Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

k ^Magazin r“K ^^T-r V s^tíansmJMámá^ á. Változó társadalom - változó család A karácsonyt a család ünnepének tekintjük. Igazi bensőséges hangu­latát a családtagok egymás iránti ragaszkodásának, szeretetének ér­zése adja és ennek szimbolikus jelei a fa alatt elhelyezet ajándékok. Ne­hezen tudunk elképzelni karácsonyi hangulatot úgy, hogy valaki egyedül tölti ezt az ünnepet, és többnyire már az is zavaró, ha a családból va­laki hiányzik. Több nemzedékre visszanyúló ha­gyományok elevenednek fel ez al­kalmakkal, évről pvre. A szülői, nagyszülői otthonban tapasztalt- megismert szokások élednek fel és ezek, valamint a szóbeli visszaemlé­kezések valamilyen állandóságot, ma- radandóságot kívánnak bizonyítani • sok változás közepette. A mai családok ugyanis alapvetően különböznek azoktól a szülői, nagy­szülői családoktól, amelyekben ko­runk felnőttéi megtanulták a kará­csonyt ünnepelni. Bár a változások nagy része a családtagok érdekeit te­kintve előnyös, a megszépítő mesz- szeség mégis sokszor a múltbeli csa­lád után támaszt nosztalgiát. A harminc-negyven évvel ezelőtti családokban a téli vakáció alatt a gyerekek nagy többségének állandó anyai gondoskodásban volt része, odahaza. Abban az időben ugyanis az egykeresős családmodell uralko­dott. A gyermekes nők többsége nem folytatott rendszeres kereső tevé­kenységet. Ma ennek fordítottja jel­lemző: csekély a nem kereső anyák száma. Ha a család intézményének fejlődése során bekövetkezett válto­zásokat rangsoroljuk, akkor ezt he­lyezhetjük első helyre, mert ez a család működésének minden terüle­tére kihatott. A család egyik alapvető funkció­jának ellátása a gyermekek gondo­zása, nevelése, kétségtelenül keve­sebb problémával járt az egykere­sős családban, mint a mai kétkere­sősben. Amikor egyedül a férj-apa végzett távol az otthontól kereső munkát, akkor a gyermekek ellátá­sa, gondozása, nevelése a feleségre- anyára hárult. Mindenki számára, így az asszony számára is magától értetődő volt ez a helyzet. Kérdés azonban, hogy a társadalmi fejlődés­sel bekövetkezett változások mellett ez a helyzet mennyiben szolgálná ma a két legjobban érdekelt, az anya és a gyermek érdekét. Az elmúlt évtizedek társadalmi fej­lődése hazánkban egyebek között megszüntette a személyi függést a társadalmi munkamegosztásban, amely korábban kísérője volt a munkás és munkáltató viszonyának iparban, mezőgazdaságban és külö­nösen a személyi szolgáltatásokban. Az egykeresős családban a feleségek­nek férjtől való függése intézménye­sen adva volt, hiszen a feleség csak azzal az összeggel gazdálkodhatott, amit férje átadott. Kétségtelen, hogy a férjek jelentős része nem élt visz- sza ezzel a helyzettel, de a feleség alárendeltsége általánosan elfogadott norma volt. E normát semmiképpen sem lehet fenntartani a szocialista társadalom viszonyai között. Az egyedüli helyes út; a nők éppen úgy vállalhassanak munkát, mint a fér­fiak; módjuk legyen rá, hogy ezt a munkát akkor is folytathassák, ha már asszonyok, anyák lettek és így önálló keresettel rendelkezzenek. A társadalmi munkamegosztásban való részvétel biztosítja legjobban a személyiség fejlődését. Az otthoná­ban lekötött, csak a napi háztartási és gyermekellátási gondokkal el­foglalt asszonyt sokkal kevesebb ösz­tönzés éri abban az irányban, hogy új dolgokat tanuljon, próbáljon ki, mint azt, aki rendszeresen kereső munkát végez és egy