Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

I

Horvath Péfer;

Sosemvolt aranykorunk

— Na, látod? Bestoppolják a lu- kat.

LÁNGOK

A Ma 1918 decemberi számának címlapja Bonnyik Sándor linómetszetével

Gábor Andor:

Ébredés

Itt áll az ember, s érzi rút magát.

Piszkos kezén a vér nyomát, szagát,

A vérét és a rontott életét;

A lélek bűzlik és a fény sötét.

Más élet jött-e? vagy csak más halál?

Itt áll az ember. Megmérgezve áll.

Gyilkos gőzöktől pállott veleje;

Hogy szépen éljen; lesz-e ereje?

Tud-e szeretni, tud-e hinni még? Lekeshedt vállon terhet vinni még?

Örülni, sírni, mint szelíd gyerek?

Vagy mindig vér lesz? mindig fegyverek? Üj ember, hol vagy új lét hajnalán?

Vagy ehhez bennünk nincs anyag talán?

S az élet csak szennyebbre változik?

Itt áll az ember és utálkozik.

A múlt felett, a szörnyű múlt felett,

Mely torzszülött jövő szülője lett.

Mely sírjából folyton felénk rohad,

S a szívünk lángja pernyévé lohad.

PESTI NAPLÓ, 1918. NOVEMBER 24.

Bolya Véter;

Várnai Zseni:

Forradalom

0, forradalom, ki végig dübörögtél A lázas pesti utcán E zord október végén S katonákat hurcoltál társzekéren. Csákójukon fehér békevirággal,

Ki megjelentél jellel és csudával,

Ahogy megváltó nem jött még soha,

Te népek vágya, gazok ostora,

Légy üdvözölt.

Forradalom, hadd köszöntselek téged Mámorba szédült szívvel És elfúló szavakkal.

Az utca harsog szent, ádáz haraggal, Emlékezik, bús vértanúk kísértnek, ,

Holt milliók, de fölgyullad az ének,

A holnap dala, eget ostromló lázzal S kik szemben állnak kínnal és halállal. Katonák zengik és zengik mind a népek, Kacagnak, sírnak s égnek, égnek, égnek!

S a gyűlt lelkekből mint hótiszta szárnyak, A testvériség szent igéi szállnak S akit már eddig annyi járom tört,

Tüzet zihálva fölébred a föld:

Forradalom!

NÉPSZAVA, 1918. OKTOBER JL

Komiál Aladár;

Mindenkihez

Egyetlen épünk sincs már!

Delirium!

Minden elélt nyomorok szenvedettje: Száz nyavalyában Hánytorog a testünk.

De most felállunk!

Utolsó vérén A szakadt indulatnak.

S osztályt teszünk!

Mindigra!

Másíthatatlant!

Mi: az erő.

Mi: a jóság.

Mi: az igaz.

Kik meghalunk.

De utánunk a teljesség marad.

SZABADULÁS, 1918. NOVEMBER

A taps nem zúgott fel, és semmit nem lehetett elölről kezdeni. Köcsög egyre távolabb került a szokásos gesztenyeháborújukat vívó kölyökcsapatoktól. A liget szélén megritkultak a fák, a szántóföld mögött felpiroslottak a falusi háztetők, amelyek mögött... Köcsög nem tudta, mi van a falun túl. A faluban háromszor járt a három év alatt, búcsúkor. Épp úgy két forintot kapott, mint a többiek, de ő nem költötte el a pénzt, a forintokat be- lenyomkodta a matrac huzatának résén, ott őrizte a vagyonát ma reggelig. Reggel félrehívta Tardi Imrét, és odaadta neki a pénzt.

A szántóföldön szürke traktor prüszkölt a rögök között, a távolból furcsa alakú bogárnak tetszett, eltévedt, dühös rovarnak, amely reménytelenül járja újra és újra ugyanazt a kört. Merre mennek? Tardi azt mondta, Nyugatra. Tardi- nak iránytűje van és gázpisztolya, mind a kettőt a télen találta, amikor korcsolyázni voltak a lapályon. Amikor Tardi meglátta a pénzt, el- vigyorodott, majd hosszan, figyelmesen nézett a szemébe. Csodálkozott. Tardi vezette be a pofonokat. Ahány ötös, annyi pofon. Most mégis megkérdezte: „Akarsz velünk jönni?”

K

öcsög emlékezett a tavalyi esetre, amikor a Nagy Sándort visszahozták. Alaposan elverték, három napig feküdt a betegszobán, aztán átvitték egy másik intézetbe. „Onnan is megszökök. Mindenhonnan.” Köcsög nem a veréstől félt, a verés már régen nem fájt neki, Tardiék hozzászoktatták a pofonokhoz. Esténként, ha Zsuzsa néni zajt hallott a hálóból és feljött, őt kiállította a sorból. Mindenki megkapta a kijáró pálcaütést, csak 6 nem. Zsuzsa néni visszament a szobájába, a háló újra felsorakozott, és... Már le se fogták, mint az első időkben, tudták, hogy nem szalad el, meg se nyikkan, míg meg nem kapja a huszonegy pálcaütést. Mégse akart megszökni.

A traktor befejezte a munkáját, elpöfögött a falu felé. Köcsög visszafordult. Nyugodtan, egykedvűen lépkedett a földet borító aranysárga leveleken a kastély felé.

— Látod?

Köcsög megtorpant A Koszorú- Ikrek bodros, fehér ruhában guggoltak a hangyaboly előtt, Katalin egy ágacskával döfködte a bolyt:

S

enkivel nem álltak szóba az intézetlek közül az igazgató úr ikrei, csak ővele, amíg tavaly el nem vágódott, amikor Katalint a hátán lovagoltatta. Viola utolérte őket, megvárta, amíg feltá- pászkodnak. „Hülye lelenc.” Azóta vele se beszéltek, kivéve egyetlen esetet. Köcsög szamócát keresett a bokrok között, egyszercsak szembe találta magát Katalinnal. A kislány nem szaladt el, nem is kiáltott. „Mesélj valamit.” Köcsög nem tudott mesélni. Szótlanul baktattak egymás mellett, egyikük se hajolt le a földön pirosló szamócaszemekért.

— Pszt! — Viola Köcsög felé intett. — Leselkedik.

Köcsög kilépett a fa mögül.

— Nézd! — mondta Katalin. — Milyen buták ezek a hangyák!

Köcsög közelebb merészkedett. Katalin elmélyülten böködte a bolyt, Viola végigmérte a töprengő Köcsögöt, és azt mondta:

— Tudod, hogy holnap elutazunk? Apa máshol lesz igazgató.

— Máshol — a kisfiúnak semmit nem mondott ez a szó.

— Egy hétig meg Pesten leszünk — közölte Katalin.

Köcsög fejében megmozdult valami. Az elfeledettnek hitt emlékeit tompa mélységeiből felszínre emelkedett egy faragott falióra képe, az óra arany harangját megütötte egy fémpálca, a harang megkondult, és a cirádás mutatók lassan elfordultak a kerek, fehér számlapon.

— Pesten lakik a nagymamám. — Az óra képét elnyelte a mélység, helyette szagokat adott, aranybarnára sült, ropogós kiflik és zsemlék illatát, nyirkos lépcsőházszagot, a nagymamáék szobájának fojtogató porszagát, kanálisok, átjáróházak kesernyés bűzét, benzinszagot. Köcsög megborzongott.

E

gymás után dobta szeme elé a múlt képeit a mélység, mindent látott, és mindenre emlékezett, foghíjas tűzfalak határolta terekre, a Kinizsi térre, az Üttörő térre, a Hármashatárhegyre, ahol a vitorlázórepülők felszökkentek az égre, és apa azt mondta: „így fogunk repülni mi is egyszer!”...

— Te meg itt maradsz — mondta Viola gonoszul.

— Juj! — kiáltott Katalin. —

Mit csinálsz?!

Köcsög nem hallotta a hangját, minden erejét összeszedve, vadul püfölte, rúgta a hangyabolyt, üvöltött, de hiába, a múlt képeit és illatait végleg visszarántotta magába a semmi.

A hordó

K

atonaidőmet a mátraaljai

D.-ben töltöttem (pontosabban mellette, hiszen az őrszázad egy csertölgyes dombon „feküdt”, úgy öt kilométerre a falutól.) Jó dolgom volt: tartalékos tiszt voltam, az elöljáróim „dokinak” szólítottak, és inkább haverként kezeltek, mint beosztottként. Esténként állandó kimenőt kaptam, bátran leereszkedhettem a faluba, ott is Lénárt Mártonhoz, a leghíresebb d.-i borosgazdához, aki már a század elején

is metszegette a szőlőt, ősz hajú, nagydarab ember, az arca piros, mint a kadarka, csendes, de humoros beszédű, még ma is napi három liter bort iszik meg (csakis a saját termésből, bolti bort még soha nem kóstolt); a pincéjében hat hordó áll, a legöregebbikben tartja az aranyérmes hárslevelűt, a borok borát. A fészerbe is becsalt egyszer, nohát, majd’ hanyatt estem, amikor megláttam azt az óriási hordót, amelyet még borkereskedő korában csináltatott: bizony, kényelmesen ellakhatott volna benne egy háromtagú család. (Ma már csak emléknek szolgál az üres góliát- hordó; egyszer meg akarta vásárolni a szakszövetkezet, de Márton gazda nem adta.)

Három hold kültelki szőleje volt az öregnek, azt művelgette, napszámosok segítségéve], hiszen egymaga már nem bírta volna, se felesége, se családja, magányos volt, akár a fészerbeli hordó. De a szőlő életben tartotta, hiszen „olyan az, mint az asszonynép, mindig törődni kell vele” ... Tavasszal kitakarni, időben megmetszeni, sűrűn permetezni, kapálni, csonkolni, felkötözni, aztán jön a szüret a maga örömteli gondjaival, forog a prés, kéngyertya bűzlik a hordókban, gyűlik a cefre (pálinka lesz belőle), telik a pince, kíváncsian kacsingat a lopó a falról: milyen lesz az újbor?”

Esténként kettesben üldögéltünk a konyhában: Márton gazda meg én. Előttünk a bor, a poharak. Beszélgettünk.

— Aztán hova megy, ha leveti a mundért? — kérdezte egyszer a gazda.

— Világgá — feleltem.

Hamarosan leszereltem, fejest ugrottam a civil életbe (lám, mégse mentem világgá!), fővárosi emberként pergettem napjaimat, s hosszú évekbe telt, mire ismét D.-be vetődtem (Eger felé utaztam, kocsival: félúton gondoltam egyet, s letértem a D.-be vivő bekötő útra. Talán még megismer az öreg Lénárt, és megkínál a féltve őrzött hárslevelűből.)

... A ház üres volt, halott. Bedőlt a kerítés, burjánzott a gaz az udvaron, az ablakok betörve, a konyhaajtó kitárva ... Beléptem a házba. A „tisztaszobá”-ban csak egy rothadó szalmazsákot találtam, a konyhában kukoricacsutkák hevertek szerte a padlón, a kamrában senkinek sem kellő limlomok:

A fészerbe is benyitottam. A góliát hordó elülső falát kiverték; mintha egy kerek, végtelen folyoso bejárata előtt álltam volna, amelyen Lénárt Márton is elindult, botjával kopogva, mérgesen dörmögve, mert éppen abban az esztendőben kell meghalnia, amikor soha nem látott gazdag szüret ígérkezik.

Kopré József:

Országúton, délidőben

1 egyenletes duruzsolással falja

I A motor | egymásután a kilométereket.---------------------A betonút, ezen a szakaszon

ny

ílegyenes. Nézem a tájat. Az országút két oldalán rozsdabarna fák, bokrok. Távolabb, a hegyoldalon hatalmas táblák. Frissen-szántottak. Néhány kósza varjú kering a barázdák fölött. Lebegnek, ringnak a levegőben, majd körözve leereszkednek a szántásokra.

A tájon pihentetem a szemem, idegeimet. Ezen az ősz festette hangulatos tájon. Az úton sehol egy kátyú, zökkenő. A forgalom is gyér. Olykor elsuhan mellettem, előzve egy-egy motoros, vagy pótkocsis teherautó. Azután hosszan egyedül vagyok.

Ilyenkor a gondolat is elkalandozik. Hámozza a tájból a messzi múlt történeteit, igazítva hozzá a jelent, a folyton szépülőt! A messzi múltat a história őrzi csak. Vagy az útikönyvek a kí- váncsiabbak számára. Mogyoród térségében járok. Eszembe jut Géza és László herceg egykori győzelme, a német császár által támogatott Salamon király ellen. Nézem az alacsony hegyláncot, amely felett őszi pára leng, kivillan mö- güle az ég szürkéskékje.----------------------- után, az egyik kilométerkőre,

I A kanyar I mintha sötét gubancot akaszL_------------——— tott volna valaki. Lassítok, s

ah

ogy közelébe érek, egy öregasszony ül a kilo- méterkövön. Előtte a földön négyszögletű hátas gyékénykosár. Két keze az ölében. Néz maga elé. Olykor a fején megigazítja a fekete kendőt. Majd a kékfestő köténye szélét gyűrögeti. Megállók előtte. Lecsavarom az ablakot.

— Mi a baj, mama?

— Semmi, semmi, aranyoskám.

Fogatlan szája sötéten nevet és szégyenlősen gyűrögeti tovább a köténye szélét.

— Hová igyekszik?

— Most? Hogy hová? Arrafelé — int a fejével és mutat a karjával is Fót irányába.

— Fótra?

— Oda, egyelőre. Aztán meg tovább.

— Elég messze van az még — mondom.

— Hát az igaz. Messze. AzérJ is pihengetek.

— Elviszem, nagyon szívesen. Tessék, üljön be! Kinyitom az ajtót. Lecsatolom a biztonsági

övét és magam is kiszállok. Fogom a kosara csücskét, hogy segítsek.

— Hagyja csak, aranyoskám, majd én.

— Jó nehéz. Mi van benne?

— Hogy mi? Hát ez, az. Egy kis szőlő, körte, dió meg ilyesmi.

— Piacra?

— Ah, hová gondol, aranyoskám. Nem járok én már piacra. Azt se tudom, mikor voltam utoljára. Régen volt az, még a háború előtt. Pestre megyek most. A kórházba az unokámhoz. Csak hát, lekéstem a buszt.-------------------- beül a hátsó ülésre. Még meg is

I A kosár I igazítja, hogy jól elfenekeljen.

•-------------------- A mama meg mellém, az ülésre.

Me

gragadom a biztonsági öv csatját, húzom keresztbe a vállán. Megriad.

— Jaj mán, be ne kötözzön, aranyoskám. Hogyan megyek akkor ki?

— Ne tessék félni. Ez biztonsági öv. Kötelező. Bizalmatlanul néz rám, ahogy az övét átvetem

a vállán és megfeszül az a kocsiszekrény falában.

— Csak megkötözött engem, hallja-e? Feszeng, izeg-mozog. Az övbe mindkét markával belekapaszkodik. Kezefején az erek megfeszülnek. Induláskor a karomhoz kap. Aztán elengedi.

• — Mi baja az unokájának?

— Valami csak van, ha már bevitték.

— Az biztos. Egészségest nem visznek a kórházba.

— Azt nem.

Néz maga elé gondolkozva. Látom félszemmel, ahogy oda-oda pislantok, keresi a szavakat. Az út fölött madárraj repül el. Seregélyek, csókák nagy zajjal, visongással. A földek fölött varjak, fekete libegő pontok a távolban.

— Mifelénk is sok van ezekből — mondja vidáman. — De leszedtünk előlük vasárnap. A fiam, meg a menyem, mert hogy a tsz-ből éppen szabadosok voltak... Azok nem is tudják, hogy megyek az unokámhoz. Este jönnek csak haza. Addig meg én megjárom. Hát annak viszem a kóstolót, aranyoskám, ha már nem ehetett belőle, amég idehaza volt.

.----------------buszvégállomáson kiszáll. Kiemelem

I A fóti I a hátsó ülésről a kosarat. Leteszem-----------------elébe. Matat benne. Egy marék diót.

né

hány körtét nyújt felém. Rozsdaszínű, jó illatú körte.

— Ugyan már — szabadkozom.

— Na, fogadja csak el, aranyoskám, a fuvarért.

— Ne tessék már mondani, semmi az.

— Jut az én kis bogaramnak elég.

A kocsi ülésére csorgatja a diót, a körtéket.

— Jobbulást kívánok az unokájának.

— Köszönöm, meg az utat is masának, aranyoskám. Az bizony, az kellene neki; jobbulás, meg teljes gyógyulás, meg a hazatérés. Mert tudja, aranyoskám, iskolás a lelkem. Mindennap ott vannak a kispajtásai és várják. Nagyon várják.

■-------------------- dió illata betölti az utasteret.

I A körte | Az oly ritkán hallott, ízes, szép -------------------- meleg szavak meg engem melengetnek. A motor egyenletes duruzsolása mögött is azt hallom. Még itthon is, a lakásomban...