Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

AGAZIN _ 1978. JULIUS 2., VASÁRNAP ilvXwl>XwX*ffisV»!»Mtf^Mvl*Xv«w«Vyil^ViM«KOj>Xv.v/.*X'iW^MA»!»jCwW|i Kuba - hétköznap Havanna látképe Cukornádaratók NÉMETH ERNŐ FELVÉTELEI Augusztus első napjaiban Kubára figyel a haladó világ: a XI. Világif­júsági Találkozó színhelye a karib- tengeri szocialista ország lesz. A föld­golyó minden tájáról érkező munkás- és paraszt fiatalok, diákok és értel­miségiek ezrei adnak egymásnak ran­devút; az együtt töltött napok során véleményt cserélnek napjaink aktuá­lis kérdéseiről, bemutatják nemzeti kultúrájuk kincseit. A magyar politi­kai delegáció tagjai között ott talál­hatjuk azt a hat Pest megyei fiatalt, akik ifjúkommunista társaikat képvi­selve vesznek részt a VIT-en. S minden bizonnyal ők is megismer­hetik majd a távoli ország színes hét­köznapjait: képriportunk azt bizo­nyítja, hogy nem mindennapi , él­ményben lesz részük. riUXlDAO — A kubai kisváros iskola­utcáján A Capltólium A hegyek országában Az Adriától Bclgrádig H egynek föl és völgynek le, ne­héz mind a kettő, üljünk hát a földre le, s kezdjünk végre enni. Valahogy így szól a régi turistanóta, azt sugallva, a hegy és a föld nem ugyanaz. Ilyesformán is éreztük. A föld szó többé-kevés.bé síkvidék képzetét kelti tudatunk­ban, holott tisztában vagyunk vele, életünk színtere megközelítőleg gömbölyű.. Néhány hete bejárhattam Jugoszlávia jókora darabját, de nem jutott eszembe a kifejezés, amikor déli szomszédunk földjén jártam: Bosznia-Hercegovina hegyeiben. A hegy más minőség. Tarthatjuk szépnek, fenségesnek, lenyűgözőnek, borzongatónak, félelmetesnek, meg- mászhatjuk, meghódíthatjuk felhő­ket döfködő ormait, teremthetünk rajta síparadicsomot, anyagából utat, házat építhetünk — kapcsola­tunk mégsem olyan meghitt vele, mint az alfölddel. Könnyedén' a sík- vidékkel sem boldogulunk, de év­századok, sőt -ezredek alatt jobban kiismertük. Nem csoda, hiszen élel­münket nagyrészt itt termesztjük. Napról napra bajlódunk vele, eköz­ben megismerjük természetét, szá­munka kedvező és hátrányos tulaj­donságait. De még előbb a tenger. Honi fül­nek és szemnek szintén nem min­dennapi fogalom és látvány. Megle­petést mégsem okoz. A negyedik, az ötödik vagy hatodik dimenzió, más bolygó élőlényei elképzelhetetlenek. Olyat senki emberfia még nem lá­tott. Tengert előttem sokan láttak. Vizet, patakot, tavat, folyót magam is. Képzeletben a vizet akkorára növesztem, hogy partot seholse lás­sak. Ilyen a tengér a valóságban is. Ahol voltunk, a tengernek csak egy kicsiny öble. Szabad szemmel érzé­kelhető távolban sziklák állnak ki belőle, körülhatárolva, védve vizét a viharoktól. Ám ha leereszkedik a köd, ha fekete esőfelhők állják el a napsugarak útját, eggyé válik szik­lás sziget és víz. Határtalanná. Ten­gerré az öböl. Felüdít, megnyugtat, megemel: a tisztaság. A tenger vízének színe változó. Hol mély tintakék, hol át­tetszőén kékes-zöld árnyalatú, part­nak csapódó hullámai habosak. De nem hömpölyögte! ágat,- nylonzacs­kót, felpuffadt kiflivéget, megfeke- tült levelet. Csak a tiszta sós víz. Valóban sós, megízleltem. Makulát­lan a parti kavics is. Olyan a színe, mint a sokat mosó asszonyok keze. Tisztaságot árasztanak a szemközti hegyek. Derekukig kúsznak fel a fák, tövükben aljnövényzet. Melle és feje csupasz a hegynek. Hamu- szürke. Zordan, zárkózottban néz a folyton locsogó, mormogó tengerre. Lábát a hullámok nyaldossák, mos­sák ezer évek óta. Olykor-olykor, ki tudja hány száz esztendő alatt, a tenger elhódít egy darabot, egy sziklaszilánkot. Ámde nem biztos, hogy ez győzelem, hiszen medrébe temetve saját életterét szűkíti. A hegy felső teste csak messziről csupasz. Közelebb érve, mindjob­ban kivehetők hatalmas mellkasán az élet jelei: világos és haragoszöld fűcsomók. És az ember jelenléte. Minden zsebkendőnyi művelhető da­rabot -befognak. Kövekkel szegélye­zett kis teraszokat alakítanak ki, ide terelik a hegyi patakot, s zöldsé­get termesztenek. A zöld zóna felső harmadában né­hány ház. Udvarán a nélkülözhetet­len teherhordó szamár. Szürkés, fe- keté-s, barna. Békésen legelésznek. Kollégám szorgosan fotózza őket. Van, amelyik bölcsen és megadóan bámul a lencsébe. Akad ingerléke­nyebb. Hőkölve hátrál, amennyire pányvája engedi. A köves kertben kapirgáló öregasszony észreveszi útitársamat, cöeögni kezd, mire a jószág megnyugszik. Tessék, min­dent a vendégért, az idegenforga­lomból élünk. A szamár ezt bizo­nyosan nem tudja. A néne? Hallott vagy olvasott a falujában, Tucsepi- ban összesereglett sokfajta nemzeti­ségű újságíró találkozójáról, amely­nek témája az idegenforgalom, avagy merő udvariasságból igazí­totta lencsevégre buta csacsiját? K étnapos tengeri tartózkodás után nekivágtunk a hegyeknek, s hat napig, Belgrádig ki sem értünk belőlük. Bosznia-Herce­govina, Jugoszlávia hat szövetséges köztársaságának egyike, a hegyek országa. Déli szomszédunk közis­merten élénk idegenforgalmat bo­nyolít le, de a külhoniak, mint min­denütt a világon, elsősorban a viz mellett, a tengerparton verik fel sátrukat. Az idegenforgalmi újság­írók bosznia-hercegovinai utaztatá­sának egyik nem titkolt célja a hír­verés. Nyilván abban bíznak, hogy írásaik nyomán egyre többen töltik szabadságukat a hegyekben, a ne- retvák, hegyi folyók mellett is. A táj valóban leírhatatlan. Nem szépségé, hanem tényszerűsége. Megmérhetjük a hegy magasságát, kiszámíthatjuk terjedelmét, töme­gét, a folyó hosszát, mélységét, vízé­nek hőmérsékletét, s még ezer ada­tot összehordhatunk, de a valóság, a látvány teljességét meg sem kö­zelíthetjük. Holott a szem is csak szűk parcellákat vonhat sugarába, különösen itt, ahol látásunkat lép- ten-nyomon égnek meredő sziklák korlátozzák. Ámde azon a kis dara­bon is mennyi minden, ami sem szóval, sem rajzban, sem egzakt módon vissza nem adható. Vessük meg lábunkat egy közönséges völgy­ben, amelyet hétköznapisága miatt nem jeleznek turistatérképek, nin­csen feltüntetve a díszes prospektu­son, nem hívja fel rá figyelmüket az idegenvezető. Egy idő után jól­eső nyugalom száll meg, mintha egész testünk kisimulna. A hegyek csendje nem zúgó. A hegyi csönd nem a zaj hiányából fakad. Maga a tömör valóság, va­lami megfogható, kézzel tapintható, ugyanakkor áttetsző és láthatatlan. Súlya, teste, vastagsága van, miköz­ben akadálytalanul gázolsz köze­gében. Szemerkélő esőben érkeztünk az első partizánemlékműhöz. Talán ezért idéződött fel bennem a» sok éve szintén májusban, de őszi szo­morúságban látott mautheuseni ha­láltábor képe, már-már abban a hit­ben, ilyen helyekre harsány napsü­tésben illetlen megérkezni, hiszen itt minden a halálra, a komor ember­telenségre figyelmeztet. — A ju- goszlávok nagyon szép, modern em­lékműveket tudnak építeni — mondja valaki. — Ilyen ez is. — Ne legyünk álszemérmesek, lehet mo­dern egy emlékmű is. Az itteni az egyszerűség és a monumentalitás tökéletes harmóniája. Nem korbá­csolja fel indulataidat, nem szorít- tatja ökölbe kezedet. Bejárva va­lamennyi szintjét, betűzve a kövek alatt pihenők nevét, szomorúság ke­rít hatalmába: Nem az motoszkál fejedben, hogy fegyverrel támadj arra, aki ölni készül, inkább az, hogy kivedd markából. Erősen, ha­tározottan. A z eszményi egyenlőség. Mostar után Sarajevöban, Bosznia- Hercegovina fővárosában töl­tünk néhány órát. A magyar történelemből is jól Ismert vá­ros, nagyapáink sokat meséltek róla, itt töltött katonaidejükről. Szétszórva mindenütt mohamedán temetők. Két ház között né­hány sír, felverte a gaz, lát­hatóan senki sem gondozza, ám nem tüntetik el, tiltja a hagyo­mány, amely a temetéstől számí­tott száz év múlva engedi csak meg a fejfa eltávolítását. Magát a sírt akkor sem szabad bolygatni. Ide­genvezetőnk szép sorjában elmond­ja a muzulmánok temetkezési szo­kásait, egyre nagyobb rokonszenvet keltve irántuk. A fejfákon semmi díszítés, egyforma mindenkié, lett légyen ezen a földön gazdag avagy nincstelen. Legalább haló poraink­ban legyünk teljesen egyenlők, dünnyögöm magamban elismerően. De még nincs vége. A magyará­zat folytatódik. Idegenvezetőnk fel­hívja figyelmünket