Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
Királyrétről Királyrétre Csak olyanok, mint a többi, kétkezi ember. Nehéz munkájuk és a mindennapi becsületes kenyérkeresetük az, ami a legfontosabb közös vonásuk a királyrétieknek. Délen a mező, északon az erdő táplálja őket. Pest megyében két Királyrét nevű település van: az egyik a Csepel-szi- get alsó végén, a másik pedig Szo- kolya és Kóspallag fölött. A Királyréteket légvonalban is száz kilométer választja el; azonos vonatkozásaik alapvetőek, de különbözőségük egyre nő. Véletlen játéka csupán, hogy a térképen mindkét Királyrét a 19-es hosszúsági kör mellett található. Így aztán északról délre egy függőleges egyenest húzhatunk. Mint egy húrt, amely egyre feszül. Csak a nem egészen új, de nagyon részletező térképeken találhatjuk meg a húr mindkét kiszögellési pontját, mert a Királyréteket alig-aldg nevezhetjük településeknek. Jogi értelemben nem is azok; csupán maroknyi embernek adnak otthont. A déli Királyrétre lassan már a csepeliek is alig emlékeznek, az északit talán határainkon túl is emlegetik. Cédulákkal rakom körül az asztal lapját. Évszámokat, neveket, egy- egy jellemző gesztust, egy kidőlt fát és arcokat idéznek a papírlapok. S persze, egy utazás emlékét, amelynek végén több kérdés maradt megválaszolatlanul, mint ahányra egyáltalán feleletet kerestem. Jobbágyok lakták A Csepel-sziget nemcsak a honfoglaló Árpád szálláshelye volt, hanem a nemzetségéből származó királyi ház nagyurainak kedvelt tanyája is. A XV. század közepére azonban már csak a sziget déli része alkotta a királyi birtokot, de hosszabb-rövidebb ideig — adományozás folytán — ebből is magánkézbe került néhány település. Így volt ez a XII. században virágzó, Cyála nevű faluval is, amelynek határát a Királyrét alkotta. Az 1301- től uralkodó Vencel király, két, Károly Róbert ellen harcoló hívének adományozta a területet A rét túlsó vége már korábban Becse-Ger- gely nemzetségének birtokába került (a történteket most is idézi Szigetbecse neve). Aztán két évszázados pereskedés után a Királyrét által összekötött falvak ismét királyi birtokok lettek. Nem sokáig, mert Gyá- la a XVI. század végén, a török hódoltság következtében teljesen elpusztult, nem is épült újjá, s így Királyrét Szigetbecse külterülete lett. Igaz, ez a rét sohasem volt népes; néhány robotos zsellér, jobbágy lakta, akiknek keze nyomán Királyrét mindig az élet jeleit mutatta. Szigetbecsén nem jelzi tábla a rétre vezető utat — Minek akar oda menni? Nincs ott semmi. Tán’ már nem is laknak ott, legfeljebb egy-ketten — mondja a kocsma sarkánál álldogáló svájcisapkás. — Dehát, ha mindenképpen akarja, hát ide nézzen; ez az út itt mellettünk oda vezet, gyalog-sietve úgy fél óra alatt. De kit keres ott? — figyel is, nem is a válaszra, inkább engem méreget és zsiványul mosolyog, aztán a poharat homlokához emeli, és mutatóujjával feljebb tolja a sapka szélét. — Egy szó, mint száz; innen oda csak háromféleképpen lehet bemenni; kerékpárral, gyalogosan vagy Zeterral, autóval legföljebb föl a gátra, le a gátról. Hullámvasút. Most meg, hogy sár van... — a földre önti a pohárból a maradékot. — Pocsék egy ital ez a málna. No, megyünk. Hát persze. Hosszú orra van a világoskékre mázolt Zetornak, a gödröknél föl-föl dobja az embert, különösen itt, hátul. És az ülésnek meggyűrt pufajka nemigen fogja fel az ütéseket. Rácz Józsefnek csak a hátát látom, a svájcisapkáján mere- dező „villámhárítóról” próbálom előre kiszámolni a zökkenőket és hallgatok. Kihuppanok az udvar közepére. A Zetor már fordul, pilótája egyszer még visszapillant és elrobog. Királyrét? Mintha egyetlen major lenne. Körben drótkerítés övezi, és ide látni a Duna gátját, előtte pálcavékony sorompó, mázsaház, magtár, trágyadomb, tehénistállók sorjában vezetnek a túloldalig, ott néhány