Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-01 / 258. szám

kMúop 1978. NOVEMBER 1., SZERDA KIALLITOTERMEKBŐL Az alkotáséi nevelés szolgálatában SZIGETSZENTMIKLÓSI ÖTVÖS ESZTERGOMBAN November elején kezdődik a képzőművészeti kiállítások évadja. Rendre nyílnak az új tárlatok. A vonalvezetés feszültsége Mohácsi Regös Ferenc raj­zait, képeit a Fényes Adolf- teremben láthatjuk. Ö azt pél­dázza, hogy lehet valaki egy­szerre festő és pedagógus, s vállalkozhat kedve és képes­sége szerint több irányú, ro­kon feladatra is. Szükség van ilyen hídszerepet betöltő alko­tókra. Mohácsi Regős erre kapta joggal és méltán a Székely Bertalan-díjat, hiszen munkálkodott egyéni műve­ken és a művészeti nevelés fejlesztésén. Ambícióit össze­kötötte az ízlésfejlesztés köz- szolgálatával. Kitűnőek rajzai, különösen szép a Három lovas és a Metró tömegjelenete a sokaságot idéző foltjaival. A rajzok izgalmasait, maga a szerkezet, még nem annyira a szín. Annak még fel kell zár­kóznia a vonalvezetés feszült­ségéhez. Művészetének ez az értékrendje és a teendője. Bravúros és egyéni, ahogy a Vénasszonyok nyarának fahá­lózatában elrejti az elmúlás csontvázait, de ahol a tónusok dominálnak; ott még művei nem ezen a magaslaton áll­nak. Könnyű a dolga; önma­gához szükséges csupán fel­zárkóznia. Rajzaihoz. Zene és festészet A Kosztolányi Dezső műve­lődési otthonban, Budapesten, a IX. kerület Török Pál utca 3. alatt nyílt meg a zenei est keretében Sorki Dala Andor grafikusművész tárlata. Nép­rajzi források mellett különö­sen érdekes az a sorozata, me­lyet Pertis Jenő hét duójára készített. E tusrajzolc társul­nak még a rajzoknál is maga­sabb szintű zenéhez, melyet az est során maga a szerző szólaltatott meg zongorán Szentirmai Antal gordonmű­vész közreműködésével. Sorki Dala Andor számára adott a mérték; felzárkózni Pertis Je­nő zenei eredményeihez. Le­hetősége adott ehhez a kibon­takozáshoz. f A réz művészete Szilágyi Ildikó Szigetszent- miklóson nevelkedett, s most Budapest, Miskolc, Nyíregyháza után I Esztergomban mu­tatja be komoly felkészültségét. Krúdy Gyula em­lékére szerkesztett sárgaréz faliképet, s hibátlan a szent­endrei hangulatot idéző térrácsa. Vö­rösréz sokszorosí­tásaiban dobozok, hamutálak, talpas vázák, kelyhek, karkötők, nyak­ékek sorakoznak, a mindenki által el­érhető szép otthon kellékei. Csupán az a feladata ma­rad Szilágyi Ildi­kónak, hogy őriz­ze és dúsítsa ké­pességeit. Még va­lami. Az, hogy mű­veit Bécs, Buka­rest, Erfurt, Kairó, Moszkva, Stuttgart után Szigetszent- miklóson is bemu­tassa. Sorki Dala Andor: Illusztráció Pertis Jenő hét duójára HANGFELVÉTEL SZENTENDRÉN Újvidéki káprázat — nyelven L tinapló képekben Tavaszy Noémi élete szünte­len utazás, tapasztalatszerzés és szüntelen előrehaladás. Alig érkezett haza Hollandiá­ból, Lengyelországba indult, hogy újabb képi forrásokra bukkanjon. Közben képzőmű­vészetünk jó l.írét kelti len­gyel városokban rendezett ki­állításaival. Bakallár József Japánra, Tavaszy Noémi a Balkánra és Északra nyit ka­put. Miközben kaput nyit, to­vább írja európai naplóját. Linómetszetekkel, olajpasztel- lek újabb és újabb sorozatá­val. Ahogy szorgalmát és fá­radhatatlanságát ismerjük, ez a felfedezett új forráskincs hamarosan látható lesz vala­hol hazánkban. Egy új Tava- szy-verniszázson: Nagymaro­son, Ráckevén vagy Budapes­ten. Losonci Miklós Ötéves a Barátság Háza Kapunyitása, öt esztendő óta hárommillió látogató — inkább: vendég/ — fordult meg a budapesti Szovjet Kul­túra és Tudomány Háza kü­lönböző rendezvényein — mondotta Ivan Szalimon, a Szovjetunió budapesti