Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
Üvegerdő sűrűjében Üveggyár. Az Egyesült Izzó és Vác új büszkesége. Az emeleten kemence, ahonnan egy vékony csatornán át végeláthatatlan kígyóként tekeredik lefelé a képlékeny üveg. Egy szinttel lejjebb egy ember már vágja az áttetsző folyamot, majd hirtelen megragadja a rúd alakú, 700 Celsius fokos massza végét, s rohanni kezd vele a húzósor mentén. Egyszer, kétszer, háromszor... mindaddig, míg a folyékony üveg rendben a görgőkre nem kerül (1. kép). Azután hipp-hopp, megszilárdul a csőtenger, s ettől kezdve a hidegdaraboló diktálja a munka ritmusát. A pöröly ütemre csapkod, másfél méteres darabokat szakítva le a feléje érkező üvegáradatból (2. kép). Nincs megállás: a szállítószalag már viszi is tovább a csillogó csöveket. Irány a pattintógép! A szúróláng kékesre festi a rudak szélét, s a színes jelölés nyomán a berendezés méretre szabdalja az üveget (3—4. kép). Következhet a nagymosás. A zuhanyrózsából kiszökő víz vakító tisztaságúra varázsolja az üvegerdőit (5. kép), már csak a festés marad hátra. A fehér máz gomb-' nyomásra kapaszkodik fölfelé (6. kép), s amikor eléri a csövek végét: itt a fénycsőbura. Az a termék, amely kedvelt a nemzetközi piacon. A Pest megyei pártbizottság cselekvési programjában az exportra termelő vállalatok között az Egyesült Izzó váci gyárát külön említésre érdemesítette. A világhírű termékek innen indulnak hódító útjukra. Szöveg: Hegyi Iván Fotó: Barcza Zsolt Valamiből kimaradtunk Vihar kergette felhőnél gyorsabban rohan az idő. Légszomjjal küszködünk, sorsunk szabta pályánkon szeretnénk minél több piros betűs napot magunk mögött hagyni. ÜnKötetét a Milliók Könyve sorozathoz adott borító fedi. Feje a bokor árnyékában, törzse prédája a tűző napnak. Gyanakvó pillantást vet rám, testével még jobban eltakarja olvasnivalóját, féltőn óvja az idegen szemtől. Nagysoká ered meg a nyelve — nem ismerj ük egymást. — Láthatja, kopaszodó fejjel eddig jutottam. A Vadölőt olvasom. Tökölön, ahol születtem, az én időmben a magamfajtájúnak nem volt ideje könyvre. Dolgoztunk. Mindenki. Ki mit bírt. A pendelyes lányka libát őrzött, a siheder a lovat vezette a barázdában, gereblyézte a tarlót, húzta-cibálta a kévét. A legkisebb kézbe is jutott szerszám. — Ostrom után bekerültem az iparba. Átképzés lettem. Még a törtekkel is megtanultam bajlódni, másképp hogy lehettem volna esztergályos?! Eleinte darabbéres helyen dolgoztam, száz és száz egyforma tengelyt gyártottam, később bevittek a javítóműhelybe. Istentelenül nehéz évek következtek, minden darab más, szigorúbbak a tűrések. Itt kvalifikáltabb fejek voltak. Tanultak, este majdnem mindenki iskolába járt. Szép sorjában röpködtek ki a technikusok, sőt mérnök is akadt. No, ezek között csiszolódtam én. Nem volt könnyű. Otthon is változatlanul hajtottuk magunkat, a téeszszervezés előtt is műveltük azt a néhány holdat, utána az asszonynak segítettem reggel, munkába menet előtt, és délután. — A bútorral kezdődött az egész. Már a lányomra gondolva vásárolÉletünk célok bűvkörében zajlik. Elvetélt, sikeres és sikertelen tervek szegélyezik utunkat. Ha valamilyen oknál fogva belátható távolságra nem verjük le a karót, mozdulataink bizonytalanná válnak, lábunk alatt süppedőssé a talaj. Ámde, ha a — Én a csavargásokból maradtam ki. Mostanában, deresedé fejjel ellenállhatatlan vágyat érzek a céltalan kóborlásra. Valami vonz a távolba, de nem azért, hogy valahová elérjek, hanem csak úgy, önmagáért. Visszatérő álmom egy régi-régi emlék. Gyerekkori. Eszembe jut nappal is. Kristályosán tiszta volt az éjszaka. Fagyott. A megdermedt hó csikorgóit a lábunk alatt. Nyakunkba húztuk a füles sapkát, s úgy bandukoltunk. Fáztunk, de nem akaród- zott hazamenni. Betlehemeztünk, végigjártuk a házakat, egy utcai villanyégő fényében a pénzt is elosztottuk. Sütött a hold, nagynéha került utunkba egy-egy bundás ember: fázósan sietett hazafelé. Szótlanul róttuk az utcákat. — Érdekes, álmaimban az évszak nem tél, hanem nyár. Virágzó akácok alatt sétálok, imádom az akácvirág illatát, a hold fényében megbámulok minden bokrot, minden virágot, hosszasan, ráérősen. De ugyanazt a könnyűséget érzem, mint sok éve, azon a fagyos estén. — A gyermekévek gyorsan elsuhannak. Hamarosan beírattak az egyik szakmunkásképzőbe, vége szakadt az estéli kószálásoknak. Már az általános iskola után gondoltunk a továbbtanulásra, de anyagilag nem bírtuk. Én voltam a három gyerek közül a legidősebb, apánk a fronton maradt, anyánk nagyon várta, hogy keressek valami pénzt én is. — Mihelyt lehetett, jelentkeztem technikumba, s megszakítás nélkül folytattam tanulmányaimat az egyetemen. Az első időkben esti, később, amikor komolyabban kezdtem udvarolni, levelező tagozaton. Műhenepivé élményeink varázsolják napjainkat. Megszerzésükhöz éppúgy képesség és lehetőség szükségeltetik, mint hétköznapi tetteinkhez. Éveink fogynak, világunk gazdagodik. tűk, ha elviszik, ne a semmivel vigyék. Az az irdatlan kredenc majdnem olyan széles volt, mint egy Tos-eszterga. Közepe meg üres. Oda könyvek valók, mondták. Ha könyv való oda, vegyünk könyvet. Megkértem az egyik lakatost, aki állandóan olvasott, munkakezdés előtt, ebédidőben, vonaton — mindenütt: segítsél összeválogatni egy kredencre való könyvet, ö meg összeírta. Egy szép napon fogtam a bőröndöt, műszak után irány a könyvesbolt. Annyi könyvet vettünk, azt hitték, közület vagyunk. — De én még sokáig nem piszkol- tam össze azokat a könyveket. A fiam is csak turkált bennük, a lányom annál többet olvasott. Amikor eljött az ideje, a hatodik X vége, a fiúk nekem is megvették a- karórát, szépen elbúcsúztattak. Egyik este elromlott a tévénk. Lefeküdni korán volt még, időmilliomosként reggel is ráértem, odaléptem a szekrényhez, s kezdtem lapozgatni a könyveket. Egyikbe is beleolvastam, a másikba is. Nem néztem a címüket, csak forgattam’őket. Azután kezemben a könyvvel elaludtam. Másnap folytattam. Amikor a végére értem, észrevettem, hogy 12 éven felülieknek. Nem szóltam senkinek. Kikerestem komolyabbakat. Azok sehogyse sikerültek. Nem volt dolgom, gondom se nagyon, mégis folyton elkalandozott az agyam. Csak a szemem futott a sorokon. Próbálkoztam, próbálkoztam, de nem ment. Láthatja, azóta fordult egyet a természet, s én most is ilyeneket olvasok. A Vadölőt. karók túl sűrűn követik egymást, ha nem marad se időnk, se terünk a szusszanásra, mai divatos szóval a lazításra, kényszeredett hajszának érezzük az egészet, az általunk kitűzött cél idegenné válik, uralkodik rajtunk. lyünkben szép számmal dolgozott párt- és szakszervezeti ember, észrevétlenül kerültem a mozgalmi munkába. Ügy értem, nem tudom valami dátumhoz vagy eseményhez kötni elhatározásomat. Nem is kellett dönteni, valahogy jött az egész magától. — Mindössze három évvel fejeztem be később az egyetemet, mintha rendes időben kezdtem volna. Utána azonban továbbra sem volt megállás, következett a politikai iskola. Közben szép lassan komoly felnőtt lett belőlem, a gyár, a család, a lakásszerzés, a mozgalmi munka minden percemet kitöltötte. — Valamelyik este, hazafelé menet, néhányan a hosszú értekezlet füstjét és vitáját szellőztettük ki a fejünkből. Ahogy mind kijjebb jutottunk a városból, sorra leszakadtak a közelebb lakók. Végül ketten maradtunk, egy nálam is távolabb lakó ifjú munkatársammal. Fogalmam sincs, hogyan terelődött rá a szó, egyszercsak barangolásairól kezdett beszélni. Jóízű történeteket hallottam külföldön megesett dolgokról, hogyan jutottak szálláshoz és ennivalóhoz, amikor már minden pénzük kifogyott. — Amikor elbúcsúzott, számolni kezdtem. Űristen, nyilallt belém, ez a srác mindössze egy éve dolgozik. Amikor én olyan idős voltam, mint ő, tízéves munkaviszony volt a hátam mögött. Azon az éjjel álmodtam először arról a régi téli kószálásról. De mielőtt nagyon elkomorodnék, megvigasztalom magam: biztos, hogy az a fiatalember is kimaradt valamiből, hiszen a világ olyan nagy és gazdag. — Azóta takarékoskodom az idővel, s válogatok az események között ... KÖR PÁL t < i