fa között megbújva egy díszeiben és vakolatában is megkopott épület, aztán ismét tehénistálló, s mire a tekintet visszaérkezik a gáthoz; két nyárfa-felkiáltójel, a harmadikat a szél kitépte, holtan fekszik és a szabadon tárolt, lassan korhadó siló- hegyre mutat. Itt emberek élik mindennapjaikat. Ot család — öt család lakik itt, ha jól számolom, tizenhatan vagyunk — közben tüzet ad Balázs András; berántja a gyufa lángját két tenyere közé, ahogy a széllel mindig számotvető pusztai emberek szokták. — Én az asszonnyal lakom, aztán vannak gyerekesek, ott meg a fák között az özvegy tanítónő. Valamennyien itt dolgozunk helyben, a tehenek között, állatgondozóként. Én még éjjeliőr is vagyok. Hogy-hogy mit csinálnék, ha baj volna? Nézze a botom; vas van a végén, meg vagy kétarasznyi lánc, aztán a két kutyám, de legrosszabb esetben kiabálnék. Nem, telefon az nincs..., mi nem szoktunk betegek lenni. Meg aztán érzi azt az ember jó előre, ha baja van, még nappal bemegy Becsére vagy Kevére az orvoshoz. Hát, ha hirtelen jön a kór, akkor bizony harmincszor is meghalhat az ember, mire a mentő kijön. Már mi megszoktunk itt. Magam részéről tizenhat éve vagyok királyréti. Az elején volt nehéz, ínért városból jöttem, Tatabányáról: elöntötte a víz a tárnákat, aztán állítólag nem érte vón’ meg kitisztítani. — Hát jöjjön beljebb — tessékel bemutatkozás után Kocsis Gyula állatgondozó. — Itt a konyhánk, ott jobbra egy kis kamra, szemben meg a szobánk, oda csak egy percre, mert a feleségem beteg. Nem tudom leültetni ... Tekintélyes korú televízió, a legszükségesebb bútorok. A falakról, a mennyezetről ledobta magát a vakolat, de bemeszelték. Minek javítani? Úgyis lehullik. Meg aztán a lakások a termelőszövetkezet tulajdonában vannak; az Üj élet téesz szolgálati lakásai. Sétálunk a telepen... — Kilenc gyerekem volt, de egy meghalt. A többi részük mán elköltözött, most ötödmagammal élek: egy elsős, egy ötödikes és egy hatodikos gyerek van. Innen Szigetbecsére gyalog mennek naponta, onnan busz viszi ki őket Ráckéyére az iskoláig. Igazán nem panaszkodhatunk, van itt minden, meg főleg jó levegő. A kérését is szép: az asszonyé háromezer fölött, a magamé meg majdnem hatezer. Csak tudja, ha valamit tehet miérettünk, hát tegye szóvá: nem való embernek a szomszédjában a trágyadomb, meg ez a siló is büdös. Mi már szóltunk a téesz-irodán, de csak itt van ez még most is. A legrégebbi helyi lakost keresem. Kocsis Gyula szabódik, ő csak 1947- ben nősült ide, de „majd a sógorék, a sógorasszony isten tudja, mióta lakik itten”: — Hát, 1922 óta, mióta megszülettem, ugyanebben a lakásban — miközben Papp Imréné ránt egyet a fejkendőjén, már mondja is, mint jó diák a leckét, hiszen megszokhatta, hogy az idegenek mire kíváncsiak. — Nagyot változott errefelé is a világ, villanyunk van, televíziónk, aztán nem kell hajnalban kelni, kettőkor, hogy még napszámba megfogadják az. embert, nem vagyunk uradalmi cselédek, nyolc órát dolgozunk, és nem szakadunk belé, az én keresetem megvan hatezer is. Aki itt megbecsüli a pénzt, az hamar tollasodik: o gyerekeim már beköltöztek Becsére, a saját házukba, én még a nyugdíjig szolgálok, aztán költözök befelé. — Ja, hogy elfogy-e Királyrét? A tehenek megmaradnak, és ember is lesz mindig, aki gondozza őket. Legföljebb nem ittlakosok. Már mások az igények, ide vagy öt kilométerre van egy bolt, moziba a fiatalabbja csónakkal megy át a Dunán, Döm- södre. Jószerével az is igaz, hogy még néhány éve szebb volt, rendesebb volt itt is. Példának okáért volt iskolánk, az alsósoknak. Ott volt a kastélyban ..., ahol az özvegy tanítónő lakik. Most meg az elsős unokám gyalogol Becséig reggel, délután, meg este is. Persze, akkor még harmincnál is több család élt Királyréten. Most már fogyatkozunk ... Felkaptatok a Duna töltésgátjára: messze belátni a rétre. A gémeskút- ra, s a mellette álló szivattyúra, a mindent elfedő zöld füvet csak néha töri meg egy-egy nyírfacsoport. Legelő, amíg a szem ellát, s olyan közel a Duna, hogy a víz illatát érezni. Egy öreg ember csónakból eteti a halakat, aztán mindinkább kifelé húz, és egyre szórja a magot, hogy partközeibe csalja a zsákmányt. Kihajózik, megköti a ladikot, s horgai mögül ö is vár a jószerencsére. A töltésen baktatva tucatnyi apró, a táj szépségét nem éppen gazdagító hétvégi ház mellett haladok: horgásztanyák a vadonban. Tulajdonosaik a Duna-ág egy üdülőtelepének előhírnökei. Kicsit borongós időben is lenyűgözően szép a táj. Vagyont érő, a gazdagság forrása is lehetne. Nincs telefon, egészségügyi ellátás, nincs élelmiszerbolt és vendéglő. Tizenhat ember és négyszáz szarvasmarha élettere a csepeli Királyrét. incs megoldva i- Ráckevei A tanácselnök barátságosan berendezett irodája: — Közigazgatásilag hozzánk tartozik Királyrét is, de a terület az Üj élet szövetkezet tulajdona — mondja Pfendert Mihályné. — Eddig nem érkezett olyan természetű lakossági bejelentés, hogy az ottani állapotok egészségtelenek. Azt tudjuk, hogy nincs megoldva sem a helyi lakosság, sem az üdülők kereskedelmi ellátása, de sajnos, beruházási keret hiányában nem tudunk segíteni. Enyhítené a gondot, ha valaki a helybéliek közül vállalná egy házi bolt üzemeltetését. Csakhogy ezt nem merjük kezdeményezni, mert a KÖJÁL feltételei sokkal szigorúbbak annál, semhogy magánerőből épített üzletet lehessen nyitni. A Zetort személygépkocsira váltva suhanunk észak felé. Nehéz szabadulni a déli Királyréten izzó ellentmondásoktól : minden van ott..., főképpen jó levegő; a KÖJÁL-előLieber Éva faliszőnyege (Alkotások a vásárhelyi ászt tárlat anyagából.) Kéry Imre grafikája írásokat egyszerűen meg sem kísérlik teljesíteni egy alapellátást biztosító üzlet létesítésével; ugyanakkor a KÖJÁL nem szerez tudomást a közegészségügyi és a járvány szempontjából is tarthatatlan állapotokról; a királyréti majort bekerítették, mert féltik az állatokat a száj- és körömfájástól..., és az ott lakó öt családot... Évszázadokkal hagytuk magunk mögött a térképen pontnyi települést; Budapest világvárosi forgatagában minden korábbi érzés anakronizmusnak, megfoghatatlan szociológiai fantáziálásnak tűnik. Csakhogy bőrömbe itta magát szagával a valóság. Vác kora délutáni, városi forgalma, a Szabadság téren sétáló srácok és járni tanuló kisemberek, az ifjúsági tábor felé kanyarodó lengyel autóbusz egy másik világra hangoL Útkereszteződésben Közeledünk a Börzsöny lejtőihez, de már a Szentendrei-sziget északi félétől,'" hajdanvolt királyi birtok mentén haladtunk Verőcéig. Tekintélyes hegyek ösvényein visz az út, újra és újra keresztezve az Ipoly- damásdi Erdőgazdaság kisvasújának keskeny sínpárját. Ugyanezt a_ vonatot nevezik tavasztól késő őszig Börzsöny Űttörővasútnak is, amely az egyetlen rendszeres tömegközlekedési eszköz az északi Királyrétre. De az úthálózat is jó; végig szilárd burkolat vezet a településig, míg elhalad az állomások mellett: Morgó, Kisdobos, Börzsönyliget, Krónikás, Kincskereső és Királyrét. Inkább az utak kereszteződésébe, mint a település centrumába érkezünk. Jobbról bisztró fogad, vele szemben egy szépen rendben tartott lakóház, aztán egy vegyesbolt, majd a patak hídján túl elágazik az út Nagyhideghegy, az Express Ifjúsági Tábor és az erdei sétány felé. Mint királyi birtok kapta a nevét ez a település is. Legfeljebb azt nehéz megfejteni, hogy miért hívták rétnek, hiszen egy hegyek közé ékelődött aprócska medence. Ez a lenyűgözően szép vidék a 4 ezer hektáros Ipolyvidéki Erdőgazdaság egyik gyöngyszeme. A bükk-, tölgy- és gyertyánrengeteg beékelődik a házak közé, és esős időben tekintélyesre duzzadva zuhog át a településen a patakocska, amelyet felső folyásánál — a régi bányáról — Szénpataknak, itt lent pedig Morgónak neveznek. A bisztróval szembeni ház nem tűnne ki egyik Pest megyei város utcájából sem, pedig erdészlak, s gazdája ifjú Homoki Nagy István kerületvezető erdész. Azon igazán nem csodálkozhatunk, hogy szenvedélye a természet, hiszen édesapjától, a neves természetfilm-rendező- től mint családi hagyományt örökölte. — Ma már korántsem olyan romantikus mesterség az erdészé, mint régen: tervszerűen, korszerű felszerelésekkel dolgozunk — kezdi a beszélgetést még az udvaron. — Mi, ex-dészek is igényeljük mindazt a kommunális ellátást, ami a mai életünk velejárója. Én családostól lakom itt: a feleségemmel és a két óvodás fiammal, de ha tehetjük, ellátogatunk Monorra, édesanyámék- hoz. A munkaterületemen csak egyetlen változást sajnálok; hogy a vadgazdálkodás nem tartozik hozzánk, hanem a vadásztársaságokhoz. Ügy érzem, ezt az erdő is megsínyli, számszerűen talán nem lett kevesebb a vad, inkább az állomány minősége romlott. Pedig a Börzsönyben nemesvadak élnek, gímszarvas, őz, muflon, vaddisznó, és persze róka. Akad néhány párját ritkító madár is, mint a parlagisas és a kerecsensólyom. Ezeknek a fészkét naponta vigyázzuk, igyekszünk megteremteni a zavartalan életfeltételeiket. Az erdő ad kenyeret — Természetesen az erdőben a mindennapok kemény munkát jelentenek. Királyrét körülbelül 20 lakójából a felnőtteknek szinte kivétel nélkül az erdő ad kenyeret télen— nyáron. Csaknem egész évben folyik a fakitermelés, közben tervszerűen pótoljuk az erdőt és gondozzuk a fákat. Bizony, itt sem könnyű az élet: reggel hatkor kezdünk dolgozni, bár a kitermelés jó részét már gépesítettük, mégis nagy fizikai megterhelést jelent. Az idénymunkásokkal együtt hozzávetőlegesen hatvanan- hetvenen dolgozunk ebben a kerür letben. A kisvasút megállójától messze, az erdőben bújik meg az ifjúsági tábor. Modem épületeiben, társas szobáiban évente sok ezren pihennek, s a csodálatos környezet a szó eredeti, konkrét értelmében felüdülést ad. A tábor gondnoka, Alföldi Gábor még csak három éve királyréti: — Engem a természet szeretető vonzott ide. Budapesten, a Hegedűs Gyula utcában éltem 25 éves koromig, de ha mostanában hazamegyek, olyan idegennek tűnik a város, mintha Londonban vagy Párizsban járnék. Pedig azt mondhatom, hogy itt rideg az élet, abban az értelemben, ahogy a pusztai emberek mondják: kevesebb a kényelem, a szórakozási, a művelődési lehetőség, mint a városban. Hűvös van és korán esteledik. A kis piros színű vonattal egyszerre érünk a megállóhoz. A lámpák fénye zöld árnyalatot kölcsönöz a fáktól, a faház-vegyesbolt sárga fényt vetít a patak korlátjára. A vegyesboltban szabadkozások és sohatöbbé- fogadkozások árán sikerül egy Ids szívmelegítőhöz jutni. Rögtön társam is akad. Szót váltunk: — Helybéli, vagy egy óra múlva az úttörővasúttal tovább utazik? — Itt lakom én már elég régen. Népesítem a falut, négy gyerek van, majdnem fele annyi, mint az ösz- szes többinek. Igaz-e? — kacsint a pult mögött álló fiatalasszonyra. — Nem utazom én sehová, megyek haza az erdőről. Mára elég volt! — Erdész? — Dehogy, favágó. De én is szeretem annyira az erdőt, mint bármelyik erdész. Szeretek itt dolgozni, korábban Vác mellett voltam egy téeszben, de ott nem volt ilyen jó. Ebben a cseppnyi faluban majdnem olyan élet van, mint bárhol. És a fizetség se rossz, még az asszony is többet keres háromezernél. Érthető, hogy nem fogy innen az ember, inkább jönnek. Ha már beszélgettünk, meg> megy is, legalább bemutatkozom: Villant Ferenc vagyok. Kopik, gyarapszik Két Királyrét a 19-es hosszúsági kör mellett. Mindkettő csodálatosan szép természeti környezetben, egyiknek a Duna, másiknak a Börzsöny ad vonzerőt. Az egyik kopik, a másik gyarapszik, mintha köztük nemcsak száz kilométer volna a távolság. KRISZT GYÖRGY '
