagy? — szólalt meg a kisebb, és megérintette az asszony ápolt, lakkozott körmű. kezét, amely hideg volt, mintha kiszaladt volna belőle az élet — Menjünk. Gyertek. M egindultak az őrjöngő esőben. Az asszony előredőlve haladt, kézenfogva vezetve a két fiút. A nagyobbik morgott, hogy mi a fenének, igazán meg lehetett volna várni, amíg eláll az eső; húzatta magát, el-elhajolt az útját álló gallyak elől. A kisebbik két kézzel szorongatta a hideg, csontos uj- jakat, bukdácsolva, elszántan követte az asszonyt az agyagos, ragaccsá ázott úton, a fénytelen, vak éjszakában. Bogárdi Márta: Nagymamák és unokák Enyhe gyanakvással figyelem Nagymamát, amint ellágyulva gyönyörködik legidősebb unokája keki színű ruhadömpingjében. A Nagylány, kiélezve a helyzetet — miközben lankadtan lejt egy-két lépést a tükör előtt — így szól szemrehányóan: — Na, látod? Nagymamának tetszik. — Több keki pedig nincs — mondom erélyesen, de elfordulva még látom, ahogy Nagymama cinkosan hunyorít. Az a gyanúm, még az idén sem akar nyugdíjba menni. Nagymama az én gyermekkoromban igazán nem számított a „modern” felfogású szülők közé. Hajthatatlansága tizenéves koromban majdnem megőrjített: míg osztálytársaim színpompás kockás kabátokban feszítettek, én egy örökölt puddingrózsaszín kabátban gyötrődtem, melynek látásától is émelygést kaptam. Emlékszem arra a félelmetes júliusi napra is, amikor szinte elé vonszoltam pirosra gyulladt szívem-választottját, Nagymama a hosszú haj és roggyant Roy- Rogers farmer láttán, kritikája jeléül szótlanul elejtette dédelgetett levesestálát. Miközben kavargatom a Kicsi tejeskávéját, lopva Nagymamára nézek: — Pedig ráférne már a pihenés — gondolom szégyenkezve, ahogy örökmozgó kezeit figyelem. Rakosgatja a vasalt ruhát, és amikor megszólal, arcán fiatal mosoly tündököl: — ... És még a nagyautót is megveszem a Középsőnek! — mondja lágyan. Kitör az ujjongás. A Középső vadul rángatja nővérét, a Kicsi boldogan csetlik-botlik — ijedten tottyanok a kisszékre. Ahogy elnézem őket, a krónikus ernyedtségéből feléledt Nagyot, és a két kisebbet, vad indiántáncukat nevető Nagyanyjuk körül, szeretnék valamit én is tenni, hogy Nagymama örüljön. — Levágatom Középső haját! —• mondom nagylelkűen Nagymamának. — Ügyis mindenki lánynak nézi. Hirtelen megáll, gyengéden nézi Nagymama a Középső hosszú szőke fürtjeit, és rámemeli döbbent tekintetét. — Elcsúfítanád a fiúunokámat? — kérdezi hitetlenül. Nem tudok szólni. Csak nézem, ahogy ott áll unokái között, sokkal, de sokkal fiatalabban, mint az én gyermekkoromban. Mese Tizenegyedik évem! Te loptad tőlem el nagyapát és a mesét! Karomban tartva, szőlőlugasára a haldokló borult. Belém égett akkor a kép és azóta — mint billogot az állz,t — magamban őrzöm halott nagyapámat. A jelen szele égő húsom szagát, a múltat sodorja újra vissza. Örökre hordalak szép bélyegem: te mindig józan, bajszos borissza!