dolgozó kollek­tíva tagja. Az otthon élő, háztartást vezető anyák nagy többsége gyermeke ne­velésekor a tradicionális gyakorla­tot követi. Ügy nevel, ahogy őt ne­velték, arra az életre készíti fel gyermekét, amelyre őt felkészítették. Ez ma már teljesen elégtelen. A családi nevelés norma- és követel­ményrendszerének változnia kell és erre a módosításra a szülőket a min­dennapi életből szerzett tapasztala­taik késztetik. E tekintetben azok az anyák vannak előnyben, akik ma­guk is rendszeres kereső munkát vé­geznek. Nini károsul-e vajon a gyermek érzelmi téren, ha anyja nincs állan­dóan mellette? Nem lényegesebb-e ez, mint az a nyereség, amelyhez ér­telmi síkon jut azzal, hogy anyja modernebbül tudja nevelni? Az anya és gyermek kettős szoros összetarto­zása annyira beivódott valameny- nyiünk tudatába, hogy önkéntelenül is idegenkedünk minden olyan meg­oldástól, amely ezt a kettőst meg­bontaná. E kérdés érdemi megválaszolásá­hoz szükséges, hogy kettéválasszuk a gyermek kötődését anyjához, apjá­hoz, valamint az állandó együttlétet. Egyre több vizsgálat bizonygatja: a gyermek zavartalan fejlődéséhez szükséges, hogy megkülönböztetett módon ragaszkodjék egy-két sze­mélyhez, és azok megkülönböztetett szeretetében is biztos legyen. Ugyan­akkor ez nem tételezi fel a szemé­lyek állandó, megszakítás nélküli je­lenlétét. A nap egyes szakaszaiban helyettesíthető a szülő anélkül, hogy ez a gyermek fejlődésében zavart okozna. További megállapítása a vizsgálatnak, az, hogy nemcsak az anya lehet fontos személy, hanem az apa is, vagy más valaki, például nagyszülő, aki a gyermekkel rend­szeresen foglalkozik, és azt mélyen szereti. Nem helytálló tehát az az érvelés, mely az anyákat a gyerme­kek érdekére hivatkozva vissza akar­ja szorítani a családba. Egy ilyen kényszerítés pontosan az ellenkező hatást érheti el. Megállapították, hogy az állandó intézeti elhelyezés­nél is kedvezőtlenebb hatást válthat ki a gyermekre annak az anyának a magatartása, aki fogolyként érzi ma­gát otthon és visszavágyódik a mun­kahelyére. Gyermekében pedig, akarva-akaratlanul vágyai valóra- váltásának akadályát látja. Lényeges segítséget nyújt a társada­lom a bölcsődével, óvodával, napközi otthonokkal a kétkeresős családnak ahhoz, hogy a gyermeküket el tudják látni, fel tudják nevelni. Mindenki tudja azonban, hogy e társadalmi se­gítség ellenére nagy terhek hárulnak a szülőkre, részben anyagi, de még inkább energia és idő tekintetében. A munkából hazatérő szülő miután a bölcsődéből, óvodából, napköziből elhozza gyermekét sűrítetten kell el­végezze a gyermek ellátásával kap­csolatos munkákat és alkalmat kell találnia, arra is, hogy gyerme­ke érzelmi szükségleteit is kielégít­se. Erre egy szülő ideje és energiá­ja általában nem elegendő, és ezért a kétkeresős családtípus másik jel­legzetessége kell, hogy legyen — a kereső munka mellett — a háztar­tási és gyermekgondozási, nevelési feladatok megosztása. Ez is a tár­sadalmi fejlődés szükségszerű kö­vetkezménye. A társadalom egészé- neki is tudomásul kell vennie, hogy amennyiben fenn kívánja tartani a család intézményét, úgy nagyobb lehetőséget kell biztosítania az apák­nak a részvételre a családi munka- megosztásban. CSEH-SZOMBATHY LÁSZLÓ Mikor bátor az ember? Az elmúlt hetekben magunk is tapasztaltuk, így nyugodt lelkiisme­rettel kijelenthetjük: ha valaki a százhalombattai Ságvári Endre ál­talános iskola diákjaival beszélget, bízvást számíthat arra, hogy előbb- utóbb szóba kerül Jenő bácsi. Ügy ejtik ki a nevét, mint a legkedve­sebb barátjukét. Az embernek kez­detben fogalma sincs arról, kit tisz­telnek ennyire a gyerekek, így mindenképpen jogos a kérdés: — Kiről van szó? A csodálkozó, tágra nyílt gyermek­szemek között kórusban érkezik a válasz: — Hát a Bruneckerről! Talán nem tetszik ismerni? Mentségünkként csupán az szolgál­hat, hogy az első adandó alkalom­mal pótoltuk mulasztásunkat. így tudjuk már, hogy a harmincéves Brunecker Jenő a Dunai Kőolajipa­ri Vállalat Ligeti Károly szocialista brigádjának tagja, s a benzinrefor­máló üzem blokk-kezelőjeként folya­matos három műszakban dolgozik. Három gyermek apja — közülük kettő fiú, az egyik lány — s a leg­idősebb 11 éves, a legifjabb pedig háromesztendős. Tíz esztendővel ezelőtt érkezett Százhalombattára. Gyökeret eresztettek S ahogy múlt az idő, a család egyre inkább gyökeret eresztett a városban. Ma már mindannyian százhalombattainak vallják magu­kat. A vállalatnál is megtalálták számításukat, beilleszkedtek a kö­zösségbe. A patronálás előzményeit így elevenítette fel: — Aki ismer, tudja, mennyire kö­zel állnak a szívemhez a gyerekek. Évekkel ezelőtt gondoltam egyet, be­mentem a városi KISZ-bizottságra, s elmondtam, hogy szívesen foglalkoz­nék a szabad időmben veszélyeztetett környezetben élő kiskorúakkal. Meg­örültek a javaslatomnak, s azóta nem múlik el nap anélkül, hogy ne találkoznék néhányukkal. Segítek el­készíteni a leckéjüket, elbeszélgetek velük, örömeikről, gondjaikról. Meg­győződésem, hogy valamennyien fe­lelősek vagyunk értük, hiszen a jö­vő nemzedékéről van szó ... A vállalati KISZ-bizottság meg­bízásából Brunecker Jenő gondos­kodik arról is, hogy az általános is­kolás rajok ne maradjanak üzemi patrónusok nélkül, s mindemellett az úttörők közkedvelt bátorság­ügyesség elnevezésű vetélkedőjének fáradhatatlan szervezője. Kevés sza­bad idejének jelentős részét azonban mindig a veszélyeztetett gyerekek között tölti. Pártfogó, barát Elhozták az otthon melegét A kiáltás végiszaladt a folyosón. Kigördült az udvarra, átfurakodott a fák között; a kapuig elért. — Megjött a brigádunk! Zámbori Bálintné nehezeket lé­pett. Bokája fölött friss volt a for­radás, az orvos lebeszélte a mun­káról. Elöl sántikált azért: övé a vezetés tisztessége. Mögötte Szujó Józsefné, nehézmenésű asszony ő is. Nyugdíjas, nemcsak kora, betegsége is pihenteti. Meggondolja kétszer is, ha kimozdul hazulról. Horváth Sán- domé a férjét is elhozta. Horváth Sándor zavartan nézegetett körbe, zavarában az asszony mögött kere­sett védelmet. És jöttek sorban a többiek, mind a harmincnégyen. A másik harmincnégyet a küszöb állította meg a rohanásban. Meg­szeppent várakozással az ajtóból le­selkedtek kifelé. Egyikük ujját a szájában hagyta. Hogy ez nem való egy másodikostól, zavarában azt is elfelejtette. A másiknak hamarjában sürgős dolga akadt. A harmincnégy pár kifényesített cipőre gondolt, azt igazgatta rendbe. Sándor Éva állt mögöttük, bizta­tóan, védve. így áll már ott tize­dik éve. Arcán megnyugvás volt az öröm. — Jó, hogy megérkeztek. Jön a brigád! — egy hete ez éltet bennün­ket, itt Fóton. Zámboriné csomagolni kezdett. Lassú mozdulatokkal úgy kotorá­szott a feneketlen táskában, mint aki sosem akarja abbahagyni. Egy ti­tokzatos Mikulás-csomag; nagy- bojtú piros sapka; egy-egy játék szobánként — ennyi jutott minden­kinek. Zámboriné beszédhez készülődött. — Fogadjátok szeretettel a mart­fűi Tisza Cipőgyár szocialista bri­gádjainak ajándékát... — ennyit tudott mondani, szavát elnyomta a zsivaj. Legyintett egyet, köszörül- gette a torkát, örült, hogy nem kell többet, szólnia. A harmincnégy gyerek hamar megtalálta a hozzá tartozót. Az ikrek Mészáros Jánosné nya­kán lógtak. Egyéves a barátság: tavaly, hogy Mészárosné Fóton járt, akkor választotta őket. Neki is ik­rei vannak, dehát fiúk, s kinősültek már a házból. A lányok, feketehajú, sötét szemű, egymósolyú testvérek. Bizony, a Mészáros-fiúk nem tudták megkülönböztetni őket! Igaz, az egy hónap alatt, míg Martfűn voltak, ők is összetévesztették a Jancsit meg a Vilit. Mészárosnét faggatták: — János bácsit miért nem hoz­tad el? S hiába mondogatta, dolga akadt. Azt meg, hogy férfi létére nem vál­lalta a látogatást: ha jönne, nehe­zebb szívvel menne el, nem mond­hatja el. Szántó Ferencék Klárival ismer­kedtek. — Van-e testvéred, Klári? — Van. — Hány? Klári ujjúval mutatja az ötöt. Hármat ismer közülük, kettőnek a nevét sem tudta megmondani. — Anyukád szokott-e látogatni? — Nem ismerem az anyukámat. Szántóné gyorsan szívott néhá­nyat a cigarettából, Szántó Ferenc az asztal alá küldte nézését. Az asszony huszonnégy, a férfi huszon­hat éves. Szujó Józsefné Marikának örült. Marika szőke, kék szemű, és min­denki fiúnak gondolta. . — Aztán eljössz-e hozzánk újra> Marika? Marika elpirult. Fejét fölvetette, mint aki várta a kérdést és tudja is a választ. — Nem megyek én el, soha töb­bet. Szujónét elérte a szúrás, Sándor Évánál keresett menedéket. — Zaklatott mostanában a Marika — mondta a nevelőnő —, hét év után a múlt héten először láthatták meg a szülei. Nem ígért sok jót » látogatás csak fölkavarta a gyere­ket. Ne féljen, nem vesztette el a lányát. Lucza Mihály egy kislányt kere­sett. — Aztán milyet? — kérdezte a nevelőnő. Olyan szeretnivalót — mondta a férfi. Lucza Mihály felesége nemrég halt meg, nem volt gyerekük. A sá­padt arcú, magas férfi, esetlenül mozgott sötét ruhájában. Sándor Éva odaszólított egy kislányt. — Nézd, Brigitta, hoztam neked egy barátot. A férfi bizonytalanul nyújtotta ha­talmas tenyerét. „Lucza Mihály va­gyok” — mondta halkan. Sándor Éva Zámboriné-Panniká- val a sarokba húzódott. Ügy beszélgettek, ahogy beszélget­nek immár nyolv éve, egyetértésben, mint két anya a játszótér padján. Néha egy-egy pillantást vetettek a gyerekekre. Nekik harmincnégy gye­rekük van — és egyikük sem volt anya. — Ahányszor jövünk, mindig szé­pülnek — mondta Zámboriné, s kör- betekingetett a szobán. — Úgy tű­nik, mintha mindenük meglenne. A nevelőnő elmosolyodott. Belső pirulással, szomorú mosollyal. — Meg. Mindenünk. A ruha, a já­ték, az étel... Csak a szeretet nem elég. Esténként külön kívánok jó éjszakát mind a harmincnégynek. Nekem ez a harmincnégy jó szót je­lent, de nekik egyetlen simogatást, és ez kevés. Ezen a vasárnapon kijutott a si- mogatásból mind a harmincnégynek. A nap végére Brigitta új barátra talált. Tolltartójába rejtette címét, majd írni fog, úgy ígérte. Maga Lucza Mihály írta föl egy papírra, nagy, szálkás betűkkel. Az ikrek Mészáros Jánosnak üzentek. Egymás­sal versengve, kidugott nyelvvel raj­zolták a betűket: „Kedves János bá­csi! Legközelebb Te is gyere el!” Még Szujóék Marikája is megszelí­dült: a nyáron elmegy Cibakházára. Addig is egy rajzot küldött haza em­lékül. Szép, nagy ház volt a rajzon. — Ez lesz az én otthonom — mondta. A kéményből