Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

A találkozások gyújtópontjában

Szilaj, meglehetősen csípős szél száguld végig a mezőkön. Végignézek az út mentén húzódó villanyoszlopok során, és egy pillanatra az a benyomásom, mintha ezek az acélkolosszusok a zöldes-sárga tenger taraján úsznának egyre tovább, délre, a magyar—szovjet , határ felé. A képzeletnek ez a bizarr játéka csak addig tart, míg tekintetem meg nem állapodik valamelyik tartóoszlopon. S akkor már szilárd szirtnek látom őket. Olyan magától értetődő természetességgel nyújtják a magasba, az alacsonyan szálló haragos felhők felé karcsú, csipkés mintájú fémtörzsüket, miptha örök idők óta itt állnának a távolban kéklő hegyek lábánál, a termőföld kellős közepén. Pedig nem is olyan régen lettek e táj tartozékai.

Viktor Potapenko, a donyecki Juzselektroszetysztroj 31. számú gépesített építővállalatának munkavezetője, a távvezeték oszlopaira mutatva, magyarázza:

A magyar—szovjet határon, Barabás térségében kapcsolják össze a távvezetéket

Az összhang parancsnoki állása

rendezést szállító vontatók és uszályok karavánját. Grigorij Poloszmák azonban higgadtságával és személyes helytállásával úrrá lett a helyzeten. Ahogyan némi öniróniával mondja, kiállták a r

ízkeresztséget. És ha válságosra fordult a helyzet, a fiatalokat meghazudtoló ügyességgel maga is felment a szédítő magasságba, segített a huzalok szerelésében, legtapasztaltabb fiainak, Morgunov Nyikolajnak, Pukasz Ivánnak, Bulkin Andrejnek és a többieknek.

— Nincsen térjgzonya? — kérdem. A kérdést meg kell ismételnem, mert értetlenül néz rám, mintha maga a fogalom is ismeretlen lenne számára. A fogalmat ismeri, csak azt az érzést, a tériszonyt nem.

— Aki fél a magasságtól, annak nincs mit keresnie köztünk — vallja a brigádvezető. — Különben, a víz felett, vagy a síkságon soha sem emelkedünk magasabbra, mint maga a tartóoszlop. A hegyekben más a helyzet. A huzal gyakran mély völgyek, szakadékok felett ível át. Ott a magasság valóban hajmeresztő, s a szerelő helyzete sem stabil, a szél néha jól meghintáztatja. De eddig még senki sem hagyta el a brigádot arrjiatt, hogy tartott volna a munkával járó veszélyektőL

Az apa örökébe

A Poloszmák-brigádban még nem fordult elő baleset. S főként azért, mert szigorúan betartják a baleset- védelmi szabályokat. Ebben a brigádvezető nem ismer megalkuvást, egy jottányit sem hajlandó engedni. És még valami: megköveteli a kölcsönös segítségnyújtást, az egymás iránti figyelmet. Erre neveli az embereit, ez a légkör jellemző a kollektívára, amelyben igazi, bábrigádvezeto: Grigorij Poloszmák

tor, nagylelkű emberek nevelkednek, formálódnak.

Jellemző esetet meséltek el nekem ezzel kapcsolatban. Hosszú ideig dolgozott együtt Poloszmákkal Bulkin Grigorij munkavezető. Mielőtt nyugdíjba vonult volna, elhozta hozzá Andrej fiát:

— Rád bízom. Faragj belőle embert!

Pedig ha valaki, Bulkin jól tudta, hogy nem könnyű életútra bocsátotta a fiát. Hiszen a munkával járó nehézségeken túl a szerelői foglalkozás azt is jelenti, hogy hosz- szabb ideig, néha hónapokig távol vannak otthonuktól.