nagy- követségének tanácsosa, a Szovjet Baráti Társaságok Szö­vetségének magyarországi képviselője kedden, a jubi­leum alkalmából rendezett sajtótájékoztatón. Évente mintegy 900 tájékoz­tató jellegű rendezvényt tar­tottak, 800 filmet vetítettek, több mint- 100 könyv- és 30 képzőművészeti kiállítást ren­deztek szerte az országban, tudományos-ideológiai konfe­renciákra, politikai fórumokra invitálták az érdeklődőket. A művészetek kedvelőit film- fesztiválok, szovjet színészek, amatőr művészeti csoportok, kórusok műsora várta, és vár­ja a jövőben is. Talán a versek,, talán a nyelvi kötődés vonzott két­száz embert. Az is meglehet: mindkettő. Szerb, horvát és montenegrói költők mutatkoz. tak be hétfőn este Szentend­rén, a megyei művelődési köz­pont klubjában. Újvidéki káp­rázat címmel a Magyar Rá­dió is sugározza a közeljövő­ben a műsort (Az adásnak még nincs kijelölt időpontja). A Vujicsics együttes délszláv zenéje teremtett befogadásra nyílt hangulatot az irodalmi esthez. Költők, színészek, diá­kok, a szentendrei üzemek munkásai a környék nemzeti­ségi lakói az anyanyelv üzene­teként fogadták az Újvidéki káprázatot. Jovan Zivlak, a Polja cí­mű vajdasági folyóirat fő- szerkesztője köszöntötte a közönséget s mutatta be a megjelent költőket. Valameny- nyien a jugoszláv új hullám képviselői: Jasna Melvingek, Gojko Gyogo, Dysan Vukajlo- vies és Rasa Perics. — Az ötvenes évek máso­dik felében jelentkezett éz a költőnemzedék, amelynek sa­játossága éppen a nemzetiségi elkötelezettségében rejlik — mondta Jovan Zivlak, aki maga is költőtagja a csoport­nak. A vajdasági szerbek, horvátok, ruténok, monteneg- róiak és magyarok együttélé­se, s az ebből az élményből táplálkozó alkotói módszerük gyümölcsözően hatott egy­másra. Mondhatjuk; hogy ma­gasabb szintre emelte a nem­zetiségi költészetet. Mi is ad­ja ezeknek az alkotásoknak a művészeti újdonságát? Minde­nekelőtt az, hogy e költők lí. Tájában, a legbelsőbb szemé­lyességben elszakíthatatlanul helyet kap a közéletiség és a társadalmi fejlődés iránti el- kötelezettség. Ezzel együtt le akarunk számolni a dogmák­kal, a dogmák minden válfa­jával. Ennyiben közös, az ál­talánoshoz kapcsolódik az új hullámunk, s abban sajátos, hogy tudatosan fejezzük ki a népcsoportunkhoz- tartozást. A Simon László által szer­kesztett műsor szinte tételesen igazolta Jovan Zivlak szavait, de tovább tágította a kört; a jelenlévőkön kívül további költőket mutatott be verseik felidézésével. Így elhangzott többek között Vaskó Kopa Szentendre; Mirolad Milenko- vies Rónaság; Rodinag So). kinc Rögzített Noé — árvízi emléket tükröző költeménye. Kétnyelvű műsort láthattak, hallhattak a résztvevők. Szerb nyelven Sonja Rosies és Vla­dislav Kacanski, az újvidéki rádió művészei mondták a verseket, magyarul pedig Venczel Vera, Csikós Gábor, Pathó István és Székhelyi Jó­zsef szólaltatta meg a költe­ményeket. Pás Sándor rádió­rendező és Ruitner Sándor zenei vezető színes, érdekes műsort alkotott. Amint a je­lenlévő közönség, úgy a rá­dióhallgatók is valószínűleg szívesen fogják hallgatni- az adást. Különösen szép költe­mény a Vendég fehérben és az Amíg kételkedem című. Az utóbbi akár címadó verse is lehetne a műsornak; amíg a költő kétkedőén és féltőén vi­gyázza a fejlődés, a növekedés útját, addig a körülötte ra­gyogó, káprázatos színekben tündöklő világ erősödik és gazdagodik a maga törvény- szerű útján. Egyórás műsort rögzített a rádió Szentendrén. Tartalmas szórakozás, kellemes időtöltés volt a hallgatóknak. De leg­inkább azért illeti elismerés az alkotókat, mert nem egy­szerűen stúdiónak használták a