grafitceruza-füst ka­vargóit. Bent, valahol a házban, melegen tüzelt egy kályha. MAJOR ÄRVÄCSKA — Gyakorta megbeszéljük munka­társaimmal, miként csökkenthetnénk a veszélyeztetettek családi környeze­téből adódó hátrányait. — mondta a fiatal blokk-kezelő. — Meggyőző­désem, ha valaki szeretettel közele­dik feléjük, akkor kinyünak, őszin­ték lesznek... A városban pedagógusoktól hal­lottuk: sok olyan pártfogóra lenne szükség, mint amilyen Brunecker Jenő. Való igaz: lelkesedése, s nem utolsósorban leleményessége nem mondható mindennapinak. S az ál­lítást bizonyítandó — hadd mond­junk el egyetlen példát a közel­múltból. A Fővárosi Operettszínház tehetséges művésze, Maros Gábor vendégszereplésre érkezett az olaj­város művelődési házába. Nagy sike­rű műsorát követően fehér asztal mellett elbeszélgetett néhány DKV-s fiatallal, köztük Brunecker Jenővel is. Egymás dolgai iránt érdeklődtek, s amikor kiderült, hogy a fiatal blokk-kezelő veszélyeztetett gyerekek patronálásával foglalkozik, Maros Gábor felvetette: — A közeljövőben szívesen tarta­nék egy újabb előadóestet — termé­szetesen ingyen: a bevételt pedig használják fel a gyerekek patroná- lására... A megállapodás létrejött, az elő­adóestet megtartották, s így tízezer forinthoz jutottak. Vajon mire fordí­tották ezt az összeget? Nyolc kisko­rú napközi díját egy teljes évre be­fizették. S mindemellett jutott pénz arra is, hogy tizenhét rossz körül­mények között élő gyereket kétheti nyári táborozásra vigyenek Puszta­maróira. Elkészült a feladattal A jelek szerint más alkalommal is lesz hasonló akció. A Maros Gábor által kezdeményezett kapcsolat rövi­desen kibővül: szó van ugyanis ar­ról, hogy a Fővárosi Operettszínház társulata jövőre Százhalombattára látogat — s az előadás bevételét ha­sonló célra fordítanák. A Dunai Kő­olajipari Vállalat Ligeti Károly szo­cialista brigádjának, valamint a tár­sulat Sárdi János szocialista brigád­jának tagjai — színészek és műsza­kiak — időközben megismerkedtek egymással, s e nemes cél jegyében szorosra fűzték a barátság szálait. S ilyen körülmények között minden re­mény megvan arra, hogy e szép kapcsolat a jövőben is folytatódik. Ami pedig Brunecker Jenőt illeti, továbbra is fáradhatatlanul teszi a dolgát. Beszélgetésünk közben egy kócos hajú, barátságos arcú kamasz kopogtatott az ajtón, s kezében egy füzettel belépett a szobába. A kö­szönés után röviden csak ennyit mondott: — Jenő bácsi, elkészültem a fel­adattal ___ A füzetben pedig kerek betűkkel rótt gondolatok sorakoztak Golding: A legyek ura című könyvéről. Az olvasnivalót Brunecker Jenőtől kap­ta,. s megegyeztek abban, hogy záros határidőn belül jelentkezik ismét a kiolvasott könyvvel, meg a fogalma­zással. A fiú, aki korábban hason­szőrű társaival sok-sok csínytevést okozott, most mintha megszelídült volna. Amióta a fiatal blokk-kezelő a gyámja, egyre gyakrabban szóba ke­rtig közöttük a jövője is. Villanysze­relő szeretne lenni. Brunecker Jenő minderről röviden csak ennyit mon­dott : — Behozom az üzembe, itt úgyis nagy szükség van a fiatalokra. Ki­tanulhatja a szakmát, becsületes emberré válhat. A brigádunk majd odafigyel a legényre ... Kinyitom a fiú kékfedalű füzetét, A fogalmazás egyik mondata így hangzik: „Nem akkor bátor az ember, ha elfogadja a csábítást, hanem akkor, ha ellenáll annak.” S aki eddig eljutott, az már köny- nyen felléphet a következő lépcső­fokra. FALUS GÁBOR l

Next

/
Oldalképek
Tartalom