— Hát igen, ez a legnehezebb a munkában — mondja nagyot sóhajtva. E szavaknál először tűnik el a derű a brigádvezető arcáról. Akár a többiek, ő is állandóan Donyeck- ben lakik. Minden hónapban, amikor a grafikon szerint sor kerül rá, hogy kivegye a szabadnapjait, siet a családjához. Felesége, két lánya, két unokája várja türelmetlenül. Ha csak lehet, repülőgépen utazik. Soksok város repülőterét ismeri. Hiszen az elmúlt 25 év alatt keresztül-kasul bejárta a Szovjetunió európai részét Kollektívája kiérdemelte a kommunista munkabrigád címet, a Juzselektroszetysztroj Trösztben a legjobb brigádként tartják számon. Tavaly Donyeckben Grigorij Poloszmák a brígádvezetők értekezletén ismertette munkamódszerét. A tröszt fönöke, Nyikolaj Roscsim, az élenjáró módszerek akadémiájának nevezte akkor Poloszmák brigádját Erről tanúskodik a Lenin- és a Munka Vörös Zászlaja rendjel. De brigádjának több tagja is magas kormánykitüntetéseket visel.

öt érte az a megtiszteltetés, hogy a magyar—szovjet határ közelében felállított utolsó tartóoszlopra kitűzze a Szovjetunió, az Ukrán SZSZK és a Magyar Népköztársaság zászlaját.

★

Amikor ezek a sorok megjelennek, Grigorij Poloszmák és fiai már messze járnak onnan. Hogy hol? Azt a Vinnyica—Albertirsa vonal befejezése előtt maga sem tudta még megmondani. Ahová a kötelessége szólítja, ahol újabb távvezetékeket építenek.

S a magyar szakaszon is tovább folytatódott azóta a munka. A kábelfolyamot a magyar—szovjet határon, Barabás térségében összekapcsolták, s az utolsó technológiai berendezéseket szerelik az albertirsai fogadóállomáson. Számos automata már a helyén áll, sőt vizsgázik is, mert néhányon már megkezdődtek az üzemi próbák. Az új esztendőben tehát nem lesz akadálya annak, hogy áramot hozzon a távvezeték.

DUSZTIG KAROLT

iránti tisztelet nem csupán a korkölönbségből fakad. Benne van a megbecsülés a kiváló szakember és nagyszerű szervező iránt, aki mindig biztosítja a gyors és kiváló munkát. .......„ ........ ... , .

A Kárpátokba már nagy előnynyel érkeztek Poloszmákék. ötéves tervüket két év, három hónap és húsz nap alatt teljesítették. Ez idő alatt 7 millió 30 ezer rubel értékű mun-. kát végeztek el. Ennek a munkának különböző állomásai voltak. A legemlékezetesebb számukra azonban o Kahovkai tenger meghódítása. Ide a Zaporozsje—Nyikopol távvezeték során érkeztek. Poloszmák Grigorij 25 éves vonalszerelői gyakorlata során már sok minden előfordult, Ekkora víziakadály felett azonban még sohasem feszítettek ki huzalokat. Csaknem öt kilométeres távon kellett áthidalniuk a mesterséges tengert.

Az ütemterv öt hónapot irányzott

elő erre a munkálatra. Poloszmák ellenjavaslata hét hónapban állapította meg a munkálatok határidejét. A szakemberek csóválták a fejüket, de nem vitatkoztak: a brigádvezető ugyanis már nemegyszer rácáfolt érveikre.

A művelet gondos, körültekintő

előkészítése biztosította a sikert. A brigádot öt csoportra osztották. Éjszakánként az előkészületi munkák folytak, nappal a szerelés. Az első kísérlet kis híján kudarcba fulladt. A hirtelen kerekedett vihar és a nagy hullámverés szétzilálta a beNegyven méter magas, kéttörzsfl 1

tartóoszlop tövében beszélgetünk a ' brigádvezetővel. A tartóoszlop alap- * ja másfél-kétméteres halmon áll, ' amely kiemelkedik a környező sík , mező fölé. Sajátos parancsnoki állásnak is tekinthetem ezt a helyet, innen jól belátni a vonalat egészen ' a szürkés ködben lebegő láthatárig, 1 amely elnyeli az acéltomyok végtelennek tűnő sorát.

Grigorij Poloszmák brigádvezető j azonban jóval tovább lát, mint én. , Nyakában távcső, oldalán kis adó- , vevő rádió. Valahol a távolban, az , ötszáz méterrel előttünk húzódó, , aszfaltút szürke csíkján túl, fára- < doznak emberei. A közelben két traktor vontatja a vastag huzalkö- ] tegeket. Az itt dolgozó és a távolban a huzalokat szerelő munkásoknak szinkronban kell lenniük. Ezt j az összhangot, a szervezettséget ( biztosítja a brigádvezető. Időnként a távcsövet a szeméhez emeli, rövid > utasításokat ad. Határozottan, kato- ( násan, akár egy parancsnok. Pedig , külseje egyáltalán nem katonás. Zömök, vállas, ötven körüli ember. , Südes sapkája alól galambősz haj- ; tincsek bújnak elő. Napbarnított i arcát el nem hagyja a kissé gondterhelt, jóságos mosoly. A rádión leadott utasítások közötti rövid szü- I netekben tömören, néhány szóval ! válaszol kérdéseimre.

Előzőleg Daróci Aladár, a Kárpá- tontúli Villanyhálózati Vállalat ve- j zető mestere, aki már több hónapja együttműködik a távvezeték építőivel, nagy elismeréssel és csodálattal beszélt a Poloszmák-brigádról. A többi közöt megemlítette: a 35 tagú brigád még áprilisban teljesítette ötéves tervét. Hogyan lehet ez? Hiszen a munka folyamatos, a Poloszmák vezette vonalszerelők, az alapozók és a tartóoszlopok szerelői után következnek csak.

— Fiaim (szó szerint így mondta: moi rebjata), ha a szükség úgy kívánja, minden munkát elvégeznek. Mindegyikük két-három rokonszakmát ismer. Volt úgy, hogy alapoztak, tartóoszlopokat szereltek.

Tengeri vízkeresztség

A későbbiek során meggyőződtem róla — ez a megszólítás nem véletlen. A brigádvezető és fiai közt leg- többnyire megvan a húsz egynéhány év korkülönbség. De a brigádvezető

— Azok az egyágú tartóoszlopoka hatvanas évek elején elsőként épült 220 kilovoltos nemzetközi távvezetékhez tartoznak. Ezekkel csaknem párhuzamosan haladnak a munkácsi alállomástól kiinduló 440 kilovoltos néhány évvel ezelőtt létesített távvezeték trapéz alakú oszlopai. Ezeket keresztezi a 750 kilovoltos vonal.

E három távvezeték találkozásának a helyén beszélgettünk. Körös- körül tartóoszlopok sokasága. Gépek dübörögnek, túlharsogva a szél süvítését. Viktor Potapenko látszatra nyugodt, de az összehúzott szeme, a magas homlokát átszelő barázdák elárulják belső feszültségét. A munka felelősségteljes pillanatához érkeztek. A meglévő 220 kilovoltos távvezeték felett kell kifeszíteniük az új vonal huzaljait, s ehhez előbb lejjebb kell húzni az előbbi vezeték drótjait, amelyeket most a régi vonal alatt elhelyezett külön tartóoszlophoz erősítenek. A tartóoszlop összeszerelve, készenlétben áll. Két lábát egy csuklós pánttal a betonalaphoz rögzítették. Kétoldalt traktorok zakatolnak. Vastag acélkötegek feszülnek köztük és a tartóoszlop között. Az egyik traktor húzza a súlyos szerkezetet, a másik visszatartja, nehogy megdőljön idő előtt, s rázuhanjon az alapra. A műveletet precízen, hajszálpontosan kell elvégezni, különben megrongálódhat a fenti vezeték, deformálódhat a tartóoszlop.

Ablak a huzalnak

Potapenko int a kezével, erélyes mozdulatára felhördül a traktor, megindul a csúszós, ragacsos, esőáztatta talajon. A tartóoszlop lassan emelkedni kezd. Ahhoz, hogy a 750 kilovoltos vezeték huzaljait kifeszíthessék, a régit ki kellett egy időre kapcsolni. Ablakot kaptak, ahogy Potapenko, a szerelők zsargonját használva, mondja. Mindösz- sze három nap áll a rendelkezésükre. Hosszabb ideig nem szünetelhet az áramszolgáltatás. Nélkülözik az üzemek, gyárak tucatjai — itt is, a határon túl is. Minden perc drága. Ezért tűnnek oly hosszúnak a másodpercek, míg a sok tonnás tartóoszlop, csúcsával láthatatlan félkört rajzolva az égboltra, a másik két lábával is ráhelyezkedik az alapra.»Potapenkót figyelem. Arca kisimul, megkönnyebbülve felsóhajt. A többi már percek műve. Nagy csavarokkal erősítik a tartóoszlopot az alaphoz. Készenlétben áll Dmitrij Vlaszenko hegesztő is, hogy munkához lásson.

Most már a munkavezetőnek több ideje jut számomra. Észrevételemre, hogy túl vannak nehezén, elmosolyodik.

— Az egyiken túl vagyunk, jöhet a többi.

*

Körülnéz, s komoran hozzáfűzi:

— Bizony, meg kellett küzde- nünk a talajjal az idei esős időben. A tél is próbára tett bennünket, mégis nemegyszer visszasírtuk a fagyokat az esős, nedves nyárban.

A nehézségekre való utalás különösen meggyőzően hangzik Potapenko szájából. Edzett, vállas, atléta termetű ember a munkavezető. Kreol, cserzett arcbőre is bizonyítja: megszokta az időjárás viszontagságait. És ha mégis említést tesz róluk, csak azért, mert megnehezítik, hátráltatják a munkájukat.

Acéloszlopok útján

Mindössze harmincnyolc éves. És ennek az időnek a felét magasfeszültségű távvezetékek építésén töltötte. E két évtized távlatából az a könnyűnek nem mondható feladat, amelyet itt, a Kárpátok előterében old meg, csupán egy epizód. Egy a sok-sok közül.

A harkovi villamosítási technikum

elvégzése után az első nemzetközi

távvezeték építésére került, amelyen a Szovjetunióból a nyugat-ukrajnai dobrotvori hőerőműtől a magyarországi Sajószögedre juttatók el a villanyáramot. Most pótolja, amit akkoriban elmulasztót, jegyzi meg tréfásan. Abban az időben ugyanis nem jutott el a határig: a vezetékeknek a Kárpátoktól északra eső részén munkálkodott. Aztán a kre- mencsugi hőerőmű Krivoj Rog közötti távvezeték építésére vezényelték. Olyan rátermettségről és alkotói hozzáállásról tett tanúságot, hogy a minisztérium visszarendelte a technikumba: tanítsa a fiatalokat a magasfeszültségű távvezetékek építésének gyakorlatára.

Aki belekóstolt ebbe a munkába — állítja Potapenko —• megszokta, hogy munkahelye a mezők végtelenje, a hegyek meredélyei, azt nem lehet visszakényszeríteni a tantermek négy fala közé. Ö sem bírta ki sokáig. Mikor újabb nagyobb vállalkozásba kezdtek az energetikusok, az első 750 kilovoltos távvezeték építésébe, visszakérte magát az építőkhöz. Üttörő munkát végzett ezen a vonalon a Donyec-medencétől a Dnyeperig, ezúttal már mint munkavezető. Sok vidék sara tapadt a csizmájához. Ukrajnát bejárta keresztül-kasul. Mindig az élvonalban haladt. Útjainak nyomát acéloszlopok ezrei jelzik. Tartós nyomok ezek, amelyekkel együtt jár azoknak a vidékeknek a fejlődése és átalakulása, ahová ő és társai eljuttatták a villamos energiát.

Lapnnk szeptember 17-!, vasárnapi számában helyszíni riport jelent meg — Lőkös Zoltán tollából — Vinnyicáról, ahonnan az albertirsai alállomásra befutó 750 kilovoltos távvezetéken kapjuk januártól az áramot. A cikk „Az áramfolyam forrásánál” címet viselte. Alábbi riportunk ehhez kapcsolódva azok közül mutat be, akik ennek a folyamnak mintegy a medrét készítették elő. A vezetéképítőkről szól a Szovjetunió szomszédos, velünk határos területén, a Kárpátokban dolgozókróL