művelődési központ klubját, hanem éltek azzal a lehetőség­gel is, hogy közelebb hozzák egymáshoz testvérnépek köl­tészetét, s a közönség is sze­mélyes kapcsolatba került a rádióval, bepillanthatott a rá­diózás műhelyébe. Kriszt György RADIOFIGYELO VASÁRNAP DÉLUTÁNI be­szélgetés Mezei Máriával fil­mekről, színházról, emberek­ről. A kiváló színésznő évek óta ágyhoz kötött beteg. A műsor vezetője, Antal Gábor és a beszélgetés két másik résztvevője, Garai László pszichológus és Zay László filmkritikus így otthonában keresték fel. A mostanában látható harmincas-negyvenes évek beli filmekről folyt elő­ször a beszélgetés, amelyek­ben Mezei Mária is gyakran vállalt szerepet. Mit jelentett egy olyan művésznek, aki ko­molyan vette, hivatásnak te­kintette a művészetet, ilyen könnyű szerepeket eljátszani, ilyen hazug filmekben közre­működni? Hiszen egy nagy művész mindent hitelessé te­het: a legolcsóbb happy andet, a legcukrosabb mesét is. Me­zei Mária szépen, okosan vet­te védelmébe — nem éppen ezeket a filmeket — de azt, amiért ma is élményt adóak, vagyis az emberek igényét a „boldog mese” iránt. S ezután beszélt saját művészi meg­győződéséről, arról, milyen hi­vatást tulajdonít ő a művé­szetnek. Végül is ez a beszél­getés nemcsak filmről, szín­házról, de egy nagy művész saját hitvallásáról is szólt. A JELENIDÖBEN című műsor vasárnapi adásában a munkaterápiával és a rehabi­Ár /I it ÁM hiwil Új magyar zenedráma SÍZ ajtón KlVlll az Allam; Operaházban Ősbemutató volt az Ope­raházban: Balassa Sándor Az ajtón kívül című művét Wolf­gang Borchert XX. századi antifasiszta német költő, drá­maíró és elbeszélő azonos cí­mű színdarabja nyomán kom­ponálta. Az ajtón kívül című operát Balassa a rádió felkérésére al­kotta, s az Operaház csak ké­sőbb kezdett érdeklődni a mű iránt. A mondatot nem egy­szerű információnak szántuk, hanem a zene és a színpadra állítás elemzésének kiinduló­pontjául, ugyanis — mint ki­derült — döntő fontosságúvá vált a mű rádiós „múltja”. A Borchert-drámából Fodor Géza írt librettót, szinte csontig csupaszítva a szöveget. A lé­nyeg azonban nem sikkadt el, sőt túlságosan is meztelenül áll előttünk. A dráma és az opera egyaránt az emberekért való felelősségvállalás kérdé­sét boncolgatja, csakhogy míg az eredeti színpadi alkotás egy második világháború utáni ak­tuális német darab, a zenedrá­ma eltávolodott ettől a konk­rét helyzettől és időponttól, és általánossá tette az alapprob­lémát: bárhol, bármelyik há­ború után vagyunk. A főhős, Beckmann, a katona egyszerre bűnös és áldozat is. „Minden­nap meggyilkolnak bennün­ket, és mindennap gyilkolunk. Mindennap elmegyünk egy gyilkosság mellett!” — mond­ja az eredeti műben, ö vállal­ja tetteiért a felelősséget, má­sok viszont ezt nem teszik meg. Megalkuvásokra nem hajlandó, s így nem tud beil- leszlcedni az új életbe. A lehe­tőségek — vagyis az ajtók — sorra bezárulnak előtte, s vé­gül egyetlen út válik számára járhatóvá, de ennek végén a halál áll. Sőt a Halál áll, mint temetkezési vállalkozó, aki az öregemberként ábrázolt. Is­tennel együtt meg is jelenik a színen. Azt, hogy a valóságban a darab végén, vagy már az elején lesz öngyilkos hősünk, s az egész történet így a halott álma — nem tisztázza ponto­san a Borchert-darab. De nem is ez a lényeg, hiszen Beck­mann „halála éppen olyan, mint élete volt: értelmetlen, jelentéktelen, sivár”. Az ajtón kívül című dráma a kisember tragédiája, Az ajtón kívül cí­mű opera pedig — értelmez­hetjük így — bármelyikünké: egy becsületes, tíe bátortalan, jószándékú, de nem eléggé céltudatos átlagemberé. Puritánul