a sírkő gömbjé­nek különbségére. Van, amelyik si­ma, van, amelyik rovátkáit. Mind­össze ennyi. Aki életében járt Mek­kában, rovátkáit alatt pihen, aki nem, annak sima kő vigyázza ál­mát. S vajon ki juthatott Mekká­ba? Űjabb látványosság, eredeti for­májában megőrzött török ház. Két- udvaros. Az egyikben, a belsőben a nők töltötték napjaikat, elzárva a külvilágtól, a bámész férfiszemek­től. A külsőben a nagyok, az erő­sek, a harcosok, akiknek az a dol­guk, hogy megvívják az élet csatáit, megteremtsék a létalapot, s más ja­vakkal is ellássák a törékeny fehér- népet. A házat az idegeneknek tart­ják fenn, bútor, háztartási eszköz, berendezés eredeti. Tisztaság honol a szobákban, mégis, mintha porosak volnának a falak, a rézedény, az ülőalkalmatosság, áporodottság ér­ződik a levegőben. Folytatjuk utunkat a hegyekben. Bő ismertetések arról, mire számít­hat, aki itt tölti szabadságát, mit nyújtanak a hegyekben üdülőknek, Bosznia-Hercegovina sziklái között világosodott meg egyik német nyelvleckém tartalma. A Lingua- phone cég által összeállított anyag egyik olvasmánya a nyári üdülés­ről szól. Egyik szereplője arról be­szél, hogy évek óta vidéken tölti szabadságát. Parasztgazdaságban, ahol még segít is a nagy nyári munkákban a háziaknak. Hogy ro­konok volnának, arról egy szó sem. Vakartam a fejemet, mesterkélt do­log ez ugyan, de nyelvtanulásra megteszi. Jugoszláviában rájöttem, Hercegovina Tavaszy Noémi linómetszete nincs ebben semmi mondvacsinált. Arról van szó, hogy a kétkezi mun­kától teljesen elszakadt nyugati polgároknak találták ki az üdülés eme formáját. Aki választja, ugyan­úgy él néhány hétig, mint a gaz­da. Egyszerre kelnek, egy asztalnál étkeznek, egyszerre feküsznek, napközben együtt dolgoznak. Máig sem döntöttem el, hogy ez a jólét netovábbja-e vagy a csökevényese- dés kezdete? Tjentistét ma betonút köti össze a világgal, a tenger felé haladó autók és autóbuszok többsége itt halad át. Nem is olyan régen meg­közelíthetetlen vidéknek számított. Emlékműve és múzeuma a második világháborúban a hitleristák ellen hősiesen küzdő partizánok harcait örökíti meg. A korabeli harcok minden részletét felkutató és is­merő professzor mozzanatról mozza­natra elmondja a nagy véráldozatot követelő küzdelmet, a múzeumban festmények idézik fel a borzalma­kat. Rám mégsem hatnak úgy, mint a korábbi emlékhely. Olvastam a földben pihenő egykori harcosok nevét és születési évszámát, 1920, 22, 24-ben látta meg a napvilágot túlnyomó többségük. Szorít a gon­dolat: látom őket a hegyekben, a városokban, a gyárakban és a föl­deken. Itt lehetnének, itt kellene lenniük. Még a nyugdíjkorhatárt sem érték volna el... Példázat az elfogultságra. Külföl­dön az ember önkéntelenül összeha­sonlít. Mi más, mi szebb, jobb, mi kevésbé, mint odahaza. Kétféle részrehajlással találkoztam. Az egyik az idegen országban mindent különbnek tart, a másikat még az is idegesíti, hogy/ Beigrádban a pos­taláda nem piros, hanem sárga. Látszólag az első előítélet veszély­telenebb. a valóságban alighanem éppen fordítva. Az első nézet kép­viselőjében óhatatlanul kisebbségi érzés alakul ki, hiszen ha másutt mindent jobban csinálnak, akkor mi gyengébbek vagyunk. Rosszabb la­katosok, hídépítők, autószerelők, szervezők, kereskedők. Megnyugod­ni azonban ebbe nem akar. alsóbb- rendűségi érzését egyszerűen úgy egyenlíti ki, hogy nemzetiségénél, magyarságánál fogva derekabb kül­honi embertársánál. A másik elfo­gulatlanság könnyebben leküzdhe­tő. Némi gondolkodás és a másik ország alaposabb ismerete kell hoz­zá. Primitív példáknál maradva, használat közben rájövünk, a sárga levélszekrény épp olyan jól műkö­dik, mint a piros... C sodálatos a hegyvidék, kristá­lyos odafönt a levegő, dús a csönd, síkvidéki ember mégis megkönnyebbül, ha kiér a sziklarengetegből. Ha újra messzire láthat, még ha netán poros és egy­hangú is a messzeség. Belgrádba érve otthonosabban éreztem magam, átlépve a határt — megnyugodtam. Elutazni ezért is érdemes. KÖR PÄL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom