Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
•iwívi’i’iW'Awí'X'Xv’v*'"^ HM A G A ZI -«*"• $§1® ___ fC CW?IWW<WWAVAV/AV«Vi%v.vAVv;,Wi,????Jí,í __ 1»W- JÜLIUS 2., VASÁRNAP Értékmentő Börtönviseltek emlékfoszlányai. Vízszintesekkel függőlegesekkel tagolt égbolt. Kráter mélységű sétaudvar: sorba haladás körbe, négyszögbe és vissza. Sokán sokszor vissza. V. L. mesélte, hogy a rácsokat, a feszes sorbanállást, a kimért kosztot és a kimért hangot, a megszabott munkát és a mindennapokat, hamar meg lehet szokni. A rácsokat is. A világ hiányzik, a mindig változatos, és hiányzik a másik ember, aki arra vállalkozik, hogy őt akarja befogadni. Hiányzik. Eléggé? Nyitott kapuk V. L. 41 éves, háromszor elvált és négyszer nősült, egy fia az első házasságából, meghalt, az is lehet: baleset következtében, s az is, hogy szándékosan ugrott vízbe. A harmadik házasságából származó lány után két évig nem fizetett gyermektartást. Vonni nem lehetett miből, hiszen állandó munkahelye, biztos jövedelme nem volt. A valóságban állandó lakása sem; szívességből hagyták bejelentkezni. V. L. öt részletben 11 évet töltött börtönben. Jelenlegi tartózkodási helye: valószínűleg már egy vizsgálati cella. Magyarországon az utóbbi 15 év átlagában megközelítőleg 60 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre. Ez annyit tesz, hogy naponta 165 bűn- cselekmény történik hazánkban. Némi viszonyításul: a hazánkkal csaknem azonos lakosságszámú Nagy- New Yorkban (elővárosokkal együtt) naponta 798 gyilkosságot, betörést, nemi erőszakot, utcai rablást követnek el. S egy földrajzilag közelebbi adat; a közbiztonságáról híres Ausztriában az évi bűncselekmények száma meghaladja a 95 ezret. De maradjunk a magunk portáján. A hazánkban elítéltek 40 százaléka nem először áll a bíróság előtt; másodszor, harmadszor, negyedszer... Merre vezet a visszaút? A büntetés kitöltésének napján — kivéve a feltételesen szabadulókat, illetve a közügyektől eltiltottakat; és ezek vannak kevesebben — a szabadlábra helyezetteket teljes állampolgári jog illeti meg. A törvény megkülönböztetett módon védi valamennyiüket, nehogy alapvető emberi jogaikat csorbítsák valahol. Sőt: a társadalom teljes összefogását kérik, hogy ezek az emberek vissza kerüljenek a becsületesek táborába. És joggal kérik. Meg akarják menteni a menthetőket, a legfőbb értéket: az embert, vágyaival, szándékaival, fizikai és szellemi képességeivel. Meg kell menteni az anyagi befektetést és szellemi energiát, amit a társadalom áldozott, amíg bekövetkezett a törés. A börtönbejutás küszöbe. A visszaút két irányú lehet: visz- Sza a börtönbe és vissza a társadalomba. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a büntetettek nagyobbik része, képes a megkapaszkodásra, az újrakezdésre. Képes arra, hogy elkerülje a további hibás lépéseket, ott lehet a sorban azok között, akik becsülettel, helytállással igyekeznek szolgálni a szocialista társadalmat. De az elveszett 40 százalék légiója is keresésre, kérdésekre ösztönöz. Hiszen a kapuk nyitva vannak először, másodszor és harmadszor- is. Miért van az, hogy a büntetettek ezrei képtelenek a megállásra? Mit tesz rosszul, hibás-e egyáltalán a társadalom? Lehet ugyan kirívó, rossz példákat találni, de az alaphelyzet mégis az, hogy a szabadlábra helyezetteknek minden feltétel adott ahhoz, hogy újra beilleszkedjenek a társadalom kis és nagy közösségeibe. A statisztika mégis azt mutatja, hogy fokozatosan nő a visszaeső bűnözők, a konokok száma. Pedig a börtönök nevelő tisztjei és a hivatásos pártfogók még a szabadulás előtt megkezdik az elítéltek szabad életének előkészítését. Segíteni akarnak Pest megyében a Csepel Autógyár kollektívája partnerként szegődött ehhez a társadalmi rehabilitációhoz. A gyár szerződést kötött az Igazságügyi Minisztériummal, hogy foglalkoztatják az elítélteket, s amennyire a rendeletek lehetővé teszik: igyekeznek személyes kapcsolatokat is kialakítani. így a szabadulok ismerős környezetbe és nem teljesen idegen munkahelyi közösségekbe érkeznek. Akik akarnak. A bíróságnak ugyanis joga, határozatilag kijelölni, hogy a szabadulás után, hol kell elhelyezkedniük és két évet dolgozniuk az elítélteknek. Itt azonban nem erről van szó. bizalom A Csepel Autógyárba önként, egyéni döntésük alapján mehetnek dolgozni a börtönviseltek. — A gyárnak valóban szüksége van a munkáskezekre, de elsősorban nem ez vezetett bennünket a szerződés megkötésekor — mondta Gabányi Lajos, a gyár oktatási és személyzeti igazgatója. — Mi segíteni akarunk ennek a társadalompolitikai problémának a megoldásában, mert hiszünk abban, hogy érdemes, hogy nem szabad végleg lemondani senkiről. A tököli fiatalkorúak börtönével és a márianosztral börtönnel van kapcsolatunk. Jelenleg körülbelül 140 elítélt dolgozik a gyárban. A nevelőtisztek segítségével szakmásító tanfolyamokat szervezünk a börtönökben: ehhez megteremtettük az elméleti és gyakorlati oktatás feltételeit. Hegesztő- kát képezünk ki, mert vállalatunk új profiljának megfelelően erre a szakmára "a legnagyobb az igény. A büntetésből szabadultakat, a többszörösen visszaesőket is felvesszük, ha hozzánk kívánnak jönni. Vásároltunk két nagy faházat, s így munkásszállást is tudunk biztosítani. Ez hát a támogatás kerete. Tartal- ma—még inkább elismerésre méltó: ne Tegyen hátrányos megkülönböztetés — alapelve ez mindazoknak, akik segítő kezet nyújtanak. Az új dolgozóról csak a munkaügyi és a személyzeti osztályon tudják, hogy büntetve volt. Közlik ugyan a műhelyek vezetőivel is, akiknek bizalmasan kell kezelni az információt, s feladatuk, hogy egyengessék, zökkenőmentessé tegyék a beilleszkedés útját. — Vannak megkülönböztetések: szándékosain előnyben részesítjük a most szabadult és hozzánk belépő dolgozókat — nyitja szét a kimutatásokat Kisutzky József, a munkaügyi főosztály vezetője. — Mindenekelőtt soron kívül adunk a munkásszálláson helyet és úgy intézzük, hogy ezek az emberek együtt lakjanak azokkal, akik nem voltak büntetve. Nehogy a kiközösítés érzését keltsük fel. Emellett soron kívüli szociális segélyben is részesítjük belépéskor a rászorultakat. A munkahelyeken pedig egy- egy nagyon jól dolgozó brigádba osztjük be őket.' Nevek karikában Beszélgető partnerem elhallgat. Kimutatásokat, jegyzőkönyveket, ak_ tákat tesz az asztalra. A szerződés, amelyet tavaly ínyáron kötöttek. Létszámkimutatás 1977. szeptember 1-től december 31-ig: összesen 24 volt elítélt lépett be ez időszak alatt. — A bekarikázoitak már nincsenek itt — hallom a főosztályvezető hangját. Mór húsz nevet karikáztak be. És közülük csak kevés mellett áll a bejegyzés: kilépett. Többségük búcsút sem vett, egyszerűen elveszett, néhány nap után nem jelentkezett, még a munkásszállásról sem vitte el a holmiját. Más bejegyzés (nem is egy név mellett): ismét letartóztatták. Még egy létszámjelentés január 1-től május 19-ig: 41 volt elítélt lépett be, de 9 nevet már bekarikáztak, s valószínűleg a napokban újabbakat fognak, hiszen néhány emberről most sem tudják, hogy miért nem dolgozik. Hallgatunk. A főosztályvezető, mintha csak időtöltésből tenné, számol; a tavaly belépettek 17 százaléka maradt meg, az ideiekből 78 százalék. Csakhogy a Csepel Autógyárban töltött hónapok száma legjobb esetben is eddig csak öt-hat. De ilyen alig akad néhány. Ki tudja, mit csinálunk rosszul? A gyárnak minden esetre nem gazdaságos ez a szerződés, de csinálják. És nem azért mintha valaki utasításba adta volna, maguk érzik úgy: nem szabad abbahagyni, nem lehet beletörődni, hogy szaporodjon az elveszettek légiója. Egy néhány napja keletkezett jegyzőkönyv akad a kezembe. A munkásszálláson készült, tulajdonképpen a gondnok segítségkérése. Verekedésről, életveszélyes fenyegetésről, pénz eltűnéséről számol be, s egy szinte nevetséges ügyről: a beáztatott fehérneműket valaki vizesen ellopta. Igaz, mindössze négy konkrét eset, de egész problémasort jelez. Miközben magyarázza, hogy néhány embernek miért csökkent a bizalma, hite, miért érzik kilátástalannak a segítségnyújtást. Visszatalált A motorforgácsoló üzemben N. N. 24 éves fiatalasszonyt keresem. Jó volt végig menni a szemmel láthatóan kifogástalanul szervezett műhelyeken. N. N. marógépen dolgozik, vékony, fekete hajú, fekete bőrű asz- szony. Minden kész munkadarabot alaposan megvizsgál, lehajol, óvatosan rakja a többi tetejére a vasat, pedig az igazán nem sérülékeny. Bizalmatlanul, idegesen, veszi tudomásul; beszélgetni szeretnék vele. De megnyugszik, amikor mondom, hogy írás közben el fogom felejteni a nevét, sőt a monogramján is változtatok. — Igen, sitten voltaim, nem én. vagyok az egyetlen, se az első, se az utolsó — söprögeti az ecsettel az apró fémforgácsot. — Először 16 évesen kerültem Kőbányára, a fiatalokhoz, csavargáson fogtak a krapekok- kal. Aztán 18 éves koromban kiengedtek, szültem két gyereket, mert volt egy élettársam. Ja, most legutóbb rablásért kaptam 3 évet, az volt a baj, hogy le is ütöttük a kra- pekot. Többen is voltunk benne, az élettársam 5 évet kapott. De menjünk valami csendesebb helyre, már úgyis 500 percem van ma. — Tudja, szörnyű a börtön. Én soha oda t&bbé nem kerülök — időközben próbálom kiolvasni karján a tetoválásokat. — Nekem nem kellenek többé haverok. Hová visznek azok? A börtönbe. Nem törődök én eggyel se. Itt jó nekem. Négy hónapig segédmunkás voltam, talán megszeretett a főnököm, meg a többiek is, mert már egy hete gépre kerültem és kaptam két forint órabéremelést. így már sokkal könnyebb lesz. Az a baj, hogy mindig kevés a pénzem, pedig alig eszek. Mert muszály spórolni, lakást akarok és vissza akarom kapni az intézetből a két fiamat. Borzasztó nélkülük. Minden kéthét- ben megyek hozzájuk és mindig viszek egy kis ezt-azt. Most már talán a szüleim is segítenek. Nekik nagyon szép házuk van, csak messze. Én meg nem vehetem a hátamra ezt a gyárat. Hogy járnék be onnan? — Itt albérletben lakom. Négy óra is elmúlik mire hazaérek — igazgatja haját a pöttyös kendő alatt. — Rendet rakok, kimosok, hallgatom a rádiót. Televízió? Ugyan már. Utoljára sitten láttam, mert jól viseltem magam. Néha szoktam újságot is olvasni, de a könyv az idegesít, nemigen van türelmem hozza. ‘Mondják, itt, hogy majd rászökok, mert szeptembertől beíratnak az iskolába, elvégzem már a nyolcadik osztályt. Hát majd lesz valahogy. Egyet tudok biztosan: én soha többé nem kerülök sittre. Ja, azt is, hogy megmaradok itt a gyárban. Borzasztó rendesek itt. „Borzasztó rendesek” és bizonynyal nemcsak vele. Vidámabban baktattam a gyárudvaron, hiszen mégis azoknak van igazuk, akik szembe- szállnak az elveszettek légiójával. A munkaügyi osztály előadójától hallottam három olyan nevet is, akik már két éve visszataláltak a társadalomba, akikről — szerencsére — már azt is elfelejtették, hogy valaha „sit- tesek” voltak. Három. Hát igen, _ ez statisztikailag nem sok. De három ember — rengeteg. És sorakoznak melléjük az N. N.-nek, akik már- már bizonyítottak, akikről tudjuk: akarnak. Magabiztos kétkedés A munkásszállón mindig alaposan megnézik az idegent mielőtt eltűnik a lépcsőfordulóban. Tiszta, világos az épület, a szobák két és három ágyasak, a fürdőszobákban hideg-meleg víz. I. G.-t hiába keresem. Társai mondják: túlórázik, de ki tudja, hiszen... szóval újságíró keresi? Itt nincs, hát csak keresse. 1. G. valóban túlórázik: hegeszt a szereidében. Első pillanatban kiderül, hogy magabiztos, önérzetes és kicsit talán sértődött ember is. Nem illik ide a leírt feltételesmód, hiszen I. G. mindössze két „talánt” használt a beszélgetésünk alatt. Hátradől az irodai kárpitozott széken és ringatja magát. Ügy beszél minden elmúltról, mintha mással esett volna meg, s hogy ebben a témában éppen őt kerestem, az csupán véletlen volna. Gyakorlott interjúalanynak vallja magát, hiszen a börtönújság munkatársai is „hálás lehet” neki, mert „jó riporttal ajándékozta meg”. t Pedig ő igazán csak véletlenül keveredett bűnbe: csupán a menyasz- szonyát (inkább a menyasszonya barátnőjét) vette védelmébe egy bizalmaskodó férfivel szemben, aki nyilván azóta is bánja az esetet, mert ar_ cán maradandó nyomokat hagytak I. G. ökölcsapásai. S ezért a lovagias Vaskálóban BARCZA ZSOLT FOTOGRAFIKAJA dologért kellett I. G.-nek 21 hónapot Márianosztrán töltenie. Korábban „különböző apróságokért” (teher- és személygépkocsik feltöréséért, kifosztásáért és jogtalan használatáért) kapott 27 hónapot. Az első büntetését még Tökölön, a fiatalkorúak börtöné, ben töltötte. I. G. 24 éves és ebből 56 hónapot -ült börtönben. — Legutóbb hogyan kezdődött a szabad élet? — Reggel 4 órakor szabadultam Márianosztrán, hatra már Pesten voltam és a testvéremhez mentem. Nem akartam azonnal elhelyezkedni, gondoltam rám fér egy kis pihenés. Vásároltam egy új ruhát és a többi pénzt, amit a börtönből hoztam, azt szórakozóhelyeken költöttem el. Tíz nap múlva jelentkeztem a Csepel Autóba és megkerestem Szomb'athy Miklóst, az itteni társadalmi pártfogót. Ö azonnal elintézte a felvételemet, a munkásszállót és még 800 fizetéselőleget is, hiszen nem volt pénzem. Megkapaszkodtam. Nem jutok visz- sza a börtönbe. — Korábbi szabadulásaikor nem voltak hasonló jó feltételek? — De igen. Én mindig hittem, hogy meg tudok állni. Most is csak véletlenül kerültem bajba. — A munkatársai tudják, hogy büntetve volt? — Tudják. De ebből nekem inkább csak előnyöm származik. A börtönben tanultam hegeszteni, így gyakor. latom nem volt. A szaktársaim mutatták meg a gyakorlati fogásokat, beállították a gépemet, tanácsokat adtak. Egyszóval: segítettek. — A társadalom megkülönböztetett kedvezményekben részesíti önöket. Sőt előnyöket is élveznek — soron kívüli munkásszálló, fizetéselőleg egyetlen ledolgozott óra nélkül — azokkal szemben, akik sohasem voltak bűnözők. Igazságosnak érzi ezt? — Igen, mert mi hátrányos helyzetben vagyunk. A sitteseknek nehezebb albérletet találni, vagy akár kölcsönt kapni. Ráadásul az újságok is örökké ezt ígérik, hogy visszatérhessünk, hasznos tagjai lehessünk a társadalomnak. Én is mit kezdtem volna. Amikor legutóbb bezártak, az anyám írt egy levelet, hogy többé nem mahetek haza. — És most hol lakik? — Hivatalosan még a munkásszállón, továbbra is fizetem, de összeköltöztem egy fiatalasszonnyal. Elvált, van egy hatéves gyerek. — Mikor vált el? — Azt még nem tudom, csak két hónapja ismerem közelebbről, de ő rögtön kiszúrt magának, amint ide jöttem, mert itt hegeszt azon a soron, amelyiken én. Most úgy döntöttünk, hogy rövidesen összeházasodunk. Van egy kis kertes háza. ott fogunk lakni, és az sem lehet gond, hogy néhány évvel idősebb nálam. — Miért nősül ilyen hirtelen? — Talán ez segít abban, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, amelyben meggondolatlanságokat követhetnék el. Talán.... Azt hittem sikerül I. G. különösen magabiztos, mégis labilis történetének megfejtésén gondolkodtam az ebédre várva, amikor megjelent az asztalomnál V. L. és ud_ variasan meghajolt: — Uram leülhetek? — Aztán választ se várva bemutatkozott. Furcsának tűnt kimért, udvarias viselkedése, mert piszkos és szakadozott ruhát viselt. Egy korsó sört rendelt. Apróban kiszámolta a nyolc forintot és az asztalra tette. —Uram, tönkrementem. — Ügy mondta ezt, mint valaha a bárók a csőd szélén. S, hogy értetlenül néztem rá hát kérés nélkül elkezdte: — Pedig most azt hittem sikerülni fog. De most igazán hittem. Nem is volt súlyos a bűncselekményem, lakatosként igazán dolgozhattam vol_ na. Tudja gazdasági bűncselekményem volt... lopás. De hagyjuk. Minden olyan jól indult, majdnem tíz. ezer forinttal jöttem ki 17 napja. A hivatásos pártfogóm elhelyezett, munkásszállást is szerzett, képzelje egyedül lettem volna egy szobában. Most vége. Nem voltam én ittas, mindösz- sze egy üveg Martinit fogyasztottunk ketten a hölggyel. Ma sem tudom, hogy ki volt az a férfi, aki odajött és provokált. Hát istenem, én ütöttem nagyobbat. Kintről, a sarokról még megfigyeltem, hogy elvitte a mentő, akkor nem halhatott meg. Hát megint nem sikerült, így haza se mehetek, hiszen pillanatnyilag pénzzavarban vagyok. Pedig a feleségem írta nekem a börtönbe, hogy vár. De jobb, ha jelentkezem a rendőrségen. Hamar meg lehet szokni a kimért kosztot és a kimért hangot... a rácsokat is. A világ hiányzik, a mindig változatos ... A visszaeső, konok bűnözők többségéről orvosilag igazolható, hogy akaratgyenge és emellett agresszív egyéniségek. S a bizonyítványt ők állítják ki magukról, amikor a többször megkísérelt társadalmi és családi segítséget sem képesek elfogadni. A Csepel Autógyár példái igazolják: nem mondhatunk le az elveszettek légiójáról, mert mindig akad megmenthető ember. De igazolja azt is, hogy egyrészük végleg kívülreked a társadalomból, mert elfogadási készségük sincs és jellemük szétesett. Ezeken segíteni, talán csak hosszas munkaterápiás kezeléssel lehetne, amely nem büntető intézeti jelleggel működne, de megakadályozná, hogy a bűn-bűnt szüljön. KRISZT GYÖRGY i i i