kristálytiszta az opera szerkezete. Az első és a záró, ötödik kép a halottak vi­lágában játszódik, a középső három jelenet pedig Beck­mann kísérlete arra, hogy megpróbálja az élet lehetősé­geit megtalálni. A kórus, Beckmann képzeletében meg­elevenedő halottaknak, a há­ború áldozatainak a kara, ilye- ténképp a keretszínekben kap jelentős feladatot, és a közép­sőben, amely dramaturgiailag és zeneileg egyaránt a mű te­tőpontja: az Ezredest keresi fel a főszereplő, akinek az uta­sítására ölt a háborúban. Ám a számonkérés eredménytelen. A kórusnak az itteni szerepel­tetésével érte el Balassa legin­kább nem titkolt szándékát: megőrizni az eredeti szöveg különös félálomszerűségét. Az első, a harmadik és az ötödik jelenet tehát az opera tartó­oszlopai, köztük pedig még egy-egy „ajtó” található. A második képben Beckmann találkozik volt bajtársa fele­ségével. Am mielőtt még ki­alakulna köztük valamiféle mélyebb, emberibb kapcsolat, hazaérkezik a Lány eltűnt párja, aki éppen Beckmann parancsa következtében vesz­tette el fél lábát. Beckmannak távoznia kell. A negyedik je­lenetben a művészet segítsé­gével próbálja — sikertelenül — felkelteni az emberekben a felelősségérzetet. Pozitívumként feltétlen szögezzük le: a zene nagysze­rűen követi a librettót — és nem az eredeti drámát! —, s így sokkal sűrűbb, kifejezőbb a szokásos operamuzsikáknál. Nincs benne egyetlen felesle­ges hang sem. A muzsika soha sem önmagáért van, hanem mindig azért, hogy kottafejek­ben mondja el a szöveget, át­mentve minden szó hangula­ti-intellektuális tartalmát: se­hol sem akasztja meg az esz­mei mondanivaló kifejtésének folyamatát ária vagy öncélú dalolgatás. Éppen ezért nem szabad a zenét a dallamosság mércéjével mérni, mert így nagyon is téves eredményt kapnánk. A hangélmény túl- tengése azonban, itt, a szín­padi előadásban már feltűnő. S ezzel visszaértünk az opera rádiós eredetéhez. A szövegíró és a zeneszerző egyaránt .„rá­dióban" gondolkodott, s így az opera eltér a hagyományos formáktól, ami, hallgatva a zenét, még nem okoz hiányér­zetet. Ám a dramaturgiai ér­telemben vett mozdulatlansá­got, az akciótlanságot már a zenés színpad is nehezen vi­seli el. Egyszerűbben szólva: nem valódi operát látunk a színen, hanem egy — a lehe­tőségekhez képest — eléggé szemléletesen eljátszott ora­tóriumot. Ezt a gondot egyéb­ként már a szerzők is érez­ték. Balassa nem felvonáso­kat írt, hanem — tételeket, ö maga nevezte meg így a mű­fajt: opera öt tételben, utalva ezzel a pódiumi megszólalta­tásra. E tételek között pedig sokkal szorosabb a kapcsolat, mint általában az operafelvo­nások között. Rádiós felvétel­nél ez nem okozott különösebb gondot, itt viszont csakis egy megoldási mód kínálkozott: folyamatosan, szünet nélkül bemutatni az egészet. Az éne­kesek becsületére legyen mondva, hogy vállalták és győzik is ezt a fokozott meg­terhelést. Dicséret ezért első­sorban a két főszereplőt: Korcsmáros Pétert, illetve Fü- löp Attilát illeti. A 75 perces időtartam most már a néző­térről szemlélve önmagában még nem hosszú, hiszen nem is egy alkotása az operairoda­lomnak jóval meghaladja ezt. Csakhogy ott már az első percben opera szólal meg, itt viszont oratórium, és a 75. percben is oratóriumként ér véget a zene. A színpadi produkciót igazságtalanság lenne ezek után elmarasztalni amiatt, amiről eleve a mű tehet. Már csak azért is, mert minden résztvevő szemmel láthatólag azon volt, hogy feledtetni pró­bálja ezt az alaptévedést. Mi­ké András rendező igyekszik szituációt teremteni ott, ahol nincs, az énekesek pedig igye­keznek ezt eljátszani. A kettős szereposztásból e törekvés megvalósításáért a már emlí­tett két főszereDlőn kívül elis­merés illeti Gregor Józsefet (Halál), Tokody Ilonát és Zempléni Máriát (Lány), Be- gányi Ferencet (Féllábú), és Sólyom Nagy Sándort (Ezre­des). Makai Péter kitűnő szín­padképe és jelmeze kifejező és hatásos látvánnyá emelte a gondolati-zenei víziót. Az elő­adás legnagyobb értéke érthe­tően maga a zenei élmény, melynek nagyszerű irányítója Kórodi András karmester. Külön méltatást érdemel az igen nehéz és hálátlan felada­tot kapott kórus (karigazgató: Nagy Ferenc); gyakran fekvő, kicsavart helyzetben kellett énekelniük cseppet sem melo­dikus szólamukat Az ajtón kívül bemutatása a nagyközönségnek tehát vé­gül is indokolt, csak a házstá- mot tévesztették el. De ne cso­dálkozzunk ezen, elvégre az Operaház és a Zeneakadémia közt mindössze egy buszmeg- állónyi a távolság... Dalos Gábor litációval foglalkozott. Nem lehet pontosan tudni, mert mind ez idáig nem mérték föl, hány csökkent munkaképessé­gű ember él Magyarországon, de számuk ötszázezer és egy­millió között lehet. A riporter megszólaltatott mozgássérült fiatalokat, akik abban a sze­rencsés helyzetben vannak, hogy intézeti elhelyezést, és ezzel tanulási és némi mun­kalehetőséget kaptak. Meg­szólaltatta az intézet vezető­jét, aki elmondta, hogy a ta­nuló fiatalokat az esti órák­ban már nem tudják hogy hazaszállítani az intézetbe, mert ilyenkor nincs gépkocsi- vezető, hogy a zsúfolt háló­termekben emeletes ágyak vannak. Beszélt egy olyan családapával, aki elmondta, hogy rokkant bele pszichikai- lag az egész család abba az erőfeszítésbe, hogy balesetet szenvedett fiukat becsülettel fölneveljék. Annak ' a szövet­kezetnek a vezetője, ahol csökkent munkaképességűeket foglalkoztatnak, elmondta, hogy nekik ugyanolyan gazdasági elvárásoknak kell megfelelni, mint bármelyik más üzemnek. Megismertük egy vak pedagó­gus sorsát, aki kilenc évet várt arra, hogy végzettségének megfelelő állást kapjon, és végül csak magas szintű tá­mogatással oldódott meg a problémája. Szó esett arról is, hogy az üzemi rehabilitáció, bár erre törvényadta lehető­ség van, lényegében sehol nem valósul meg. Fölsorolni is sok a gondokat, megoldatlan problémákat; a műsor sum­mája végül is az, hogy a csökkent munkaképességűek­nek nincs olyan szervezetük, amely érdekeiket összehan­goltan képviselné. Sajnos, mindaz, ami itt elhangzott, bármilyen megrázó és elkese­rítő, voltaképpen köztudott; a riporter „lerágott csontot” szolgált fel. Inkább arról kel­lett volna műsort készítenie, hogyan lehet az, hogy ez az érdekképviseleti szerv, bár szükségességét minden fóru­mon elismerik, mind ez ideig nem jött létre? VAN EGY ÜRES ÖRÄJA? — kérdezte tőlünk a rádió hétfő este. És igazán mindent elkövettek, hogy a válaszunk „igen” legyen, ha ezentúl ez a Lipovecz Iván szerkesztette és vezette új műsor jelentkezik. Egyoldalú beszélgetésre invi­táltak bennünket, politikáról, társadalomról, gazdaságról. „Cseréljünk eszmét és rögesz­mét, mindarról, ami velünk és körülöttünk történik” — szólt a meghívás, egy kis ol. dott, fesztelen beszélgetésre. Nos, az első adás igazán kel­lemes szórakozást nyújtott. A zenével fűszerezett riportok, beszélgetések komoly témák­ról szóltak ugyan, de a meg­közelítés módja, a riportala­nyok szerencsés kiválasztása biztosította, hogy valóban olyan jól érezzük magunkat, mint egy jól sikerült baráti összejövetelen. Reméljük, nemcsak a sorozat Indításának lendülete szülte ezt a jó színvonalú adást. Ha nem: lesz egy üres óránk máskor is. Mosonyi Aliz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom