Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
Az én házam, a mi várunk Aligha gondolta az 1551—1633 között élt Edward Coke, hogy tizenhárom kötetes művének — Anglia törvényeinek jogszabályai — egyik mondata késői századok fiainak szállóigéjévé válik. Az ember háza az ő vára — Coke ezt úgy értette, magyarázta, hogy mindenkinek jogában áll — ha kell, barátai, szomszédai segítségével — védelmeznie, óvnia házát a tolvajok, rablók, erő- szakoskodók ellen. Az én házam> az én váram mondás, az eredeti átalakított formája akár jelszava is lehetett — de mindenképpen tükre volt — egy kornak, magatartásnak; a mások előli elzárkózásnak, befelé- fordulásnak. S éppen ennek okán: alakítsuk át bátran az ismertet, használtat így, az én házam, a mi várunk. Ma egyre inkább ez felel meg a valóságnak. Sok ilyen idill van Nincs nagy tiszte a vasútnál Dudás Imrének, málházó, ami -köz- napian a segéd- és a betanított munka közötti foglalatosság. Javadalmazása sem különb, s ha az ember két gyermeket nevel, felesége szintén a szerény keresetűek közé számítódik, akkor nagy reményei, ami az önálló otthont illeti, nem lehetnek. Csekély reményeit még tovább apasztotta, hogy Ceglédbercelen nincs célcsoportos lakásépítés, azaz hiába írna minden okkal, magyarázattal átitatott kérelmet, a tanács csodát ígérne, ha vállalná a kérelem teljesítését. S most mégis, a Dudás-család új otthonában beszélgetünk, a még nyers- szagú falak között, az így-úgy berendezett két tágas szobát, más helyiségeket már végignézve. Hogyan? A házigazda: Volt itt egy telek a Pesti úton, előző tulajdonosa messzire költözött a faluból, púpként hordta a hátán, olcsón kínálta. S mert anyámnak valami rokona szegröl-végröl, elsőnek neki szólt. Anyámnál laktunk, gondolhatja, mi is, nővérem családja is, összesen tizenegyen. Nő- véreméknek még nem volt kicsije, nekünk egy, s érkezőben a másik, anyám nekünk szólt tehát. Kölcsönt vettünk föl, a miénk lett a telek. Azzal, ha majd egyszer... Nem tudtuk, mi lesz, mikor lesz az az egyszer, de valamerre el kellett indulni, az anyámnál levő egy szobács- kára nem lehet az életünket alapozni. Sok stációja volt annak a kálváriának, amelyet azután megjártak, igaz, mindig arra számítottak, csak egy-egy arasszal jussanak előbbre. Nehezen ment ez az egy-egy arasz is. Mígnem ... Ceglédbercel vasutasfalu, s valakinek — úgy tűnik, nem kívánta fölfedni magát — megakadt a szeme Dudásék csendes birkózásán a már-már lehetetlennel. S a komor színekkel teli kép itt vált át vidáman pergőkre; három hivatalos vasúti ember jelent meg náluk a budapesti igazgatóságról, s együtt mentek a riadtan boldog tulajdonossal a telekre. Utána a vasúti gépezet sínre tette apró poszton dolgozó alkalmazottja ügyét. Minimális térítésért bontási anyagokat kaptak, s amikor a családfő szaladgálni kezdett, a rokonok segítsége mellé milyen mestereket szükséges állítani — s úristen, mennyiért?! —, akkor színre léptek kollégái, szocialista brigádtagok. Innét már szívmelengető sematizmusba fordul a Dudás-ház történetének filmje, olyan szombatokba, vasárnapokba, amikor huszonheten, harmincán dolgoztak a jövendő otthonon. Dudásné: Sírtam, sírtam, mert boldog voltam, meg röstelltem, hogy erre szorulunk, hinni sem akartam, már áll a fal, már betették az ajtót, az ablakokat... Kedvezményes kölcsön, jutányos áron leselejtezett bútorok, azaz bevetettek itt mindent, ami segíthetett és segített, példáját adva annak, ha sokan akarják ugyanazt, akkor hamarosan a feladat végére érhetnek. Hiszen maga az építkezés, nem tartott tovább hét hónapnál, s így Dudásék háza egyike lett annak a huszonötnek, amely tavaly a községben tető alá került. Ünnepséget akartak Dudásék, megköszönni mindazoknak, akik tettek értük, Nem lett belőle semmi, mert egyhangúlag azt a választ kapták, amit az ebédre szántak — annyi embernek, lettek volna vagy hetvenen! — azt költsék berendezésre, hiszen a selejtbútor arra jó, pillanatnyilag túljussanak a nehezén. Idill? Érdekes módon sok ilyen idill van, a községben hét további ház épült úgy fel, hogy a munka javát — a tulajdonosok valamennyien több gyermeket nevelő fizikai foglalkozásúak — a munkahelyi kollektíva vállalta fel, végezte el, s adott segítséget minden másban is, így jogászával az engedélyeztetés nem egyszerű útjának megtételében. S persze, a munkahely mellett ott volt a család, a rokonság, mint Dudásék- nál, s akadt puszta ismerős, aki beszállt egy vasárnapra, mondván, ha majd nagyon gazdagok lesztek, akkor fizettek érte, mivel jegyezzétek meg, nekem magas az órabérem, óránként nem kevesebbet kérek, mint — húsz fillért... A községben egyébként az új házak kétharmada teljes egészében ún, házilagos kivitelezésben épül, azaz mindenfajta forrás mozgósításával, a család, a rokonság, az ismerősök segéd- és szakmunkájával, olykor, némely kényesebb feladatnál, építőmesteri közreműködéssel. Csupán egyharmad az, ahol kizárólag, az építőmester és alkalmazottai dolgoznak. Számítások azt mutatják, hogy a házilagos kivitelezés — négyzetméterre osztva a költségeket — körülbelül ötvenöt, hatvan százaléka az építőmester kérte árnak, s mindössze negyede a célcsoportos lakásépítésnél elfogadott költségnormáknak. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1978. október 12-i ülésén megtárgyalta és elfogadta a lakásépítés és -gazdálkodás 1990-ig szóló tervének irányelveit. Az ülésről kiadott közleményben olvashatjuk: „A magánlakásépítést megfelelő hitelekkel, előkészített területek biztosításával, a hatósági eljárások egyszerűsítésével, a típustervek választélcának bővítésével, építőgépek kölcsönzésével, továbbra is segíteni kell. Növekvő mértékben kell támaszkodni a lakosság azon készségére, hogy saját eszközeivel és munkájával is hozzájáruljon a lakásépítéshez.” Kiszolgáltatva? Domemyban még megnézik az idegent. Amikor tehát megállók a Fő úton, Bokor Árpádék háza előtt, legalább öten tudják, valaki jött hozzájuk. Az ifjú férj várt, munkahelyén, az Ikladi Ipari Műszergyárban beszéltük meg a találkozót, s amikor megemlítem a kandi tekinteteket, legyint, nevet, nem újság, kis falu ez, itt mindenki tud mindenkiről, nincs titok.- Az sem títoíf, hogy ők építkeznek, hallgattak érte sokat, mert nem itt, Domonyban magasodik a fal, hanem benn Aszódon. Miért? Mások ott a körülmények — indokol a férfi. Van vezetékes víz,t kiépített járda, több az üzlet, benne az áru, s ez mind szempont. Nekünk legalábbis. Földet mi nem művelünk, állatot nem tartunk, mindent a boltban veszünk, s itt bizony elég nehéz hozzájutni húshoz, föl- vágotthoz, zöldféléhez. Ezért döntöttünk Aszód mellett, olyan mindegyt honnét járunk a gyárba — feleségem is ott van —, innét vagy Aszódról, egy a távolság. Bokor Árpád három esztendeje kötött házasságot, azóta laknak anyósáék házának egyik szobájában, s persze, ami eddig a házra ment kiadás, azokat a forintokat nem három év alatt rakták össze. Benne van abban az asszony hozománya éppúgy, mint a férfi félrerakott pénze, azaz — senki előtt nem hallgatta el — százharmincezer forinttal kezdhették a nagy vállalkozást. Ami tekintélyes summa, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy kettőjük átlagos havi keresete a hétezer forintos határnál ingadozik, igaz, mindketten szakmunkások. Könnyű így? A feleség: Csak aki nem próbálta, hiszi, ha van valamennyi pénz, akkor már minden rendben megy. Árpi, azután apám, Árpi öccse minden szabad percét a háznál tölti, így én vállaltam az anyagbeszerzést. Nem tudtam, mire adtam a fejem! Ha azt mondom. hogy mindig éppen az nincsen, amit az ember keres, akkor még a valóság szebbik felét mutattam. Mert előfordult, úgy kaptam eternitcsövet... Elhallgat, a férjére néz, aki mérgesen legyint: Kenni kellett valakit, na, ez az igazság, Két pirossal. Először elöntött az epe, ki ad nekem a gyárban egy fillért is azért, hogy csinálom a kötelességemet, de azután rájöttem, félre az önérzeteskedésseU mert máskülönben húsz évig építgethetem én a házat, akkor sem lesz készen. A feleség: Arra ment minden szabadságom, hogy anyagot hajszoltam, Aszódon, Gödöllőn, Hatvanban, Pesten, volt már, ahol úgy ismertek, hogy beléptem, meg sem várták, hogy köszönjek, ingatták a fejüket, nincsen, nem jött, talán a jövő héten. Tudja, mit ér ez a jövő héten? Annyit, hogy menjen a fenébe< hagyja őket békén. Az anyagok nehézkes beszerzése miatt azután az építés sem mehetett a logikus úton, volt, amit előbbre kellett sorolniuk, bár később logikusabb lett válna az elvégzése, de hát mit csináljanak, az idő szalad. Most ott tartanak, hogy belső — szerelési, burkolási — munkák vannak hátra, s ha a végére jutnak azoknak, akkor költözhetnek. Mikor? A férj: Tavasszal szeretnénk, mert megmondom őszintén, féltem nagyon a házat, így is előfordult, hogy elloptak dolgokat, az ember mindig úgy megy oda, torkában a szíve, nincs-e valami baj. Kik dolgoztak a házon? A család. Apósom jól érti a kőműves- meg az ácsmunkát, éz nagy segítség, a többihez meg egy kis ügyesség kell. Gondoltak arra, rábízzák a dolgot egy mesterre? Eszünkbe sem jutott, azt mi nem tudnánk megfizetni. Annyira drága? Nézze, ma egy mester annyit kér. amennyit nem szégyelj,. Aki építkezik, az mindenkinek a kiszolgáltatottja, erre én rájöttem rögtön a kezdetén, a hivataloknak, a tüzelőanyag-telepeknek, ahol az építőanyagokat is árulják, a mestereknek, minden bolti eladónak; csak az nem szórakozik az emberrel, aki nem akar. A gyár nem segít? Nézze, biztos segítene, de én nem kértem, s nem igényeltünk a takaréktól sem kölcsönt. Inkább lassabban, de kezdjük tiszta lappal, elég lesz túljutni rajta, nemhogy utána hosszú évekig még nyögjük az adósságot. Ritka álláspont. Ritka? Nehogy azt gondolja! Én magam tudok négy olyan kollégát a gyárban, aki kölcsön nélkül épít. S nem azért, mert olyan gazdag, hanem mert nyomja az embert a részlet, az, évekig csak a fizetésének egy részével számolhat. Van, olyan munkatársam is> aki hatodik éve egy keresetből él a családjával, mert a másik keresetet elviszik a törlesztések. Erre én nem rendezkedem be. Akkor még inkább maradunk egy évet ebben a szobában, de úgy kezdjük, hogy azt mondjuk, senki nem parancsol, hová adjuk a forintot, hová nem. Kölcsön nélkül Különlegességnek hittem a Bokor Árpád által mondottakat és képviselteket, míg alaposabban nem tudakozódtam .a helyzetről. Kiderült — számomra legalábbis újdonságként —, a megyében magánerőből fölépült lakások 23,4 százalékához nem vettek igénybe kölcsönt 1977-ben. A legutóbbi években esztendőnként j-200—1400 új otthont emeltek úgy, hogy ahhoz az államnak nem kellett segítséget nyújtania, ami a közös terhek szemszögéből nézve nagy könnyebbség. S akad a megyében néhány járás, ahol szembeszökően magas a kölcsönt igénybe nem vevők aránya, túlhaladja a harminc százalékot. Amiben az anyagi helyzet általános javulásának egyik jelét is fölfedezni vélhetjük, ám sokkal inkább azt, hogy mind többen akadnak olyanok, akiknek a lakás- megoldás nem annyira égető, nem kívánnak eladósodni, s ami szintén érv lehet, nem kívánnak kamatot fizetni. Ez a dolgok egyik, kétségtelenül napfényesebb oldala. A másik: viszonylag azért magas a kölcsön nélkül fölépített lakások aránya az összes új lakás között, mert az engedély nélküli építkezésekhez például nem kémek OTP-kölcsönt... Furcsa egyezség Lakáshelyzetünk valamennyi főbb jellemzője adott találkozót egymásnak a Népek Barátsága útján, Vácott. Itt ugyanis a tanácsi értékesítésű otthonok éppúgy meglelhetők, mint a KISZ-lakásépítési akcióban kialakítottak, a magánerőből emeltek, az OTP által eladottak. Számháborúk terepe ez, mert ki-ki a tulajdonforma szerint arról bizonykodik, ő járt rosszul, bezzeg azok, akik ... Ami bizonyos: a legtöbben egészen másként gondolkoznak, akkor, amikor lakáshoz kívánnak jutni, s akkor, amikor már birtokon belül vannak. Abban a pillanatban sokallják az anyagi terheket, bár korábban azt állították, minden áldozatra készek az önálló otthon fejében. Valahogy így alakult a Z. család gondolatmenete is, először társasházi lakást kívántak vásárolni, majd visszatáncoltak, azután tanácsi értékesítésű — azaz szövetkezeti — otthont igényeltek. Vállalva az egy pici mellé két további gyermeket. A szerződésnél, a kedvezményeknél mindezt figyelembe vették, a házaspár azonban meggondolta magát; nem kell több utód. Viszont azt sem vállalják, hogy az emiatt megvont kedvezmények összege átkerül a törlesztendő tartozások közé. Árulják a lakást, a csengetésre szélesre nyitják az ajtót, azt hitték, vevőjelölt érkezett. Nem örülNémeth Miklós grafikája Utcasoron * * nek a látogatásnak, Hivatalok seregét foglalkoztatták eddig is, s alighanem a jövőben szintén készíttetnek még néhány ügyiratot. A férfi úgy gondolja, hogy a lakásügy mindenkinek a legszemélyesebb dolga, olyan mint az, hogy vallásos-e valaki, vagy nem. (?) Havi jövedelmükre csak hümmögés a válasz, s hogy valamit azért mondjanak, megjegyzik: nem a jövedelemmel van a baj, hanem azzal, a lakásterhek fejében túl sok mindenről kellene lemondani, s erre ők nem hajlandók. Az asszony: Most akarunk élni, nem amikor vén izék leszünk. S ha nyögve, meg némi erőszakkal is, de kiderül, Európa kilenc országában jártak eddig, kocsival, mert arról — a férfi megfogalmazása szerint — bolondok lennének lemondani. Lemondani. lemondani, úgy szövik, kapcsolják mondataikhoz ezt a kifejezést, mintha nagy méltánytalanságot közölnének, sérelmet, amit jogaikon ejtett a társadalom. Ezt bizonyítja, hogy az asszony félreérthetetlen éllel kérdi, vajon szerintem nem joga-e minden állampolgárnak tisztességesen lakni, s amikor mondom, hogy igen, diadalmasan tekint rám, mit akarok akkor tőlük?! Csakhogy van sorrend, társadalmi igazságosság — folytatom, amire fölcsattan, s replikázik, ki mindenkinek adtak állami pénzből épült bérlakást, olyanoknak, akiknek kalibákban, putrikban is jó lenne. Érv? Az ő sajátos gondolatvilága szerint igen, mivel őszintén hiszi, egyezséget kötött az állammal: hajlandó dolgozni — diplomáját mindennapos munkával hasznosítani —, ennek fejében viszont az államnak kötelességek regimentjét kell teljesítenie. Az igazsághoz tartozik ugyanis, a Z. családot a munkahelyi ajánlás segítette a szövetkezeti lakáshoz, talán — nem állítom, de vélem — sokkal rászorultabbak ellenében. Mert ez a magatartás — nem vagyunk hajlandók lemondani — furcsa helyzetek sorát hozza létre, egészen odáig, hogy a városban — de nemcsak Vácott — szép számmal akadnak olyanok, akik tisztes jövedelmük, mi több, közmegbecsülést mu- tatóbb beosztásuk ellenére, hét, nyolc hónapnyi lakbérrel adósak... Ök még azt az „áldozatot” sem akarják meghozni, hogy a lakásért lakbért fizessenek. A hamisan értelmezett humánum, belátás, megértés és tapintat azután bonyolult peres és szabálysértési, igazgatási ügyek halmát zúdítja az érintett hivatalok, hatóságok asztalára. A lakásépítés és -gazdálkodás szocialista rendszere — az a rendszer tehát, mely valóban közössé tette és teszi az otthonteremtéssel foglalatoskodók erőfeszítéseit — még mindig sokféle kibúvót, kiskaput tartogat, még mindig túlzottan tág teret kínál azoknak, akik maguk sem tudják, mit akarnak, akik válogatnak, akik úgy vélik, munkahelyükön ők fontos emberek, majd ha újból szólnak, akkor ismét mozgásba jön a gépezet... Hiszen Z. erre utalt; ha minden kötél szakad, s valamit • nem találnak ki neki a munkahelyén, akkor kénytelen lesz olyan kenyéradót keresni, aki lakást kínál. Mint mondta, pillanatnyilag két ilyen hely van tartalékban a tarsolyában... Vajon egy kalap alá tartozik ez a Dudás család lakásügyével? Egyenlőtlen cs esetleges Az országban a főváros után Pest megyében épül fel egy-egy esztendőben a legtöbb lakás. Abszolút listavezető azonban a megye a magánerőből — kölcsönnel, vagy anélkül — épült új otthonok számát tekintve, az ilymódon emelt 59,4 ezer lakásból 1977-ben 7509 a megyében került tető alá, ami 12,6 százaléknak felel meg. A számok — az imponáló számok — mögött azonban rendkívül eltérő helyzetek, állapotok, szándékok rejlenek, s ezekre a szükségesnél mintha kevesebb figyelem jutna, mintha a társadalmi mérlegelés befejeződhetne ott, ahol az összesítések adathalmazai sorakoznak. Köznapibban fogalmazva: napjainkban még mindig egyenlőtlen, esetleges a lakáshoz jutás lehetősége, vannak, akiknek ennek fejében nagy terhet kell vállalniuk, mások viszont a terhek javát a társadalommal viseltetik, s olykor ismétlődően ezt teszik. A mi várunk — a lakásépítés és -gazdálkodás szocialista rendszere — résekkel gyengített, némely helyén könnyen meghágható falú. S mert az erkölcs semmivel sem áll hátrább, mint a dologi javak minősítése, aligha kerülhető el a következő években annak mainál szigorúbb mérlegelése, az én házam a mi várunkra miként nehezedik, mekkora terhet ró, hol indokolt a teherviselés arányain — és irányain! — módosítani. MÉSZÁROS OTTÓ